Elválaszthatatlanok - 14. fejezet: Kenyér és média cirkusz

A Kiválasztott epilógusának előtörténete. Hogyan szedi össze magát Katniss és Peeta darabjaikból és hogyan kezdik újra az életet. Az Éhezők Viadala sorozat 4. kötetének rajongói változata. Titkos kenyérpirítás, sok-sok történés, részeg Haymitch és egyebek. Katniss és Peeta történetének lezárása 23 fejezetben.

[Vigyázat! Hosszú, de szerintem tök jó fejezet következik.]

Az ajándék igen pazar, mégse fogadom kitörő örömmel.
- Most mit csinálunk ezzel? - kérdezem a pánik határán vergődve.
- Megesszük? - viccelődik Haymitch.
Plutarch Havensbee. Noha valószínűleg néhányszor megmentette életemet, ő volt az is, aki tűzgolyókkal bombázott, aki mérges gázokkal égetett meg és aki számtalan mutánst eresztett rám. Rossz viccekkel szórakozik és sokkal fontosabb neki a tévéműsora nézettsége, mint az én egészségem. Azt kívánom bárcsak sosem esett volna bele a puncsos tálba, de valószínűleg ez róla a kedvenc emlékem.
- Nem. De tényleg - nézek mogorván Haymitch-re. - Hogy tartjuk majd távol a sajtót?
Haymitch szája szegletében félmosoly látszódik.
- Ha ez a gólyafészek - mutat kócos fonatomra - nem riasztotta el őket, akkor nem tudom, mi fogja.

Peeta egy pohár teát hoz nekem és miközben a zöldes folyadékot kavargatom, a sorsomon elmélkedem: örökké a házamban rejtőzködjek vagy adjam be a derekamat és beszéljek ezekkel a szerencsétlenekkel. Egyik lehetőség sem kifejezetten csábító. De tudom, Plutarch addig küldözgeti az ajándékait és zaklat telefonon, amíg megnyugtató mennyiségben meg nem jelenünk újra a TV-ben. Azok után, hogy korábban felvetődött, hogy szerepeljek abban az éneklős műsorban, meg is lep, hogy nem rohant egy stáb a lakásomba ruhákkal, kencékkel és hajcsavarókkal már hónapokkal ezelőtt.
- Gondolom, az, hogy felrobbantjuk a vasúti síneket, nem megoldás. - morgom az orrom alatt abban a reményben, hogy más nem hallja.
Peeta grimasza azt sugallja, ő meghallotta. Nem vagy enélkül is elég nagy bajban? - sugallja tekintetével.
- Katniss, ha ez az ajándékkosár bármit is jelent, akkor azt biztosan, hogy remény nincs rá, hogy Plutarch békén hagyjon minket. Vagy belemegyünk valamibe, vagy ő maga fog elhelyeztetni kamerákat, akár a lakásainkba - mondja Peeta. - Adjunk nekik egy interjút, aztán hátha békén hagynak.


Nem adom meg magam ilyen könnyen. Lehet, hogy a nyári kolbász és az érlelt sajt jó nekem ebédre, de ez nem elég ahhoz, hogy beleegyezzek abba, hogy a sebhelyes arcommal legyen tele az ország.
- Inkább ne - ragaszkodom hozzá. - Lássuk, hogy alakulnak a dolgok.
Peeta a száját harapdálja és az állát simogatja ujjaival. Ideges.
- Most sincsenek itt - próbálok indokolni.
Peeta tekintete határozottá válik, kezeit összefonja maga előtt.
- Ez csak idő kérdése.
Minden egyes másodperccel újabb esélyem van, hogy előhozakodjak egy tervvel - amelyben semmi nem robban. Legutóbb legalább ott voltak a családtagjaim, akik elterelhették a fotósok figyelmét és elküldték őket, ha kellett. Most itt van Peeta és Haymitch, akik könnyedén betölthetik ezt a szerepet. Eldöntöttem, hogy ragaszkodok ahhoz, hogy amíg csak lehet, lehessen saját magánéletem.
- Nem mondhatnánk neki, hogy nem akarok kamera elé állni a tűzmutáns bőrömmel?
- Akkor majd küld egy nővért és egy előkészítő csapatot. - mondja Haymitch.
Ez nagyon úgy hangzik, mintha valami különleges sminkről lenne szó. Leejtem a fejem az asztalra és köréfonom a karjaimat. - Aúúú.

- Talán kevésbé érdeklődnének, ha nem lennék én is itt. - suttogja Peeta. - Szeretnéd, ha visszamennék a Kapitóliumba? Elmehetek néhány hétre. Van ott pár dolog, amit csinálni tudnék.
Peeta nem akar elmenni. Gyűlöl ott lenni. Ahelyett, hogy elmondanám, mit gondolok, bokán rúgom az asztal alatt. Remélem, felfogja az üzenetet. Nem rúgok nagyot. Főleg, hogy mezítláb vagyok. Arra épp elég, hogy felkeltsem a figyelmét, mégis csak egy megvető szemöldök összehúzással válaszol. A lehető legangyalibb arcomat öltöm magamra. Peeta nem megy sehova.
- Talán - folytatja a gondolatot ördögi vigyort eresztve felém - Majd azt mondom Plutarchnak, hogy veszekedtünk és rosszban vagyunk.
A szemeimet forgatom. Tudom, hogy már csak játszik, és nem is lenne ez olyan rossz terv, kivéve, hogy...
- Aztán meg majd elküld minket egy párkapcsolati tanácsadóhoz és felveszik azt - nyögöm.
Igen, máris hallom, amint az egyik kapitóliumi szakorvos megpróbál hízelegni nekem, hogy beszéljek a Peetához fűződő érzéseimről. Majd megkérdezné Peetát, mi volt a gondja az édesanyjával. És amint ezen gondolkodom, az jár a fejemben, hogy akkor már inkább csókolózzunk a kamerák előtt.
- Szerintem beleegyezhetnénk egy különkiadásba a körzetek újjáépítéséről szóló sorozatban. - mondja Peeta. - Én támogatnám.
- Én aznap pont beteg leszek - válaszolom ingerülten. Ez az egész helyzet a legrosszabbat hozza ki belőlem. Még az a sajtos zsömle sem vidít fel, amivel Peeta kínál.

***

A következő napokban tömegekben érkeznek a 12. körzetbe a riporterek. Először alig két nappal a Csodatévő Fecsegőposzáta adása után látom meg őket. Mind nagyon fiatalok és kapitóliumi kisugárzásuk van. Arcukon a bőr ugyan láthatóan nem színezett és tetovált, ám egyébként szinte konzervatív megjelenésüket rikító színű ruháikkal és türkiz illetve lila sminkjeikkel kompenzálják. Neon pink és kék tüsihajú parókáik helyett tépett, aszimmetrikus frizurájuk van.
Az első csapat kamerákkal, kábelekkel és reflektorokkal özönlik ki a vasútállomásról. A poros 12. körzetben nehéz őket bárki mással összetéveszteni. Akkor látom őket, amikor kora reggel kifelé indulok az erdőbe. Nem vagyok mindig ilyen merész, de az a gyanúm, lesznek még többen is. Szervezetlennek tűnnek és nem olyan akkurátus pontossággal dolgoznak, ahogyan azt korábban már megszokhattam - ez is elárulja őket. Az árnyékban somfordálok, mert bár kíváncsi vagyok, nem szeretném, ha meglátnának. Úgy terveztem, hogy elmegyek vadászni. Peeta korábban kért pár fajta erdei növényt. Besiklok az erdőbe erre a napra, így aznap nem kell velük foglalkoznom, bár nem kizárt, hogy Peetának igen. Nem tudom pontosan, ez őt mennyire zavarja. Amennyire én ismerem, valószínűleg reggelivel kínálná őket, de azért illene figyelmeztetnem. Könnyedén odaérhetnék Peetához a riporterek előtt, de nem tudom, mennyivel vannak mögöttem. Üzenetet még küldhetnék neki. Amikor meglátom Thomot, aki az egykori ruhabolt helyén álló törmelékkupacot készül eltakarítani, máris megvan a kérdésemre a válasz.

Egész nap az erdőben maradok, azt remélve, hogy mire visszamegyek, a tévéstáb feladja. Elrejtem az íjamat a szokásos fa törzsében - nem szeretném, ha meglátnának, még kevésbé, hogy le is filmezzenek még egyszer íjjal a kezemben - és hazaindulok. A legjobb arcomat mutatom Thom házánál abban a reményben, hogy az üzenetemet hátha kézbesítették. Aztán a sikátoros, szűk kis utcákon veszem hazafelé az irányt, kíváncsian várva, vajon ott vannak-e még.
Miután belopózok a házamba az egyik nyitott pinceablakon keresztül, felhívom Peetát, hogy szóljak neki, hazaértem. Peeta megkapta az üzenetemet és azt mondta, alig néhány perccel Thom távozása után már kopogtattak is nála.
- Ne aggódj, nem mondtam semmit. Nem engedtem be őket és nem hagytam el a házat sem.
Peeta elmondja, hogy örül, hogy visszaértem, és hogy látta, amint a stáb beköltözött az egyik házba, amelyről nagyszerű kilátás nyílik mindkettőnk házára. Ez azt jelenti, még jobban el kell majd rejtőznünk.
- Szerintem észre fogom majd venni, ha elmennek - mondja vereséget szenvedett hangon.
De azért a mai nap sem veszett kárba. Egy újabb nap, amikor nem forgattak velünk, és én örülök ennek.
A házam olyan csöndes, hogy megpróbálok egyedül megvacsorázni. Ahol a magány már csak régen volt jellemző, a ház barlangszerűnek érződik és szokatlanul csöndes így, hogy csak a mennyezeti ventilátor zaja hallatszik.

A következő két napot vadászattal töltöm az erdőben, nyulakat és mókusokat fogva. Amikor már elég sok ennivalóm van, már csak lövöldözök. Különböző távolságokkal próbálkozom, apró gombákkal, és más puha felszínekkel, amelyek nem tesznek kárt a nyilaimban. Ez úgy kitisztítja a fejemet, ahogyan a tabletták és bármilyen mennyiségű beszélgetés sem.
Sae este beugrik hozzám és elmeséli, hogy Peeta végül megenyhült és megengedte nekik, hogy felvegyék, amint kenyeret süt. Amikor csörög a telefon, felveszi és a kezembe nyoma a kagylót. Peeta az, én pedig nekidőlök a falnak és hagyom, hogy szavai átjárjanak. Nem emlékszem, hogy a legutóbbi kenyérreceptjéről magyaráz vagy arról, ne felejtsem el felhívni Dr. Auréliust. Nem is számít, mert ebben a néhány percben legalább megszokott napi dolgainkat tesszük: a vacsora alatti beszélgetést. Idegességem oldódik, és remélem, erőfeszítése elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy ezek összepakoljanak és hazamenjenek. Szeretném visszakapni a megszokott napirendemet.

Nincs ekkora szerencsém, még mindig túl sok kamera van a körzetben. Még napkelte előtt kislisszanok házam hátsó részén és vissza sem érek, amíg be nem sötétedik. Minden nap az erdő egy-egy új szegletét fedezem fel, megjegyzem, merre milyen növények és fűszerek nőnek. Néha még a tóhoz is elmegyek és úszom.
Miután három napot az erdőben töltök, elhatározom, hogy titkon a tévéstáb nyomába eredek. Kíváncsi vagyok, mire készülnek. Megpróbálnak beszélni a városlakókkal, megkérdezik őket, láttak-e és hogy hogy vagyok. A városiak kerülik a kapitóliumi riportereket, mintha sertéspestis volna. Szűkszavúságuk örömmel tölt el. Megrázzák fejüket és gyorsan elmennek a másik irányba. Még azok is, akik mindig megállnak köszönni, és megkérdezik, hogy én hogy vagyok és Peeta hogy van, fagyosan hallgatnak, amikor előkerül a mikrofon.
Ez igazán megható. Nem túl fényes hírnevem és annak ellenére, hogy a körzetet a tetteim következményeként pusztították el, nem érzem a felém irányuló gyűlöletet és dühöt, ami jogos lenne, legalábbis azok részéről nem, akik visszatértek. Mielőtt a kamerák megjelentek volna, gyakran köszöntöttek mosollyal és vigyorgással. Ma is rám kacsintanak néhányan szórakozottan, akiknek feltűnik, hogy a figyelmetlen tévéstáb mögött ólálkodok az árnyékban.
Amikor ez egyik asszisztens egy pillanatra az irányomba néz, elrejtőzöm a perem szélén lévő omladozó kunyhóba arra az egy órára, mire elhagyják a környéket. A játszadozás ideje lejárt. Úgy vélem, megpróbálnak a város legforgalmasabb pontjain forgatni, így én hazafelé veszem az irányt. Ahogy a házak mögé érek, Peeta házát kezdem nézegetni. Most, hogy a stáb a városban bóklászik esetleg hazafelé készülnek, talán láthatom Peetát? Ha a bejárati ajtón mennék be, az túl látványos lenne, mintha egy olyan hurokcsapdába lépnék, amelyet még levelek sem fednek. Mivel azonban az ő háza az enyém másolata, tudom, hogy van egy sor pinceablak, amely alkalmas lesz számomra az észrevétlen belógásra. És egy magas bokor által rejtett egyik ablakot nyitva is felejtette. Nem rémlik, hogy bármikor is így érkeztem volna meg hozzá, ezért aztán sokkal inkább úgy érzem magam, mintha lopni készülnék, nem pedig beugrani egy jóbaráthoz.
Sokáig hallgatózom a pinceajtó mögött, mire megbizonyosodom arról, hogy Peeta egyedül van, aztán követem a frissen sült kenyér illatát. A pulton halomban állnak a kis cipók - túlságosan sok ez a kenyér. Valószínűleg a 12. körzet összes visszatért lakójának elég lenne. És Peeta még mindig süt - egy újabb cipót formáz a megfelelő alakúra.

- Hogy vagy? - kérdezem és remélem, válasza nem fog egyezni a megjelenésével. Vállai beesettek, feje kókad, szempillái egyre hosszabb és hosszabb időre csukódnak le. Nem tudom, mikor aludt utoljára, de ha a sütésnek bármi jelentősége van, akkor igyekezett elfoglalni magát.
Rám nézve pislog néhányat, mielőtt válaszolna - hosszú, macskaszerű pislogással néz, mintha azt próbálná eldönteni, igazi vagyok-e vagy sem. Odamegyek hozzá, megragadom a kezét és befurakszom a kenyér és őközé.
- Fáradt vagyok - Hangja közel áll a nyafogáshoz, amit nemrégiben már hallottam.
- Akkor feküdj le - utasítom.
- Fel kell még takarítanom - mutat a jelenleg kaotikus konyhára. - És a kenyeret, ki kell még szállítani.
- Majd megcsinálom. - Gyakorlatilag kilökdösöm Peetát a konyha előkészítő részéből. Peeta leül a legközelebbi székre, egyik kezével próbálja tartani a fejét az asztal fölött. Könyöke folyamatosan arrébb-arrébb csúszik néhány centinyit, míg végül a feje az asztalra koppan.
- Elmentek? - kérdezi Peeta álmos, elmosódott hangon.
- Nemsokára - mondom neki.
A stáb, amelyet követtem, hangosan panaszkodott, milyen borzasztó, hogy ilyen falusias körzetbe kellett jönniük. Elkapott a kuncogás, mert mióta itt vannak, Sae folyamatosan rejtélyes húsból készült pörköltet készít, annak ellenére, hogy rengeteg vadhús van és végre el lehet kezdeni szedni a kerti zöldségekből is. Miután azonban többször is betelefonáltak az irodájukba, a stáb végre engedélyt kapott, hogy az esti vonattal hazautazzanak. Az a vonat úgy egy órán belül indul, én pedig azon viaskodom magammal, hogy érdemes-e követnem őket a vasútállomásra, hogy egyrészt megbizonyosodjak arról, hogy tényleg elmennek-e és hogy boldog megszabadulást kívánjak nekik.
- Vacsorázni jöttél? - Peeta már majdnem alszik, hangja teljesen kásás. - Csinálhatok neked valamit.
- Ó, már így is rengeteget csináltál - motyogom, miközben a pulton halmozódó kenyérhegyeket mérem fel. Mi a fenét kezdjek ezzel a rengeteg kenyérrel? Egyszerűen rengeteg van belőle, elvinni nem lehet ezt mind. De mennie kell. Peeta kenyere igazi nyalánkság a konzervkajákhoz és a pörkölthöz képest, amit a körzet lakói fogyasztanak. A boltok még nem nyitottak ki újra. Még nem építették őket újra, bontásuk jelenleg is folyamatban van. Miközben azon merengek, mit is csináljak, mosogatószeres vizet folyatok a keverőtálakba, a pulton lévő kanalakra és letörlöm a pultról a lisztet.

Sae beugrik, arckifejezése alapján viszont nem tudom megállapítani, hogy az lepi-e meg jobban, hogy engem ott talál vagy az, hogy Peeta pultján találja az egész évi búzatermést liszt és kenyér formájában.
- Serény volt - jegyzi meg, miközben keresni kezdni, majd végül meg is találja az alvó pékfiút.
- Vajon nem tudott aludni? - találgatok.
Sae odasompolyog hozzám.
- Nemigen tudja, mihez kezdjen nélküled - mondja kertelés nélkül.
Világos, hogy Peetának a kelleténél több szabadideje volt, és értem, mire gondol Sae. Azt sugallja, ne hagyjam magára Peetát napokig, legyek jobb barátja, vigyázzak rá, gondoskodjak róla, mármi is legyen köztünk.
- Láthatóan tudja - mutatok a pultra. Megpróbálok gyönge viccként reagálni rá.
Sae úgy néz rám, ahogyan csak egy anya képes: szemöldökét rosszallóan ferdén felhúzza, száját összepréseli és visszatart egy gondolatot, amit jobb, ha nem is hallok. Azt akarja mondni, hogy nem kellene elmenekülnöm és elrejtőznöm a problémáim elől.
Jelenleg az a legnagyobb kihívás számomra, hogy mit kezdjek ezzel a rengeteg kenyérrel. Peeta szerette volna kiszállítani, de nem szívesen kockáztatnám a segítséget a leselkedő kamerák fenyegetettségében. Elég biztos vagyok abban, hogy a kamerák eltűnnek éjszaka a 12. körzetből, de ha meglátnák, amint cipelem a kenyeret, az hatalmas ütőkártya lenne számukra.
Sae megmenti a helyzetet és felajánlja, hogy gondoskodik róla. Unokájával olyan sok kenyeret tesznek be szatyrokba, amennyit csak elbírnak. Sae pillantása azt súgja, nekem más jellegű kötelezettségeimmel kellene foglalkoznom. Leginkább azzal, ami/aki a konyhaasztalon alszik.

- Menjünk aludni - mondom Peetának, miután egyedül maradunk.
- Füstszagú vagy. Mint a hamu. - sóhajtja Peeta a tölgyfaasztalba. Innen pedig tudom, hogy nem lesz egyszerű menet rávenni, hogy feljöjjön velem és ágyba bújjon. Peeta nyilvánvalóan alszik. Ha ébren van, soha nem mond nekem közvetlenül semmi durvaságba hajlót. Miután azonban olyan sok időt töltöttem a városban, biztos vagyok benne, hogy borzalmasan büdös lehetek.
Pár percig az asztalnál ülök, az ujjaimmal dobolok, ám Peeta nem moccan.
- Feküdj le, Peeta - próbálkozom újra. - Egész biztosan nem kényelmes az asztalon aludni. Nem válaszol. Kihúzom magam alatt a széket, amilyen halkan csak bírom, és az ajtó felé indulok. Visszaérek, mielőtt észrevenné, hogy elmentem.
Végre felemeli a fejét és pislog néhányat.
- Ébren vagyok - mondja, de a feje továbbra is kótyagos.

Néhány percnyi pislogás, nyújtózkodás és félig történő elindulás próbálkozás után felébred. Csakhogy nem az ágya, hanem a TV felé indul.
- Alig várom, hogy láthassalak a képernyőn - viccelődök. - Caesarnak foglak szólítani.
- Ne - dől neki a kanapé karfájának. - Téged akartalak látni.
Elgondolkodom, nincs-e Peetának láza, amikor rájövök, mit akar.
- Itt vagyok.
Megrázza a fejét. - Hallottam, amint az egyik asszisztens azt mondta, ma este rólad vetítenek különkiadást, azt hiszem.
- Azt kétlem - mondom mogorván - Ahhoz el kellett volna csípniük. - Ahogy kimondom, dicsekvésnek hangzik és talán az is.
Peeta rám néz. Arca tele van kétségekkel. - Tényleg?
- Nem filmeztek le. - védekezek.
- Biztos vagy benne?

- Na, menjünk, feküdj le. - vezetem Peetát a karjánál fogva és remélem, végre témát vált. És ahogy megérintem, Peeta követ, akár egy gyerek. Csak ekkor fogom fel, hogy lassan egy hete nem találkoztunk. Ha rosszul lett volna, arról sem tudtam volna. És ha azt veszem, hogy felhasználta majdnem a teljes lisztkészletét, hogy megsüsse ezt az eszméletlen mennyiségű kenyeret, világos, hogy nem is gondolkodik teljesen normálisan.
Az, hogy napokon át igyekeztem elkerülni a kamerákat azt is jelentette, hogy napok óta kerültem Peetát is. Túlságosan aggódtam amiatt, hogy együtt láthatnak minket. Nem sétálhattam be a bejárati ajtaján anélkül, hogy fel ne vették volna. Meg kellett volna próbálnom, hátha más nem figyel rá. De most itt vagyok és csak ez számít. Ráveszem, hogy aludjon, és hogyha kipiheni magát, talán egy kicsit tisztább fejjel gondolkodik.
Peeta előzékenyen ágyba bújik. Én a fotelba ülök, amelyet az ágy mellé húzok.
- Maradsz? - kérdezi olyan őszinte hangon, hogy tudom, nincs más választásom, mint maradni.
- Talán előbb fel kellene takarítanom - viccelődök.
- Nem fontos. - Majd, hogy mindezt bizonyítsa, fejét kormos ölembe hajtja. Nem tudom, tudatosan teszi-e, de karjaival olyan erősen kapaszkodik belém, hogy ha akarnék se tudnék elmenni. Hiányoztam neki. Gyűlölt egyedül lenni. Szeretett volna már látni. - Maradj velem. - ragaszkodik hozzá. - Mesélj arról, mi történt veled.
- Hmmm. Veled, mi történt Peeta. Mi a fenéért sütötted azt a rengeteg kenyeret?
- Hogy lefoglaljam magam. - mondja, mintha mi sem lenne természetesebb. - Ha csinálok valamit, aminek van eredménye, az elvonja a figyelmemet arról, hogy miattad aggódjak. Tudtam, hogy ki vagy akadva. Nem tudtam aludni, úgyhogy nekiálltam sütni.
Mint a kötelek, amelyeket tavaly mindketten csomózgattunk. Csak ahelyett, hogy mindig ugyanazt kötné újra, mindig újat kezd újra és újra.
- Most már nyugodtan alhatsz - nyugtatom meg.
- Annyira jólesik - dünnyögi az ölembe. Ő volt az, aki egyedül maradt és neki kellett éjjel-nappal szembenézni a tévésekkel, miközben én rejtőzködtem, ő pedig aggódott miattam.

Amikor Peeta elalszik, átteszem az ágyra a fejét és felkelek. Megmosakszom és átöltözök valamibe, amit Peeta szekrényéből nyúlok le. Erőfeszítéseim azonnal díjazva lesznek, amikor lefekszem Peeta mellé.
- Most már jó illatod van. - majd azonnal még közelebb húz magához. Fejemet a mellkasába fúrom, ő pedig perceken belül újra mélyen elalszik.

***

- A kenyér! - pattan fel Peeta az ágyban, mire a fejem leesik mellkasáról, egyenesen a párnára.
- Gondoskodtam róla. - mormolom, még félálomban.
Peeta habozik. Kora reggel van és nehéz eldönteni, mi álom és mi nem az. Felhúzom az államig a takarót és elfordulok Peetától.
- Rendben - hangján érződik, hogy nem teljesen győztem meg, el is telik néhány perc, mire visszafekszik mellém.
Úgy tervezem, legalább napkeltéig maradok. Egy pár óra plusz nem árthat. Különösképp, hogy egyébként is korlátozottak a lehetőségeim.
Peeta megszorítja a kezemet. Aztán egyfajta medveölelésbe vált, fejemet az álla alá húzza. Az ujjaival az arcomat birizgálja.
Lenyelek egy gombócot a torkomból. Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, a gyomrom mégis olyan görcsben van, mintha lelkes pillangók hada repkedne benne. Elhúzódom. Ez nem helyes.
Peeta azonban nem tolakodik. Kezeivel átfogja csontos vállamat és nem szól egy szót sem.
Miután olyan sok napon át voltunk távol egymástól, van köztünk valamiféle űr - amelyet én okoztam önző viselkedésemmel.
- Sajnálom - mondom szinte nyüszítve.
Peeta ujjaival a hátamat simogatja, amivel lassan újra álomba ringat. Álmosan gördülök arrébb.
Kényszerítem magamat, hogy nyugodt maradjak, a reggelek azonban gyakran a dühöt vagy a könnyeket jelentik számomra. Néhány ritka alkalommal szinte már normálisnak érzem magam, amikor végigcsinálom a reggeli megszokott dolgaimat, és elindulok vadászni még mielőtt rám törne a szorongás. De miután annyit rohangáltam, lopakodtam és nézegettem vissza a vállam mögött, most egy egész hétnyi feszültség ömlik ki belőlem. Mivel azonban nem kezdhetek el őrjöngeni, az az érzés kerít hatalmába, mennyire is hiányzott Peeta.
Anélkül, hogy bármit is kérdeznék, arcomat a mellkasába rejtem, de se nem nézek a szemébe, se nem tolom el magamtól. Egy darabig így maradunk, hallgatjuk egymás lélegzetét. Ilyennek kellene lennie egy csöndes reggelnek. Köd és nyomasztó hangulat nélkül, egyszerűen csak nyugodtnak.

Egy idő után Peeta a tévéstáb vicces stratégiáival kezd szórakoztatni. Kamerákat tettek az ablakába, folyamatosan a háza körül nyüzsögtek, amivel ellehetetlenítették, hogy elhagyhassa a lakását. Elmondja, milyen kérdéseket tettek fel neki, kezdve attól, hogy milyen kenőcsöt használ a homlokán lévő égési sebekre, egészen addig, hogy mit csináltunk ezekben az elmúlt hónapokban. És ha állta a szavát, akkor elkerülte az ezen kérdésekre adott válaszokat.
Én elmesélem a magam előző napi bújócskáját, Peeta pedig mindig felnevet, amikor kell. És miközben anekdotázok, egyszer csak felismerem, hogy Peeta legjobb barátommá vált. Gyakorlatilag mindent tud rólam, onnan kezdve, milyen gyógyszereket szedek, hogy depressziómat visszafogja, egészen addig, hogy mindig csupa tinta lesz mindenem, akárhányszor írni kezdek. Igazából összenőttünk mi itt ketten a 12. körzetben. Ennek nem kellett volna megtörténnie. Véget vethettem volna, mint Haymitch, kereshettem volna vadásztársat azok között, akik visszatértek a körzetbe, de mégis itt vigyorgok, amikor Peeta arról mesél, amikor a lila hajú riportercsaj megpróbálta felvenni Kökörcsint egy fotó kedvéért. Nem érzem, hogy bárki is erőltetné, hogy itt heverésszek mellette, és senki más nem tudna kicsalni belőlem ilyen kora reggel egy mosolyt.
Csakhogy Peeta már percek óta befejezte mondanivalóját, én pedig úgy nézek rá, mintha még mindig beszélne. Szinte várom, hogy azt mondja "Te nem is figyelsz rám", ehelyett azonban csak visszadől az ágyba és mosolyog a plafonra bámulva.

Lusta reggelünket kopogás szakítja félbe az ajtón. Nem szólalok meg, pillantásomból is érződik a rosszallás. Peeta rám néz és összehúzza szemöldökét. Felsóhajt, majd az ajtó felé indul. Csak a tegnap esti nadrágja van rajta, semmi más.
Ösztönösen a takaró alá húzódom, pedig semmi nem fenyeget, hogy azonnal rajtakapnak. Az ágyneműnek tisztaság és az egész házat átható friss kenyér illata van. Ott maradhatnék, de a kíváncsiságom erősebb, így lábujjhegyen kiosonok a lépcső tetejéig.
- Szívesen. Semmi gond. Nem, én... Hmmm. Ha te mondod. Ez a lehető legjobb hír! - hallom a beszélgetésnek ezt az oldalát.
Elindulok lefelé a lépcsőn. Amint rálépek a nyikorgó lépcsőre, elárulom magam.
- Katniss - Peeta ravasz mosollyal az arcán indul felém a jó hírrel. - A tévéstáb tegnap este elutazott.
Semmi mást nem kell hozzátennie. Ez minden, amit hallani akarok. Amikor a lépcső alján elérjük egymást, szenvedélyesen átölelem. Senki nem settenkedik körülöttünk, nem kell kiesnünk a napirendünkből! Amikor azonban gyakorlatilag ráugrok, meginog alattam és elterülünk a szőnyegen egymáson.
- Azt gondolják, unalmas vagyok, te pedig még csak nem is vagy a körzetben szerintük! - nevet.

Ismét nyílik a bejárati ajtó, és mielőtt felnéznék, úgy vélem, biztosan Peeta látogatója jött vissza.
- Khmmm-khmmm. - Ezerből is felismerném ezt a kellemetlen, rosszalló torokköszörülést. Peeta felül, én pedig visszahátrálok a lépcső felé. A nevetés minden cseppje elszáll a szobából.
Peeta biztosan nem zárta vissza maga után az ajtót. Egészen a múlt hétig nem is kellett zárni, szóval nem hibáztatom. Mondjuk nem számít, bűzös látogatónkat nem állította volna meg a zár. De azért észrevehettünk volna néhány másodperccel korábban.
Ha Haymitch ébren van napközben az semmi jót nem jelent, szóval nem számítok rá, hogy muffinokkal érkezett volna jó reggelt kívánni nekünk. Az a halálos pillantás, ahogyan véreres szemeivel rám néz, nem oldja a görcsöt a torkomban.
- Tudtam. - mondja, ujjaival az állát dörzsölgetve, szemeivel fentről lefelé méregetőn néz rám. - Szólhattál volna.
Haymitch leül egy székre, és hosszan kifújja a levegőt. Úgy néz ki, mint amikor cselszövésre készül. Fogalmam sincs, mi van a háttérben, de remélem, nem csak újabb részeg műsort látunk.
- Egyszerűbb lenne, ha eltűntél volna - morog. - De nem. - Járkálni kezd, egy szék felé indul. Fejtetőre állítja azt, összefonja mellkasa előtt a kezeit, kifújja a levegőt. Előbányássza zsebéből a kését és szórakozottan tisztogatni kezdi a körmeit.
- Nadrág - mordul fel végül. - Talán fel kellene venned egy nadrágot.
Dúlása-fúlása mellett inkább számítottam hegyibeszédre, semmit divattanácsra.
- Jól vagyok így - mutatok a túlméretezett pamutpólóra, amelyet előző este kölcsönöztem. Talán ettől bűnösnek látszom. Ha felállok, nagyjából combközépig ér. Leülök és idegesen sebhelyes lábaimra húzom a pólót. A lábaim nem égtek meg olyan csúnyán, mint a hátam, de majdnem mindig nadrágban vagyok. Peetának ugyanolyan hegei vannak, mint nekem, de Haymitch nem akarja látni azokat a torz valamiket, amelyek egykor a lábai voltak.
- Ha te mondod, drágaságom - és ezzel az ajtó felé indul.

Ennyi? Peetára nézek, hátha ő többet értett ebből az egészből, ami Haymitch élete legfurcsább látogatása volt.
- Szerintem aranyos - súgja Peeta a fülembe.
Erre elpirulok és komolyan elgondolkodom azon, hogy vissza kellene vennem a nadrágomat. De még mindig fogalmam sincs róla, mit volt ez az egész, vagy annak, hogy eltűntem, mi köze van bármihez is, azon kívül, hogy ezzel a sajtósokat bosszantottam. De nincs időm átgondolni mindezt, mert amilyen gyorsan távozott, Haymitch azonnal vissza is tér - ráadásul erősítéssel.
Egy magas, nagydarab férfit vezet be, aki hatalmas csizmát és fekete katonai egyenruhát visel. Hátranyalt frizurája van, fülében fülbevaló. Haymitch rám kacsint. Figyelmeztetni próbált valamire a maga sajátos módján.
A férfi úgy néz ki, mint az egyik őr, még aznapról, a rezidenciából. Csak arra tudok gondolni, hogy biztosan visszavisznek a kiképzőközpontban lévő börtöncellámba. Tetőtől talpig elborít a rettegés. Miért épp most? És miért engedte be őket Haymitch?
A férfi egy gyors pillantást vet rám, aztán valami sípolni kezd a fülében.
- 86 Szabadság, vétel, képi bizonyítékom van a Mellark-lakásból. Fekete haj, szürke szemek. A hegek megfelelnek a leírásnak.
- Készen állok - hallatszik egy hang a rádióból.

Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: Vasárnaponként