Fanfiction: Amikor az 'Igaz' nem elég, 3. rész

Na, szerintem ez most pont ideillik :) A tematikus napnak is épp megfelel :))

3. Vihar

Kinyitom a szemem és óvatosan elhúzódom Peetától. Mocorog egy kicsit, de nem ébred fel, amint felkelek az ágyból, és csendben odasétálok szobánk egyik ablakához. Az ég még sötét kicsit, mégis látok néhány viharfelhőt a távolban. Az elmúlt napokban esett az eső, de dörgés és villámlás nélkül. Reggelente nem tudtam kimenni vadászni, és már igazán hiányzott a dolog. Nem hiszem, hogy azok a felhők hamar ideérnének, szóval ha sietek, minden rendben lehet. Meg kell próbálnom, túl rég vagyok már bezárva. Szükségem van a friss levegőre és egy kis mozgásra.

Csendben felöltözök és az ajtó felé veszem az irányt. Nem akarom felébreszteni Peetát, de nem tudom megállni, hogy ne nyomjak egy puha csókot az arcára, mielőtt elmegyek, és bezárom magam mögött az ajtót. Azt hiszem, szombat van és ilyenkor hétvégeken, amikor nem kell nekiállnia sütni, szívesen alszik a szokásosnál tovább. Talán még visszaérek, mielőtt felébred.

Felveszem a csizmámat és a dzsekimet, megfogom a táskámat, majd nekivágok. Azt mondogatom magamban, hogy nem is jöttek közelebb azok a felhők, amíg eljutok a fatörzsig, ahová az íjamat tartom az erdőben, nem messze onnan, ahol egykor éltem. Rengeteg időm van.

Lelövök és begyűjtök egy nyulat és két mókust, mielőtt meghallanám az első mennydörgést. Annyira belemelegedtem a vadászatba, hogy el is feledkeztem az időjárásról. Ezért aztán meglepetésként ér ez a hang. Az erdő általában nagyon csendes, így aztán megdöbbentő hallani ezt a nem ide illő hangot.

Körbenézek, és látom, hogy a szél eléggé feltámadt. Vajon már akkor is fújt, amikor elindultam otthonról? Nem hinném. Felnézek az égre és látom, hogy a viharfelhők közvetlenül a fejem felett vannak. Rendben, itt az ideje hazaindulni. Megszokásból a fatörzs felé indulok, ahol az íjamat tartom, ám ekkor rájövök, milyen messze vagyok onnan, az erdő sűrűjében. Épp elrejtem az íjat, amikor esni kezd az eső. Egyetlen pillanat alatt felhőszakadássá válik, és az egyik kezemet (amelyikben épp nem a táska van benne a nyúllal és a mókusokkal) szabadon kell tartanom, hogy a szemem elé téve elérjem, hogy lássak is valamit. Egyre jobban dörög az ég, én pedig kezdek ideges lenni, amiért kinn ragadtam az esőben.

Általában a város szélén szoktam menni, hogy elérjek az erdő azon részébe, ahol vadászni szoktam. Most azonban úgy vélem, keresztül kellene mennem a városon, és szétnézni, találok-e egy helyet, ahol meghúzhatnám magam, amíg véget ér a vihar. A boltok többsége azonban nincs nyitva hétvégén, most, hogy ilyen kevés lakója van csak a 12. körzetnek. Senkinek nem okoz gondot, hogy hét közben intézze a bevásárlását. Általában hétvégén nem jövök be a városba, így aztán meg kell erőltetnem magam, hogy felidézzem, mi is lehet nyitva. Ahogyan tovább haladok, megörülök, hogy egy épület kiugró teteje legalább némi védelmet biztosít. Benn sötét van, de azért megpróbálok bemenni. Zárva.

Mostanra teljesen átáztak a ruháim, és a szél még jobban felélénkült. Épp az jár a fejemben, hogy össze kellene szorítani a fogaimat és hazáig szaladni, amikor kinyílik mellettem Sae levesüzletének ajtaja.
- Gyere be mondja - és aggódóvá válik az arca, amint rám néz.
Felé fordulok, mérhetetlenül megkönnyebbültem. El is felejtettem, hogy a bolt felett lakik.
- Ó - mondom meglepve, amiért végre látok valakit - köszönöm.
Azonnal besurranok. Asztalhoz ülök, Sae pedig hoz nekem egy tányér levest.
- Mit csináltál odakinn?
- Én... - hirtelen ostobaságnak érzem, amiért ilyen sokáig kinn maradtam. Jobban kellett volna ügyelnem az időjárásra, de úgy örültem neki, hogy újra vadászhatok. Észre kellett volna vennem, hogy a felhők egyre közelebb jönnek, és mielőtt esni kezdett volna, haza kellett volna érnem. - Vadásztam. - mondom.
- Ebben az időben? - kérdezi Sae. - Vagy azt tervezted, hogy összeszedsz néhány megfulladt állatot?
Megrázom a fejem, elnevetem magam a viccén. - Nem. Nem így nézett még ki, amikor elindultam.
- Hmmm. - dünnyögi erre Sae.

A vihar nagyja már elmúlt. Már nem dörög és villámlik, az eső is szitálássá csitult, amikor úgy döntök, most már elindulhatok haza. Olyan, mintha órákig beszélgettünk volna Sae-vel, de szerintem nem volt az olyan sok idő. Odaadom neki az egyik mókust, amit lőttem, és megköszönöm a levest és hogy meghúzhattam itt magam. Azt mondja, nem egál az üzlet, de megnyugtatom, hogy maradt még mókusom, aztán elindulok.
Gyors tempóban sietek haza, alig várom, hogy visszaérjek Peetához, és reménykedem, hogy nem aggódott értem nagyon. Hajam és ruháim újra nedvesek lesznek, és kezdek megint fázni, mire hazaérek. Fellépek a tornácra, az ajtó felé nyúlok, mikor az hirtelen kinyílik.
Peeta áll ott, szeme kikerekedik, arcán harag és megkönnyebbülés keveréke látszik. Átölel, felemel és beránt az ajtón. Szorosan ölel magához, érzem, hogy nehezen lélegzik.
- Peeta - mondom, és valószínűleg elég határozott a hangom, mert szorítása enyhül, de csak egy kicsit. Ajkai a nyakam felé kalandoznak.
- Annyira aggódtam - hallom és érzem, amint mondja, majd letesz a földre és rám néz. - Hol voltál? És hogy mehettél el ilyen időben? - Esélyem sincs, hogy megszólaljak, szája máris az enyémen. Vizes ruháim és szélfútta hajam ellenére máris kezdek átmelegedni. Átkarolom a nyakát és érezni kezdem a hátamon a bizsergést, ám ekkor hirtelen elhúzódik.
Tekintete nyugodtabb, mint mikor megérkeztem, de még mindig tele van szorongással.
- Jobban kellene vigyáznod, Katniss. - mondja, majd kezét a felkaromra helyezi, közvetlenül a vállam alatt fog meg. Hirtelen úgy néz, mint aki fél. - Nem akarlak elveszíteni.
Felnyúlok, kezeimbe fogom az arcát. - Nem fogsz.
Peeta megrázza a fejét. - Annyira aggódtam érted. - mondja újra. - Felkeltem a mennydörgésre, te nem voltál otthon, és nagyon rossznak tűnt a helyzet odakinn. Csak abban reménykedtem, hogy nem válsz emberi villámhárítóvá.

Mosolyogni kezdek, de visszafogom magam. Ebben tényleg nincs semmi vicces. Az emberbe belecsaphat a villám, és azok után, amiken keresztülmentünk, érthető, hogy Peeta ennyire aggódott értem. - Nem. Jól vagyok.
Peeta a vizes hajamat simogatja, aztán rám néz, miközben én még mindig próbálom elhinni, hogy biztonságban vagyok. - Miért tartott ilyen sokáig hazaérni?
- Bementem a városba, hátha találok egy helyet, ahol kivárhatom a vihar végét és Sae beengedett a boltjába. - mondom.
Látom, hogy Peeta megnyugszik egy kicsit. - Miért nem hívtál fel?
- Tudod, hogy nincs telefonja. - válaszolom.
- Nos, egy csemege boltnak... ja, hogy még mindig zárva van.
Bólintok. - Sajnálom, hogy aggódtál. Nem kellett volna elindulnom. De nagyon vágytam rá az elmúlt pár nap után.
- Megértem. - mondja Peeta. - Bárcsak tudtam volna, hogy Sae-nél vagy. A bizonytalanság volt a legrosszabb.
- Persze. - mondom. - Nem megyek ki máskor, ha vihar készül, sokkal jobban fogok vigyázni. Úgysem szenvedünk húshiányban.
- Jó. - Mondja Peeta, és úgy tűnik, minden feszültség eltűnt az arcából. Hozzám hajol, újra megcsókol, aztán elhúzódik. - Annyira szeretlek - mondja. Aztán mély levegőt vesz, felsóhajt és elmosolyodik. - Biztos nagyon fázol.

Lenézek nedves ruháimra, amelyekről el is feledkeztem, miközben beszélgettünk.
- Igen, fázom. - mondom.
Peeta odamegy a szekrényhez, elővesz belőle egy törülközőt. Kibújok a csizmámból, felakasztom a dzsekimet száradni. Alatta az ing nem is olyan vizes. Kihúzom a hajamból a gumit, szétbontom a fonatot és amikor Peeta visszaér a törülközővel, rögtön a fejemre teszi, és felitatja hajamból a nedvességet vele.
- Nem hiszem, hogy elég lesz a törülköző, nagyon vizes vagy. - mondja.
Felnézek rá, látom, hogy halványan elmosolyodik. Mielőtt megszólalhatnék, karjaiba von, és a lépcsők felé veszi az irányt.
- Héé! - kiáltom, sokkal inkább a meglepetés, mint a védekezés mondatja ezt velem.
- Nem maradhatnak rajtad ezek a vizes ruhák. - mondja. És nagyon komolynak hangzik, alig bírom megállni nevetés nélkül. Felérünk a szobánkba, bevisz a szomszédos fürdőszobába, letesz a földre, magával szemben. Lehúzza rólam az inget, amelyet a többi ruhám követ. Aztán vesz egy másik törülközőt, a vállamra teríti, majd finoman megtörli a mellkasomat, hasamat, többi testrészemet. Tovább időzik itt-ott, mint kellene, de hagyom. Már nem zavar, ha meglátja hegeimet.
Végül félredobja a törülközőt, és csak engem néz, centiméterről-centiméterre a lábamtól az arcomig. Amikor egymás szemébe nézünk, megszólal:
- Rendben, most hozok neked száraz ruhát. - mondja, és tudom, hogy csak incselkedik velem. De ezt a játékot csak ketten játszhatják. Földbe gyökerezve állok, keresztbe fonom karjaimat magam előtt.
Peeta nyilván arra számít, hogy majd megállítom, mert mielőtt kilépne az ajtón, visszafordul:
- Hacsak nem akarsz zuhanyozni.
- Zuhany. Egyértelműen. - mondom. - Fázom. - És azzal elindul vissza felém.

Folyt. köv. hamarosan...
(Jövő hét közepén valamikor)