Elválaszthatatlanok - 6. fejezet: Rémálom

A Kiválasztott epilógusának előtörténete. Hogyan szedi össze magát Katniss és Peeta darabjaikból és hogyan kezdik újra az életet. Az Éhezők Viadala sorozat 4. kötetének rajongói változata. Titkos kenyérpirítás, sok-sok történés, részeg Haymitch és egyebek. Katniss és Peeta történetének lezárása 23 fejezetben.

Nem akarok felkelni. Minden áldott reggel ugyanezt gondolom, mielőtt a másik oldalamra fordulnék és a takarót a fejemre húznám, és elkezdenék rettegni az új naptól. Ma azonban nem a rettegés húz vissza az ágyba, hanem az ágy bódító melege.
- Ott egy mosoly - suttogja Peeta, miközben kisimítja hajfürtjeimet a homlokomból. Nyugodt légzését figyelem, és hagyom, hadd higgye, hogy még alszom.
Peeta rendszeresen nálam van reggelente és gyakran noszogat, hogy keljek fel és induljak el valamerre, de már el is felejtettem, milyenek vele a reggelek: melegek és derűsen nyugodtak, épp az ellentétei a reggeli hisztijeimnek, amin épp túllépni próbálok. Kilesek szemhéjaim mögül, és látom, hogy a nap sugarai épp a párnánkon terülnek szét. Az egyik fénysugár épp azt a kinyújtott kart süti, amelyen fekszem.
Hallom, amint Peeta megmozdul és óvatosan kihúzza kezét alólam. Azt hiszem, felkel, ám érzem, hogy arca egyre közelebb van hozzám.
- Köszönöm - suttogja alig hallhatóan. Nem mozdulok, amikor megpuszilja a fejem búbját. Ha alszom, úgysem számít.
Elszámolok hatvanig, majd megfordulok. Óvatosan kinyitom a szemem, ekkor kusza szőke hajfürtöt látok és egy várakozásteli, rám tekintő szempárt. A Peeta mögött lévő tojásszínű falat bámulom. Peeta megfogja az arcomat. Én ráteszem kezemet az övére. Kezei puhák, halványan még látszanak a rajta levő égési sérülések. Szívem egyre hangosabban dobog, torkomban és füleimben hallom, amint megtöri a reggel csendjét. Gyorsan hátrahúzódok és mellkasomhoz felhúzott térdekkel leülök az ágy fejészénél. Peeta félálomban fekszik az ágyban, kezei a takarón.
Nyelek együtt, hagyom, hogy elmúljon a pillanat.
- Hogy aludtál? - kinyújtom a lábamat és megbököm a mellkasát a talpammal.
Peeta mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed, miközben mélyeket lélegzik. Átölel egy párnát és becsukja a szemét. - Jól.
- Jól esett? - megint megbökdösöm a talpammal. Peeta megragadja a lábamat mozgás közben. A talpam egyike azon testrészeimnek, amelyek inkább egy folttakaróra emlékeztetnek. Kicsi, az előkészítő csapatom pedig a körmeimre panaszkodna. Peeta ujjbegyével követi a hegeket, lassú, megfontolt mozdulatokkal halad, mint amikor a családi gyógynövényes könyvet rajzolta.



- Vörös - mondja Peeta. - Emlékszem, hogy vörösek voltak a körmeid.
Az elmúlt két évben számos színben pompáztak a körmeim: voltak vörösek, feketék, babarózsaszínek, volt tüzes mintájuk, sőt, úgy rémlik, egyszer mintha a valami rikító kékre is rábeszéltek volna. Bólintok.
- És az volt a rossz szokásod, hogy zokniban feküdtél le aludni, és mindig elhagytad őket éjszaka az ágyban.
Valóban mindig mezítláb ébredek. - Akkor emlékszel?
- Itt-ott villannak fel emlékek.
- Akkor az jó, nem?
- Fogalmam sincs. - Peeta úgy néz rám, mintha azt üzenné szemeivel, bújjak vissza hozzá. Hajlok rá.
- Mennem kellene. - mondom. - Mielőtt túl meleg lenne. - Ott hagyom Peetát, aki a plafont bámulja.
- Katniss - szól utánam Peeta - Nem tudnánk... - de én már a fürdőszobában vagyok, hogy átöltözzek, és nem hallom a mondat végét.

Az erdőben sétálok, és megpróbálom számba venni, mi mindent kell ma elintéznem: ellenőrizni a csapdákat, szedni erdei növényeket, lőni egy nyulat Sae-nek, ellenőrizni, nem tértek-e vissza a vadkutyák.
- Helló, Katniss. - Épp a listámat szeretném újból felsorolni, mert már épp elfelejteni készülök. Thom az. [Gale bányásztársa volt - a Futótűz könyvváltozatában szerepelt, amikor Gale-t megkorbácsolták.] A borbélyüzlet romjait takarítja el, amikor elhaladok mellette.
- Helló - próbálom feleleveníteni az emlékeimet, miközben kaprot keresek Peetának.
- Alig ismertelek meg, szinte ugrálsz menet közben. Biztosan jobban vagy már akkor.
Thom vidám megjegyzése meglepetésként ér. Nem is ugrálok. Csöndes lépteim egyik olyan ismertetőjelem, amire nagyon büszke vagyok. Az ugrálás megriasztaná az állatokat az erdőben, akik így megneszelnék, hogy ott vagyok.
- Majd egyszer talán - mondom, hogy ne sértsem meg.
- Nos, akkor is jó látni, hogy a jó oldalán keltél ki az ágyból.
Ez egy régi mondás felénk. Régen anyukám viccelődött azzal, hogy mindig az ágy rossz oldalán kelek fel. Most inkább belerúgok egy kőbe, és lefelé nézek a földre, hogy elrejtsem pirulásomat.
- Azt hiszem - válaszolom bizonytalanul.
Az a különbség, hogy ma kipihent vagyok. Nem sírtam, nem voltak rohamaim, nem rejtőztem el. Ha voltak is rémálmaim, nem emlékszem rájuk. Thom rám kacsint, én pedig célirányosan elindulok. Pár lépés múlva rájövök, hogy valami más. Ma nem csak húzom magam után a lábaimat, mint amikor csak azért megyek vadászni, hogy elüssem valamivel az időt.
A gondolataim vissza-visszatérnek a fiúhoz, aki megpróbálja visszanyerni emlékeit, és akiről tavaly ősszel nem is sejtettem, hogy újra visszaengedem a közelembe.

*****

- Katniss, nyugi. Katniss, ébredj fel!
Kinyitom a szemem. Peeta ül mellettem az ágyban. Az egyik kezemet szorongatja. Sötét van. Fáj a torkom. Levegőért kapkodok. A torkomhoz kapok és ránézek.
- Ne gyere a közelembe. - Az ágy szélére húzódom, mert eszembe jut, mi történt - ugyanaz, ami akkor, mikor visszajött a 13. körzetbe. Megtámadott. Úgy érzem, elárultak, mert azt hittem, ezen már túl vagyunk. Azt hittem, jobban van.
- Tűnj a házamból! - parancsolom dühösen. Zihálok, az ájulás szélén állok.
- Lélegezz, Katniss, lélegezz! - mondja Peeta a jelenlegi dühömhöz képest túlságosan is megnyugtató hangon. - Rémálmod volt. Minden rendben. Biztonságban vagy. A saját ágyadban fekszel. Cssssss.
Remegek és már nem tudom, mi történt. Lerogyok az ajtóban. Olyan valóságosnak tűnt. Lehet, hogy tényleg rémálom volt? El kellene futnom, menekülnöm, ki a házból, messze Peetától mégis földbe gyökerezik a lábam.
- Mi történt álmodban? Valaki bántott? - Nyugodt a hangja, mintha meg lenne rémülve. Nem olyan dühös, amilyen állapotban megtehette volna ezt velem, de lehet, csak megjátssza.
- Honnan tudjam, mi a valóság? - majdnem sírva kérdezem. Ennek a témának Peeta a szakértője.
- Mondd el, mi történt!
- Fojtogattál.
Peetának leesik az álla a döbbenettől. - Az már régen volt. Nem ma éjjel.
Megrázom a fejem.
- Fáj a nyakad?
Egy pillanatra elmerengek a kérdésen. - A torkom fáj.
- A sikítozástól. Ha bántottalak volna, hamarosan véraláfutások jelennének meg rajta.
Ez logikusan hangzik, én pedig szeretnék hinni neki. Peeta felkel.
- Most hazamegyek. - felkapja a cipőjét a fűzőjénél fogva, még csak arra sem pazarolja az időt, hogy felvegye. - Sajnálom, hogy felidegesítettelek.
Ezután reménytelen, hogy visszaaludjak. Rettegek. Ha ez az egész igaz volt, elvesztettem a társaságomat. Ha csak álmodtam, megbántottam Peetát.
Az óra hajnali hármat mutat. Remek.

- Haymitch! - kiabálok neki. Még mindig pizsamában vagyok és nem akarok egyedül lenni.
- Kiordibáltad magad? - kiált vissza a kanpéról. A tévé halvány fényét használom, hogy megtaláljam a felé vezető utat, lassan haladok a palackok és szemétkupacok között. Valami nyálkásba lépek. Nem nézek le, hogy megnézzem, mi az, lehet jobb, ha nem tudom. Így jár, aki nem vesz fel cipőt.
- Peeta... - ennyit tudok csak kiejteni, mielőtt zokogásban törnék ki. Addig sírok, míg a szemhéjaim megfájdulnak, így nem jutok el addig, hogy elmagyarázzam, miért hisztizek.
Haymitch egy szót sem szól, csak bámulja a közvetítést, amit azelőtt sosem láttam. Nem hírek, nem is valamelyik Viadal, de sok vér van benne és furcsa koponyájú szürkés-kék emberek öldöklik benne egymást. Sose fogom megérteni a kapitóliumi divatot.
Amikor a szemem már túlságosan bedagad ahhoz, hogy akár egyetlen könnycsepp is kicsordulhasson belőle, mentorom végre szóra méltat.
- Majd beszélek vele. - morogja. - Most menj haza. Tévét nézek.
Amikor egy kapitóliumi ember sarokba szorít egy csinos szőke lányt és véres masszát csinál a fejéből, Haymitch felnevet. Úúúú.
Ettől az utolsó jelenettől - hozzávéve ragadós talpamat - hányingerem lesz. Még mindig a székben ülök összegömbölyödve, körülöttem egy halom összegyűrt papírzsebkendő. Nem akarok tovább maradni. Épp meg akarok mozdulni, amikor hallom, hogy nyílik az ajtó. Megdermedek.

- Haymitch? - Mentorunk int nekem, hogy maradjak csendben.
- Már vártalak. Éppen csak hogy lekésted Katnisst. - Szemrebbenés nélkül hazudik. Én közben olyan kicsire húzom össze magam, amilyen kicsire csak tudom, és reménykedem, elnyel a jótékony sötét. Eltelik néhány perc, mire Peeta szeme megszokja a sötétet. Én az imént elhúztam a széket az ajtótól a lehető legtávolabb, így, ha nem néz erre, Peeta észre sem veszi, hogy itt vagyok.
- Katniss azt hiszi, fojtogattam. - Peeta hangjában fájdalom bujkál. Haymitch felé néz, nem rám.
- Ezt tetted. - Haymitch hangja tárgyilagos.
- De ő azt hiszi ma éjjel is.
- És így történt?
- Nem! - Peeta hajthatatlannak bizonyul, én azonban tudom, milyen okosan tud hazudni.
- Nem lehet, hogy rohamod volt és alvajárva rohangáltál fel-alá Katniss lakásában? Nincs rá esély?
- Nem. Ébren voltam, nem volt rohamom. Szedem azokat a borzalmas tablettákat, nem fog ilyen még egyszer előfordulni... De a mellékhatásai... Ne akard tudni... - Peeta visszatér az elkalandozásból. - Felébredtem, mert az egész takaró Katnissen volt. Egy részét visszarángattam magamra. Megérintettem a nyakát, mire elkezdett visítozni. Egy örökkévalóságba került, mire felébresztettem.
- Óóó, tehát közös takaróval takaróztok az éjszaka közepén?
A rémálmok borzalmasak, de ezt a kérdést kifejezetten megalázónak találom. Peeta sem válaszol.
- Meglep, hogy ilyen sokáig tartott eljutnotok idáig. - Haymitch megrázza a fejét. - Menj, csókold meg és hozd rendbe a dolgot.
Peeta felhorkant.
- Ja, és megtennéd, hogy hazakíséred? Ott ül abban a székben, én meg nézném a tévét.
Hol vannak azok az éjjellátó szemüvegek, amikor igazán szükség lenne rájuk? Úgy megnézném Peeta reakcióját.

Peeta elindul felém, elrúg az útból egy feltehetően szennyes ruhadarabot.
- Katniss? - néz le rám.
- Szia.
Megrázza a fejét, de úgy tűnik, vigyorog. - Szia. - mondja félénk kisiskolás hangon.
Most kellene bocsánatot kérnem. De még mindig reszketek és nem állok rá készen. - Nem tetted meg, ugye?

Annyira szeretném, hogy jobban legyen. Boldogok voltunk, órákon keresztül feküdtünk a fehér paplanhuzat alatt, ami már így is túl meleg volt ebben a meleg időben. Peeta lelkesen idézte fel a legapróbb részleteket is: a süteménymorzsákat a lepedőn, amikor ragaszkodott hozzá, hogy egyek, a vonat lámpáira, amelyek megvédtek minket a teljes sötétségtől, még arra is, amikor az egyik vonatkísérő véletlenül nekem hozta be Effie éjféli rágcsálnivalóját, majd egy egész tál levest és a rágcsálnivalót is elejtette döbbenetében, amikor meglátta, hogy mi ketten egy ágyban fekszünk. Megkönnyebbült, amikor megtudta, akkoriban nem voltak rémálmaink a vonaton. Legalábbis nem egymás miatt. Azt csak a Kapitóliumban mondták neki.
Igaz vagy nem igaz?-t játszottunk, amíg csak nyitva bírtam tartani a szemem. Peeta egyre jobban teljesített ebben a játékban. Egyre gyakrabban kételkedett a valótlan emlékeiben. Bár néhány emléke annyira vicces volt, hogy jókat nevettem rajtuk. Hirtelen aztán Peetának sokkal több vicces emléke lett, amiről meg kellett kérdeznie. Végül a fejére húztam a takarót és mondtam, hogy aludjon.

Peeta a homlokomhoz érinti a sajátját, én pedig megpróbálok visszatérni Haymitch büdös házából ahhoz az emlékhez, milyen jót is nevettünk alig néhány órával korábban.
- Nem. - Hangja csöndes és mély, csak nekem szánja mondanivalóját nem a mentorunknak. Kisöpri szememből kóbor hajtincseit, aztán nem tudja, mit kezdjen a kezével.
Én is ellágyulok. - Annyira szeretnék hinni neked.
Hagyom, hogy utánam jöjjön a fürdőszobába, amikor már otthon megnézem magam a tükörben, miután megígéri, hogy hazamegy az éjszaka hátralévő részére. A tükörben egy vörösre sírt szemű lányt látok, könnyes arccal, akinek haja kilóg a fonatából. A nyakamon nincsenek véraláfutások.
Végiggereblyézek ujjaimmal a hajamon, hogy kibontsam azt a valamit, ami valamikor a fonatom volt. A hajam a vállamra omlik.
- Már meg kellett volna jelenniük? Vagy csak majd órák múlva?
- Nézd - Peeta felhúzza a nadrágot egészséges lábszárán - Úgy tűnik, elfelejtettem, hogy valaki - ekkor rám néz - rugdosódik álmában. - A lábán egy vörös folt látható. - Veszélyes lány vagy ám, Katniss Everdeen.
Közelebb hajolok a lábához és látom, hogy égővörös vonalak tűnnek ki lábának rózsaszínes és fehéres bőréből. Az általam okozott zúzódások nagy részét elfoglalják az egyébként ép lábának. Ujjaimmal végigsimítok rajta és megdöbbent, mekkora fájdalmat okoztam neki. Egy másodpercig azt kívánom, bárcsak ez is lemosható lenne, mint az álcázás nyomai az első viadalunkon.
Amikor felnézek, Peeta jószándékú mosolya arra emlékeztet, amivel apukám minden sebet be tudott gyógyítani gyerekkoromban.
- Sajnálom - mondom inkább a lábának, mint neki, és ez az első alkalom tavaly óta, amikor ajkammal érintem meg testének valamely részét.
Elkomorulok, majd lassan hátra húzódok és felállok. Ez nem old meg semmit. Peeta ettől még sérült, sebekkel és zúzódásokkal teli. Én pedig még jobban összezavarodok, mint eddig bármikor.
Peeta kinyújtja a karját, átölel. Hajamat az egyik vállamhoz húzza. Megdermedek.
- Sajnálom - súgja a fülembe. Nem tudom, miért kér bocsánatot, de addig ölel, míg egy rég elfeledett, kellemes meleg érzés járja át a testem. Nem tudtam, hogy visszatartottam a lélegzetem, de érintésére kifújom a levegőt.
Becsukom a szemem és azt mondom magamnak, ez nem történik meg. Ez csak egy álom. Mindjárt kinyitom a szemem és az ágyamban ébredek fel. De érzem a csók parázsló forróságát a nyakamon. Kinyitom a szemem és Peeta feje a vállamon nyugszik.

A tükörben ismét szerelmeseknek látszunk. De nem vagyunk szerelmesek, már rég nem vagyunk - már ha azok voltunk valaha egyáltalán. Oldalra döntöm a fejem és Peeta szemébe nézek.
- Nem. - bukik ki belőlem. Nem ezt akartam. Ez nekem túl sok. Nem tudom feldolgozni.
- Katniss - esedezik Peeta hatalmas szemekkel, amire kifacsarodik a szívem.
- Nem! - mondom hangosabban és eltolom magamtól.
- Sajnálom. - Őszinte a hangja, én pedig nem tudok ránézni anélkül, hogy ne látnám magam előtt azt a csókot, az összes csókunkat.
- Nem akarom ezt az egészet! - ordítom.
Ha lennének még könnyeim, sírnék. De mivel nincsenek, tombolok. Samponos flakonok, vázák, a macska vizes edénye - mindent a falhoz vágok, amit csak találok. Először csak a földre dobálom őket, de úgy nem törnek el. Peeta elköveti azt a hibát, hogy megfogja a kezemet és értelmetlen szavakat mond, hogy megnyugtasson. Meglököm, nem is érdekel, mit ejtek ki a számon.
Az éjszaka során Peeta másodszor hagy ott engem ordibálva, ezúttal egy hatalmas kupac üvegtörmelék és ragacsos sampon közepette.
Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: vasárnaponként