Fanfiction: Amikor az 'Igaz' nem elég, 2. rész

2. Rémálom

Szemeim ijedten pattannak fel a sötétben. Bár az ágyunkban alig volt érezhető a mozgás, mégis felébresztett nyugtalan álmomból. Prim régen rendszeresen kimászott az ágyból éjszaka, nekem pedig fogalmam sem volt róla, amíg fel nem ébredtem. Most azonban még alvás közben is észreveszem, ha Peeta karjai már nem ölelnek át, ha másik oldalára fordul, vagy akár csak a nyugodt lélegzetvétele vált zaklatottra, amiből tudom, hogy őt is rémálmok keltették fel. Minden ilyesmi felébreszt mostanában. És ő is ugyanígy van vele. Néha rettegve ébredek fel, ilyenkor úgy próbálok megnyugodni, hogy kicsit közelebb bújok Peetához. Mindkettőnk számára nehéz igazán jót aludni éjszaka, még így is, hogy nem akarom szándékosan felébreszteni Peetát, hogy megvigasztaljon, pedig nem bánná. Ő pedig valahogy mindig tudja, mikor van szükségem vigasztalásra, még akkor is, ha nem sírok, és nem mutatom ki rettegésemet láthatóan. Talán máris hihetetlenül ráhangolódtunk egymásra. 

Telihold van, vagy majdnem az, mert sokkal világosabb van a szobában, mint máskor. Körbenézek, meglátom Peeta körvonalait. Az ágy szélén ül, háttal nekem. Nincs hideg, ő mégis reszket, előrehajol, fejét a kezébe temeti.

- Peeta? - kérdezem halkan, mire felegyenesedik, de nem fordul felém. Várok pár másodpercet, aztán felülök, átsietek az ágyon, az ágy szélére ülök, Peeta mellé. Felemelem a kezem és átkarolom a hátát. Megrázkódik, mintha megijesztettem volna, és felötlik bennem, hogy talán magára kellene hagynom, de aztán felsóhajt, és érzem, amint a remegés alábbhagy. Előrehajolok, válla fölött az arcához nyomom az enyémet.

Aztán egy örökkévalósággal később megszólal: - Sajnálom. Felébresztettelek?

Finoman megrázom a fejem. 

- Mindig fel kellene ébresztened, ha valami felzaklat. 

Hogy kérhet még ő bocsánatot, amikor láthatóan nagyon rosszul van? Önzetlen aggodalma eszembe juttatja azt a napot, amikor a Nagy Mészárlás Arénájában megállt a szíve. Miután Finnick újjáélesztette, és látta, hogy sírok, akkor is láthatóan értem aggódott. Ez már akkor is abszurd volt, hiszen ő volt az, aki meghalt.


Peeta megfordul én pedig elhúzódok, hogy egymás szemébe nézhessünk. Mindkét kezemet az övébe fogja, és lenéz, miközben kézfejemet az ujjaival simogatja. Láthatóan nagyon koncentrál, az arcán látható zavarodottság halványulni kezd végre. Egyszer azt mondta, hogy az ő rémálmai arról szólnak, hogy elveszít engem, és megnyugszik, ha felébred, és látja, hogy ott vagyok mellette, de most láthatóan nem erről van szó. Ez a rémálom minden bizonnyal annak az eredménye, amit a Kapitóliumban tettek vele, nem pedig a Viadal miatti.

Rossz nézni, hogy milyen állapotban van és belegondolni, hogy magában szenvedjen.
- Ígérd meg - erősködöm - ígérd meg, hogy felébresztesz, ha még egyszer ilyen történik.
Peeta a szemembe néz, habozik kicsit, majd így szól: - Ígérem, hogy felkeltelek, ha szükségem van rád.
Már épp azon vagyok, hogy tiltakozzak, amiért módosított a kérésemen, amikor ismét megszólal:
- Nem hiszem, hogy ma éjjel már vissza tudnék aludni - mondja homlokráncolva. - Lemegyek a földszintre, rajzolok vagy olvasok meg ilyenek.
- Veled megyek - mondom.
Peeta megrázza a fejét, ajkait összeszorítja. - Aludnod kellene.
Óvatosan rámosolygok, megszorítom a kezét. - Nem tudok aludni nélküled.
Peeta gyönyörű kék szemei kikerekednek, majd így szól. - Akkor maradok.
Félig sóhajtva, félig nevetve fejezem ki nem-tetszésemet. - Nem. Én megyek veled. Nem gond. Úgy értem, hacsak nem akarsz egyedül maradni vagy valami.
- Nem, én mindig veled akarok lenni. - mondja, aztán előrehajol, majd ajkát egy pillanatra az enyémre tapasztja.
- Akkor menjünk.

Peeta édes, ragyogó mosollyal ajándékoz meg, aztán elengedi a kezemet, majd elindulunk kifelé a hálószobából. Teljesen meg tudom érteni, hogy ki akar menni innen. Néha a rémálmok olyan gyakran jelentkeznek és olyan nyugtalanítóak, hogy olykor nekem is nehezemre esik ágyban maradni. Megpróbálom elérni, hogy a rémálmok ne kapcsolódjanak a hálószobához, de ez nehéz, különösen, hogy csak itt érnek utol.
Amikor leérünk a lépcsőn, Peeta a nappali felé igyekszik, én azonban megállok a lépcső alján.
- Mit szólnál egy kis forró csokihoz?
- Jól hangzik - mondja, és máris a konyha felé indul. - Majd megcsinálom.
Elmosolyodom, kezem Peeta vállán és a szemébe nézek. - Peeta - mondom.
Félig szórakozottan, félik incselkedően néz rám: - Igen?
- Hadd gondoskodjak rólad kicsit.
Kuncogásából rájövök, hogy eszébe jut, amikor ugyanezt mondta nekem a barlangban, a Viadalon. Örülök, hogy - ha csak egy pillanatra is, de - sikerül jobb kedvre deríteni.
- Rendben, Katniss.

Tiltakozásom ellenére, hogy nyugodtan várjon meg a nappaliban, ahol kényelembe helyezheti magát, Peeta követ a konyhába. Leül az asztalhoz, nézi, ahogyan elkészítem a forró csokit. Amikor elkészülök, leülök én is Peetával az asztalhoz, és a kezébe nyomok egy gőzölgő bögrét. Lenézek a sötét italra.
- Prim nagyon szerette a forró csokit. Azt hiszem, ez volt az egyik előnye annak, hogy megnyertük a Viadalt. Jó volt látni, hogy részesülhetett néhány olyan különlegességben, amelyben szerintem minden gyereknek kellett volna.
Amikor Peeta a kezem felé nyúl, én pedig eleresztem a bögrét, hogy meg tudja fogni, érzem, hogy remegni kezd a hangom. Mély levegőt veszek és belenézek Peeta szeretetteljes, együttérző szemeibe.
- Emlékszel, amikor először ittunk forró csokit? - kérdezem, hogy megpróbáljam elterelni a figyelmemet, nehogy elsírjam magam Prim miatt.
Mosolyog és bólint. - Igen, a vonaton, a Kapitólium felé vezető úton.

Én is bólintok, majd néhány percig csendben ülünk, szürcsölgetjük a forró italt.
- Akarsz beszélni róla? Mi történt fenn az előbb, mi volt a rémálmod?
Peeta megrázza a fejét, ismét feldúltnak látszik, ezért aztán meg is bánom, hogy eszébe juttattam.
- Veled kapcsolatos volt. Ne akard tudni.
- Ha segít neked, hogy beszélsz róla, akkor hallani akarom.
Peeta rám néz, mintha azt kérdezné, biztos vagyok-e benne, mire én bátorítóan elmosolyodom.
- Nos, azt álmodtam, mi történt volna, ha ott - a Tizenharmadikban - megengedték volna, hogy egyedül gyere be hozzám, hogy találkozzunk, miután eltérítettek a Kapitóliumban. - megáll, az arcom fürkészi, annak jelei után kutatva, hogy hagyja-e inkább abba a történetet.
Lassan bólintok, továbbra is mélyen a szemébe nézve azt remélve, hogy megérti, hogy nem félek folytatni a történet hallgatását.
- És az álmomban - folytatja - egyáltalán nem tudtam uralkodni magamon, miközben én... megöltelek Téged. Olyan volt, mintha az egészet kívülről nézném.

Ó, ne. Hát nem csoda, ha nem akart felébreszteni egy ilyen élmény után. Nem csoda, hogy megijedt, amikor kimondtam a nevét és megérintettem. Én teljesen megbízom benne, de egy ilyen friss rémálom után biztos vagyok benne, hogy ő félt engem. Peeta arcába temeti a kezét, miután aggódva ránézek.
Előrehajolok, hogy eltakart szemével is láthasson, és így szólok: - Tudom, hogy most már soha nem bántanál.
Még mindig aggodalmasnak tűnik, de megpróbál elmosolyodni és bólintani, miközben ezt mondja: - Nem bántanálak. Képtelen lennék rá.
Előrenyúlok és kisimítom Peeta néhány hajtincsét az arcából: - Segít, ha beszélsz róla? - kérdezem.
Peeta láthatóan megfontolja a választ: - Azt hiszem igen, ha téged nem rémiszt halálra.
- Engem egyáltalán nem ijeszt meg. - Még mindig emlékszem a fogságba ejtése és eltérítése utáni első találkozásunkra, de már túltettem magam rajta. Nem okoz gondot, ha szóba kerül, különösen, ha Peetának segít, hogy megbirkózzon a dolgokkal.
Hihetetlenül megkönnyebbül amiatt, amit mondtam, ezért azon kapom magam, hogy azt kívánom, bárcsak korábban szóba hoztuk volna a témát. Tényleg azt gondolja, hogy valamilyen szinten még mindig félek tőle? Nem hinném, hogy bármilyen cselekedetemmel erre okot adtam volna.

Megisszuk a forró csokinkat, én pedig beteszem a bögréket a mosogatóba, míg Peeta a nappaliba indul. Amikor leülök mellé a díványra, ő átkarol engem, én pedig a vállára hajtom a fejem. Másik kezével a lábamat simogatja, amely többnyire csupasz. Csak egy apró rövidnadrág van rajtam, szóval hosszan időzhet a lábamon, mire bármilyen ruhához ér. Amikor pedig mégis, elindul vissza lefelé, a térdem irányába.
- Annyira szép vagy, - mondja - még mindig nem hiszem el, milyen szerencsés vagyok.
Felemelem a fejem, és Peeta felé fordulok. - Én vagyok szerencsés. - mondom neki. Haymitch szavai jutnak eszembe. Mintha ezer éve lett volna, amikor azt mondta, hogy nem érdemlem meg Peetát.
- A lány a Viadalról. - mondja halkan.
Összehúzom a szemöldököm, nem tudom megállni, elnevetem magam. - Micsoda?
- Ó - mondja Peeta, mintha csak most jött volna rá, hogy hangosan is kimondta a szavakat. - Időnként így hívlak magamban.
- Most viccelsz?
Zavarba jön a reakciómtól és így folytatja: - De csak néha. Vagyis kicsit gyakrabban, mióta életem szerelmeként gondolok rád.
- Nem bánom a becenevet. - nyugtatom meg. - Csak azért vicces, mert én meg úgy gondoltam Rád, mint a "pék fia".
- Tényleg? - kérdezi Peeta mosolyogva. - Már a Viadal előtt is?
- Előtte... és közben és utána is. - vallom be.
Közelebb húz magához, homlokon csókol és lágyan így szól: - Akkor lehet, hogy még jobban hasonlítunk, mint gondoltam.
Biccentek fejemmel, élvezem a bőrömön ajka érintését.

- Peeta. - mondom.
- Hmmm? - kérdezi két puha csók között.
- Tudom, hogy akkor vettél észre, amikor azt a dalt énekeltem, de mégis mi tartotta fenn az érdeklődésedet irántam olyan sok hosszú éven át? - Nem bókokra vágyom, egyszerűen nagyon kíváncsi vagyok. Peeta mindig is nagyon helyes volt, viszonylag jómódú, és sok barátja volt. Soha nem értettem, miért tart olyan különlegesnek. Miért én voltam az egyetlen lány, aki ilyen maradandó benyomást tett rá.
- Minden - mondja, és még jobban hozzám bújik. Amikor továbbra sem szólalok meg, így folytatja: - Annak ellenére, hogy nem igazán ismertelek, szerettem benned mindent, amit ismertem. Olyan önálló voltál és bátor. Alig akartam elhinni, amikor megjelentél nálunk a hússal, amikor még olyan fiatalok voltunk. Igazán csodáltalak érte. Nem hiszem, hogy tizenkét évesen képes lettem volna élelemről gondoskodni a családomnak.
- Neked is ment volna, ha én képes voltam rá.
- Nem tudom, Katniss - mondja Peeta mosolyogva. - Tudod, milyen zajosan tudok sétálni is.

Ismét megnevettet, én pedig nagyon szeretem ezért. Minden egyes alkalommal, ha Peeta boldoggá tesz azzal amit mond vagy tesz, még jobban imádom. Előrébb húzódok és megcsókolom. Peeta egyik kzét a tarkómra csúsztatja, ujjaival lágyan simogatja a hajamat. Másik keze felcsúszik a hátamon az ingemen át, még közelebb húz magához, megszüntetve a köztünk lévő maradék távolságot is.
Kezeim közé fogom az arcát, szánk egy ritmusra mozog. Így ülünk pár percig, mielőtt mindketten elnyúlnánk a kanapén egymás mellett, szemtől szembe. Peeta ajka az enyémről az arcomra majd a nyakamra vándorol.
Teljesen ellazulok és újra elálmosodom. Abból, amilyen lassan mozog érzem, hogy ő is megnyugodott, és képes újra elaludni is.
- Szeretlek - mondom. Ennek hatására Peeta hátrébb húzódik, hogy a szemembe nézhessen, homlokát az enyémre tapasztja.
Elmosolyodik és így szól: - Én is szeretlek.
Peeta hátradől, fejemet a mellkasán pihentetem. Épp elég helyünk van, hogy ő a hátán feküdjön, én az oldalánál, közte és a kanapé háta között. Nem tart sokáig, mire újra álomba merülünk. Ezúttal a karjai egészen reggelig átkarolnak.

Folytatása következik hamarosan...