Fanfiction: Öt, tíz, tizenöt...

2. rész: Tíz

Amikor Peeta hazaér a pékségből sötét van, odakinn vihar tombol. Belép az ajtón, bevágja maga mögött, nekidől, lábánál pocsolya növekszik. 

- Úgy nézel ki, mint aki ruhástul ment úszni - nevetek, miközben kirántok egy konyharuhát a közeli fiókból. Odamegyek hozzá, kezébe adom a konyharuhát, és kiveszem a hóna alól az ázott csomagot.

Miután szárazra törli az arcát, odaül hozzám a pulthoz, ahol bánatosan bökdösöm a csomag romjait, amit kettőnknek hozott haza.

- Valószínűleg semmi nem menthető belőle. - cipője cuppog, ahogy sétál, ruháiból csöpög a víz a pultra.

Felé fordulok, segítek levenni a válláról a kabátot. 

- És itt van még valami menthető? - mosolygok rá. Gondolkodás nélkül ledobja kabátját a konyha padlóján gyorsan duzzadó vízfoltba. Felemelem a kezem, és hátraseprem a homlokába ragadt tincseket. Így vizesen olyan a haja, mintha barna lenne.

- Fázom. - mondja, és valóban így van, mert vacognak a fogai. - Téged nem kapott el, ugye?

- Nem. - mondom neki. Amikor én visszaértem a vadászatból, csak könnyű szitálás volt, még vásárolgattam meg eladtam ezt-azt a városban, és siettem haza, mielőtt leszakad az ég.

Segítségemmel lehámozza magáról a maradék ruhákat, és otthagyjuk őket a konyha padlóján, miközben nevetve rohanunk a tusoló felé, mint két kamasz. Peeta belép a tus alá, megnyitja a forró vizet, míg én levetkőzöm és félredobom ruháimat. Nekem nincs szükségem zuhanyra, mégis úgy tűnik, mintha kimondatlanul megállapodtunk volna abban, hogy nekem is itt kell lennem. 

Bőre jéghideg, mielőtt a víz elkezdené felmelegíteni, úgyhogy hozzá bújok, és kezemmel gyorsan dörzsölni kezdem a hátát. Amikor már nem vacog, hátranyúlok, hogy kiengedjem befonott hajam. 

- Hadd én - mondja.

Megfordulok, Peeta szorosan mögém lép, és elkezdi kibontani a hajam. Mindig sokkal gyengédebben csinálja, mint én. Nem gubancolja össze, nem húzza, és amikor kész, végigsimítja ujjaival. Amikor végez, megfordulok, karjaimat a nyaka köré kulcsolom.

Egy hete nem szeretkeztünk, ami nálunk nem megszokott. Csak tegnap értem haza egy hetes útról a Kapitóliumból, ahol a békét hirdető megjelenéseken vettem részt és a körzetek közötti együttműködést segítettem. Az emberek úgy tűnik, még mindig emlékeznek és odafigyelnek a Fecsegőposzátára, bár én már szívesen félretenném életemnek ezt a részét. Szó volt az új alkotmány megalkotásáról és egy új demokrácia felállításáról. Ettől aztán még nagyobb a jövőbe vetett hitem, noha nem szeretnék részt venni a politikában. Gale, aki igen fontos közéleti személyiség lett, sok megjelenés alkalmával csatlakozott hozzám, megpróbált rábeszélni, hogy én is foglalkozzak a dolgokkal, de én hajthatatlan vagyok. Meghagyom a politikát az olyan embereknek, mint ő.

Én ott vagyok boldog, ahol vagyok. Ebben a pillanatban pedig különösen boldog vagyok ott, ahol vagyok.

Szenvedélyes szeretkezésünk közepette sikerül megmosni a hajunkat és megmosakodni. Meztelenek vagyunk és kielégültek, így gömbölyödünk össze az ágyban, nyakunkig húzzuk a takarót, amíg csak a fejünk látszik ki, és egymásra vigyorgunk. Azzal kellene foglalkoznom, hogy ruháim szétszórva hevernek a fürdőszobában, Peeta cuccai vizesen áznak, ledobva a konyhakőre, a konyhapulton az ázott péksüti romjai, mi pedig egy falatot sem ettünk vacsorára, de semmi nem érdekel. A takaró alatt testünk összefonódva, és ki tudja valaha sikerül-e kibogozni őket.

Egyszer csak álomba zuhanok.

Amikor felkelek, hallom, hogy elállt az eső. Nem hallani mást, csak a fákról és a tetőről csepegő eső hangját - és a korgó gyomromét. Kinyújtom a kezem, hogy megkeressem Peetát, de ő már nincs az ágyban. Ásítok, felkelek, felveszek egy kényelmes pizsamát, és a konyhába sétálok.

A Peetából este csöpögött víz felszáradt, ruhái eltűntek, a pult is letakarítva. Peeta az asztalnál ül a vacsorával, amit magunknak készítettem (igen, megtanultam főzni, és néha még jól is sikerül, amit csinálok), és egy újság fekszik előtte kiterítve. Felnéz rám és mosolyog.

- Aludtál? - kérdezem. Újra ásítok.

- Nem. - mondja. - Villájával a tányérján lévő ennivalóra mutat. - Ez nagyon finom. - Tudom, hogy igazat mond, mert Peeta soha nem hazudik a főztömmel kapcsolatban. Ezt egy keserű lecke árán tanulta meg évekkel ezelőtt.

Veszek magamnak is egy tányért és leülök mellé az asztalhoz, csendben eszünk egy darabig. Tényleg finom az étel. Meg kell jegyeznem máskorra is. És persze el kell hozzá ejtenem egy szarvast.

Peeta közelebb csúsztatja hozzám az újságot. 

- Nem is mesélted. - mondja, a címlapsztorira utalva, amelyhez egy fényképet is mellékeltek. "Betiltották az Éhezők Viadalát!", hirdeti a főcím, és ott vagyok a képen, mosolygok, integetek a pódiumról, Gale pedig közvetlenül mögöttem tapsol. Peetára nézek, aki mosolyog. - Ez fantasztikus. Miért nem mondtad el?

Megrántom a vállam. - Ez csak politika. Eddig is tudtuk, hogy véget ért az Éhezők Viadala.

- De hogy hivatalosan betiltsák? Hisz ez nagyszerű!

Leteszem a villám, hirtelen elmúlik az étvágyam. - Peeta, elég visszavonni a törvényt, és máris újra lesz.

- Örök pesszimista. - mondja kedvesen. - Engedd már el magad, és örülj neki. Gondolj azokra a gyerekekre, akik biztonságban nőhetnek fel. Elhallgat, kezét az enyémre helyezi. - Talán nekünk is...

- Nem, Peeta. - kihúzom kezemet az övé alól, összeszedem a tányérjainkat és a mosogatóba teszem őket. Hátat fordítok neki, kinézek az ablakon. - Nem bízom eléggé ebben a világban ahhoz, hogy gyereket szüljek.

Odajön, megáll mellettem, átkarolja a derekam. 

- Ha hagynám, hogy a félelmeim megakadályozzanak abban, hogy azt az életet éljem, amit szeretnék, akkor nem élnék itt veled a 12. körzetben.

- Miért? Te mitől félsz? - kérdezem.

- Hogy bántani foglak. - Ujjaim a hajába vándorolnak, ami mostanra száraz, de kócos. - Bármelyik pillanatban visszatérhetnek azok a rossz emlékek, és bánthatlak téged. Meg is ölhetlek.

Felé fordulok, megérintem az arcát. - Még mindig, Peeta? Ennyi idő után is?

- Még mindig. - bólint. Egy pillanatra úgy tűnik, habozik, majd azt mondja. - Szeretnék mondani valamit, aztán soha többé nem említem újra. Jó?

- Rendben. - megpróbálok lélekben felkészülni.

- Katniss, azt szeretném, ha lennének gyerekeink. Annyira szeretném őket. - lecsúsztatja kezeit a karomon, és megfogja kezeimet. - Tudom, hogy te nem akarod. És nincsenek is elvárásaim. Csak azt szeretném, ha tudnád... Tudnod kell róla... - csuklik el a hangja.

Távolodni kezd, én azonban visszahúzom magamhoz. 

- Peeta. Nem mondom, hogy soha. Tudom, ez nem sok, de...

Ajkai az enyémeken mielőtt befejezhetném a mondatot. - Ez minden. - suttogja két csók között. - Minden.

Mintha hirtelen kinyitottak volna egy nehéz, berozsdásodott, rég elfeledett kaput az elmémben, hirtelen megszáll a lehetőség fénye. Egy kislányt látok magam előtt, akit Pearl-nek szeretnék hívni. Aztán ez arra emlékeztet, hogy hol voltunk, amikor Peeta egy gyöngyöt [Pearl = gyöngy] ajándékozott nekem. Hirtelen minden eszembe jut, ami az ezt követő hetekben, hónapokban történt. A félelem újra bezárja az ajtót - de nem elég gyorsan. Még látom, mi van az ajtón túl, és tetszik, amit látok. 

- Mellesleg - mondja Peeta, miközben a fejemen át lehúzza rólam a pizsama felsőt - az egyik doboz, amit tegnap hazahoztam, nem is ázott át annyira. Áfonyás muffin.

Látod? Mondom magamnak. Soha sincs minden veszve.