A jó feleség - 3. fejezet: Az Emlékezés Napja

- Borzasztó feleség vagy, drágaságom! - Mivel ma már másodjára hallom és mert magam is úgy érzem, hogy van benne valami, könnyekben török ki. Katniss rájön, hogy a házasélet nem egyszerű. A 12. körzet hamvai sorozat második kötete. - Katniss szemszögéből

VIGYÁZAT!! A fejezet vége 18-as karikás részleteket is tartalmaz!
Mindenesetre mindent megtettem, hogy ezek a részek ne/se legyenek közönségesek.
(Aki szemében ez a téma mégis távol áll a sorozattól az ugorja a fejezet végét. Én szóltam.)

Az Emlékezés Napjának hívják, pedig én épp, hogy felejteni szeretnék.
A lelkem helyén egy hatalmas lyuk tátong. Ez kiszív mindent, ami a világon szép és tiszta, nem beszélve arról a kevés jóságból, amely bennem megmaradt. A helyén lesújtó üresség, amely azzal fenyeget, hogy teljesen hatalmába kerít, ásító, borzalmas üresség, amelyből csak az alvásba tudok menekülni. De az álmaim is a holtak meggyötört arcaival vannak tele. Azon emberekéivel, akiket megöltem. Olyan emberekéivel, akik véletlenül keveredtek bele a forradalomba, amelyet kirobbantottam. Olyan emberekéivel, akik semmi más nem tettek, csupán csak ismertek engem. Emberekéivel, akiket nem tudtam megmenteni. Emberekéivel, akiket szerettem. Nem érdekel, milyen sokra tartottam őket egykor. Nem akarom látni az arcukat. Nem akarok látni senkit. A lelkem helyén tátongó lyuk kiszív belőlem minden megmaradt szeretetet és kétségbeeséssé alakítja azt. Csak bele szeretnék olvadni a szobába, a gerendák és támfák része lenni, hogy teljesen eltűnhessek. Aztán maga a ház szeretnék lenni, amelyet elnyelnek a lángok. Semmi nem tart örökké. Minden ég, különösen, ha te magad vagy A Lángra Lobbant Lány.
Ma van Prim halálának évfordulója.

Egy évvel ezelőtt sokat beszélgettünk Dr. Auréliusszal erről a napról, mielőtt eljött volna. Bármi másnál jobban szenvedtem amiatt, hogy egy gyakorlatilag már megnyert háború végén egy bomba véletlenül eltalálta őt. Kétségbeesetten szükségem volt rá, hogy valami jelentést tulajdonítsak neki, valamit, ami távol tartja őt tőlem, ezért aztán elhatároztam, hogy az élet ünnepévé teszem a napot, egy olyan nappá, amikor amennyire az csak lehetséges élek, ha más nem, hát Prim kedvéért. Így is tettem, kezdve azzal, amire már hetek óta vágytam: egy év óta először megcsókoltam Peetát. Aztán elmentem az erdőbe, egymás után lőttem a mókusokat, mindet a két szeme között találtam el. Úsztam egyet a tóban, amelyet Apám mutatott meg, gyümölcsöt szedtem, és ültem a sziklán, ahol a Gale-lel töltött jobb időkre emlékeztem, mert tudom, Prim ragaszkodott volna hozzá. Segítettem Sae-nek főzni, játszottam az unokájával, ő volt az első gyerek, akihez közel kerültem a háború óta. Mindezek után úgy éreztem, mintha ezzel megtiszteltem volna Primet. Ha Prim itt lehetett volna, nagyon örült volna, ha látja, hogy azokkal a dolgokkal foglalkozom, amelyektől úgy érzem, mintha élnék.


Idén azonban nem volt ilyen elhatározás, a helyébe valami elkerülhetetlen hideg zsibbadás lépett. Én valahogy életben maradtam, miközben Prim meghalt: világ rosszabbul járt velem, még ha Prim nem is így gondolta volna. Amikor az Aratáson önként jelentkeztem a helyére, megváltozott az életem és talán a nemzet jövője is, ami végülis nem baj. De ő így is meghalt, és a legelítélendőbb része ennek az egésznek, hogy a világ nélküle is tovább lép. Ahogyan én is. Egy részem tudja, hogy a tudósok és a történészek hivatkoznak majd rá, az én édes húgomra, aki az egyik legfontosabb azok közül, akik miatt jelenlegi világunk létezhet: egy kis kő, amely elindított egy lavinát, amely megváltoztatta a világ menetét. Engem azonban nem érdekel a történelem vagy a jövő vagy bármi más, semmi nem érdekel, ha belegondolok, hogy akár élhetne is az én kiskacsám.
Az olyan napokon, mint a mai, az, hogy életben vagyok olyan, mintha élőhalott lennék.

Mire Peeta felébreszt, már órák óta ébren vagyok. Mikor felébredtem, a hátamra fordultam, elhúzódtam Peetától és csak kifejezéstelenül bámultam a plafont. Érzem, amint Peeta megmozdul, egyre hátrébb húzódik, hogy érezze, ott vagyok mögötte a közelben. Amikor rájön, hogy nem vagyok ott, még éberebb lesz, felkönyököl és lenéz rám.
- Jó reggelt, szépségem - mondja halkan, nyilvánvalóan érezhető az álmos aggodalom a hangjában. Ő is tudja, milyen nap van ma. A héten minden nappal egyre csöndesebb lettem és egyre többet és többet töltöttem az erdőben. Tegnap este csak sötétedés után értem haza, és amikor benyitottam az ajtón, Peeta az asztalnál ült, kék szeméből sütött az aggodalom. Rory a hátsó ajtónál már épp elindult, hogy kinézzen utánam az erdőbe. Thom is ott volt. Peeta megpróbált rávenni, hogy elmondjam, mi a baj, de nem volt mit mondanom. Prim meghalt, én pedig élek, férjhez mentem, felelősséggel gondolok a jövőmre, ezek mind olyan dolgok, amelyek Primnek soha nem adattak meg.
Ezúttal sem válaszolok, de még csak rá sem nézek, de hallom, amint felsóhajt, miközben kisöpri egyik hajtincsemet a homlokomból. Érzem, amint vigasza, reménye, szerelme megfojt. Ma olyan kedves lesz hozzám, mintha a leggyengédebb érintésre is összetörhetnék, én azonban nem vagyok képes mindezt viszonozni. Mintha bármit is számítana, mit teszek. Nem akarom érezni a jóságát, nem tudok még nyitottabb lenni, mint amennyire vagyok, csak hagyom, hogy elmúljon, ahogyan Finnick nevetése, apám hangja és Prim mosolya sincs már.
Peeta közelebb húzódik és finoman megpuszilja az arcom.
- Miért nem jössz velem zuhanyozni?
Ezt most nem a szex kedvéért javasolja. A fürdés néha segít, hogy megnyugodjak, Peeta pedig tisztában van ezzel.
Becsukom a szemem és nem válaszolok. Talán ha elég hosszú ideig nem reagálok, ott hagy engem önző depressziómban, amelyből nem vagyok elég erős, hogy kitörjek. Peeta megszorítja a kezem, az ágy szélére húzódik, a másodperc töredéke alatt felcsatolja a műlábát, aztán elmegy a tusolóba, engem pedig magamra hagy. Nagyjából fél éve Beetee kiküldött valakit, aki méretet vett Peetáról, aztán egy új műlábat készített neki, hiszen az előzőhöz már túl magas volt. Az új darab egy tudományosan már fejlettebb darab volt, már ha ez egyáltalán lehetséges. Gyorsabban fel lehetett venni, sokkal erősebb és kényelemesebb is volt számára. De még mindig nem a saját lába volt, ami lehet, hogy még meglenne, ha nem kereszteztem volna az útját. Vagy lehet, akkor már meg is ölték volna a Hivatásosak. Nem tudom. Becsukom a szememet, hallom, amint a fürdőszobában csobog a víz, ez pedig elűzi minden más gondolatomat. Ettől ellazul az agyam és megnyugszom, ám a hang túl hamar megszűnik.

Peeta visszalép a szobába, én azonban továbbra sem veszek róla tudomást, amíg fel nem kap a kezébe. Nem akarok beszélni. Nem akarok csinálni semmit, úgyhogy összegömbölyödve odabújok Peeta mellkasához, és hagyom, hogy tegye, amit csak akar. Bevisz a fürdőszobába, leveszi rólam, ami pizsama gyanánt rajtam van, nem is emlékszem rá, micsoda. Görnyedten ülök, fejemet Peeta mellkasához szorítom, mint egy alaktalan lény. Amikor teljesen levetkőztet, Peeta ismét felemel, majd lassan beleenged az enyhén ibolya és levendula illatú fürdővízbe.
Még mindig nem akarok Peetára nézni, ezért magzati pózba gömbölyödöm és csak bámulom a falat. Érzem, amint kezeivel óvatosan kibontja előző este befont copfomat, majd szótlanul elkezdi mosni a hajamat, kiszedegeti a beleakadt leveleket, én pedig érzem, amint lágyan lebegek a vízben. Gyengéd, mégis határozott érintéssel vakarja Peeta a fejbőrömet. Csodálatos érzés.
Nem bírom tovább.
Felállok, lefröcskölöm Peetát, hajam még mindig samponos.
- Hagyd abba! Csak hagyd abba, jó? Én nem... ez nekem túl... én nem....
Végre a szemébe nézek, látom, hogy lábujjhegyen guggol, megpróbál átlátni a vízen, amit a szemébe fröcsköltem. Idegesen néz, tényleg nagyon-nagyon megbántottam, pedig igyekszik ezt eltitkolni előlem. Nem akarom látni, amikor így néz, tekintete tele szerelemmel és aggodalommal, és mindazokkal a csodálatos dolgokkal, amelyekkel megszépíti az életem. Csak egyedül akarok lenni. Erről szól a házasság? Hogy ő megpróbál megtenni mindent, hogy én jobban érezzem magam, miközben ez képtelenség?
Nem tudom, mit kezdjek ezzel.
Anélkül, hogy megtörülköznék, visszamegyek a szobába és ledobom magam az ágyra, samponos hajam a párnára vetem. Nem akarom bevallani, hogy Peeta segített, még az a rövid fürdő is csodákat tett velem. Az izmaim sokkal kevésbé feszültek, hirtelen kitörésem váratlan előnye azonban, hogy az agyam annyira túlterhelt, hogy azonnal kikapcsolok. Érzem, hogy máris alszom, azzal az igazán mély, pihentető alvással.
Lehet, hogy csak egy újabb rémálom kezdete, de ahogy a semmi magával ragad, úgy vélem, hallom, amint Peeta halkan sírni kezd, ott, ahol faképnél hagytam.

Amikor ismét felébredek, késő délután van, Peeta nincs otthon. Az ágyban Peeta oldalán egy tányér sajtos zsemle. De nem az a jellegzetes fajta, amit ő csinálni szokott: az illata alapján a létező legdrágább sajtot használta hozzá, azt az ízletes, érlelt fajtát a 10. körzetből, amilyet csak a Kapitóliumban szoktak árulni, és mivel olyan nehézkes a szállítása, hihetetlenül drága. Csak külön igény esetén rendel belőle és akkor is csak nagyon kis mennyiséget. Most azonban úgy tűnik egy egészen nagy darabot felhasznált, hogy megsüsse ezeket. Mindezek ellenére nem foglalkozok vele, pedig hallom, amint megkordul a gyomrom.
Csörög a telefon, nekem meg eszembe jutnak az órákon át tartó álmaim a telefon csörgésével, Peeta könnyeivel és Prim lángokba borult arcával. Álmok, amelyekben Apám Ruta szavaival szól hozzám, miközben a pékségben áll és kenyeret süt.
Úgy érzem, még vagy száz évig tudnék aludni, a hólyagom azonban tiltakozik.
Előbb lelógatom a lábamat az ágy szélén, majd bizonytalanul a fürdőszobába indulok. Leesik, hogy miután kiugrottam a kádból, nem vettem fel semmit, de aztán meglátom a pizsamámat szépen összehajtogatva a kád mellett. Ez az apróság eszembe juttatja, milyen fogyelmes volt velem Peeta, mire lelkiismeret furdalásom lesz, de igyekszem elhessegetni az érzést. Miért nem tudott egyszerűen csak békén hagyni? Hogyan értethetném meg vele, hogy nem támaszkodhatok rá még jobban, mint amennyire már eddig is? Gyorsan a zuhany alá állok, hogy leöblítsem a hajamra rászáradt sampont, mielőtt felveszem a pizsamámat és elindulok vissza a szobánkba. A telefon végre abbahagyta a csörgést, én pedig újra összegömbölyödök az ágyban, amikor meghallom, hogy kicsapódik a bejárati ajtó. Ismerős léptek hallatszanak a nappali felől, aztán néhány másodperc csönd következik. Majd a léptek tovább haladnak, fel az emeletre.
Haymitch olyan erősen vágja be az ajtót, hogy az a falnak csapódik. Elfordítom a fejem, hogy ne kelljen ránéznem. Nem akarom, hogy hegyibeszédet tartson se ma, se máskor.  Ahelyett azonban, hogy gúnyolódni kezdene, érzem, hogy amint leül, besüpped mellettem az ágy, majd valami puffan még mellettem a matracon. A kíváncsiságom legyőz, muszáj megnéznem, mi az.
Az emlékkönyvünk az.

Soha nem adtunk igazán nevet neki, de röviddel azután elkezdtünk dolgozni rajta, miután Peeta hazajött. Olyan dolgokat írtunk bele, amelyek segítettek, hogy megőrizzük azon emberek emlékét, akiket szerettünk. Képek és szövegek is vannak benne. Vick tiszteletlenül A Necronomiconnak nevezi, ami - ahogy kivettem izgatott magyarázataiból - A Halott Nevek Könyve, ami valami misztikus és borzalmas könyv. Szerintem ez egy kicsit morbid elgondolás, ugyanakkor azt hiszem, a srác csak viccelődik. Vick akkor szerzett tudomást a könyv létezéséről, amikor körülbelül egy hónappal ezelőtt leült Peetával és velem, hogy írjunk egy oldalt az édesapjáról. Alig emlékezett Jasper Hawthorne-ra, hiszen alig múlt öt éves, amikor a férfi meghalt, ám a nap során felszínre törhettek az emlékek, mert Peeta egy tál muffin társaságában talált rá szipogva, kisírt szemekkel. Korán bezárták a pékséget, hazajöttek és megírtuk azt az oldalt. Tudom, hogy Vick-nek még mindig hiányzik az apukája, de szerintem az igazi apa, aki hiányzik neki, az Gale, aki nagyon is élő, ám nem olyasvalaki, akire egy darabig emlékezni akarok. Aznap este később, miután Vick hazament, anyukájuk megjelent az ajtónkban. Csöndben nézte, ahogy Peeta vázlatot készített a férjéről, a férfiről, akire Peeta csak onnan emlékezett, hogy néha megjelent náluk becserélni valamit, amikor Peeta még gyerek volt. Hazelle mindig is gyakorlatias volt, szinte mogorva, amióta csak vissza tudok emlékezni. Akkor először láttam azonban sírni.

Fogalmam sincsen azonban arról, miért is viharzott be Haymitch a könyvvel a szobánkba. Talán beszélt arról Peetával, mi történt korábban? Remélem, hogy nem, mert nem vagyok lelkes a gondolattól, hogy ezt a jelenetsort bárkinek is elmesélje.
- Violet Perkins alig múlt tizenkét éves, amikor az 51. Viadal aratásán kiválasztották. - szakítja félbe Haymitch a gondolataimat. A szemközti falat nézi, alig vesz tudomást a jelenlétemről. - Nekem kellett volna a mentorának lennem, én azonban azt sem tudtam, hogyan legyek egyáltalán ember a jövőben.
Felülök, látom, hogy Haymitch zavarban van. Mindezidáig visszautasította, hogy beszéljünk mentori éveiről, még akkor is, ha külön kértük.
Haymitch anélkül folytatja, hogy velem foglalkozna.
- A hentes legkisebb gyermeke volt, egy apró csoda hat báty mellett. Közülük a legidősebb alig volt tizennyolc, mégis ő volt a legerősebb akit csak valaha ismertünk. Nagy volt, mint egy ökör, de a többiek sem sokkal voltak kisebbek nála. - Haymitch megköszörüli a torkát és kicsit megmozdul. - Senki nem jelentkezett helyette önként. Az első éjszaka a vonaton találtam a hálókocsimban egy üveg piát. Na azóta egyetlen percet sem töltöttem józanul.

Felveszek egy tollat az éjjeliszekrényről és kinyitom a könyvet egy üres oldalon. Szó nélkül írni kezdek. Amikor befejezi Violet történetét, akit akkor öltek meg, amikor megbotlott és elkapták a vérfürdő alkalmával, Haymitch körzettársával, Nonny Carmichael-lel folytatja, egy barátságtalan, tizenhét éves fiúval a Peremről, akit nem különösebben kedvelt már az Aratás előtt sem, de haláláig sem sikerült megkedvelnie, de azért meggyászolta. Aztán Mirabelle Ericson-ról mesél, aki a bánya művezetőjének legidősebb lánya volt és akit egy negyedik körzetből származó Hivatásos megerőszakolt, mielőtt átvágta a torkát. A Kapitóliumban felvételről adták le műsort, de mivel Haymitch a lány mentora volt, élőben nézhette végig mindezt. Mire körzettársához, a tizenöt éves Zeke Alberts-hez ér, aki Thom nagybátyja volt, akit ő már nem ismerhetett, Haymitch kezei remegnek.
- Hát ennyit tehetek a mai nap ügyében - morogja, miután elmeséli, hogyan halt szomjan Zeke a sivatagi Arénában. Remegő kezeimmel megragadja a vállamat, majd feláll, hogy távozzon.
- Köszönöm, hogy meghallgattál, drágaságom! - morran fel, mielőtt elindul. - Remélem, neked több békét ad mindez, mint nekem.
Mindezek hallatán a lelkemben tátongó lyuk már nem olyan hatalmas, ám a szívemet átjáró bánat szinte elviselhetetlen, miközben befejezem ezen elhunyt gyerekek történetét. Jobban fáj, mint gondoltam, hogy fájhat (pedig már az sem volt kevés), mert nem csupán értelmetlen gyilkosságok és elveszett ártatlanságok története ez, hanem arra is rávilágít, hogy Haymitch élete hogyan fogyatkozott akkorára, hogy az beleférjen egy üveg italba. Ezeket mindössze két év alatt kellett elszenvednie, és a későbbiekben sem volt győztese, aki enyhíthette volna ezt a terhet. És még huszonegy év volt hátra.
Amikor végül befejezem az átmásolását annak, amit mondott, rájövök, hogy az ég odakinn lassan besötétedett. Egész nap most először nézek fel az órára. Amit látok, olyan rettegéssel tölt el, amely elűzi az egész nap érzett zsibbadt ürességemet és az elviselhetetlen fájdalmat. Felélednek az ösztöneim, érzéseimet kétségbeesett erőfeszítéssel tolom hátrébb, hogy megmentsem szerelmemet. Kiugrok az ágyból, lebotorkálok a lépcsőn, miközben belebújok a cipőmbe. Nem érdekel, milyen nap van ma vagy hogy mi mennyire fáj. Nem érdekel, ha semmim sem marad, hogy minden boldogság, amit érzek, véget ér, mielőtt felkészülhetnék rá. Még mindig nem tudom elhinni, mit tettem.
Peetának már három órája haza kellett volna érnie.
Ő pedig soha nem késik.

Amilyen gyorsan csak tudok, lerohanok a dombról a pékség felé, kezeimben szorítva a kulcsot. Az egyik hátsó ajtónál próbálkozok, megküzdök az ajtóval, mielőtt beesnék rajta. Peetának valószínűleg épp rohama van, talán már kárt is okozott magában. Amint belépek az ajtón, látom, hogy a konyhában nincs, ezért aztán a bejárati helyiség felé veszem az irányt, miközben gyorsan, de azért óvatosan mozgok. Ha ugyanis Peetának tényleg rohama van, a zaj csak ront a helyzeten. Peeta nincs a fő helyiségben is, úgyhogy elindulok a lépcsőn fel, a padlástér felé, ahol Peeta egy műtermet rendezett be magának, ahol festeni tud.
A műterem látványától megszakad a szívem. Peeta látszólag eszméletlenül fekszik a földön, körülötte a padlón expresszionista stílusú, erős tónusokkal készített tintarajzok. Azzal a tintával rajzolt, amit tőlem kapott a születésnapjára. A rajzok spirál alakban helyezkednek el körülötte, mintha a lépcsőnél kezdte volna és úgy haladt egyre befelé. Az első kép az anyukáját, majd az apukáját és a bátyjait ábrázolja. Delly szülei. Más üzlettulajdonosok, akiknek a nevét sem tudom. Finnick. A morflingfüggő nő a 6. körzetből. Mags. A lány a Viadalról, aki éjszaka tüzet gyújtott. A Rókaképű lány. Brutus.
Az utolsó pedig Mitchell.
Rájövök, hogy Peeta mindenkit lerajzolt, akiről azt hiszi, ő ölte meg.
Legszívesebben odarohannék hozzá, mégis óvatosan mozdulok meg. Ha még mindig a roham hatása alatt van, a hirtelen mozdulatok csak ronthatnak az állapotán. Mielőtt összeházasodtunk, megígértem neki, hogy megölöm, mielőtt bármi olyat tehetne velem, amivel nem tudna tovább élni, azt viszont most nem akarom megkockáztatni. Megpróbálom lenyugtatni magam, felkészülni arra, hogyan reagál majd Peeta. Felveszem a földről anyukája képét és megnézem közelebbről. Első pillantásra úgy tűnik, sugárzik belőle a düh, ám ha jobban megnézi az ember, feltűnhet neki a nő szeméből áradó döbbenetes szomorúság, mintha állandóan csak vesztes csatákat kellene vívnia a körülményekkel. Annyira Peetára vall, hogy mindenben és mindenkiben meglátja a jót, még abban a nőben is, aki gyerekkora óta rendszeresen verte őt.
Nem érzek magamban erőt, hogy megnézzem a többi képet is, úgyhogy veszek egy mély levegőt és elindulok a műterem közepe felé.

- Peeta? - szólongatom halkan. Amikor nem reagál, egy kicsit hangosabban megismétlem. Még erre sem reagál, úgyhogy egyre biztosabb vagyok benne, hogy Peeta egyértelműen nincs magánál, gyorsan odasietek hozzá, anélkül, hogy végignézném a képeket, letérdelek mellé. Peeta az oldalán fekszik. Az orrából vékony, megszáradt vércsík halad az arcán. Körmei beszakadtak és betöredeztek, a fa padlón karcolások nyoma látszik. A szobában olyan átható izzadtságszag terjeng, hogy attól tartok, Peeta már nagyon régóta fekhet itt.
A vállánál fogva a hátára fordítom Peetát, fejemet a mellkasára fektetem. Szíve határozottan ver, teste meleg. Le kellene mosnom a vért az arcáról, vagy bármi, mindegy, de csak ölelem és hallgatom Peeta folyamatosan dobogó szívét. Hosszú ideig kapaszkodok belé.
- Sajnálom - suttogom pár perc múlva. - Minden az én hibám.
- Igazából azt hiszem, a Kapitóliumé a megtiszteltetés. - válaszolja rekedt hangon, karjaival átölelve engem.
Remegve fújom ki a levegőt megkönnyebbülésemben, hogy Peeta magához tért, aztán felemelem a fejem, nézem Peeta arcát, felmérem az állapotát. Kimerültnek látszik és rosszul érzi magát, ami általában is jellemző a rohamokat követően, de több is látszik: a mély aggodalom, amit már reggel is láttam rajta és egy csipetnyi bűntudat. Épp ismét bocsánatot kérnék, megpróbálnám valahogy elmagyarázni korábbi lelkiállapotomat, de aztán Peetából kibukik valami különös, ami megakadályoz engem ebben.

- Őszintén sajnálom, ami reggel történt, Katniss. Nagyon tolakodó voltam és...
Nem tudja befejezni, amit elkezdett, mert nem hallja saját hangját, olyan hangosan kezdek el nevetni. Peeta aggódó pillantása valami kifejezőbbé változik, bizonytalanul a könyökére támaszkodik.
- Minden... rendben? - kérdezi olyan finoman, ahogy csak tudja, miután lenéz rám egy pillanatra, miközben vihogva próbálok lenyugodni.
Megpróbálok felkelni és válaszolni, de csak a hátamra gördülök mellette és még hangosabban nevetek, mint azelőtt. Szerintem Peeta azt hiszi, teljesen bekattantam, különösképp, ha azt tekintjük, milyen elkeseredett voltam ma reggel és rémült alig pár perccel ezelőtt, de aztán ő is velem nevet egy kicsit, hogy vele ellentétben én legalább újra boldog tudok lenni. Alig hiszem, hogy így tudok nevetni, de úgy érzem, mintha a fájdalom és a feszültség megtört volna valamit bennem és mást nem is tehetnék.
Eltart egy darabig, mire megnyugszom annyira, hogy válaszolni tudjak, amikor pedig eljutok odáig, ki kell törölnöm a szememből a nevetés könnyeit, és nagy ziháló levegőket veszek két szó között. Nem sok barátnőm van, akik vannak, sem nevezhetőek átlagosnak, de elég sok pletykát hallottam a piacon ahhoz, hogy tudjam, miért olyan nevetséges ez most számomra.
- Jaj, te... csak az van... hogy bármely másik nő... - itt egy nagyon mély levegőt veszek - nagyon odáig lenne attól, milyen ... figyelmes... és tökre... édes voltál ma reggel. - Fújtatok egyet, alig bírom tartani magam. - De neked ... mellettem... még neked kell bocsánatot kérned! - Ennek semmi értelme. Nem bírom magamba fojtani a röhögést. Bárcsak Prim itt lehetne, mert tudom, hogy ő is nagyon nevetségesnek találná ezt a helyzetet.
A gondolatra, ahelyett, hogy megszakadna a szívem, csak még jobban nevetni kezdek, főleg, amikor elképzelem, hogyan reagálna. Finnick is eszembe jut, aztán Boggs és Cinna, mindannyian értették volna a viccet, és csak jobban érzem magam, csupán attól, hogy ez tudatosul bennem. Egy váratlan fordulattal az is leesik, hogy mindenki közül Gale nevetne a legjobban. Szívem pedig megtelik szeretettel, amikor végiggondolom, hogy ő ugyan elment, de nem halt meg, és egy napon talán majd képes leszek mesélni neki erről a pillanatról, magam előtt látom, amint majd összehúzza a szemöldökét, aztán gyöngyöző nevetése, amelybe az én mellkasom is beleremeg, visszhangzik majd keresztül az erdőn. Hirtelen minden lehetségesnek tűnik.

Mellettem Peeta szája is széles mosolyra görbül, és zavart kuncogása lassan szabályos jókedvvé alakul. Mostanra mindketten az oldalunkra gördültünk, térdeink egymásnak ütköznek, amikor Peeta így szól.
- Ismersz. Szeretem a kihívásokat. Csatlakoztam a Hivatásosokhoz. Megnyertem az Éhezők Viadalát. Kirobbantottam egy felkelést. Kigyógyultam egy eltérítésből. Feleségül vettem a világ legcsodálatosabb asszonyát... mintha mi sem lenne természetesebb.
Nem tudom, hogy amiatt-e, amit mondott, tényleg, hiszen ő csak a szokásos ostobaságokat mondja, ahogy mindig is, mégis mindezek hallatán megremeg a gyomrom. Az érzés, ami egykor átjárt a parton, az éhség, az akarat, a vágy vagy mindegy is, minek nevezzük, ezúttal is ugyanúgy eláraszt, bárhogy is hívjuk. Egy pillanattal később közelíteni kezdek Peetához, a hátára fordítom, ahogy az előbb is feküdt. A mozdulat meglepi őt, de ahol a testünk érintkezik, szinte azonnal érzem a hatását. Mielőtt bármit is mondhatna, ajkamat az övére tapasztom, és olyan kétségbeesett szenvedéllyel csókolom, ami látszólag a semmiből született. Hála és megkönnyebbülés jár át, és olyan egyszerű csodálat, hogy ez az ember ennyire szeret, mindegy, mit tettem azelőtt.
Nem beszélve arról, hogy ha Peeta nevet, lehengerlően jóképű.
Válaszul kezét a csípőmre teszi, érzem, amint kezeivel a hátsó zsebembe nyúl és megpróbál olyan közel húzni magához, amennyire az csak lehetséges. Szétnyitom lábaimat, hogy Peeta beférkőzhessen közéjük, és lehetetlen nem észrevenni, amint férfiasságát nekem nyomja. Hozzányomom a csípőmet, miközben csókolózunk, szinte megőrülök, amikor egymáson érzem bőrünket. Peeta hirtelen megfordul velünk, a hátamon fekszem, karjaimat egy kézzel a fejem felett összefogja, és miközben még mindig csókol, most ő az, aki az enyémhez szorítja a csípőjét. Most tudatosul bennem, hogy még mindig egy szál pizsamában vagyok, és Peeta keményebb szövésű nadrágja, kidörzsöli a lábamat. Peeta köré fonom a lábaimat, megpróbálom elérni, hogy még gyorsabban, keményebben mozogjon.
Peeta elhúzza a fejét, vággyal teli szemekkel néz rám.
- Lassíts - vigyorog mohón. - Tisztában vagy vele, hogy a pékségben vagyunk? A padlón? Bárki bejöhet...
- Nem, nem tudnak. - zihálom, miközben Peeta a nyakam és a kulcscsontom találkozásánál lévő pontot csókolja. - A hátsó ajtón és azon jöttem be - zihálok ismét, miközben Peeta a fülemet harapdálja. - Az magától bezáródik. Minden rendben? Úgy értem a roham után.
- Ebben az esetben - húzódik hátra, majd lehúzza a pólóját - semmi esetre se lassíts. Bízz bennem, hidd el, ez a lehetséges legjobb gyógymód.

Küszködök azzal, hogy lecibáljam magamról a felsőmet, nem egyszerű ez így, hogy Peeta rajtam fekszik. Igyekezetem láttán Peeta ismét elvigyorodik és ezt suttogja:
- Van fogalmad róla, milyen hatással vannak rám ezek a pici pizsama felsőid? Ráadásul mindig nyilvános helyen kötsz ki bennük.
Peeta közel hajol hozzám és megragadja a kezeimet, ismét összefogja őket, és határozottan, de nem fájdalmasan a lábamra támaszkodik. Emlékszem, mintha egy emberöltővel ezelőtt lett volna, amikor láttam, hogy az iskolában a birkózó versenyen mindenkit legyőzött a bátyján kívül és rájövök, hogy jelen helyzetemből nincs menekvés, de nem mintha bánnám. Peeta kiszabadítja egyik kezét, amivel felhúzza felsőmet, csókolgatni kezdi a hasamat, felfelé haladva, amíg el nem ér a melleim közötti részhez.
Peeta összehúzza a szemöldökét, szájával még mindig a bőrömet cirógatja.
- Mondd, mit szeretnél, mit tegyek, Katniss.
Szavai hatására a gyomrom összehúzódik, de elfordítom a tekintetem, annyira zavarba jövök a Peeta szeméből áradó szenvedélytől.
- Tudod te azt - motyogom. Biztos, hogy tudja. A születésnapja óta sokkal gyakrabban beszélgetünk erről. Azóta pedig egy egész nyár eltelt. Így aztán jelen pillanatban semmi szüksége útmutatásra.
- Tudom - bólint elgondolkodva - de tényleg azt szeretném, ha te mondanád ki. És őszintén szólva - teszi hozzá tréfásan - elég kemény napom volt.
Tudom, hogy csak incselkedik, mégis, akaratlanul is tudatosul bennem, hogy elsősorban az vezetett a rohamához, hogy ma reggel mindenféle kommunikációt visszautasítottam vele. Egyedül szerettem volna lenni, de ezt valami értelmes módon kellett volna neki elmondanom, ahelyett, hogy ellöktem magamtól, amikor olyan édesen megpróbált segíteni. Képesnek kell lennem rá, hogy elmondjam, mire van szükségem, mikor van rá szükségem, máskülönben a zavar és a visszautasítás még nagyobb fájdalmat okoz neki.
Fájdalomból pedig már több jutott Peetának, mint amire bárkinek szüksége lehet.
- Érintsd meg - mondom félénken, kicsit bizonytalanul hogyan is kérjek.
- Így? - kérdezi, majd mutatóujjával lassú spirálokat ír le a mellemen. Jó érzés, ahogyan ujjai kemény bőre érinti mellem puhaságát, én azonban többre vágyom.
Érzem, ahogy arcom felforrósodik, és csak könyörgő suttogásként jön ki hang a torkomon, de azért csak folytatom.
- A száddal.
Peeta boldogan mosolyog, közelebb húzódik, csókokkal borítja melleimet, szabad kezével pedig továbbra is láthatatlan spirálokat rajzol a bőrömre. Próbálom visszafogni magam, mégis halkan felnyögök, amikor nyelvével megérinti, majd finoman beszívja egyik mellbimbómat. Egy pillanatra elengedi kezeimet, hogy teljesen felhúzza a felsőmet, aztán ismét fejem felé szegezi karjaimat, miközben ő minden figyelmét a melleimre összpontosítja. Peeta az enyémhez nyomja a medencéjét, én pedig úgy érzem, meghalok, ha nem ér azonnal a bőrömhöz.
- Peeta! - szakad ki belőlem, miközben kezeimet próbálom kiszabadítani.
Peeta megáll, felemeli a fejét. - Igen?
- Érints meg!
- De hát máris érintelek. Vagy valahogy máshogy szeretnéd? - szándékosan körülményes, de már nem érdekel.
- Vedd le a nadrágomat - kérem könyörögve. - És a tiédet is.
Elképesztő, milyen gyorsan megoldja a helyzetet, különösképp, hogy csak egy lába van. Azonnal visszaereszkedik rám, én pedig érzem, máris mennyire készen áll már, ahogyan újra és újra nekinyomja magát a csípőmhöz. Ettől felbátorodom és azon kapom magam, hogy én is ugyanazt kérdezem tőle.
- Mire vágysz, Peeta?
Ebben a pillanatban, tetőtől talpig elpirul, korábban sápadt arca a füle tövéig piros lesz. Valahogy sikerül átvennem a helyzet felett az irányítást, anélkül, hogy erre komolyabb kísérletet tettem volna.
- Én... ööö...
- Igen? - Ekkor még csak nem is incselkedek. Reakciója olyan hihetetlenül kíváncsivá tesz, hogy már csak magam miatt is érdekel a válasz.
- Én... ööö... azt-szeretném,-ha-magadhoz-nyúlnál,-miközben-én-benned-vagyok. - válaszolja olyan gyorsan, hogy alig értem meg, amikor viszont mégis, én magam is elvörösödöm.
- Hmmm... rendben. - mondom, kissé zavartan, hogy miért épp ezt akarja annyira, hogy kimondani is alig tudja. - Azt szeretnéd, hogy... úgy értem... hogyan...?
Peeta olyan idegesnek tűnik, hogy majd' elájul, bennem pedig felmerül, hogy nem lenne szabad ezt csinálnunk, ilyen kevéssel a rohama után, de aztán megrázza kicsit a fejét és egy kicsit magabiztosabban így válaszol.
- Miért nem... lazítasz csak... aztán én majd... tudod...
- Rendben - mondom, majd leengedem a kezem. Először elég kínosan érzem magam, de Peeta láthatóan nagyon élvezi a dolgot, és folyamatosan édes, bátorító dolgokat mondogat, csókolgatja a nyakamat, míg egyszer csak azon veszem észre magam, hogy azon gondolkodom, vajon miért nem csináltuk ezt már korábban. Lenézek, és észreveszem, hogy kezeivel átöleli magát, miközben engem néz. Amikor észreveszi, hogy nézem, elpirul.
- A leghalványabb fogalmad sincs, milyen aranyos is vagy. - suttogja rekedten, miközben leereszkedik rám. Kis manőverezéssel és egy határozott mozdulattal máris bennem van, engem pedig teljesen másfajta élvezet jár át, mint amikor csak ő csinál mindent. Nyugodtnak és nyitottnak érzem magam, ő pedig még mélyebbre hatol, mint szokott. Zavarban lennék, ha még jobban belegondolnék, gyakorlatban, mit is csinálunk, mégis nagyon jó érzés az egész. Combjaim remegnek, miközben együtt mozgunk.
Peeta karjai a fejem mellett, azokon könyökölve tartja meg magát, és csak csókolgatja az arcom minden pontját, nevemet zihálja, ahányszor csak levegőt vesz. Lassan szédülni kezdek, miközben rájövök, hogy a szakadék, amely felé rohanok, igazából két irányból érkezik, és azt hiszem, mindkét szakadékba egyszerre zuhanok majd bele. Teste rángásból érzem, Peeta nem tart már ki sokáig, de ez nem is baj, mert egy pillanattal később érzem, hogy mintha az egész altestem kiszakadt volna a helyéről, valahova a világegyetemen túlra, ahol csak élvezetek vannak. Olyan erősen szorítom össze szemhéjaimat, hogy olyan, mintha fények robbannának fel a szemhéjam mögött.
Peeta szájába nyögöm a nevét, érzem, amint megborzong, majd rám zuhan, miközben megrándul bennem. Peeta nehéz, a padló kemény, mégse bánom.
Átjár a forróság. Érzem, hogy ébren vagyok.

Érzem, hogy élek.

Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: vasárnaponként