Fanfiction: Amikor az 'Igaz' nem elég, 5. rész

5. Tűz és kenyér

- Peeta? - szólok neki. - Szerintem most már... - amikor azonban a konyhába érek, elakad a szavam és földbe gyökerezik a lábam. 

Ott áll Peeta, az egyik szék háttámláját szorongatja, szemei becsukva, teste merev. Ó, ne. Már jó ideje nem voltak felvillanásai, talán hetek óta. Én pedig ostobán úgy reméltem, hogy talán el is múltak. Tudom, hogy ilyenkor nem tudok rajta segíteni, ezt kemény leckék árán tanultam meg. Így aztán maradok, ahol vagyok, várom, hogy véget érjen, hogy odamehessek hozzá, és tehessem, amit tudok, ami nem sok minden. 

Aztán egy örökkévalósággal - vagyis reálisan néhány perccel - később látom, hogy kezd megnyugodni. Lassacskán először a szorítása kezd enyhülni a széken, majd kiegyenesedik kicsit a háta, aztán felemeli a fejét, végül kinyitja a szemét és rám néz. Olyan szomorúnak látszik, hogy alig bírom elviselni. Odaszaladok hozzá, felemeli a kezét a székről, szorosan átkarol, előrehajol, álla a vállamon nyugszik. Egyik kezemmel a hátát simogatom, a másikkal a nyakát masszírozom. 

- Minden rendben - mondom halkan és megpróbálok olyan vigasztaló lenni, amennyire csak tudok. - Minden rendben, Peeta, már elmúlt. - Megfordulok, ajkamat az arcára nyomom.

Érzem, hogy bólint, amint megpróbál visszatérni a jelenbe, aztán hátrébb húzódik, hogy rám tudjon nézni. Szemei tágra nyílnak, ahogyan rám mered, és érzem, hogy szorosan megmarkolja a vállamat. Mindig ezt csinálja az ilyen felvillanások után. Nem tudom, hogy ezzel magát győzi-e meg, hogy velem minden rendben, vagy úgy látja, képes vagyok őt valamiképp a valóságban tartani, ahogyan régen a bilincsek tették. Soha nem kérdeztem, mert nyilvánvaló, hogy nem szeret beszélni ezekről. Nem tudom, valaha elmúlnak-e végleg, de egyre ritkábban történnek, úgyhogy reménykedem. Mindketten reménykedünk, úgy hiszem.



Felemeli egyik kezét, megsimogatja a fejemet majd lefelé halad a fonatomon, tekintete eközben ellágyul. Rámosolygok és végre sikerül visszamosolyognia. Ott állunk egy darabig némán, majd megszólal:
- Mit akartál mondani az előbb?
Teljesen elfelejtettem, miért is jöttem be a konyhába. - Azon gondolkodtam, olyan rég nem láttuk már Haymitchet, és talán meg kellene látogatnunk.
- Csak el akarod mondani, hogy kenyérpirításra készülünk - vigyorog Peeta.
Felnevetek és egy részem kíváncsi lesz, vajon igaza van-e. Egymáson kívül ő az egyetlen, aki szinte családtagként legközelebb áll hozzánk, bármennyire is furcsának tűnik bevallani. Persze anyukám küldött ajándékot a tizennyolcadik születésnapomra, és fel is hívott párszor, de sose látjuk egymást és alig gondolok rá.
- Nem tudom, miért akarnám. - mondom. - Nem tudom elképzelni, hogy tud olyat mondani, amivel örömet okoz.
- Akkor induljunk - mondja, és megfogja a kezemet.
- Jól vagy? - kérdezem.
Peeta bólint, nekem pedig az jár az eszemben, milyen furcsa, hogy ennyire gyorsan képes visszatérni a normális kerékvágásba. Bár nyilván nem logikátlan. Ha elmúlt, hát elmúlt.
- Teljesen jól vagyok, ha itt vagy velem. - mondja mosolyogva.

Kéz a kézben sétálunk Haymitch házához, és jó párszor kopognunk kell, mire halljuk, hogy az ajtóhoz tántorog. Az ajtó kinyílik, ő pedig ott áll előrehajolva.

- Ja, hogy ti vagytok azok. - mondja önelégülten.

- Mert kit vártál? - kérdezi Peeta.

- Titeket. - Bekísér minket a konyhába, amely a legtisztább helyiség a lakásban, leülünk az asztalhoz. Felkapja az üveget és meghúzza. 

- Hálás vagyok - mondja Haymitch - amiért rám néztek. De tisztában vagytok azzal, hogy huszonnégy éven át nélkületek is boldogultam, ugye? 

Ja. Boldogult...

- Ami azt illeti, Katniss szeretne mondani valamit. - mondja Peeta és láthatóan azon erőlködik, hogy ne nevesse el magát. Most miért incselkedik velem? O-ó. Most is majdnem olyan rossz érzésem van, mint a liftben a Mészárlás előtt, amikor azért nevetett ki, mert Finnick, Johanna és Chaff is a bolondját járatta velem az ártatlanságom miatt. 

- Mi az? - kérdezi Haymitch és közben rám néz. - Csak azt ne mondd, hogy bajba került ez a fiú. 

- Öööö - mondom dadogva.

- Kenyérpirításra készülünk. - mondja Peeta.

- Nos - így Haymitch és Peetához fordul - nekem más dolgom van...

Most én mosolygok önelégülten és megrázom a fejem. Haymitch tisztában van azzal, hogy a kenyérpirítást nem nagyközönség előtt szokták csinálni; ezt mindenki tudja. Hacsak azt nem hiszi, hogy azt szeretnénk, ha elénekelne nekünk egy hagyományos esküvői dalt, de ami azt illeti, megbeszéltük, hogy ettől eltekintünk. Ezt akkor szokás, amikor együtt lépjük át házunk küszöbét, de mivel Peeta és én már együtt élünk, ennek nem lenne sok értelme. És amúgy sincs senki, aki énekelne nekünk.

- Még azt se mondtuk mikor - mutat rá Peeta vigyorogva.

- Mindegy, mikor. - mondja Haymitch. Gondolkodik egy pillanatig, majd ismét hozzám fordul. - Két szót szánok neked, kitalálod, mire gondolok?

Tudom, hogy tévedek, és nem ilyen kedves, de azért hátha: - Gratulálok, drágaságom?

Haymitch felnevet: - Nem. - mondja. - Szerencsés vagy.

Érzem, amint elhalványul a mosoly az arcomon. - Tudom, hogy az vagyok. - mondom.

- Épp ideje - válaszol Haymitch majd ismét hörpint egyet az üvegből.

Ismét bűntudatom támad, de amikor ránézek Peetára és látom, milyen jól szórakozik ezen az egészen, én is megnyugszom és újra mosolyogni kezdek.
- Na, akkor ne akaszkodjatok rám. - mondja Haymitch legyintve. Gyakran csinál ilyet, hogy úgy tesz, mintha nem akarná, hogy néha átmenjünk. Mondjuk tudom, hogy nem gondolja komolyan. Felállunk, Haymitch nézi, amint Peetával az ajtó felé indulunk, bár tudjuk, ez most nehezére esne ebben az állapotban, annyira részeg.
Amikor Peeta és én már kinn állunk a tornácon, még visszanézünk és jó éjszakát kívánunk.
- Jó éjszakát - mondja Haymitch is, és már-már az jár az eszemben, hogy mosolya ezúttal őszinte, jóváhagyás, esetleg gratuláció is lehet mögötte.

***

- Szóval, én... - mondom, amikor hazaértünk, és az ajtó is becsukódott mögöttünk.
Peeta elmosolyodik és elengedi a kezemet. - Te gyújtod a tüzet, - mondja - én hozom a kenyeret.
Eltűnik a konyhában, én pedig előveszek egy doboz gyufát a szekrényből. Elhelyezem a fahasábokat a kandallóban, és leülök elé, várom Peetát. Felnézek, és látom, amint belép a nappaliba, egy kis vekni kenyérrel a kezében.
- Különlegesre sütöttem. - mondja, majd leül mellém.
Bólintok és elmosolyodom, meggyújtom a tüzet. Míg várjuk, hogy a lángok fellobbanjanak, Peeta a kezembe adja a kenyeret, én pedig megnézegetem. A kenyérben mazsola és diódarabkák vannak, és ahogy letörök belőle egy darabot, könnyek gyűlnek a szemembe.
- Ez épp olyan, mint... - De ahogy ránézek Peetára, és látom az ő mindentudó mosolyát, inkább félbehagyom.
- Tudom - mondja. - Remélem, hogy akkor is ízlett.

Kézfejemmel megtörlöm a szememet, és lenézek a laktató kenyérre. Épp olyan, amilyet elégetett és aztán odadobott nekem, amikor tizenegy évesek voltunk. Azóta sem ettem mazsolás és diós kenyeret. Peeta tudja, mennyire szeretem a sajtos zsemlét, és általában azt esszük. Néha egyszerű fehér kenyeret eszünk, megszórva ezzel-azzal. De ilyen kenyeret soha nem adott nekem azóta a bizonyos nap óta.
- Ízlett. A legfinomabb volt, amit valaha kóstoltam. - mondom, miközben ráemelem a szemem. - Nem hiszem el, hogy emlékszel rá. - Tudom, mit fog válaszolni.
- Mindenre emlékszek, ami veled kapcsolatos. - mondja Peeta még mindig mosolyogva. Természetesen.

Az arcomhoz emelem a kenyeret és gyengéden hozzáérintem az ajkam. Nagyon jól néz ki, és nagyon finom illata van. Két darabra töröm, majd odaadom a darabokat Peetának. A piszkavas két ágára tűzi a kenyeret, aztán megfogja a fém fogantyút és a nyársra húzott kenyeret a kandallóba tolja. Nézem az arcát, amint azt keresi, hol is kellene megtartania a kenyeret, hogy ne tartson az örökkévalóságig, mire megpirul, de ne is égjen meg nagyon. Anélkül, hogy átgondolnám, közelebb húzódok hozzá, átkarolom és fejem a vállára hajtom. De ez így nem elég, ezért újra ránézek, még közelebb húzódok, és megcsókolom az arcát, az állát és a nyakát.

Peeta kihúzza a kenyeret a tűzből, a piszkavas végét leteszi a földre, így a kenyér nyársra húzva áll előttünk. Peeta arcát kezeim közé fogom, magam felé fordítom, de ő hátrahúzódik.
- Várj - mondja kuncogva. Aztán homlokon csókol. - Szeretném jól csinálni. - mondja, és tudom, hogy igaza van. Várnunk kellene.
Peeta megérinti a kenyeret, megállapítja, hogy eléggé kihűlt, lehúzza a piszkavasról és ad nekem egy darabot:
- Neked - mondja.
Elhúzódom tőle egy kicsit és közvetlenül szembefordulunk egymással. Leveszi az ő pirított kenyerét a piszkavasról és a kezébe veszi. Összekulcsoljuk szabad kezeinket, aztán enni kezdjük a kenyeret, először lassan, mindvégig egymás szemébe nézve és mosolyogva, miközben rágunk.

Azon kapom magam, hogy végiggondolok mindent, ami eddig történt velünk Peetával. Amikor odadobta a kenyeret, amikor láttam másnap az iskolában arcán a heggel, aztán láttam a tavasz első pipacsát. Emlékszem, amikor feljött a színpadra, miután az ő nevét húzták ki az Aratáson, és emlékszem, mennyire elszomorodtam, hogy épp őt húzták. Amikor beszélgettünk a Kiképzőközpont tetején. Vagy amikor a barlangban voltunk, és amikor először láttam meg a Kapitóliumban a színpadon a Viadal után és megcsókoltam. Arra gondolok, amikor táncoltunk a Győzelmi Körúton, és amikor megkérte a kezem a Kapitóliumban. Emlékszem, amikor csókolóztunk a Mészárláson, és átjárt az az érzés, ami Gale-lel soha, és a tudat, hogy ezt nem élhetem át mással csak Peetával.
Emlékszem a pillanatra, amikor először érintettem meg a Mészárlás után, amikor eltérítették. Kisimítottam a haját az arcából és emlékeztettem rá, hogy mindig is egymást próbáltuk megvédeni. Emlékszem, amikor megcsókoltam abban a reményben, hogy hátha visszatalál hozzám.
Először látni őt a Tizenkettedik körzetben; amikor először mondtam neki, hogy szeretem, átköltöztetni a cuccait, beleegyezni ebbe a Kenyérpirításba, és... máris itt vagyunk. És máris itt vagyunk. Mert örökké emlékezni fogok erre a pillanatra is. Kíváncsi vagyok, vajon Peeta is emlékszik-e mindezekre, de nem kérdezem meg. Nem akarok még megszólalni, enni szeretnék.

A kenyér finom és meleg, mi pedig szinte egyszerre fejezzük be az evést, miután minden egyes falatot egyszerre harapunk. Amikor a kenyerem elfogy, alig néhány másodpercet kell csak várnom, hogy Peeta is lenyelje az utolsó falatot.
- Most? - kérdezem rámosolyogva.
Visszamosolyog, megfogja a karomat. - Most. - mondja.

Elég közel húzódok hozzá, hogy hátradőljön, így mindketten a földön fekszünk, testünk szorosan összepréselődik. Érzem a karjait magam körül, szorosan tart, én pedig kezeimet az arca két oldalára helyezem. Belenézek gyönyörű kék szemeibe, és lassan közelítem felé az ajkam. Ám ezúttal Peeta a türelmetlenebb, gyorsan felemeli a fejét, hogy ajkaink összeérjenek. Olyan sokszor csókolóztunk már, hogy nem hiszem, hogy meg tudna már lepni. Mindig is jó volt Peetával csókolózni, akár a kamerák kedvéért tettük, akár nem. Még mielőtt képes lettem volna bevallni magamnak, mennyire fontos számomra, már akkor kedveltem. És persze szerettem azt az érzést, amely kezdetben csak ritkán járt át, mostanában azonban minden alkalommal.
De valahogy ez a csók most mégis más. Soha nem éreztem még ilyennek korábban. Több, mint jó, több, mint vágykeltő. Csodálatos és tökéletes, és tudom, hogy csak előrevetíti azt, ami még következik. Tudom, milyen lesz életem hátralévő része, oldalamon a férjemmel, Peetával.

VÉGE

Forrás: Fanfiction.net