Elválaszthatatlanok - 9. fejezet: Poloskairtás

A Kiválasztott epilógusának előtörténete. Hogyan szedi össze magát Katniss és Peeta darabjaikból és hogyan kezdik újra az életet. Az Éhezők Viadala sorozat 4. kötetének rajongói változata. Titkos kenyérpirítás, sok-sok történés, részeg Haymitch és egyebek. Katniss és Peeta történetének lezárása 23 fejezetben.

- Tegyél le!! - kiáltom, miközben öklömmel verem Peeta hátát! - Mindenki az fogja hinni, hogy berúgtam.
Ettől persze csak még jobban nevet. - Az már a gyógyulás jele lenne.
Csúnyán néznék Peetára, ha nem vetett volna át épp a vállán. Ehelyett könyököm legélesebb pontjával ütöm meg a hátát.
- Ne már, ez fáj! - panaszkodik. - Akkor egyenesben vagyunk?
- Nagyjából. - morgom. Felvetődik bennem, hogy a másik könyökömet is használnom kellene, de végül elvetem az ötletet. Az előzőt sem azért csináltam, hogy letegyen. Véletlen volt, már nem is vagyok rá olyan dühös.
Azt kívánom, Peeta azzal a fél lábával bárcsak megtanulna úgy járni, hogy ne nehezedjen rá a lábára teljes testsúlyával minden egyes lépésnél. Akkor akár engem is cipelhetne. Ha nem gondolnám, hogy veszett az ügy, akkor fel is ajánlanám neki, hogy megtanítom lopakodva járni.

Mindenesetre az imént eltörtem egy lábujjamat. Ez lett az eredménye, hogy megpróbáltam Peetát felvidítani a szentjánosbogarakkal. Amikor az egyik után szaladt, nem figyelt arra, merre lép és az én lábamon landolt a cipője. Minden erejével. Szerencsém van, ha megúszom egy befeketedett körömmel. Remélem, a helyzet nem lesz rosszabb.
Noha kieresztettem a számon egy jajkiáltást, megpróbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Végülis rajtam is csizma volt. Peeta azonban nem vette be. Némi sántikálás után felajánlotta, hogy hazahoz. Már akkor is majdnem behúztam neki a könyökömmel, de aztán megpróbáltam a testsúlyomat óvatosan a belső talpélemre helyezni, így a járásom majdnem normálisnak tűnt. Amikor azonban elkalandoztak a gondolataim és nem figyeltem oda, akkor megint rosszul helyezkedtem és egy-két lépés iszonyúan fájt. Eljutottam a Győztesek Faluja bejáratáig és elkezdtem számolni a lépéseket, mikor vehetem le végre a csizmámat. Egy gyanútlan pillanattal később eldőltem, mint egy lisztes zsák. Hagynom kellett volna, hogy Peeta a maga lovagias módján segítsen.


- Ezzel csak felhívod magadra a figyelmet! - jegyzi meg, amikor rákiabálok. Kicsit túl szorosan tart ahhoz, hogy ne okozzak neki fájdalmat, ha leugrom a válláról. És tényleg nem szeretném, ha bárminek a tetejére ledobna, ráadásul semmi szükség arra, hogy még jobban zavarba jöjjek.
Egyébként már majdnem hazaértünk. Haymitch, aki csak akkor hagyja el a házát, ha fehérszeszt akar vásárolni, sakkozik vagy alkalmanként kikunyorog egy kis vacsorát, azt se tudná, mire gondoljon. Graesy Sae azt mondaná Peetának, vigyázzon, nehogy megfájduljon a háta, az unokája pedig valószínűleg megkérdezné, hogy beszállhat-e ő is a játékba.
Elérjük a bejáratot, én pedig megfogom a fejem, nehogy beverjem valahova, vagy hogy nekimenjünk valaminek, mindketten elessünk és további zúzódásokat szerezzek.
- Peeta! Tudok járni! - Mondom utolsó kétségbeesett erőfeszítésként, hogy megússzak a fejemen egy libatojás méretű púpot.
- Bicegni. Tudsz bicegni. Értem én.

Egyik kezével elfordítja a gombot az ajtón. Oldalra húzódik, hogy be tudjon navigálni kettőnket az ajtón, amit meg is úszok egy apróbb könyökhorzsolással. Mozdulatai gyakorlottak és pontosak. Aztán leesik. Peeta fel akar vágni. Megállom, hogy ne nevessem el magam, majd igyekszem a legjobbat kihozni magamból, hogy eljátsszam, mennyire be vagyok pipulva Peetára, miközben lefektet a kanapéjára.  Kimegy a konyhába, én pedig lerántom a lábamról a csizmát. Kíváncsian nézném, milyen károsodás ért, de úgy döntök, kihagyom ebből Peetát és majd felmérem a helyzetet, ha egyedül maradok.
Peeta házában semmi nem változott délután óta, mióta elmentünk kora este, azóta pedig olyan, mintha egy teljes nap telt volna el. Jegyzetei szétszórva a telefon körül, egy vázlatfüzet a dohányzóasztalon és most veszek észre egy halom mosott ruhát összehajtogatva az egyik széken. Zokniját összecsavarta, mint a 13. körzetben a katonai csapatoknál szokás. Majdnem el is felejtettem, milyen szépen össze tud hajtogatni mindent. Ha legközelebb lesz mosott ruhám, segíthetne összehajtogatni. Amíg azonban nem kell feltétlenül kimosnom, be kell érnem pározatlan zoknikkal. Ez az előnye annak, hogy egyedül élek és csak olyan kevés házimunkát végzek, amennyi csak lehetséges.

- Sajnálom, tudod. - mondja Peeta, amikor belép az ajtón kezében egy sárga tányéron omlós teasüteménnyel.
Gyorsan áthúzódom a kanapé egyik oldalára, hogy helyet csináljak Peetának a távolabbi párnájánál. Peeta nem veszi a lapot, közvetlenül mellém ül le, kezét veszélyesen közel himbálja a zoknis lábamhoz.
- Mennyire rossz a helyzet? - úgy néz ki, mintha meg akarná fogni a zoknimat és le akarná húzni a lábamról.
- Semmi gond. - füllentem. - Segített, hogy levettem a csizmát. - Ezzel legalább nem hazudok.
- Akkor túléled?
Majdnem megszólalok, hogy mindenesetre nem kell levágni, de végül visszafogom magam. - Kezelem a helyzetet.
A sütemény finom vajas, és van még benne valami, ami nem megszokott. Az ingem és a kanapé is pillanatokon belül csupa morzsa lesz.
- Köszönöm Katniss, hogy kivittél innen. Jót szórakoztam!
Emlékeztessem vajon, hogy úgy kellett kiparancsolni innen és hogy én viszont megsérültem?
- Nincs mit!

Ahogy ilyen közel ülök Peetához a fényben, látom a hegeit, a táskákat a szeme alatt, a rakoncátlan hajtincset, amely a halántékára a lóg. Hamarosan le kell vágni a haját és az jár a fejemben, vajon talál-e valakit, aki megcsinálja neki most, hogy ilyen kevesen vagyunk csak a 12. körzetben.
- Mit gondolsz, ki tudunk még menni oda máskor? Tényleg szeretnék pár zöldet onnan. De ha hoznál nekem, az is nagyon...
A kezem az arcára téved, ő pedig félbehagyja a mondatot.
Nehéz észrevenni a szőke borostát a bőrén, de az érintésemre előbújnak a sörték. A mutatóujjamat húzom el rajtuk, vizsgálgatva azokat. Az ujjamon szinte aranyszínűek, a csúcsuk vége pedig fehér. A kereskedőknek még a szempillájuk is más, mint a többieknek a Peremben.
- Szempilla - nyújtom felé a kihullott darabot.
Peeta derűs mosollyal néz rám. - Kívánj valamit. - mondja nem törődve azzal, hogy befejezze az imént félbehagyott gondolatát.
Megrántom a vállam, visszanyújtom neki inkább. Nem tudnám, mit kívánjak. És nem is ez volt a szándékom. Egyszerűen csak kihullott és zavart.
Lefújja a szempillát az ujjamról, közben erősen koncentrál szemhéja mögött megbúvó gondolataira.
- Nem azt kellett volna kívánnod, hogy vigyelek ki újra az erdőbe - mondom. - Mert egyébként is ki foglak.
Peeta megdörzsöli az orrom. - Honnan tudod, mit kívántam?

***

- Jó reggelt! - csiripeli egy szőke fiú az ágyam felett állva.
A fejemre húzom a takarót. Dünnyögök valamit, ami az akarna lenni, hogy "Menj a fenébe!"
Ezt érdemlem, amiért kibékültem Peetával. Elég idegesítő az a szokása, hogy nem hagy békén, amíg ki nem mászok az ágyból. Peetának megvannak a maga jó tulajdonságai, de a reggeli vidámság nem tartozik közéjük. Nekem egyszerűen túl korán van ehhez.
Vár pár percet, majd lehúzza rólam a takarót. - Gyerünk, Katniss, mindig azon nyavalyogsz, hogy túl későn indultál el.
- Hmmmmm. - mormogom a párnába.
Peeta a széken ül. Lehet, hogy van olyan kényelmes, mint az övé, mert elég gyakran üldögél benne. Korábban gyakrabban használta, de egy ideje már könnyebben összekaptam magam, ha az ébredésről volt szó. Mondjuk ő is stratégikusabb szokott lenni, ha ki akar parancsolni az ágyból.
Eltelik pár perc.
- Katniss! - toppant Peeta a lábával.

Amikor azt hiszem, végre elment, Kökörcsinnel a kezében tér vissza. Megdörzsölöm a szemeimet, mert azt hiszem, álmodom. A harcias Kökörcsin a húgomon kívül senkinek nem engedte korábban, hogy felvegye. Sziszegett, fújt, karmolt, ha valaki keze közelített felé, most viszont tökéletesen elégedettnek tűnik Peeta karjai között. Szerintem még talán dorombol is.
- Szeret engem - büszkélkedik, mielőtt letenné mellém a macskát. Kinyúlok, hogy megsimogassam a macskát, de szerintem ez Peetához képest csak gyönge próbálkozás. Ő biztosan jobban csinál valamit. Ez jár a fejemben, amikor Peeta kikapja a fejem alól a párnát, miközben felemelkedek, hogy elérjem a macskát. Kökörcsin körülbelül két simítás után elszalad. Én viszont párna nélkül is megpróbálok visszaaludni. Ezért aztán Peeta ismét lecibálja rólam a takarót és az ágy lábánál helyezi azt el. Jellemző. Ennek ellenére még inkább elhatározom, hogy maradok.
Amikor Peeta megigazítja az összehajtogatott takarót, érzem, hogy a keze, lábam közelében van.
- Óóóó. - hallom az aggodalmat a hangjában. Biztos meglátta lába munkájának eredményét. Megkönnyebbülök, amikor kimegy a szobából, én pedig lassan elkezdhetek felkelni és elindulhatok egy késői vadászatra. A lábujjkörmöm nem is olyan vészes. Le fog esni, ez nem kérdés, de a lábujjam az rendben van.

Az ágy szélén ülök, amikor Peeta visszatér.
- Katniss Everdeen. - hallom, hangja határozott, olyan, mint aki megszidni készül a másikat. Ezúttal nem viccel.
- Fenn vagyok! - mondom és elindulok kifelé az ágyból. - Fenn vagyok, Peeta! Győztél! - trappolok a fürdőszoba felé. Peeta elállja az utamat.
Erről megfeledkeztem. Mostanában a vendég fürdőszobát használom. Teszek egy lépést a folyosó felé, de Peeta megragadja a karomat és kinyitja a fürdőszobaajtót.
- Nem tudtam, hogy mostanában Haymitch díszíti a lakásodat.
Igen, a kupi még mindig ott van. Már napokkal ezelőtt fel kellett volna takarítanom és nem halogatni, hogy majd később elintézem. Hozok egy seprűt és egy lapátot, és azon agyalok, vajon Peeta leszid-e. Úgy érzem magam, mint egy büntetés előtt álló gyerek, talán mert tudom, hogy ha itt lenne anyukám, nem úsznám meg szárazon.
Mivel én csináltam a felfordulást, én is akarom összeszedni az ajtóhoz közeli nagyobb üvegdarabokat.
- Ne! - szakít félbe Peeta. - Még elvágod a kezed! - Az üvegszilánkot egy papírzacskóba teszem.
- Komolyan mondom! - Peeta felém lép. - Itt nincsenek orvosok. Ha elvágod a kezed, én nem tudom összevarrni. Ezt te tudod a legjobban.

Peeta alaposan kitakarítja a fürdőszobát. Az üvegszilánkokkal kezdi. Összeszedi a nagyobb darabokat és felsöpri a kicsiket. A sampont felmosóval szedi össze egy vödörbe. Bűntudatom van, ahogy őt nézem. Amikor már majdnem kész van, átmegyek a másik fürdőszobába fogat mosni és felöltözni. Amikor kijövök, még mindig rám vár. Nem kellene inkább kenyeret sütnie?
Peeta egy kis kötést tart a kezében. Elsőre azt hiszem, elvágta magát, de nem látszik, hogy vérezne.
- Minden rendben? - kérdezem.
- Igen. - zavartan félredönti a fejét.
- Azt szeretnéd, ha feltenném ezt neked?
- Nem, ezt neked hoztam. - feleli.
- Én jól vagyok - mondom, majd visszamegyek a fürdőszobába, hogy megpróbáljak összevadászni két tiszta zoknit. Az egyik fekete. A másik szürke. Jó lesz.
- Tessék - közelít felém Peeta a kötéssel. Fogalmam sincs, mit akar Peeta bekötni, de úgy látszik, ma reggel anyáskodó hangulatban van. Rosszabb is lehetne.
- A lábujjadra - pillant lefelé. - Nem szeretném, ha minden alkalommal dühös lennél rám, ahányszor csak meglátod.
A lábujjamnak semmi szüksége kötésre. Az a köröm még hetekig vagy hónapokig nem fog leesni. Mély levegőt veszek és megpróbálom átgondolni, hogyan értessem meg azt a lehető legfinomabban Peetával.
- Peeta. - Szavaimat igyekszem óvatosan megválogatni. - Véletlen volt. Ne gyötörd magad. Nem haragszom.
- Biztos nem haragszol?
Ellenállok a késztetésnek, hogy ne azt válaszoljam, hogy "attól függ, kire". Biztos vagyok benne, hogy egész Panem azt hiszi, megőrültem, és talán így is van. De nem haragszom a sérülés miatt, de bosszant, hogy Peeta azt hiszi, igen. Nem most történt először ilyen, és nem is utoljára. De mélyen belül tudom, hogy Peeta olyan alkat, aki aggódik az ilyen dolgok miatt.
- Nézz rám. - mutatok a fejem hátuljára. - Vannak még kopasz foltok, ahol soha nem fog kinőni a hajam, az egész testem égett és tele van hegekkel. Nem hinném, hogy ez számít.
- Nekem számít. - Ekkor megértem, hogy ez neki többet jelent mint nekem. Nem akarja, hogy arra kelljen emlékeznie, hogy sérülést okozott nekem.
- Ha ettől jobban érzed magad, akkor legyen. - megyek bele.

***

Négy mókus, két nyúl, több marék sapkagomba és zöldfűszerek Peetának - ezzel a zsákmánnyal térek vissza a Győztesek Falujába. Úgy tervezem, átviszem ezeket Peetának, ő azonban mogorván ül a küszöbömön. Tartása görnyedt, kezében egy rakat vázlatot tart, azokat nézegeti, néhány papírdarabon pedig Kökörcsin lustálkodik mellette.
- Helló. - ülök le mellé.
Peeta mindig megörül nekem, ma azonban nem változnak meg a vonásai. Azt kell, hogy gondoljam, rossz hírei vannak. - Bökd ki, mi a gond.
Kezembe nyom egy marék papírt, néhány másikat pedig a makacs kandúr alól szed elő. A vázlatokon szobák láthatóak, amelyeken bizonyos pontokat kiemeltek. Valamiért ismerősnek tűnnek a szobák, amikor leesik: ezek az én lakásom alaprajzai, amelyek nagyon hasonlóak Peeta és Haymitch házához.
- A tegnap felvetődött probléma. - mondja halkan. - Felhívtam Beetee-t. Azonnal átküldte ezeket a vázlatokat.
- Akkor ez igaz? - kapkodok levegőért. - Naná, hogy igaz. Naná, hogy még mindig kémkednek utánam. Nem is tudom, miért is gondoltam bármikor is, hogy ez már nem így van, de ahogy Peeta arcát nézem és kezemben tartom a bizonyítékokat, több, mint igaznak tűnik.
Peeta a fülembe súgja: - Egyelőre. Azt gondoltam, talán szeretnél megszabadulni legtöbbjétől.

Komolyan gondolja? Megteszek bármit, amit kell. Nem szeretném, ha magánbeszélgetéseim állnának az esti krónika címoldalán. Nyilván gyilkos hajlamaimat is kitárgyalhatták, miután egyik este megöltem egy farkaspókot a konyhámban. Peeta mondta, hogy inkább terelgessük ki. Mire én azt válaszoltam, hogy a csizmám gyorsabb megoldást jelent a dologra, pláne, hogy Kökörcsin játszótársnak szerette volna.
- Vihar közeleg. - mondja Peeta, néhány vidám, pufi bárányfelhőre mutatva az égen. - Mi van, ha belecsap a házadba a villám és kiveri az összes biztosítékot? Kár lenne érte, nem igaz?
- Borzasztó kár. - értek egyet és azon morfondírozom, Peetának ezt az oldalát szeretem a legjobban. Mondjuk a reggelente a másikat viccesen az ágyból kiverős verziója határozottan nincs versenyben.
- Mindenképp mesélj Dr. Aureliusnak a viharról. - utasít. - Kétlem, hogy új eszközöket helyeznének el, de ha mégis, rá fogunk jönni. - Ezeket a szavakat már olyan halkan mondja, hogy szinte csak érzem, hogy súgja a fülembe, semmint hogy hallanám őket.
Legszívesebben megcsókolnám Peetát, amiért rászánja erre az idejét. Már átvitt értelemben persze. Ha szó szerint gondolnám, az csupa újabb bonyodalomhoz vezetne.
- Akkor hogyan tovább? - kérdezem. Véget akarok vetni ennek. Elegem van abból, hogy még mindig nem ért véget a Viadal.
Kezembe ad egy kalapácsot és egy csavarhúzót. - Megkeressük őket.

Az előző este csak figyelemelterelés volt. Immáron vissza kell csöppennem az igazi világba, amelyben élek: nulla magánélet, folyamatos cselezgetések. Biztos vagyok benne, hogy a lehallgatókészülékek nem szabadulásom ára voltak. Hajlandó vagyok elviselni Dr. Aureliust: a telefonhívásokat és a gyógyszereket. De a lehallgatás már nem az elviselhető szint. A háború véget ért. Én pedig csak egy őrült lány vagyok, aki szeretné, ha végre békén hagynák.
A lehallgatókészülékeket a falban helyezték el: szegélyek, konyhaszekrény mögött, különböző fürdőszobai berendezések, szekrények mögött, de még a pincében is találunk. Peeta azt mondja, szerencse, hogy ezek a házak már régebbiek és nincsenek újfajta modern eszközeink, amelyekben lehetetlen lenne ezeket megtalálni.
Én a zseblámpát tartom, Peeta pedig megpróbálja úgy eltávolítani a készülékeket, hogy a lehető legkevesebb kárt okozzuk a házban. Időnként csipeszt használunk. Peeta egy kamerát is talál az asztal alatt abban a szobában, amelyben Snow elnökkel beszéltem. Nem voltam itt, mióta kidobtam a rózsákat.

- Mi a helyzet a te házaddal, Peeta? - kérdezem, miközben eltávolít egy lemezt a fürdőszobai öltözőszekrény felső fiókjában. A csavarhúzó összekarcolja a fából lévő fiók alját, ahonnan egy újabb fémlemez kerül elő. Peeta beleejti a lefolyóba és egy kevés vizet enged utána.
- Ezt Haymitchtől tanultam. - int a mosdó felé, amibe zubog a víz. - Legalább egy lehallgatókészüléket kiiktattam az ő ötlete alapján. Ez biztosan megmentett minket néhány nehézségtől. Szerintem rájött, mi zajlik körülötte és ezért volt akkora rendetlenség a házában. Az elszórt ingek és takarók tompították a zajt.
- Nem kaptál kedvet?
Elvigyorodom, akikor a ház különböző pontjain stratégikusan elhelyezett szennyeshalmokra gondolok. Milyen jó lett volna Kökörcsinnek egy nagy halom törülközőn sütkéreznie, ingek mögül előbújva rátámadni a gyanútlan járókelő bokájára.
- Meglátjuk. - Csak ennyit mondok.

A hálószobámban az ábra szerint az ágy támlájának egy titkos rekeszében van elrejtve a készülék. Egész biztosan ez a készülék az oka annak, hogy az orvos olyan naprakész volt a rémálmaimból. Kíváncsi vagyok, vajon hallotta-e Peeta hangját, amikor nálam töltötte az éjszakát vagy hogy más is hallgatott-e minket. Rengeteget beszélgettünk Peetával ebben a házban. Bár nem az én egyetlen titkomról. Az szerencsére biztonságban van.
A matracon ülve egy kerek, köröm méretű lemezkét szedek elő az ágyamból.
- El tudod képzelni? - egyszerre nevetek és pirulok el, amikor megfordul a fejemben, vajon, mit hallgathat le a Kapitólium egy ágyban? Őszintén kétlem, hogy álmaikban beszélő győztesekre lettek volna kíváncsiak.
Peeta nem nevet velem. Amikor beléptünk, ő nem jött el az ágyig, most a hátát a falnak támasztva, kezét zsebre téve áll. Kifut a szín az arcából.
- Igazából... - hagyja félbe.
Amikor tekintetünk találkozik, elveszettnek látszik. Láttam már ilyennek korábban. Akkor néz ki így, ha valamire kétségbeesetten próbál meg visszaemlékezni.
- Óóóó - amikor leesik, hogy mire gondol, akaratlanul is abbaagyom a nevetést, csak a száraz, kíméletlen igazságot érzem.
Talán ő elképzelni sem tudja - mert nem tudja, mi valódi és mi nem. Peeta csak azt tudja, amit a videókban látott, és bár lassan visszanyeri emlékeit, azokat többnyire manipulálták. Nem tudom, a Kapitóliumban mit akartak elhitetni vele, hogy történt, vagy az emléktöredékek alapján hiszi azt, hogy több történt, mint valójában.
Hallom a csavarhúzó koppanását a padlón. Számíthattam volna erre. Ennek is elő kellett kerülnie, mint a bogyóknak és az altatószirup témájának. Kérdezett már a vonaton töltött közös éjszakáinkról, de sosem beszéltünk többről, mint rémálmokról és könnyed történetekről, amiket egymásnak meséltünk, mielőtt valamelyikünk elaludt volna.
Peeta kihalássza a csavarhúzót az ágy alól és kiveszi a lehallgatókészüléket az ujjaim közül.

- Tudom, mitől fogod jobban érezni magad. - súgja, mintha a téma fel sem vetődött volna.
Kettőnk közül csak ő nem emlékszik. Én tudom a választ a kérdéseire, de egyszerűen nem tudom kimondani, hogy nem, semmi nem történt közöttünk, de a fejemben kavarognak a gondolatok, hogyan fejezzem ki magam helyesen. És valóban, a történet teljes ismerete nélkül ez nem egyszerű.
Megfogja a kezemet, kivezet a szobából, a betonjárdán át a ház háta mögé.
A körzetben nem sok minden van kikövezve, de a Győztesek Falujának járdái igen. Én jobban szeretem a füvet vagy a földutat, de a beton miatt jobban emlékeztet a Kapitóliumra, mégha a burkolat nem is narancssárga vagy lila, ahogy ott.
Peeta leszórja az összegyűjtött készülékeket a járdára. Az egykor fehér színű burkolat a rárakódott szénpor miatt mára beszürkült. Peeta kezembe nyomja a kalapácsot és káprázatos mosolya elárulja, nem viccel.
- Igen, kérlek. - nyerem vissza a hangomat.
Az első ütést Peetáért kapják és az elveszített emlékeiért. Még nekem is nagyon nehéz visszagondolni a múlt néhány eseményére, Peetának viszont biztosan még nehezebb, hogy nem emlékszik. A kalapács keményen csap le az ezüstös korongokra. Miközben porrá zúzom a lemezkéket, azon jár az agyam, mi lett volna, ha Peetát és engem arra kényszerítenek, hogy összeházasodjunk. A Kapitólium elleni dühömet az utolsó pár készüléken töltöm ki. Amikor pedig minden maradék energiámat elhasználtam, Peeta meglepő kegyetlenséggel csap le a kalapáccsal a romokra. A Kapitólium őt is megsebezte, talán őt még jobban, mint engem.
És kész is. Az utolsó poloskát is porrá zúztuk, a darabokat pedig egy zacskóba seperjük, amiről majd másnap gondoskodunk. Mára már teljesen kimerültünk.

Összeeshetnék itt a járdán, de inkább bemegyek és lemosom a Kapitólium maradék nyomait is a kezemről, mielőtt a kanapéra omlok. Peeta odajön és a kanapéhoz legközelebbi székre ül le. Választ vár a kérdésére. Már régóta kerülöm a választ, most viszont csöndben ülünk, amíg átgondolom, mit is mondjak.
Nem töltöttem még el ilyen sok időt azzal, hogy ilyen sokáig Peetán gondolkodjak, bár tény, hogy azt sem lehet elmondani, hogy soha nem futott át az agyamon. Biztosan mások is azt hiszik, hogy azt tettük a vonaton és a kiképzőközpontban töltött éjszakák során. És hogy össze kellett volna házasodnunk.
- Sajnálom, hogy meg kell kérdeznem. - mondja halkan, nagyon szeretné már hallani a választ.
A szavak azonban mégsem jönnek könnyen.
Peeta közelebb húzódik a kanapéhoz, várakozó tekintettel néz rám.
Nem. Már nyelvemen van a szó, mégsem vagyok képes kimondani. Csak ülök és nézem Peetát, ami alapján azt gondolhatja, valami mégis történt.
- Jó van, mondom, mit tudok. - kezdi. - Eljegyeztük egymást. Nyilván a műsor kedvéért csináltuk, de tudom, hogy sok éjszakát töltöttünk együtt és azt mondtad, az már nem a show kedvéért történt. Vannak emlékeim magunkról... De erre nem emlékszem pontosan.
- Csak aludtunk. - Végre ki tudom mondani ezt a két szót megfelelő őszinteséggel, mielőtt Peeta folytatná. - Nem történt más.

A beszélgetésnek itt be kellene fejeződnie. Peetának meg kellene köszönnie, majd elindulni haza aludni. Ő azonban az ajkát harapdálja. Ő akkor szokta ezt tenni, ha valami múltbeli eseménynek szerinte nincs értelme vagy nem azt hallja, amire számított.
- Azt hitted, megtettük? - kérdezem, mielőtt végiggondolnám, mit is mondok. Még csak válaszolnia sem kell. Az arcát nézem és hirtelen elkap a vágy, hogy bezárkózzam egy szekrénybe.
- Nem tudtam. Peeta próbál a szemembe nézni, de én a párnába fúrom tekintetem. - És Hayitch sem tudta.
Erről beszéltek Haymitch-csel?? Ha a kanapé beszélni tudna, semmi nem rejtené el, mennyire zavarban vagyok.
- Persze, hogy nem beszéltünk. - úgy mondja, mintha magát próbálná meggyőzni. Fülemre szorítom a párnát, mert félek, hogyan folytatja. - Én nem... Te nem... talán nem igaz... de azt gondoltam, hogy több volt köztünk, mint...
- Peeta! - teljes erővel eltalálom a párnával, mielőtt végigmondaná, bármit is kezdett el.
- Utálom, hogy lyukas a memóriám! - mondja Peeta, miközben élénken gesztikulál a kezeivel. - Úgy élni, hogy nem tudom... Sajnálom, Katniss. Tényleg. Jobb így. Sokkal jobb. Megfogja a fejét, mintha azokat a hamis, élénk emlékdarabokat próbálná kiűzni onnan. - Ez olyan, mintha adtak volna egy esélyt az újrakezdésre.
Csak mondja és mondja, egyre jobban megsajnálom. Lábait idegesen rángatni kezdi.
Gondolkodj, Katniss. Mit tehetnél, hogy befejezze a beszélgetést?
Kezemet a szájára tapasztom, mire szavai elapadnak. Csak így tud kitisztulni a fejem, hogy végiggondoljam, hogyan is kezeljem a helyzetet.
- Peeta. - mondom, a lehető legnyugodtabb hangon, amit ki tudok réselni magamból. - Nem tudtad. Nincs semmi baj.
Elveszem a kezem a szájáról. Veszi a célzást és nem kezd hanyatt-homlok bocsánatkérő monológba.
Bármit is akartak a Kapitóliumban, hogy gondoljon, nem haragudhatok rá. Csak azt tehetem, hogy helyére teszem a dolgokat. De az már csak rajta múlik, hogy akar-e hinni nekem vagy sem. Lehet, hogy hazug vagyok. Mindvégig hazudok. De Peeta emlékeivel kapcsolatban nem hazudhatok és szeretném, ha hinne nekem.

Ezért aztán kicsit többet elárulok neki a közös éjszakáinkról.
- Peeta, amikor nagyon összeszedted minden bátorságodat, akkor megpusziltad az arcomat vagy a homlokomat, de csakis, amikor azt hitted, alszom. Hidd el, ennél több nem történt.
Az volt a célom, hogy bebizonyítsam, milyen ártatlanok voltak a közösen töltött éjszakáink, amint azonban kiejtem a szavakat, legszívesebben visszaszívnám őket. Nem akarom eltitkolni előle az emlékeket, de az elmúlt napok fényében ezzel talán nem kellett volna előhozakodnom.
Vesz pár mély levegőt, míg feldolgozza az információt. Lábai leállnak, én pedig megbánom, hogy csak ennyit is elárultam.
- Kérdezhetek még valamit? - kérdezi.
Annyira szeretném, ha témát válthatnánk.
- Igen.
Végülis mi lehet annál rosszabb, mint megkérdezni valami fontosat, amit elfelejtettél, a lánytól, akit egykor szerettél?

Peeta elvesz három párnát a kanapé végéről és várja, hogy felkínáljam, hadd üljön mellém. Arrébb ülök, helyet csinálok neki. Ahogyan rám néz, attól tartok, valami nosztalgikus ostobaságot készül elkövetni. Érzem a görcsöt a gyomromban és azon aggódok, vajon, mit akar kérdezni. Aztán érzem, amint a hasamra teszi a kezét. Kezei meleg, érzem, ahogy a görcs oldódni kezd.
- Akkor nem is vártál babát? - hangja lassú és halk.
A kezére teszem az enyémet.
- Nem. - Számítottam a kérdésre. Sőt, gyakorlatilag vártam rá, úgyhogy nem süppedek vissza újra a döbbent csöndbe.
- Haymitch mondta, hogy nem voltál terhes és az orvosok is ezt mondták a 13. körzetben. De én tőled akartam hallani.
Azon gondolkodom, hogy kellett volna elmondanom, de nem álltam mellette. Nem voltam elég jó, hogy segítsek neki.
- Ezek az emlékek nem tűnnek igazinak és nem tudom, miért. Láttam a felvételeket és szinte tudom is, miért hazudtam, de egy részem kitartott amellett, hogy talán nem is volt hazugság. Tudom, hogy nem vártál babát, de nem tudom hova tenni ezt az üresség érzést, olyan, mintha szerettem volna. Van ennek így értelme szerinted?
Követem Peeta karján a csontok nyomait. Ezt a beszélgetést senki más nem folytathatja le vele helyettem. Lehet, hogy nem emlékszik pontosan arra az éjszakára, de az érzéseit nem felejtette el.
- Teljesen érthető, Peeta.

Most azzal kellene folytatnom, miért is értem meg, azonban továbbra is csak a kezével játszadozom. Nem szándékosan húzom az időt, egyszerűen így alakul. És közben Peeta miniatűr változatán jár az eszem: egy kisfiún, akit megtaníthatna birkózni, egy kislányon, akinek megmutathatná, hogyan dagasszon kenyeret. Ezt érdemelné, nem pedig azt, hogy egy élő TV adásban említett kisbaba emlékein őrlődjön. Egy kisbabán, akit minden bizonnyal nagyon szeretett volna. Megpróbálom szavak nélkül elmondani ezt neki.
- Te lennél a világ legjobb apukája. - suttogom. Csak arra tudok gondolni, nehogy összetörjem az ő érzékeny szívét.
Peeta az ölembe hajtja a fejét. Nem kér engedélyt, most nem.
- És te? Nem lennél jó anya?
A lehető legrosszabbat mondja. Ami engem illet, nekem nem lesznek gyerekeim: nem szeretném, ha örökölné a családomra jellemző depresszív hajlamot, nem szeretném, ha a gyerekemet kiválasztanák egy esetlegesen újra bevezetésre kerülő viadalra, nem szeretnék mesélni a gyerekeimnek a Viadalokon és a háborúban elkövetett gyilkosságaimról. Nem lesz gyerekem, akit vadászni vagy énekelni tanítanék vagy akinek továbbadhatnám a családi gyógynövényes könyvemet.
Ez soha nem változik meg, ezért vigyáznunk kell, hogy a közös jövő gondolata még csak fel se vetődhessen. De Peeta örömmel várna egy gyereket. Összegömbölyödik az ölemben és kisbabákról beszélgetünk. Két évvel ezelőtt kiakadtam volna egy hasonló helyzeten, most azonban nem bánom. Azok után, amit ma mondott és tett, nem. Sőt, úgy érzem, mintha mázsás kövek gördültek volna le a vállamról.

Majdnem elveszek gondolataimban, amikor Peeta csöndesen horkolni kezd. Nagyon fáradtnak tűnik, úgyhogy megpróbálok mozdulatlan maradni, csak a kezemet veszem ki a hajából.
Hallom, amint nyílik a bejárati ajtó, tudom, Haymitch az. Nem olyan óvatosan zárja be az ajtót, mint Graesy Sae. Körbenéz, merre lehet a szerszámkészlete.
- Elvinném a szerszámaimat drágaságom, ha itt vagy - szólít.
- Köszönöm. - mondom félig kiáltva, félig suttogva.
Azt várom, hogy elmenjen, ehylett azonban a nappali felé veszi az irányt. Valószínűleg vacsorát keres.
- A pulton van a kaja. - mondom olyan hangosan, ahogy csak merem, bár hallom, hogy léptei közelednek.
Haymitch a horkoló pékfiúra néz. - Örülök, hogy kibékültetek. - gúnyolódik. - Már kezdtem unni az égett kenyeret.
Megfordul, hogy elinduljon kifelé.
- Mi a baj az égett kenyérrel? - kérdezem.
- Látszólag semmi - motyogja, miközben továbbra is kifelé halad.

Szórakozottan simogatni kezdem Peeta heges karját. Ez azonban túl sok neki. Peeta felébred.
- Öööö, biztos elaludtam, bocsánat. - nyújtózkodik. - Csak egy percet adj és megyek is haza.
- Marad... - félbeszakítom magam. - Nem gond, hogy elszunnyadtál. Fáradtnak tűntél.
- Egyre rosszabbak lesznek a rémálmok.
Nem számítottam ilyen őszinte reakcióra Peetától.
- Azok után, hogy olyan borzalmas módszerekkel összezavartak és hogy rémálmaim vannak a Viadalok és az utolsó küldetésünk miatt, sokszor inkább le sem akarok feküdni.
Látom a rémületet a szemében.
- Nem segít az altató, ugye? - Nekem legalábbis inkább csak megnehezíti, hogy elkerüljem a rémálmokat. Ahelyett, hogy azonnal a fejembe ötlenének, ködös bizonytalanságban szoktam lebegni valahol a tüzes robbanás és a hálószobám között egy nem teljes éber, de nem is alvó állapotban. Akaraterőm megtörik, kezeimet a fejére teszem, amivel jelzem, nekem fontosabb, hogy megnyugtassam őt, mint neki.
- Minden rendben, Katniss. Ne aggódj miattam. Most már biztos nem sokára elmúlnak ezek a rémálmok.
Peeta úgy mondja ezt, hogy csak még jobban megerősít abban, hogy nincs teljesen rendben. Ő folyamatosan odafigyel rám. Én viszont alig figyelek rá.
- Segít bármi is?
Hosszú ideig mered rám. - Néha vannak jobb éjszakáim.

Nem csak Peeta fáradt. Szemhéjaim elnehezednek, folyamatosan ásítok. Peeta elnyúlik a kanapé teljes hosszán, én pedig a túlsó végen a karfának dőlök, és csak nehezen tudok már ébren maradni.
Pislogok. Peeta feltesz egy kérdést. Megint pislogok.
- Várj - mondja. Ma rozmaring illata van. Homályosan érzékelem, hogy lefektet. Miért mozog a kanapé?
- Elengedhetsz. - mondja. - Vagy nem. - Azt hiszem, ezt hallom, amikor újra megszólal.
- Peeta. - megpróbálom kinyitni a szemem és még pár percig ébren maradni.
- Cssssss. - Megdörzsöli a karomat. Lecsukódik a szemem.
A fejem alatt párna. Annak nincs rozmaring illata.
A takarót a vállamig húzza. Peeta a csizmámat a szokott helyére teszi a szék alá. Lekapcsolja a villanyt. Odajön az ágyamhoz.
- Szép álmokat, Katniss.

Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: Vasárnaponként