A fejezet Gale csapdájáról és a Dió eleséséről szól, arról, miképp állítanak a lázadók még egy körzetet maguk mellé, amelynek hatalmas áldozatai vannak. Egyre nehezebb olvasni a kötetet, egyre szívszorítóbb... Természetesen továbbra is arra buzdítanék mindenkit, hogy olvassátok el/újra a könyvet, mert az az igazi élmény, azt helyettesíteni nem lehet és nem is célom!! Aki egyáltalán nem olvasta a kötetet, az úgy készüljön, hogy spoileres a bejegyzés!
Gale előző fejezetben vázolt csapdája komoly vitát szül a lázadók között. Tetszik, ahogyan az egyes szereplők kifejtik álláspontjukat. Lyme, Katniss, Boggs és Beetee Gale-lel szemben, aki ezúttal tényleg nem ismer kegyelmet.
"– Nem adhatunk esélyt nekik, hogy letehessék a fegyvert? – veti fel Lyme.
– Hát, ami azt illeti, mi sem részesültünk ebben a kegyben, amikor gyújtóbombákkal porig égették a Tizenkettedik Körzetet, de hát, errefelé az emberek mintha sokkal meghittebb viszonyt ápolnának a Kapitóliummal – jegyzi meg Gale. Ahogy elnézem, Lyme legszívesebben itt, helyben lepuffantaná, de minimum lecsapná, mint a taxiórát.
[...]
– Gale – mondom, és a karját megfogva nyugodt hangon próbálok érvelni. – A Dió egy régi bánya. Ha megcsináljuk, amit mondasz, az olyan lenne, mintha egy súlyos bányaomlást idéznénk elő. – Ezek a szavak bárkit elgondolkodtatnának a terv helyességéről, aki a Tizenkettedik Körzetből származik.
[...]
– Azt mondtad, két opció közül választhatunk – veszi át a szót Boggs. – Csapdába ejtjük vagy kifüstöljük őket. Azt javaslom, indítsuk el a lavinát, de egyelőre hagyjuk békén a vasúti alagutat. Akkor az emberek kimenekülhetnek a térre, ahol várni fogjuk őket.
[...]
– De tudod, az a helyzet, hogy Peetának igaza volt néhány dologban. Például azzal kapcsolatban, hogy ha így folytatjuk, előbb-utóbb kipusztítjuk saját magunkat. Számolgattam kicsit. Megnéztem, körülbelül mekkora a halálos áldozatok és a sebesültek várható száma... Arra jutottam, hogy mindenképpen érdemes volna alaposabban megbeszélni a dolgokat – magyarázza Beetee."
Végül végrehajtják Gale tervét, bár úgy, hogy adjanak menekülőutat a benn ragadtaknak. A bombázás hangulatához klassz aláfestő zenét biztosít a következő videó:
"A légpárnásainkról eleinte nem nagyon akarnak tudomást venni a Dió parancsnokai, ami érthető is, hiszen eddig maximum annyi problémát jelentettek nekik, mint a mézescsupor körül zümmögő méhek. De a légicsapás első két hullámát követően – amelyek során a hegy magasabban fekvő területeire szórjuk a bombáinkat – már az ő érdeklődésüket is felkeltik a gépek. És mire a Kapitólium légvédelmi ütegei tüzelni kezdenek, már késő.
Gale terve felülmúl minden várakozást. Beeteenek igaza volt abban, hogy ha a lavinák egyszer elindulnak, nem lehet irányítani őket. A hegyoldal már alapból eléggé instabil, és a sorozatos robbanások tovább gyengítik a szerkezetét, úgyhogy egy idő után már szinte folyékonynak tűnik. A Dió hatalmas részei omlanak le a szemünk előtt, elpusztítva mindent, ami arra utal, hogy az ember valaha megvetette a lábát ezen a helyen. Szóhoz sem jutunk a döbbenettől."
A bombázás azt a bányaomlást idézi fel Katnissben, amely során édesapja meghalt. Így aztán nem képes érzéketlenül állni a történtekkel szemben:
"Prim osztálytermébe rohantam. [...] Felpattan a székéből, és belekapaszkodik a kabátom ujjába, aztán átvergődünk az utcákra tóduló emberek tömegén, akik mind a bánya bejáratához igyekeznek. Ahogy odaérünk, meglátjuk, hogy anya fogja a kötél egyik végét, amit azért feszítettek ki, hogy távol tartsák a tömeget. [...]
A liftek csikorogva jártak le-fel, hogy minden forduló után koromtól és füsttől fekete bányászokat okádjanak ki magukból a napfényre. Minden újabb csoport érkezését megkönnyebbült kiáltások kísérték, ahogy a rokonok a kifeszített kötél alatt átbújva rohantak férjükhöz, feleségükhöz, gyerekeikhez, szüleikhez, testvéreikhez. [...] Egész éjjel feszülten várakozol. Idegenek takarót terítenek rád. A kezedbe nyomnak egy bögre forró italt, amit nem iszol meg. Végül hajnalban megpillantod a bányaparancsnok gyászos arckifejezését, ami csak egyet jelenthet."
Katniss fejhallgatón keresztül tartja a kapcsolatot Haymitch-csel, de emlékei és döbbenete miatt sokszor nehéz válaszolnia. Egy darabig a Törvényszék előtti téren várakozik, ahol ráadásul Clove és Cato emléke is megrohanja az első Viadaláról majd a Győzelmi Körútról, majd bemegy a Törvényszék épületébe, ahol a hideg, fehér márvány sem jelent számára megnyugvást. Később Boggs próbálja vigasztalni.
"– Ugye tudod, hogy végül mégsem bombáztuk le a vasúti alagutat? Talán lesz, akinek sikerül kijutnia.
– Hogy lelőhessük, amikor kidugja a fejét az alagútból? – kérdezem.
– Ilyet csak akkor teszünk, ha nagyon muszáj – feleli Boggs – Beküldhetnénk vonatokat, hogy segítsünk evakuálni a sebesülteket – javaslom.
– Nem. Úgy döntöttünk, az alagutat meghagyjuk nekik. Hogy az összes járatot használhassák a kimenekítéshez – mondja Boggs."
Miközben Katniss várakozik, hogy hogyan alakulnak a dolgok, hányan tudnak megmenekülni, füleséből ismét Haymitch szól hozzá, aki elmeséli, hogy újabb előrelépés történt Peeta állapotában. Érdekes lesz ennek a filmes megvalósítása, hiszen a film egyik kulcsmomentuma, hogy Panem lakói megismerik és harci dalukká válik a Bitódal.
"– Ma délután valami különös dolog történt Peetával. [...] Lejátszottuk neki azt a felvételt, amin A bitót énekled. Soha nem került adásba, úgyhogy a Kapitólium nem tudta felhasználni, amikor elterelték Peetát. Azt állítja, felismerte a dalt.
[...]
– Az lehetetlen, Haymitch. Soha nem énekeltem neki azt a dalt.
– Nem te. Az apád. Peeta hallotta énekelni őt egy nap, amikor b ment a pékségbe üzletelni. Peeta még kicsi volt, úgy hat-hét éves lehetett, de mégis emlékszik – magyarázza Haymitch.
[...]
– De a lényeg, hogy végre sikerült olyan emléket előhozni, amihez valamilyen módon te is kapcsolódsz, és nem kapott tőle idegösszeomlást. Ez azért nagy előrelépés, Katniss."
Később Katnisst Haymitch és Cressida arra próbálja rávenni, hogy álljon ki a Törvényszék előtti térre és mondja el Panem körzeteinek, hogy a lázadók legyőzték a 2. körzetet és ezzel közelebb jutottak a Kapitóliumhoz. Amikor azonban Katniss beszélni kezd, nem várt események sorozata kezdődik.
"A két szerelvény dobhártyarepesztő csikorgással gurul be az állomásra, és fékez le egymás mellett. [...] Ekkor valami megvilágítja az állomás épületét: az egyik szerelvényben lángok csapnak fel. Sűrű, fekete füst gomolyog az ablakok mögött. Mivel nem marad más választásuk, az emberek a térre özönlenek. Fuldokolnak a füsttől, de továbbra is dühödten hadonásznak a fegyvereikkel. [...] Egy fiatal férfi botorkál ki az állomás épületéből, fél kézzel egy véres rongyot szorít az arcához, a másik kezében fegyver. Aztán ahogy arccal előre a földre bukik, meglátom a hátán az égésnyomokat, a vörös húst. Hirtelen nem az ellenséget látom benne, hanem egy bányakatasztrófa összeégett áldozatát.
Mire feleszmélek, már lefelé rohanok a lépcsőn, hogy segítsek neki.
– Állj! – üvöltöm a lázadóknak. – Ne lőjetek! – A szavaim visszhangoznak a téren és még azon is túl, mert a ruhámra csíptetett mikrofont nem kapcsoltam ki. – Állj! – Közben odaérek a fiatal férfihoz, de ahogy lehajolok, hogy segítsek neki, sikerül feltérdelnie, és a fejemnek szegezi a fegyverét."
Katniss tárgyalni kezd a férfival, megpróbálja meggyőzni, hogy ők nem ellenségek, hanem mindketten egy olyan háború áldozatai, amelyet a Kapitólium robbantott ki. Úgy tűnik, sikerrel jár.
"– Kérlek, csatlakozzatok hozzánk! – kiáltom.
Szavaim a levegőben lógnak. A képernyőre pillantok. Titkon abban reménykedem, hogy a béke hulláma söpör végig a tömegen. Helyette azt látom, hogy élő tévéadásban lelőnek."
Az idézetek Suzanne Collins: A Kiválasztott című regényéből származnak.
Gale előző fejezetben vázolt csapdája komoly vitát szül a lázadók között. Tetszik, ahogyan az egyes szereplők kifejtik álláspontjukat. Lyme, Katniss, Boggs és Beetee Gale-lel szemben, aki ezúttal tényleg nem ismer kegyelmet.
"– Nem adhatunk esélyt nekik, hogy letehessék a fegyvert? – veti fel Lyme.
– Hát, ami azt illeti, mi sem részesültünk ebben a kegyben, amikor gyújtóbombákkal porig égették a Tizenkettedik Körzetet, de hát, errefelé az emberek mintha sokkal meghittebb viszonyt ápolnának a Kapitóliummal – jegyzi meg Gale. Ahogy elnézem, Lyme legszívesebben itt, helyben lepuffantaná, de minimum lecsapná, mint a taxiórát.
[...]
– Gale – mondom, és a karját megfogva nyugodt hangon próbálok érvelni. – A Dió egy régi bánya. Ha megcsináljuk, amit mondasz, az olyan lenne, mintha egy súlyos bányaomlást idéznénk elő. – Ezek a szavak bárkit elgondolkodtatnának a terv helyességéről, aki a Tizenkettedik Körzetből származik.
[...]
– Azt mondtad, két opció közül választhatunk – veszi át a szót Boggs. – Csapdába ejtjük vagy kifüstöljük őket. Azt javaslom, indítsuk el a lavinát, de egyelőre hagyjuk békén a vasúti alagutat. Akkor az emberek kimenekülhetnek a térre, ahol várni fogjuk őket.
[...]
– De tudod, az a helyzet, hogy Peetának igaza volt néhány dologban. Például azzal kapcsolatban, hogy ha így folytatjuk, előbb-utóbb kipusztítjuk saját magunkat. Számolgattam kicsit. Megnéztem, körülbelül mekkora a halálos áldozatok és a sebesültek várható száma... Arra jutottam, hogy mindenképpen érdemes volna alaposabban megbeszélni a dolgokat – magyarázza Beetee."
Végül végrehajtják Gale tervét, bár úgy, hogy adjanak menekülőutat a benn ragadtaknak. A bombázás hangulatához klassz aláfestő zenét biztosít a következő videó:
"A légpárnásainkról eleinte nem nagyon akarnak tudomást venni a Dió parancsnokai, ami érthető is, hiszen eddig maximum annyi problémát jelentettek nekik, mint a mézescsupor körül zümmögő méhek. De a légicsapás első két hullámát követően – amelyek során a hegy magasabban fekvő területeire szórjuk a bombáinkat – már az ő érdeklődésüket is felkeltik a gépek. És mire a Kapitólium légvédelmi ütegei tüzelni kezdenek, már késő.
Gale terve felülmúl minden várakozást. Beeteenek igaza volt abban, hogy ha a lavinák egyszer elindulnak, nem lehet irányítani őket. A hegyoldal már alapból eléggé instabil, és a sorozatos robbanások tovább gyengítik a szerkezetét, úgyhogy egy idő után már szinte folyékonynak tűnik. A Dió hatalmas részei omlanak le a szemünk előtt, elpusztítva mindent, ami arra utal, hogy az ember valaha megvetette a lábát ezen a helyen. Szóhoz sem jutunk a döbbenettől."
A bombázás azt a bányaomlást idézi fel Katnissben, amely során édesapja meghalt. Így aztán nem képes érzéketlenül állni a történtekkel szemben:
 |
| Forrás: HungerGames Wikia |
A liftek csikorogva jártak le-fel, hogy minden forduló után koromtól és füsttől fekete bányászokat okádjanak ki magukból a napfényre. Minden újabb csoport érkezését megkönnyebbült kiáltások kísérték, ahogy a rokonok a kifeszített kötél alatt átbújva rohantak férjükhöz, feleségükhöz, gyerekeikhez, szüleikhez, testvéreikhez. [...] Egész éjjel feszülten várakozol. Idegenek takarót terítenek rád. A kezedbe nyomnak egy bögre forró italt, amit nem iszol meg. Végül hajnalban megpillantod a bányaparancsnok gyászos arckifejezését, ami csak egyet jelenthet."
Katniss fejhallgatón keresztül tartja a kapcsolatot Haymitch-csel, de emlékei és döbbenete miatt sokszor nehéz válaszolnia. Egy darabig a Törvényszék előtti téren várakozik, ahol ráadásul Clove és Cato emléke is megrohanja az első Viadaláról majd a Győzelmi Körútról, majd bemegy a Törvényszék épületébe, ahol a hideg, fehér márvány sem jelent számára megnyugvást. Később Boggs próbálja vigasztalni.
"– Ugye tudod, hogy végül mégsem bombáztuk le a vasúti alagutat? Talán lesz, akinek sikerül kijutnia.
– Hogy lelőhessük, amikor kidugja a fejét az alagútból? – kérdezem.
– Ilyet csak akkor teszünk, ha nagyon muszáj – feleli Boggs – Beküldhetnénk vonatokat, hogy segítsünk evakuálni a sebesülteket – javaslom.
– Nem. Úgy döntöttünk, az alagutat meghagyjuk nekik. Hogy az összes járatot használhassák a kimenekítéshez – mondja Boggs."
Miközben Katniss várakozik, hogy hogyan alakulnak a dolgok, hányan tudnak megmenekülni, füleséből ismét Haymitch szól hozzá, aki elmeséli, hogy újabb előrelépés történt Peeta állapotában. Érdekes lesz ennek a filmes megvalósítása, hiszen a film egyik kulcsmomentuma, hogy Panem lakói megismerik és harci dalukká válik a Bitódal.
"– Ma délután valami különös dolog történt Peetával. [...] Lejátszottuk neki azt a felvételt, amin A bitót énekled. Soha nem került adásba, úgyhogy a Kapitólium nem tudta felhasználni, amikor elterelték Peetát. Azt állítja, felismerte a dalt.
[...]
– Az lehetetlen, Haymitch. Soha nem énekeltem neki azt a dalt.
– Nem te. Az apád. Peeta hallotta énekelni őt egy nap, amikor b ment a pékségbe üzletelni. Peeta még kicsi volt, úgy hat-hét éves lehetett, de mégis emlékszik – magyarázza Haymitch.
[...]
– De a lényeg, hogy végre sikerült olyan emléket előhozni, amihez valamilyen módon te is kapcsolódsz, és nem kapott tőle idegösszeomlást. Ez azért nagy előrelépés, Katniss."
Később Katnisst Haymitch és Cressida arra próbálja rávenni, hogy álljon ki a Törvényszék előtti térre és mondja el Panem körzeteinek, hogy a lázadók legyőzték a 2. körzetet és ezzel közelebb jutottak a Kapitóliumhoz. Amikor azonban Katniss beszélni kezd, nem várt események sorozata kezdődik.
"A két szerelvény dobhártyarepesztő csikorgással gurul be az állomásra, és fékez le egymás mellett. [...] Ekkor valami megvilágítja az állomás épületét: az egyik szerelvényben lángok csapnak fel. Sűrű, fekete füst gomolyog az ablakok mögött. Mivel nem marad más választásuk, az emberek a térre özönlenek. Fuldokolnak a füsttől, de továbbra is dühödten hadonásznak a fegyvereikkel. [...] Egy fiatal férfi botorkál ki az állomás épületéből, fél kézzel egy véres rongyot szorít az arcához, a másik kezében fegyver. Aztán ahogy arccal előre a földre bukik, meglátom a hátán az égésnyomokat, a vörös húst. Hirtelen nem az ellenséget látom benne, hanem egy bányakatasztrófa összeégett áldozatát.
Mire feleszmélek, már lefelé rohanok a lépcsőn, hogy segítsek neki.
– Állj! – üvöltöm a lázadóknak. – Ne lőjetek! – A szavaim visszhangoznak a téren és még azon is túl, mert a ruhámra csíptetett mikrofont nem kapcsoltam ki. – Állj! – Közben odaérek a fiatal férfihoz, de ahogy lehajolok, hogy segítsek neki, sikerül feltérdelnie, és a fejemnek szegezi a fegyverét."
 |
| Forrás: LucySolouredPencils |
Katniss tárgyalni kezd a férfival, megpróbálja meggyőzni, hogy ők nem ellenségek, hanem mindketten egy olyan háború áldozatai, amelyet a Kapitólium robbantott ki. Úgy tűnik, sikerrel jár.
"– Kérlek, csatlakozzatok hozzánk! – kiáltom.
Szavaim a levegőben lógnak. A képernyőre pillantok. Titkon abban reménykedem, hogy a béke hulláma söpör végig a tömegen. Helyette azt látom, hogy élő tévéadásban lelőnek."
Az idézetek Suzanne Collins: A Kiválasztott című regényéből származnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése