Jennifer Lawrence, The Vogue interjú, 3. rész - A kezdetekről

Folytatom a sorozatot, mert még mindig van mit fordítani (említettem már, hogy kegyetlenül brutálisan hosszú a cikk??). Ahogy nézem, a folytatásban a gyökerekről, a kezdetekről lesz szó, és még vágni se sokat kell belőle, pedig a témáról sokat olvashattunk már. És amúgy még ezzel sincs vége, bár a további részeket már nem fordítom le, de a végén nem csak megemlítem, hanem linkelem is a forrást, hogy az érdeklődők, akik megértik a szöveget elolvashassák az eredeti hiányzó részeit.

Amikor elmondom Jennifer Lawrence-nek, hogy jó ideje nem készítettem már színésznőt bemutató cikket, ő rám néz.

- Ó, ne! - mondja. - Csak nem berozsdásodtál?

Nem tehetek róla, de kíváncsi leszek, honnan származik a humorérzéke. Szülei Karen és Gary két bátyjával, Blaine-nel és Bennel együtt Louisville-be nevelték fel őket. Ők lettek volna ilyen viccesek?

- Anyukám nagy mókamester. - mondja. - Ő afféle hangos viccelődő. Apukám az ellentéte - ő a világ legviccesebb embere, mégse hallani soha a hangját. Nagyon gyors. És nagyon finom. - Elhallgat. - Egyértelműen nagy vidámságban nőttünk fel. - Újabb szünet. - Az embernek kellett, hogy legyen humorérzéke a mi családunkban, hogy életben maradjon, mert állandóan ugrattuk egymást.

Bár viccelődik rajtuk ("Szerintem minden anya egy rémálom - Nem hinném, hogy létezik olyan, hogy az embernek gyerekei vannak és nem veszíti el közben a józan eszét"), azért közel áll szüleihez. Anyukája nyári tábort üzemeltet (most Blaine vezeti), apukája pedig az építőiparban dolgozott. (Ben weblapokat készít.) Arról, hogy lányuk tehetségét hogyan fedezték fel - [...] - már annyit írtak, hogy bár Jennifer csak 23 éves, máris mítosznak számít. Vajon igaz lehet? Lehet valaki ennyire nyilvánvalóan tehetséges, mégse gondolt előtte sohase arra, hogy színész legyen? 

- Nézd - mondja. - Kentucky-ban nőttem fel, két bátyám van, sportoltunk, és minden egyes alkalommal el kellett gondolkodnom arról, mihez kezdek majd magammal, amikor megkaptam a bizonyítványom. A színészet soha nem volt lehetőség. Nem úgy volt, hogy "Ó, hát 3-ast kaptál matekból, gyenge vagy. De színész még mindig lehetsz." 

Az Odeonban elköltött ebédünk során Lawrence agyának az a része, amely a körülötte lévő világot vagy épp a vele szemben ülő embert fürkészi, nem kapcsolt le egy pillanatra sem. Gyakorlatilag láthatjuk, ahogyan az agya végigpásztázza a termet, szelektálja az információkat, aztán kidob valami száraz megfigyelést, tökéletesen időzített megjegyzést vagy valami furcsa mélységet. (Egy adott ponton felkapja RadioShack kazettás hangfelvevő magnómat és megvizsgálta: "Ez a cucc ősrégi. A cikket is kézzel fogod írni meg mondjuk tollal?") Ha ennek van valami hátránya - bár én ezt annyira nem érzékeltem - akkor az az, hogy olyan sok mindent próbál feldolgozni, hogy ez kimeríti őt. Sok olyan pillanat volt, amikor annyira izgatottan szerette volna megosztani azt a mondjuk hét dolgot, ami eszébe jutott, hogy kifulladt és egy pillanatra érthetetlenné vált. Ahogy Jodie Foster fogalmazott annak kapcsán, milyen rendezni őt:
- Számára nehéz felszínesnek, butácskának, csajosnak és ostobának lenni. Ezért aztán az én rendezésem esetében csak olyan hülyeségekből állt, hogy "Mozgasd a kezed" vagy "Vihorásszál!", csak hogy próbálja elengedni magát, mivel annyira nem volt tudatában saját jelentőségének.

Tekintve pörgősségét, nem meglepő, hogy Lawrence úgy fogalmaz gyermekkoráról, hogy "boldogtalan" volt - kivételes, izgága gyerek volt, akit gyakran nem értettek meg és aki gyakran túlaggódta a dolgokat. Lawrence olyannyira aggódó volt, hogy szülei kerestek neki egy pszichológust.
- Elég különc voltam. - meséli. - Nem piszkáltak vagy ilyenek. És nem voltam okosabb sem a többieknél, csak egyszerűen valami nem stimmelt. Egyszerűen mindig csak bennem volt ez az állandó szorongás. Gyűlöltem a szüneteket a suliban. Nem szerettem osztálykirándulásra járni. A buliktól sík ideg voltam. És - teszi hozzá - nagyon más volt a humorérzékem, mint a többieké. 
Megkérdezem tőle, miben nyilvánult ez meg, mondjuk, felső tagozatos korában. Példaképp néhány történetet mesél. Például arról, amikor úgy döntött, hogy vicces lenne kiugrania a mozgó busz ajtaján, vagy amikor úgy gondolta, milyen vicces lenne hetedikben az egész osztály előtt bevallani, hogy bepisilt az ágyába, vagy ez: - A családommal hajókirándulásra indultunk, én pedig levágattam a hajam és borzasztó lett. Ne feledd: Soha ne vágasd le a hajad egy hajókirándulás során. Nekem pedig szőke, göndör afrofrizurám lett, így jelentem meg hetedik év elején a suliban, és mindenki engem bámult, én pedig valami okból úgy gondoltam, tudom, mit kell tennem! És elkezdtem fel-alá rohangálni a  tornaterem egyik végétől a másikig, és azt hittem, vicces. De senki más nem gondolta így rajtam kívül. Ez valóban furcsa volt.

David O. Russel elmesélt egy történetet, amelyet Lawrence-től hallott arról az időszakról, amikor tíz éves volt, és felcsöngetett saját lakásukba, és amikor a szülei válaszoltak, úgy tett, mintha valaki más volna: "Helló, Susan vagyok. A kocsim lerobbant a házuk előtt, és szeretném megkérni önöket, hadd menjek be és hadd használjam a telefonjukat." Mindezek ismeretében nehéz elhinni, hogy Lawrence-nek - vagy a szüleinek -  nem volt indíttatása, hogy kipróbálja magát az előadó művészet világában.
- Soha nem mondtam korábban - mondja - mert ezt soha nem lehet úgy mondani, hogy ne legyen félreérthető, de egészen kicsi korom óta teljesen normális elképzeléseim voltak arról, hogy mire is vágyok: anya szerettem volna lenni, orvos szerettem volna lenni és Kentuckyban akartam élni. De mindig is tudtam - és itt lehalkítja a hangját - hogy híres leszek. Biz' Isten, nem tudom másképp megfogalmazni. Feküdtem az ágyban és azon gondolkodtam, hogy helyi TV-s leszek? Vagy előadó? Nem látomás volt. Az a fajta érzés, amikor mélyen benned ott a tudat, hogy ez természetes.

Lawrence tizenöt évesen kimaradt az iskolából, hogy színészkedni kezdjen, 2006-ra pedig már Santa Monicában élt anyukájával egy kis bérelt lakásban. Hamar kiválasztották egy szerepre a TBS The Bill Engvall Show-jába, amely  azonban csak három évadon át tartott.
- Tudom, hogy hülyén hangzik - mondja Lawrence - de ez olyan érzés volt, mintha végre találtam volna valamit, ahol azt mondják nekem, hogy jó vagyok, amit korábban soha nem hallottam. És ez volt az igazi oka, hogy a szüleim engedték, hogy csináljam. Egyik alkalommal anyukám felhívta apukámat telefonon, mondván "Fizetünk a pszichológusnak és a gyógyszerekért, de erre semmi szükség, amikor itt van. Itt boldog."

Lawrence egy sor független filmben szerepelt, többek között Guillermo Arriaga első rendezésében a Megváltásban Charlize Theron mellett. Aztán pedig, mielőtt betöltötte volna tizenkilencedik életévét, leforgatta a Hallgatás törvényét, a mély mondanivalót sugalló kis költségvetésű filmet, amely egy ozarki drogfüggő családról szól, és amelyet Debra Granik rendezett. Később ezzel a filmmel jelölték első Oscarjára.
- Olyan színtiszta tehetsége van - mondja Foster, aki az alapján a párperces felvétel alapján választotta ki a Hódkórosra, amelyet a Hallgatás törvénye szerkesztői szobájában látott tőle. - Olyan igazán nyugodt tehetsége van, és szerintem még csak nincs is tudatában.

- Bármi is történt vele fiatal korában, amikor felismerte a dolgokat - mondja Russel - mindezt az energiát a lelkére és arra a szabadságra használja, amit a színészet során használ. 
A Futótűz forgatása során Francis Lawrence "le volt(am) nyűgözve attól, milyen kevés munkát fektet az előadásába és hogy minden milyen intenzív körülötte" - mondta.  - Mindenben nagyon spontán, mindent zsigerből csinál, a pillanatban él. Soha nem láttam még hasonlót.

Russelt többször is meghökkentette Jennifer látszólagos nemtörődömsége.
- Emlékszem, azt beszéltük Bradley Cooperrel, hogy "figyelt ez a kölyök egyáltalán?" Csak mert állandóan bohóckodott, két pofára ette a chipsemet és fingós vicceket mesélt. Aztán hirtelen összeszedte magát és bumm! Olyan, mint sok-sok nagyszerű sportoló. Az ember látja, milyen lazák, és hogy mennyire jelen vannak, amikor nagy nyomás alatt állnak. Amikor már csak két perc van vissza a meccsből, összeszedik magukat, és csinálnak valami különlegeset, mert közben összeszorítják a fogaikat. Jen laza marad. Aztán belő egy három pontost valami nevetséges távolságból, mi meg csak egymásra nézünk, és azt mondjuk: "Hűű!"
Forrás: The Vogue