Elválaszthatatlanok - 8. fejezet: Határok

A Kiválasztott epilógusának előtörténete. Hogyan szedi össze magát Katniss és Peeta darabjaikból és hogyan kezdik újra az életet. Az Éhezők Viadala sorozat 4. kötetének rajongói változata. Titkos kenyérpirítás, sok-sok történés, részeg Haymitch és egyebek. Katniss és Peeta történetének lezárása 23 fejezetben.

A múltkori mélypont után pedig szerintem ezt a részt már megint szeretni fogjátok :)

Minden megváltozott az elmúlt két évben. Minden, csak az erdő nem.
Egy pár percig csak állok, élvezem a fenyő friss illatát és a kabócák zümmögését. Ez az én otthonom, gyakorlatilag ez az egyetlen dolog, ami változatlan maradt az életemben az elmúlt két év során. A bombák hatása idáig nem ért el, így valami csoda folytán az erdő nem égett le. Ugyanazok a fák. És valószínűleg a vadkutyák is.
Elmegyek a fasor mellett, amely a sziklákhoz vezet. Több nagy szikla tarkítja a terepet. Felmászok az egyikre, amely olyan nagy, mint egy asztal, de olyan alakú, mintha lépcső lenne. Máskor általában annyira lefoglal a vadászat, hogy nem is figyelek ezekre a kövekre, nemhogy játszadozzam rajtuk. Erre a kőre szerintem évek óta nem másztam fel. A legmagasabb pontjáról belátom a környéket.
Peeta nekidől egy fának, arcán szórakozott kifejezés.
- Ez az, ugye? Itt töltöd a napjaidat?
- Nem pont itt - mutatok a derékmagasságig érő gránitdarabra. - De lényegében igen.

Nem tudom, hogyan folytassam a beszélgetést. Sok mindent meg kellene beszélnünk, de nem tudom pontosan, hol kellene kezdeni.
Peeta leguggol, elkezd a földre firkálni egy bottal. - Nem hoztad az íjadat.
Ezt tényleg nem terveztem meg. Peeta átgondolta volna. Én is kitalálhattam volna valamit azon kívül, hogy ülünk a hideg, egyenetlen szikladarabon, ha tudtam volna, hogy itt kötünk ki. Ha nem lenne ilyen sötét, Peeta segíthetne nekem gyűjtögetni, de lassan lemegy a nap. Én is hozhattam volna még valamit az övemre akasztott vadászkésen kívül. Ez és a piros zsebkés, amelyet Peeta mindig magánál tart, elég lehet az elvadult mókusok ellen, amelyek itt szoktak rohangálni a sziklák között az erdőnek ezen a részén.
- Voltunk már itt korábban? - kérdezi Peeta.
Eltart egy darabig, mire a helyére teszem a kérdést. Hirtelen olyan, mintha Peeta nem csak az életem utolsó két évének lett volna fontos szereplője, és persze 11 éves koromban annak az alkalomnak, amikor nekem adta a kenyeret. Az első viadal után nem hoztam el ide, hiszen nem beszéltünk. Miután Gale-t megkorbácsolták, a kerítést áram alá helyezték.
- Nem. - Meglep saját válaszom. Elkezdek lemászni a szikláról.


- Csinálnunk kellene valamit. - Peeta felnéz a bottal firkált rajzából. - Máskor mit csináltunk? - Úgy kérdezi, mintha hét éves korunk óta a legjobb barátok lennénk. Bár nem lehetek biztos benne, mégis úgy gondolom, Peeta elég sok mindenre emlékszik a gyerekkorából ahhoz, hogy tudja, én nem voltam része annak.
Végigfuttatom a listát a fejemben.
- Veszekedtünk. - mondom nevetve. - Szerintem egyre jobban csináljuk.
- Azért határozottan tudnánk még tovább fejlődni. - mondja pókerarccal. Felemeli a fejét, majd odajön hozzám és nekidől a sziklának.
- Akkor legközelebb többet káromkodjak és kevesebb üveg törjön? - utalok arra a borzalmas éjszakára. Valamikor muszáj beszélnünk róla és itt kinn az erdőben nincs üveg, amit összetörhetnék, sem pedig szomszédok, akik meghallhatják. - Vagy több üveg, kevesebb káromkodás?
Peeta megrázza a fejét. - Hol tanultál ilyen szavakat?
Őszintén szólva nem kellene büszkének lennem azokra a dolgokra, amiket mondtam, de tény, hogy rengeteg durvaságot voltam képes belefűzni egy-egy mondatba.
- Akarod, hogy megtanítsam neked is?
Peeta megpróbál komoly maradni, de végül látom, amint elneveti magát, még mielőtt az arcát a keze elé emelné.
- Meg kellene kérdezned a 13. körzetbeli orvosokat, tudnának mesélni. - kérked Peeta. - Ne tanítsalak inkább én téged?
- Akkor ezt hallottam, amikor megégett a kenyér. - veszem én is viccesre. - Legközelebb jegyzetelni fogok.
Kissé megenyhül közöttünk a légkör. Jó látni, hogy Peeta ismét vidám. A kezei sem remegnek már.

Vár néhány másodpercig, majd a cipőjével bökdösni kezdi a lábamat. Én ezt annak jelenként értelmezem, hogy mindketten kicsit jobban vagyunk, és könnyebben lélegzünk. Rám néz, majd visszatér rajzolni a barna, tűlevelekkel borított földre. Rajzol egy vonalat, majd még párat. Egy ház alapjai kezdenek kialakulni. Ablakok, majd redőny jelenik meg a rajzon.
- Mit rajzoljak még? - kérdezi, amikor látja, hogy nézem, mit rajzol.
- Fákat. - Mondom. Minden ház csak akkor jó, ha vannak fák a kertjében. - Olyanokat, amire felmászhat az ember. - Peeta lombos fákkal folytatja. Még almákat is rajzol rá. - Egy macskát. - mondom, mire megjelenik egy görbe farkú, recés fülű macska.
Közelebb húzódom a rajzhoz, érzem a bemélyedéseket az apró szemű kavicson. Elbűvöl, milyen tökéletesen egyenes vonalakat tud rajzolni Peeta. Kíváncsi vagyok, mi jár a fejében rajzolás közben, mitől lesz ilyen határozott a keze. Persze az én kezem is mozdulatlan, amikor lövés előtt megtartom az íjat, de azért ez mégis teljesen más.
- Hiányoztál - súgja a fülembe. A hangok a levegőben visszhangzanak, miközben karom és vállam megáll, nem mozdulok tovább előre.

Nyelek egyet, villantok egy ideges vigyort, majd minden figyelmemet egy pár lépéssel odébb lévő mézgombára irányítom.
Ez az egyetlen szó, olyan édes, érzelmes és sokatmondó, de a hangja még inkább a mi közös történetünkre emlékeztet. A várakozás. Mi. A 12. körzet elátkozott szerelmesei. Én csak a barátja szeretnék lenni Peetának. Mindenki, beleértve anyukámat és Haymitchet, arra számít, hogy majd valami több lesz köztünk. Olyan, mintha nem is az én döntésem lenne. És annyira elegem van, hogy más hozza meg a döntéseimet az életemről. Kezdve a Játékmesterektől, Snow elnökön át a tárgyalásig, amiről nem is sejtettem, hogy vár rám majd. Annyira szeretném végre én meghozni a döntéseimet a saját életemről.

Peetára nézek és megrázom a fejem. Egész biztosan nem látja a döbbenetet a szememben, mert folyamatosan beszél - azt meséli, mit csinált a külön töltött napjaink során. Elmeséli, hogy Haymitch felborított egy kancsó vizet a konyhaasztalán, amikor sakkparti győzelmét ünnepelte, és hogy a mazsolás kenyeret, amely végül meg is égett fahéj helyett véletlenül köménnyel ízesítette. Látszik, hogy azt szeretné, ha ilyenek lennének az estéink. Jelentéktelen beszélgetésekkel. Még unalmas is. Neki elég volt a Viadalokon és a háború során átélt izgalom, most abban reménykedik, hogy napjait nyugalomban töltheti.
Általában csendben vagyok, amikor Peeta beszél. Ő olyan beszélgetőpartner, aki valószínűleg a holló szájából is kibeszélné a sajtot. Általában még azt is el tudja érni, hogy azt mondjam: Jól vagyok! Hogy megcsípett egy szúnyog. Hogy anyukám új fogkrémet küldött. De ma nem beszélek ilyenekről.
- Minden rendben? - kérdezi végül.
Ezt a kérdést naponta többször is felteszi. Tudom, hogy csak segíteni próbál. Először idegesítő volt, de mostanra elfogadtam. Tudok rá válaszolni, ha akarok. Néha meg is teszem. Peeta megdörzsöli a karomat.
- Bármi húzott is fel, semmi baj, minden rendben.

Ez így nem igazság. Legszívesebben visítanék. És érzem, ahogy közelít, elárasztja a gondolataimat, a pulzusomat, a mellkasomat - minden felpörög én pedig elvesztem az irányítást. Megpróbálom tartani magam, nem akarok depresszióba süllyedni.
- Sütöttem sütit - mondja Peeta - Majd ehetünk belőle, ha visszamentünk.
A sütire koncentrálok. Édes fénypontja egy keserű napnak. Majd visszatérek az erdőbe, Peetához. Felsóhajtok, azon jár az agyam, vajon, mit is csinálunk. Búslakodom. De nem kellene. Hisz ez az otthonom. Peeta csak ül egy számára ismeretlen helyen és a lányra vár, aki néhány napja vázát vágott a fejéhez.
Kijöttünk, mert el kellett jönnünk a Győztesek Falujából és tényleg beszélnünk kell. A viccelődés csak olyan, mint a fedőkötés, mielőtt megpiszkáljuk a sebet.
Nem akarok belemenni ebbe a beszélgetésbe, de tudom, hogy muszáj.

- Peeta. - kezdem, majd megvárom, hogy rám nézzen, mielőtt folytatnám. - Nem lehetne elfelejteni, ami pár nappal ezelőtt, éjszaka történt?
- Nem. - mondja Peeta határozottan. - Elég sok mindent elfelejtettem már. - Megpróbál vicces lenni. De csak épp annyira lesz vicces, mint Plutarch, amikor épp nem esik bele a puncsos tálba.
Ez a legegyszerűbb megoldás. Szóval ugyanott tartunk, ahol voltunk, hiszen nem értünk egyet.
- Miért nem?
- Olyan jó volt aznap este hallani a nevetésed. - olyan őszinteséggel mondja ezt Peeta, hogy eszembe jut, hogy nem is haragszom rá.
- És azt, ami éjfél után történt?
Összevonja a szemöldökét, kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de félbehagyja és tanulmányozni kezd.
- Nem történhet meg még egyszer. - szegezem rá a tekintetem, majd egy méterekkel arrébb lévő fenyőtobozra nézek. Hogy megpróbáljon nálam aludni, a csók a fürdőszobában - ezt próbálom összesűríteni öt szóba. - Nem lett volna szabad... Nem gondolkodtam. - Olyan messze dobom el a botot, amivel eddig játszadoztam, amennyire csak bírom.
- Arra emlékeztetett... - töri ketté a kezében lévő botot.
És épp ez a baj. Amire emlékeztette.

- Barátok vagyunk. - Ezzel a mézesmázos kifejezéssel próbálom eltolni magamtól. A barátok nem csókolóznak, pláne nem csókolják meg a másik nyakát. Keresek egy másik botot, amit eldobhatok. Ez sokkal kevésbé hangzik fenyegetően, mint ha azt mondanám, nem vagyok szerelmes beléd. Ez egy pozitív kifejezés. Odafigyelek rá, mindig is oda fogok. De a száraz vacsora melletti beszélgetéseken és azon kívül, hogy alkalmanként egymás vállán aludjunk egyet, nem tudom, mi lesz majd velünk.
- Jó. Csak össze vagyok zavarodva pár dolog miatt, amit teszel. - Csalódottság hallatszik a hangjából. Azt súgja, az én hibám, ez meg nekem nem esik jól.
- Van egy határvonal. - mondom neki, elveszítve minden nyugalmamat, amit az erdőben összeszedtem.
- Hol? - kérdezi nyersen. - Hol a határ aközött, hogy elalszunk együtt a kanapén és...
Elhallgat. A csók. Ez az, amit nem mond ki.
- Nem tudom. - Azt kívánom, bárcsak ne dobtam volna el azt a botot.
- Nem tudod vagy csak nem akarod kimondani?

Miért van az, hogy Peetának mindig igaza van? Nem válaszolok neki, mert épp saját levemben fövök. De legszívesebben elrohannék. A nap hamarosan végleg alábukik a horizonton. Peetának valószínűleg ezzel kapcsolatban is helytelenek az elképzelési. Miért is hoztam ide? Könyököm mogé rejtem arcomat, ahogy összegörnyedek. Peeta egyenes háttal áll a sziklánál, ismét rajzolgat imént eltört botjának felével.

Mégsem mozdulok. Vele maradok és nem állok készen arra, hogy szembenézzek a várossal, a házammal, és a rémálmokkal, amelyek tudom, hogy várnak rám, ha hazaértem.
- Csak próbálom megérteni a dolgokat. - mondja Peeta kedvesen.
Rámeredek. Ezen nincs mit kitalálni.
- Össze vagyok zavarodva. - válaszolok őszintén. Azt hiszem, tudom, hogy a határ pontosan ott van, ahol az ajkak képbe kerülnek. A többi miatt szerintem nem kell aggódnom.

Mély levegő - egyszer az egyik orvosom ezt javasolta, ettől állítólag majd kitisztul a fejem. Amikor most ezzel próbálkozom, rájövök, hogy a hűvös szél belekap a pamutpólómba.
Kicsit közelebb húzódom Peetához, hogy a szél őt fújja, ne engem. Olyan hangot ad ki magából, mintha megakadt volna a szénpor a torkán.
- Hogy mondtad? - kérdezi túlságosan is ártatlan hangon ahhoz, hogy bevegyem.
- Fogd be!
- Fázol? - már szinte megint incselkedik.
- Nem. - Fújtatok és azon gondolkodom, hogy be kellene dugnom a karomat a pólóm alá. - Én... na jó, egy kicsit - adom fel.
- Gyere ide - noszogat. - Erre semmi szükség.
Peeta meleg keze végigfut a karjaimon. Csupán a tenyere beborítja az egész felkaromat - és tovább ott is marad, mint szeretném. Mondjuk a libabőröm nem panaszkodik.
- Ez - megmozdulok, ami akár kedves gesztusként is értelmezhető - csak azért van rendben, mert fázom. - Le kell nyelnem büszkeségemet, hogy kimondjam az utolsó szót.
- Természetesen. Egyéb esetben álmodni sem mernék róla - mondja Peeta tettetett komolysággal.
- És másról sem. - teszem még hozzá.
- Milyen másról? - kérdezi.
Pontosan tudja, mire gondolok. - Tudod te azt.
- Mit? - ölti magára az ártatlanság álarcát. Nagyon jól áll neki. Megpróbál rávenni, hogy kimondjam azt a szót. Megpróbálom elkerülni, ahogy Haymitch is a szappant és a mosogatószert. Már maga a szó is olyan veszélyesnek tűnik, mint a tett.
Megrázom a fejem.
- A sajtos zsömléről? Biztos vagyok benne, hogy anélkül nem tudsz élni.
Ne már. Már megint poénkodik. Ráütök a karjára. Nem erősen, csak hogy annyira, hogy megerősítsem mondanivalómat. - Nem.

Megdörzsöli a bicepszét, mintha tényleg fájna. Már várom, hogy elkezdjen kioktatni azzal kapcsolatban, milyen erőszakos is vagyok. Már mondták korábban, hogy idegességemet nem úgy kellene levezetni, hogy megütök másokat. Ha behúzok egyet Peetának az számít? Nem vagyok biztos a válaszban, különösen ebben a vonatkozásban nem.
Mély levegőt vesz és felém fordul.
- Katniss, megértettem. - Nem utal arra a négybetűs szóra és a sajtos zsömlére sem. - Örülök, hogy barátok vagyunk. - Kezeit a térde mellé ejti. - És szeretném, ha ez így is maradna.
Peeta mindig is többre vágyott, mint barátság. De most már nem szerethet, azok után, amin keresztülmentünk, nem.
- Tényleg? - hangom magasabb, mint szeretném.
Bólint. Lassan és megfontoltan. Szemeimbe néz. Látom, hogy őszintén így gondolja, én pedig hálásan gondolok egy csókok nélküli világra.
Kezeimmel megérintem a nyakamat. Napok teltek el azóta, de az érzés sosem múlik el teljesen. Amikor azonban igazán belegondolok, nem is ez volt az, ami miatt igazán dühös lettem. Csak szívbemarkoló módon eszembe jutott az az egy évvel ezelőtti éjszaka, amikor egy tőlünk annyira különböző fiú és egy lány együtt itták a meleg fűszeres tejet. Nem, a dühömet a nagyon hasonló helyzet váltotta ki - amikor megláttam a párt, amik sosem voltunk. Mi csak gyalogok voltunk, legfeljebb bástyák a háború játékában és az sok minden teljesen összezavart.
- Ráadásul - folytatja Peeta rövid szünet után - Még mindig inkább a barátod vagyok, mint...
Felemelem az öklömet és előveszem legfenyegetőbb nézésemet.
- Pontosan - mondja nevetve és tudom, ezzel ezt meg is beszéltük.

Feláll, leporolja a nadrágját és megkérdezi, nem kellene-e már mennünk. Sokáig tartott számunkra túljutni ezen a beszélgetésen és az én idegességemen, hogy eljuthassunk valahova, ahol ismét rendben vagyunk. Szégyen lenne, ha úgy mennénk haza, hogy nem jutottunk előrébb, csak veszekedtünk volna. Nem, én azt szeretném, ha Peeta látná, miért szeretem ezt a helyet. Szerettem volna megköszönni neki, hogy megbocsátott.
A vastag fák sűrűjébe meredek. Mintha csak kimondatlan kérdésemre válaszolna, megjelenik egy szentjánosbogár a távolban. Aztán még egy. Kisgyerek korom óta nem fogtam meg egyet sem, most viszont hirtelen elsöprő vágy lesz úrrá rajtam, hogy utána szaladjak és közelről lássam az apró szikrát - sőt ha lehet, akár a kezembe is fogjam.
Élvezem, ahogy a föld sebesen mozog a lábam alatt. Igaz, egyre sötétebb van, azért látok annyit, hogy kivegyem az ösvényt a lábaim előtt.
- Katniss, hova mész? - kiáltja Peeta. Megállok.
- Gyere ide. - intek utána.
Peeta lassabb tempóban jön utánam. - Ez nem veszélyes? - Hallom, kapkodó lélegzetét és látom, mindent megtesz, hogy a nyomomban maradjon.
- Nem, ez tetszeni fog - mondom, szinte énekelve. A hangom igazi meglepetésről árulkodik.
Szembe állok vele, olyan közel, hogy ha mindketten közelebb hajolnánk egymáshoz, összeérne a homlokunk.
- Add ide a kezed. - kinyújtom felé az enyémet. - Tartsd úgy, mint az enyém is.
Kezeimmel megragadom az övét és ugyanazt a gyermeki örömöt érzem, amikor évekkel ezelőtt apukám csinálta ezt velem.
- Csiklandoz - mosolyog rám Peeta óvatosan. - Mi ez?
Kinyitja a markát, mire a szentjánosbogár elrepül. amikor orraink közé ér, sárgán felvillan és nem is tudom, mi ragyogóbb: a bogár fénye vagy Peeta mosolya.
Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: Vasárnaponként