Rajongói novella: Megbocsátás...

"Tudom, hogy nincs jogom így érezni, de egyre rosszabbul érzem magam tőle. Mert ebben a pillanatban értem meg, hogy még mindig szeretem őt, bár már évek óta sejtettem. Nem akartam, hogy fájjon, hogy látom, milyen boldog, de belenézek tiszta, szürke szemeibe, és óvatos mosolyra húzza ajkát..."

Gale elindul tehát, hogy bocsánatot kérjen Katnisstől...


Leszállok a vonatról, és mély lélegzetet veszek. A szén ismerős illatát még mindig érezni a levegőben, beleitta magát a környezetbe. Ez az otthonom, a jó öreg otthon, amelyet lebombáztak, majd azóta újjáépítettek, még mindig ugyanaz a régi 12. körzet volt. Még mindig ugyanazok a fák és hegyek veszik körül a helyet, és bár a régi, körzetet körülvevő kerítés már nincs meg, emlékszem, amikor egy másik életben arról álmodoztam, hogy elmenekülök a hegyekbe és szabadon élek ott.

Hátat fordítok a vidéknek és a városban kezdek sétálgatni. Összeszorul a gyomrom, amikor a falu főterére érek, ahol egyszer azt kívántam, bárcsak meghalnék a korbácsolás során. Mennyi fájdalmat megspórolhattam volna, ha akkor meghalok. Mintha újra gyomorszájon vágnának, amikor elhaladok a pékség előtt, ahonnan fények áradnak és érezni a sülő kenyér friss illatát. Bár nem a szőke pékfiú van itt. Gondoltam, hogy nem lesz itt. A háború benne is súlyos sebeket ejtett, és perverz módon kicsit meg is nyugszom ettől.

A Győztesek faluja felé folytatom utamat, ahol ösztönösen tudom majd, hol lakik [Katniss], hogy rajta tarthassa a szemét Haymitchen. Nem tudom, mit fogok majd mondani neki. Az, hogy "Sajnálom!", nem tűnik helyénvalónak. Ez kevés, és nem is érzékelteti a mardosó bűntudatnak azt a mélységét, amit érzek, amiért megöltem a húgát és még sokakat másokat. Tudom, hogy nem bocsátott meg nekem, és valószínűleg sohase fog, de akkor is látnom kell, hogy jól van.

A bejárati ajtó felé nyúlok, amikor észreveszem a primulákat a ház oldalában. Ettől aztán még rosszabbul érzem magam, mint eddig. Ott állok egy pillanatig, emelem a kezem, hogy bekopogjak, amikor valami megragadja a figyelmemet. Az ablakon át egy barna hajú kislányt látok, két befont copfja verdesi hátát, amint beszalad a szobába és a díványra veti magát. Egy szőke férfi kergeti nevetve, csakis Peeta lehet. Karjai közé kapja a kuncogó kislányt, és puszikkal halmozza el.

Ernyedten engedem le a kezem a sokk hatására. Nem gondoltam volna, hogy vissza fog térni ide, soha nem gondoltam volna, hogy felépül a Kapitólium kínzásai után. De itt van. És nyilván Katniss miatt jött vissza. Mindig ott volt mellette, amikor én nem. Hisz az igaz szerelem mindent legyőz, gondolom rosszindulatúan. Megfordulok és lesietek a lépcsőn, undort érzek és dühöt, és semmi másra nem vágyom, minthogy elmenjek erről az utálatos helyről.

Ekkor azonban meghallom a hangot a hátam mögött, amelyet még annyi év után sem tudok elfelejteni.
- Gale? - kérdezi Katniss. Az jár az eszembe, hogy folytatom utamat el innen, de nem vagyok elég erős, meg kell fordulnom, hogy még egyszer, utoljára láthassam őt. Katniss a ház bejáratánál áll, és majdnem pontosan úgy néz ki, ahogyan emlékeztem rá - rémült, mégis szép, barna haja pedig a védjegyévé vált fonatban. Azelőtt azonban nem volt ilyen nagy a hasa. Ettől megint még rosszabbul érzem magam, és nem tudom megállni, hogy ne lássam őket magam előtt Peetával. Hiszen Peeta megpróbálta megölni őt. Nem gondoltam volna, hogy túlteszik ezen magukat. De megtették. Legalábbis kétszer minden bizonnyal.

Tudom, hogy nincs jogom így érezni, de ettől még rosszabbul érzem magam. Mert ebben a pillanatban értem meg, hogy még mindig szeretem őt, bár már évek óta sejtettem. Mindig azt mondogattam magamnak, hogy csak azért akarok ideutazni, hogy lássam, és végül ez igaz is volt. Látni akartam, hogy jól van, ugyanakkor legbelül mélyen abban reménykedtem, hogy van egy utolsó, apró esélyem, hogy megbocsáson, és újra együtt lehessünk.

Ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, meg akarok fordulni, és elmenni innen, hogy ne érezzem a fájdalmat, hogy látom, milyen boldog vele, de a lábaim csak a lépcső aljáig visznek. Felnézek tiszta, szürke szemeibe, és óvatos mosolyra húzza ajkát.
- Gondoltam, hogy meg foglak ismerni.

- Itt jártam a környéken - mondom mogorván. Soha nem bántam jól az érzésekkel, de Katniss tisztában van ezzel. A mai napig jobban ismer engem, mint bárki más a világon.

Félreáll és barlangszerű lakásuk felé mutat:
- Bejössz? - Valahonnan mögüle felhangzik egy "Itt jön a csiklandozó szörny!" kiáltás, majd az azt követő kuncogás és sikítás, amint a kislány apukájával játszik, oda sem figyelve a szomorú, megtört férfire, aki az ő napsütötte világukon kívül áll.

Megrázom a fejem. - Nem, én csak... látnom kellett téged. Azt akartam, hogy tudd, mennyire sajnálom. - A szavak még mindig kevésnek bizonyulnak, mégis remélem, hogy megérti, ez minden amit adhatok, hogy erre nincsenek szavak. Katniss nem válaszol, majd pár percnyi csönd után már biztos vagyok benne, hogy soha nem is fog megbocsátani. És miért is tenné? Tönkretettem az életét.

- Egyébként nagyon szép kislány. És gratulálok - mondom, hatalmas, gömbölyű pocakjára mutatva, mielőtt hátat fordítanék a lánynak, akit még mindig szeretek. Újabb pár percnyi csönd után lehajtom fejem, majd...

- Már régen megbocsátottam neked, Gale. - mondja Katniss, mire visszanézek, épp időben, hogy lássam rám vetett szomorú mosolyát mielőtt bezárja az ajtót.
Forrás: Fanfiction.net