Fanfiction: Öt, tíz, tizenöt...

1. rész: Öt

Kinn fekszünk a füvön, Peeta és én, kezünk összekulcsolva közöttünk. Felhőtlen az éjszaka, így a csillagok a szokásosnál is fényesebben ragyognak. Peetának olyan az illata, mint a sajtos kenyérnek, amit nekem hozott otthonról. A hideg és távoli csillagokról tekintetemet mellettem ülő szerelmemre fordítom, és látom, hogy ő is engem néz. Érzem, amint keze megszorítja az enyémet.

- Kívántál valamit? - kérdi, és feltekint ő is az égre. Amikor zavarodottan ránézek, így folytatja: - Apukám mesélte, hogy egy régi szokás szerint kívánni szoktak, ha csillagokat látnak. Ez egyfajta lefekvés előtti szokás is volt nálunk, legalábbis amíg gyerek voltam. Apa megigazgatta körülöttem a takarót, megkérdezte, melyik csillagot választottam, én pedig kimutattam az ablakon. Úgy csinált, mintha pontosan tudná, melyikre mutattam. "Óó, az nagyon jó választás!", mondta, majd a fülébe súgtam a kívánságomat.

Hogy még közelebb legyünk egymáshoz, még közelebb húzódok hozzá, míg végül a fejem Peeta mellkasán pihen.

- És mit kívántál?

Csendesen felnevet, amikor válaszol.

- Legtöbbször olyasmit, amit egy kisgyerek kívánhat. Néha pedig azt, hogy töröljék el a Viadalt, mielőtt még elég idős leszek ahhoz, hogy én is bekerülhessek. Néha azt kívántam, bárcsak boldogok lennének a szüleim. Olykor pedig... - megáll, és újra felnevet.

- Mit? - unszolom.

- Olykor azt kívántam, bárcsak másnap megszólítanál az iskolában. 

- Nem is. - forgatom a szemeimet.

- De igen. - mondja lágyan. - Tényleg.

Felnyúlok, megérintem az arcát. - Úgy tűnik, egyik kívánságod sem vált valóra.

- Ami fontos lett volna, valóban egyik sem. - mondja erőltetett könnyedséggel a hangjában. - Valószínűleg nem jó csillagot választottam. 

Kinyújtom a kezem, hogy még szorosabban ölelhessem magamhoz. 

- Nos, ma éjszaka jó csillagot választasz majd. Mutass rá az egyikre, mondd meg, mit kívánsz, és teszek róla, hogy kívánságod valóra válhasson.

- És mi van, ha azt kívánom, süss nekem egy ötemeletes tortát, ehető virágokkal borítva? 

- Olyannak kell lennie, amit képes vagyok teljesíteni! - mondom nevetve, és a mellkasára paskolok egyet. 

- Rendben - mondja. Felhúz, mindketten felállunk, megfogja a kezemet és felmutat az égboltra. - Látod ott fenn, azt a nagyon fényeset épp felettünk?

Nem lehet összetéveszteni semmivel sem azt, amelyikre rámutat. - Igen. - válaszolom. - Most mondd, mit kívánsz.

Leengedi a kezünket és közelebb húzza testemet az övéhez. - Azt kívánom, bárcsak hozzám jönnél feleségül. - suttogja, miközben puha ajkai fülemet súrolják. 

Csak ezt ne. Tudja, hogy nem vagyok rá képes. Hátralépek, kirántom kezemet az övéből. Három éve már megkért, hogy legyek a felesége, én pedig mondtam neki, hogy nem vagyok rá képes. Már akkor sem tudtam neki elmagyarázni, miért nem és most sem tudom. Valamiért félek az elképzeléstől, gyűlölöm. De Peeta tudja ezt. Azt hittem, megértette.

- De miért épp ezt? - kérdezem dühösen. - Tudod, hogy bármit boldogan megadok neked - bármit, csak ezt nem. 

Zsebre dugja a kezét. - Ezt kívánom. - mondja. - Semmi nem kényszerít rá, hogy megadd nekem. - Elnéz a házunk felé, aztán vissza rám. - Bemegyek. - mondja, majd így is tesz.

Összefonom a karjaimat és becsukom égő szemeimet, bár ez sem akadályozza meg, hogy néhány könnycsepp ne csorogjon le az arcomon. 

Nem vagyok rá képes.

De miért nem?

Amíg nem tudok meggyőzően és őszintén válaszolni erre a kérdésre, nincs okom, hogy visszautasítsam Peetát. Szeretem őt szenvedélyesen és mindenek felett. Vele szeretném leélni életem hátralévő részét. Akkor miért nem vagyok képes elviselni, a közös kenyérpirítás gondolatát?* 

Sokáig maradok kinn egyedül, mielőtt visszamennék a házba. Peeta már az ágyban, mélyen és egyenletesen lélegzik. Amikor bemászok mellé, fejemet a vállára fektetem, jó szorosan hozzásimulok, ahogyan azt már teszem öt éve.

- Ébren vagy? - suttogom.

- Igen - mondja. Kinyitja a szemét, a szemebe néz. - Jól vagy?

- Jól. Csak beszélni szeretnék veled.

- Nézd... az előbb hibáztam, és nem voltam veled korrekt. Tudom, hogy érzel a házassággal kapcsolatban, és nem akartam belegázolni abba a kedves gesztusba, amit felajánlottál, azzal, hogy valami olyasmit kérek, amit nem adhatsz meg. Őszintén sajnálom.

Felülök, karomat a térdeim köré fonom. - Te nem tettél semmi rosszat, Peeta. Én kértem, hogy kívánj valamit, és te őszintén válaszoltál. - Mély levegőt veszek. - Hadd magyarázzam el, miért nem vagyok képes hozzád menni feleségül. Miért nem kellene hozzád mennem. - Sűrű a csend közöttünk, ahogyan várja, hogy folytassam. Nem tudom elviselni, hogy felé forduljak, miközben egy valószínűleg teljességgel zavaros mentséggel állok elő. - Annyira szeretlek, hogy néha a szívem fájdul bele. Fáj, mert ... míg én örökké veled akarok maradni, attól tartok, te nem ezt akarod majd. Azon jár az agyam - attól félek - sőt, néha már majdnem reménykedek, hogy egyszer beleszeretsz valakibe, aki képes megadni Neked azt, amit szeretnél, és amit megérdemelsz. Egy olyan nőbe, aki... - A hangom a torkomon akad, és kell egy pillanat, amíg nyelek egyet, és összeszedem magam. - Egy olyan nőbe, aki gyerekekkel ajándékoz majd meg.

- Állj! -mondja.

- Nem, meg kell értened...

- Értem, Katniss. - Lehúz magához és gyengéden megcsókol. - Értem.

- Te vagy az egyetlen férfi, akire vágyok, az egyetlen, akire valaha vágytam. De túlságosan szeretlek ahhoz, hogy hozzád menjek feleségül. - most már sírok, arcomat a vállába temetem.

Egy darabig Peeta simogatja a hátamat, hogy megnyugodjak, néha megsimogatja a hajamat. Érzem, ahogy testének ismerős kényelmében szépen lassan megnyugszom.

-Katniss - szól gyengéden. Vár, amíg felemelem a fejem, aztán arcomat kezei közé fogja, hüvelykujjával megsimogatja azt. Szeme az arcomra vándorol egy pillanatra, majd újra a szemeimbe néz. - Szeretnék gyerekeket. Majdnem jobban szeretném őket, mint bármi mást. 

- Látod? - mormolom. - Ezért...

- Majdnem jobban, mint bármi mást. De nem akarom őket jobban, mint amennyire téged szeretnélek. És egyedül a mi gyerekeinkre vágyok. A mi gyerekeinkre. Vagyis ha nekünk kettőnknek nem lehetnek gyerekei, akkor egyáltalán nem is szeretnék. - Arcomat kissé közelebb húzza a sajátjához. - De ha te nem lennél nekem, Katniss, akkor nem lenne más, ami boldoggá tenne. Nincs az a gyerek a világon.

Óó, Peeta, és az az őrjítően tisztességtelen mód, ahogyan bánik a szavakkal. Újra sírni kezdek, de ezúttal örömkönnyek csorognak az arcomon. 

- Peeta - mondom, és igyekszek értelmes szavakat fűzni egymás után. Ez azonban esélytelen, így aztán szavaimat és érzéseimet csókba fojtom. A végére mindketten kapkodjuk a levegőt.

Rám mosolyog, szemei ragyognak.

- Kérlek, mondd, hogy hozzám jössz feleségül. - mondja.

- Hozzád megyek, de csak mert szeretlek.

Peeta az ablak felé fordul.

- Végül mégis csak jó csillagot választottam. - nevet. - A végén még az is lehet, hogy mégsem hagy el a remény.

Visszafordítom a fejét, mert még több csókjára vágyom. - Már olyan sokszor eljátszottuk az esélyeinket. - mondom, majd ajkaim a szájáról a nyakára vándorolnak. - Úgyhogy még csak nem is számít, hogy elhagy-e minket a remény.

* aki nem olvasta a Kiválasztottat, bele ne kössön a mondatba. (Aki olvasta, az sem. :)