Fanfic: Csakis Gale, 2. rész

2. rész: Epilógus

Idővel ráeszméltem, hogy amire mindig is szükségem volt, az a Gale-ben égő örök szenvedély. Nem a remény, hogy minden rendben lesz, hanem az ígéret. Szükségem volt a melegségre, amit adhatott, a fényre, amely soha nem aludt ki, és végül szükségem volt arra, hogy visszakapjam a bennem égő tüzet is. Valakire, aki az Arénában töltött sötét napok előtti időre emlékeztetett, mert - bár az is nehéz időszak volt - a Gale-ben égő tűz engem is mindig áthatott. Az egyetlen olyan emberre volt szükségem, aki mellett önmagam maradhattam, mégha nem is sok maradt belőlem. Tudtam, hogy bármit is tudok nyújtani Gale-nek, azzal ő megelégszik, őbenne pedig kettőnk számára is elegendő tűz égett.

Ezért aztán aznap, amikor meghallottam léptei zaját az ajtóban és láttam, amint velem szemben megáll, törötten és sérülten, de azért ott volt, miután egy hosszú őszt egyedül töltöttem, tudtam, hogy ő is ott lesz velem a tél sötét napjain, és nem csak idén, hanem immáron minden télen. Ott lesz, hogy biztosítsa nekem a világosságot, a melegséget, amire vágytam. Ott lesz, hogy megvédjen, hogy vigyázzon rám, mert én már nem voltam alkalmas erre. De ő az enyém volt és én az övé. Semmi - sem a Viadalok, az Arénák, semmilyen szellemek vagy mutánsok - nem tudták ezt megváltoztatni. Tudom, hogy ha akkor nem hívtak volna fel a színpadra, akkor is megtörtént volna előbb-utóbb. 

Gale egy faházat épít nekünk az erdőben, közvetlenül a kedvenc helyünkön. Posy, Vick, Rory és Hazelle a Győztesek Falujában laknak. Bár Posy tölti itt a legtöbb időt. Nevetése mindent bearanyoz, úgy vélem. Még csak hat éves, és a nővérének nevez. Szemei Primére emlékeztetnek, sötét haja olyan, mint Gale-é. Próbálom megtanítani neki, hogyan fonja be, de ő csak nyakkendőcsomót tud kötni bele. 

Időnként, amikor a fejemben élő szellemek megjelennek előttem, felsikítok. Olyankor Gale mindig ott terem mellettem, és addig marad velem, amíg abba nem hagyom a sikoltozást. Miután éveken keresztül én voltam az erős, gondoskodtam a családról, amely nem is létezik már, és miután az Arénába meghalni küldött gyerekek sorsát végigkövettem, Gale tudja, hogy tudom tartani magam folyamatosan. Az Arénában átélt borzalmakat soha nem fogja megérteni, mégis mellettem marad. 

Gale nem használ fegyvert, csak az íját és a hurokcsapdáit használja. Eltart egy darabig mire végre képes vagyok csatlakozni hozzá. Soha nem erőlteti, hogy menjek és ezért hálás vagyok. Nem tudok tőle megtagadni semmit sem, de nem él vissza a gyengeségeimmel.

Nem erőlteti a gyerek-témát sem. Tudom, hogy emlékszik a beszélgetésünkre, még arról a régi, Aratás előtti reggelről. Örülünk annak, hogy Vick és Posy gyakran vannak nálunk, de azon a nyáron elutazunk meglátogatni Annie-t a 4. körzetben. Johanna gondját viseli neki és a kicsinek, amíg karjaimba nem veszem Finnick kisfiát, aki olyan aranyos, olyan kicsi és olyan ártatlan, hogy azon kapom magam, hogy saját gyerek után vágyakozok. Vágyom rá, hogy karjaimban tarthassak valakit és úgy nézhessek rá, ahogyan Annie néz a kicsire. 

Eltemetem érzéseimet egy évre, majd kettőre, majd végül beszélek róluk Gale-nek. Meglepődik, tétovázik. Nem akar rám erőltetni olyasmit, amit nem akarok igazán, és eltart pár hónapig, mire sikerül meggyőznöm, hogy tényleg szeretnék gyereket. 

Elvégre már nem a 12. körzetben élünk.

Ijesztő dolog kihordani a babát. Éjszakánként átlagosan nagyjábol hétszer keltem fel sikítozva és remegve, Gale azonban minden egyes alkalommal mellettem volt, és vigasztalt, amíg újra álomba nem merültem. Amikor azonban végre a kezeim között tarthattam a kisfiút, szívem túlcsordult az érzelmektől. Egy darabig sírtam, amikor meghallottam, hogy ő is sír, de ezzel hamar felhagytam. A kicsinek szüksége van rám, és a részem, amely örömmel törődött Primmel, Posyval vagy Finnick kisfiával, végre elégedett volt. Beteljesült az álma.

A kicsi Gale-re hasonlít. Kivéve a szemeit. Azok kékek, mint a virágok, amelyeket Ruta karjaiba fektettem, és kékek, mint a szalagok, amelyeket Prim hajába kötöttem. Peeta szerint olyan kékek, mint a kér csillagfürt. Azt mondja, ezek 11. körzetben nyíló virágok, amikkel Delly telenyomtatja az újságját. Egy nap megmutatja nekem, és egyetértünk.

Lányuk csak egy évvel idősebb Aidan-nél. Lilynek nevezték el. Ugyanúgy szereti a szépet, mint Peeta, és állandóan mosolyog, akárcsak Delly. Amikor meglátogatnak, a kislány és Aidan együtt játszanak a Réten. Aidan virágot szed Lilynek, aki örül neki és a hajába teszi azt. Peeta azt mondja Gale-nek, hogy Lily gyakran beszél Aidan-ről. Gale és Peeta jót nevetnek ezen együtt - mára jó barátok - és amikor Peeta, Delly és Lily átjönnek vacsorára, gyakran kiülnek a tornácra, hogy nézzék, amint gyermekeik játszanak a tisztáson.

A gyerekek lassan iskolába kezdenek járni. Az emberek visszaköltöztek oda, amit egykor 12. körzetnek hívtak, és új várost építettek az egykori hamvakra. Ez a mostani kisebb, mégis sokkal takarosabb. Már nem érezni a szegénység, a kétségbeesés és a hamu szagát, ehelyett érezni az erdő illatát, a reményt és az erőt.

Első reggel, amikor Gale-lel először visszük iskolába Aidan-t, Peeta, Delly és Lily is csatlakozik hozzánk. Ahogy állunk és nézzük, amint belépnek az épületbe, mellettük több tíz gyerekkel, Peeta hozzám fordul.
- Biztonságban vagyunk. És Te... Te boldog is vagy. Igaz vagy nem igaz?
- Igaz - mondom, mire elmosolyodik. - Biztonságban vannak - mondom Gale-nek. - Biztonságban vannak - ismétlem, pedig tudom, hogy soha nem fogom igazán elhinni, hogy teljes biztonságban vannak, de Hazelle szerint ez normális.

Normális. Ez a szó ismeretlen számomra.

De igyekszem megtanulni. Gale, Aiden és én létrehozzuk a magunk normális dolgait. És idővel a rémálmok is csillapodnak. Persze teljesen sose múlnak el. De már vannak olyan éjszakák, amikor éjféltől hajnalig alszok anélkül, hogy felébrednék. De vannak éjszakák, amikor ébren fekszem, és a párnámba sikoltozom, hogy ne ébresszem fel a fiamat, és Gale is ébren fekszik mellettem, és addig ölel, amíg újra biztonságban nem érzem magam.

Persze soha nem leszek egykori önmagam. De Gale sem. Lehetetlen, miután Prim meghalt. Néha Gale az, aki ébren forgolódik helyettem, szíve megszűnik dobogni, mert megbénul a félelemtől, amikor azt gondolja, megölte őt.
De én mindig ott vagyok mellette, és visszarángatom magamhoz. Elvégre is minden bajok ellenére együtt kell maradnunk.

VÉGE

Forrás: Fanfiction.net