Fanfic: Csakis Gale, 1. rész

Volt egy olyan kérés, hogy van(nak), aki(k) szívesen olvasnák a Kiválasztott alternatív befejezését, amelyben Katniss nem Peetával, hanem Gale-lel jön össze. Nagy nehezen találtam egy ilyet, szóval a Gale-tábornak szeretettel. :) A Peeta-pártiaktól pedig - ezúttal - megértést kérek. Nem sok ilyen írást olvashattok az oldalon, szóval remélem, ez az egy (kétrészes) írás nem fog a lelketekbe gázolni :) Mondjuk érzelmileg elég erős kis fejezet ez a mai...

1. Utolsó fejezet

Sokára látogat csak meg.

Gale.

De itt van. A hó olvadni kezdett, a jégcsapok pedig, amelyek egész télen oly kétségbeesetten kapaszkodtak az ablaktáblákba, lassan lehullanak. A tornácon ülök, a 12. körzet maradványait nézem, a hamut, a napfelkeltét, amikor szemem sarkából meglátom őt.

Gale.

Fejét lehajtva sétál, vállai leereszkednek. Úgy vonszolja magát, mint egy világutazó, aki már túl sokat látott a világból, többet, mint amire vágyott; egy világutazó, aki nem akar mást, csak hazaérni. Ennyi idő után, annak ellenére, milyen sokszor szólt a körzet ellen, a 12. körzet marad az otthona. Ami már csak árnyéka egykori önmagának. Ahogyan Gale is az. Én azonban azonnal felismerem. Még ha úgy is érzem, mint ezer év telt volna el, mióta utoljára láttam sétálni ezeken az utcákon, még mindig úgy kiszúrom a tömegből, mintha tegnap lett volna. 

Amikor meglátom, azonnal elakad a lélegzetem, érzelmek kavalkádja borít el, felidézve mindazt, ami oly sokáig szunnyadt bennem. Nem tudom megmondani, melyik érzés az erősebb, a szeretet vagy a düh, a szomorúság vagy a megkönnyebbülés, az öröm vagy az ijedtség. Csak ülök a hintaszékben bénultan. Nem tudom biztosan, mit mondjak, vagy hogy egyáltalán kell-e mondanom valamit. De ahogy közeledik a házhoz, amelyet immáron az otthonomnak nevezek, felnéz. Egyenesen a szemembe néz, és abban a pillanatban az idegességem szertefoszlik és a helyét az a nyugalom veszi át, amit azóta nem éreztem, hogy utoljára együtt vadásztunk az erdőben. A Viadal előtt. Tudom, hogy nem kell mondanom semmit, ha nem akarok, és tudom, hogy neki sem kell. Mert ő Gale.

Gale mégis megszólal. Ahogy fellép a verandára, csizmája nyomában sáros hó és vízfoltok láthatóak a színes fagerendákon, és Gale beszélni kezd.

- Szia, Catnip. - mondja lágyan. - Szája sarkában óvatos mosoly bujkál. - Gale tekintete a távolba réved, és összeszűkül, mint a törött üveg széle.

Lassan felállok, hagyom, hogy a takaró, amely melegen tartott, lehulljon a földre. Még egyszer megdermedek jelenléte miatt, de egy hang így suttog a fejemben. Mindig is Gale volt az. - emlékeztet. Csakis Gale.

Lassan előrelépek, átölelem, beszívom ismerős narancs- és fenyőillatát, és teljesen átadom magam ölelésének. Néhány percig csak állunk, kiszakítva egy töredéket az örökkévalóságból, és átöleljük egymásból azt, ami maradt belőlünk. Csak öleljük egymást.

- Visszajöttél - suttogom. Olyan halkan mondom, hogy kétlem, hogy hallja, de hallja. Mindig meghallotta a leghalkabb zajokat is. 

- Nincs az a mennyiségű tűz, amely változtathatna azon, hogy ez az otthonom. - magyarázza ő is halkan. - Haza kellett jönnöm. - Szavai elcsuklanak, a torkán akadnak.

Ismét csend borul ránk, mégsem érezzük kényelmetlennek vagy kellemetlennek. Végülis ő Gale.

Mégis, egy örökkévalóság múlva újra megtöri a csendet. Nyel egyet, mielőtt újra megszólalna, hallom, ahogyan dübörög a szíve a mellkasában, amelynek ritmusát az én szívem is felveszi. 

- Sajnálom - leheli. Nincs szüksége szavakra, hogy elmondja, mit. Primet.

- Sajnálom, Catnip, én nem... - küzd, hogy folytassa. A hangja elcsuklik, a düh és a szomorúság, a neheztelés és a színtiszta fájdalom falai leomlanak, és nem hiszem, hogy ezúttal bármi megállítaná, hogy össze ne omoljon. Olyan fájdalom lesz úrrá rajta, amit soha nem láttam azelőtt. 

- Nem tudtam megmenteni. Nem tudtam, hogy ők... - Gale megpróbálja folytatni, de érzem, amint egy könnycsepp a fejem tetejére esik, én pedig nem bírom hallani tovább, hogy szenvedjen. Fájdalommal teli szavait egy csókkal fojtom el, aztán rájövök, hogy Gale-nek igaza volt a megkorbácsolása utáni éjszakán. Nem bírom látni, hogy szenved.

Csak azért veszem el ajkamat az övéről, hogy levegőt vegyek, mégis sírva fakadok. A könnyek elöntik arcomat és most Gale az, aki engem vigasztal. Ujjával letörli arcomról a könnyeket, bár ő is tudja, hogy hiába. A könnyeink csak ömlenek, enyém is, övé is.

- Tudom - zihálom elszoruló torokkal. Gale szeme jobban elhomályosul, és tudom, semmit nem tehetek, hogy véget vessek fájdalmának. Mindkettőnk fájdalmának. Mindketten a bánatnak ugyanabban az óceánjában fuldoklunk, ugyanazt a fájdalmat érezzük, ugyanazt a veszteséget. Olyan régóta gyűltek már bennem ezek az érzések, hogy fel sem tudom fogni, milyen mélyen gyökereztek bennem.

És akkor rájövök. Itt és most megértem, hogy Gale-t ugyanúgy megrázta Prim halála. Ő volt a második kishúga, Gale kiskacsája. Gale védte meg őt, amikor én nem voltam otthon, ő jelentette a védelmet Prim számára, amikor én nem tudtam megvédeni. A bátyja volt. És látom, mennyire megviseli a tudat, hogy szerepet játszott húgom halálában.

- Tudom - ismétlem, ezúttal határozottabban. Tudnia kell. Tudnia kell, hogy végre megértem, hogy neki is épp annyira fáj. Tudnia kell, hogy nem ítélem el, hogy nem neheztelek rá. Tudnia kell, hogy megértem fájdalmát, hogy mennyire szeretném azt megszüntetni.

Tudnia kell, hogy bár soha nem fogom elfelejteni a múltat, vagy Primet, vagy azt, hogy Gale-nek szerepe volt a halálában, vagy hogy hogyan szakították el őt tőlem, tőlünk - megbocsátok neki.

Én nem bocsátok meg könnyen. Sőt. Nem bocsátok meg senkinek, hogy őszinte legyek.

De most Gale-ről van szó.

Folytatás holnap, egy hasonló hosszúságú epilógussal.