Jennifer Lawrence Harper's Bazaar interjú, 2. rész

Tudom, hogy múlt vasárnap megígértem, hogy már másnap hozom a cikk fordítását, de a heti meló mellett nagyon nehéznek éreztem a szöveget (néha most így tisztább fejjel is értelmetlennek tűnik a szöveg, holott maga a fordítás elvileg egyértelmű. Na, mindegy, akinek nem tetszik megkeresi másik fordítását, ha van egyáltalán). Az 1. rész ITT volt, ez annak a folytatása.

Ha szeretnéd tudni, melyik pillanat volt az, ami miatt Jenifer Lawrence megnyert az Oscart, elárulom: az a jelenet volt, amikor Jennifer [karaktere] egyetlen csodálatosan levezetett beszéddel elérte, hogy megfordítsa De Niro karaktere sportszerencséjének forgását. Na, az ott volt. Azt mondja, egyetlen szót sem értett abból, amit ott mondott. Új filmjében, amelyet szintén Russell rendez, az Amerikai Botrányban, amely az FBI egyik híres leleplező akciójáról szól, egy Christian Bale által alakított szélhámos erősen alkoholista feleségét alakítja. Melltartóban, bundában látható, műkörmei lesznek, hatalmas gesztusokkal alakítja az őrült nőt, "de ez az a vidám őrület, amitől én is kész leszek", mondja.
- A lehető legnagyobb buli volt, amit csak átélhet egy színész. A legnagyobb. Úgy megvadultam, hogy amikor David azt mondta, "Felvétel vége!", olyan volt, mintha egy álomból ébredtem volna. Pontosan így éreztem: mintha felébredtem volna. Most pedig, ha megnézem a filmet azt kérdezem: "Tényleg ezt tehetem Christian Bale-lel? Christian Bale-lel? Christiannal? Christiannal? Christiannal?"

Hirtelen olyan, mintha csak hét éves lenne, amikor a kistestvér nyaggatja a bátyját, hogy az játsszon vele. Egyik oka annak, hogy Russell-lel közös munkái olyan hitelesnek hatnak az, hogy újra átélheti kentucky-i családjának féktelen életörömét.
- Nagyon hangosak vagyunk, de ha egyszer azt mondjuk valakire mekkora seggfej, akkor szeretjük az illetőt - meséli családjáról, akik még mindig gyerektábort üzemeltetnek csűrrel és lovakkal. Mindig megpróbált elmenni szórakozni bátyjaival, hogy kémkedjen utánuk. Az ágyukon ugrált, hogy "felhúzza őket, és veszekedjenek" vele, vagy kiöntötte kölnijüket a mosogatóba, ha nem akartak játszani vele. Néha azon vitáztak, miért "piszkált a másik. Tehát ha Blaine például megvert, Ben megverte Blaine-t, majd odajött hozzám, és összeveszett velem. Jó móka volt. Jó volt, és nagyon élveztük."


A lány unokatestvéreivel való kapcsolata más kérdés volt:
- Mert azok a sértések sokkal durvábbak voltak. Ben, Blaine és én igazán bosszantó dolgokat tettünk egymással, de soha nem mondtuk el a szüleinknek. Az első dolog azonban, amit egy lány tesz, csak hogy még jobban megkeserítse a másik életét, hogy azonnal bevonják a szüleiket - azok a hosszú, érzelemgazdag levelek, amelyeket a szülők olvastak, az adott személyt egy igazán jól átgondolt háborús stratégia áldozataként festik le. A bátyáimmal úgy voltunk egymással, hogy "Gyűlöllek és rohadj meg, de azért nem akarlak bajba sodorni." Majd mi elintéztük ezt egymás között.

Jennifer nagyon jó megfigyelő, különösen, ami nőtársait illeti. Egy adott ponton félbeszakít, hogy nézzek meg egy az előcsarnok túlsó végében álló lányt. A lány haja derékig ér, talpig nyolcvanas évekbeli szerelés van rajta, miközben alig van vagy 12 éves. Lawrence megbabonázva jegyzi meg:
- Nagyon merész korához képest. - csodálkozik. - Ilyen haj csak nagyon lassan nő meg. Jó ideje elkötelezettnek kellett, hogy érezze magát ehhez. Így felnőttek öltözködnek, már amikor megpróbálnak felöltözni, egyedien és sajátságosan, ő pedig alig van 12 éves.
Megkérdezem, ezt az önismeret diktálja-e neki.
- Nem. - mondja. - A csodálat.

Eszembe jutott, amit Francis Lawrence, az Éhezők Viadala: Futótűz rendezője mondott Jenniferről:
- Azonnal észreveszi az emberek testbeszéde közötti árnyalatnyi különbségeket - egy szempillantás alatt. Amikor forgattunk, egy másodperc alatt rájött, ha ideges voltam vagy felhúztam magam valamin. Pedig én nem mutatom ki olyan könnyen az érzéseimet. De őt nem lehet hülyének nézni. Az a Jen, aki bement ebbe a gépezetbe ugyanaz, mint aki kijött belőle.

A legnagyobb áldozat, amit a tavalyi évben tennie kellett, legalábbis egy olyasvalakinek, aki olyan természetes, mint ő, hogy rájöjjön, hogy az emberek természetesen viselkedjenek a környezetében. Vagy ahogy ő fogalmaz: "Az én idióta érzékelőim állandóan cserbenhagynak." Ügynöke és publicistája tudja, hogy nem szabad olyanokat mondani neki, hogy "Csodálatos vagy!", amikor pedig én megpróbálom méltatni a színészetét, gyorsan félbeszakít, mondván nem hall semmit, mert megszakadt az adás. Egyetlen dolog, amit nem ismer fel, az a passzív ellenségeskedés.
- Tök vak vagyok rá. Lehet, hogy valaki ellenséges velem, mégis azt mondom neki, "Nagyszerű! Majd még beszélünk!" Egész addig, míg valaki annyira egyértelműen nem tesz ilyet, hogy még én is észreveszem. "Hűűű, hogy te ennyire utálsz!"

Megkérdezem, mikor történt legutóbb, hogy valaki miatt elsírta magát. Gondolkodik egy kicsit, aztán mesél valamit, ami még közvetlenül karrierje legelején történt:
- Fiatal voltam. És ez olyan szarság volt, amin minden színésznőnek át kell esnie. Valaki azt mondta, hogy kövér vagyok, és ki leszek rúgva, ha nem fogyok valamennyit. Olyan képeket szedtek elő rólam, amin gyakorlatilag meztelen voltam, és azt mondták, legyen ez a motivációm a fogyókúrára. Hát így történt. - Valaki nemrég újra felhozta a témát. - Azt hitték, hogy mivel a karrierem beindult, már nem fog rosszul esni. Hogy mivel már nyertem egy Oscart, felülemelkedtem mindezen. "Még mindig ezen pörögsz?" Igen. Kislány voltam. Bántott. Nem számít, hogy azóta milyen elismerésben részesültem.
Elhallgat. - De tudom, hogy többé már nem fog megtörténni. Ha valaki ugyanis, akár csak suttogni meri a közelemben a 'fogyókúra' szót, azonnal beszólok neki, hogy "Baszd meg magad!"
- Csak rántsd elő az Oscar díjad.
- Igen, jogos. Ő is túl kövér, faszfejek? - vált nevetésbe.

Közel húsz éve készítek interjúkat hollywoodi színésznőkkel, mégse találkoztam még soha olyasvalakivel, aki olyan normálisnak látszik, mint Jennifer Lawrence, mégis olyan nyilvánvaló a sztársága. Az ember azt hihetné, a kettő üti egymást, ám személyiségének olyan varázsa van, hogy hétköznapisága és karizmája olyan tökéletesen egészíti ki egymást, mintha ellentétes hullámok lennének. Amikor a számunkra kijelölt egy órából kettő, majd nagyon gyorsan három lesz, megéhezünk, és eszembe jut, mit is ígértem négy hónapos terhes feleségemnek: "Egy akkora banánt eszek majd meg, amekkora a kicsikénk."
- Ez vicces. - mondja. - Támogatom az ötletet. - Egy gond van csak: a Casa del Mar étlapján nincs banán.
- Mondd nekik, hogy szuper híres vagyok. - javasolja Jennifer.

Odahívom a pincért.
- Helló - veszi át a szót Jennifer. - Van banán a konyhán? A felesége babát vár, és a kicsi pont akkora, mint egy banán, ő pedig úgy szeretné megünnepelni, hogy eszik egy banánt.
A pincér meglepettnek látszik.
- Igen... Azt hiszem, van fagylaltunk, van banánunk. Kér egy banános fagylaltkelyhet? Tudok csináltatni.
- Csodálatos. - mondja Jen. - Az ember furcsa dolgokra képes, ha alkot. Én egy répasalátát és egy homáros szendvicset kérek. Jézusom, sokkal normálisabb kaját eszek, mint ő.
A pincér távozik. - Tudtam, hogy megoldjuk. Ami furcsa, mert ha az ember csak azzal megy oda hozzájuk, hogy "Szeretnék egy banánt", akkor közlik, hogy "Sajnálom, nem rúghatom fel a szabályokat", de ha egy születendő baba is képbe kerül...
- Nem gondolod, hogy inkább az Oscar-díj volt ilyen nagy hatású?
- Akárhogy is, szívesen.

Öt perccel később, amikor a pincér visszatér homáros szendviccsel, a répasalátával és a banános fagyikehellyel, megkérdezem:  - A  baba vagy az Oscar-díja miatt intézte el?
- A barátnőm öt hetes terhes. - mondja a pincér, majd előhúz egy ultrahangos képet a kicsiről. Gyönyörködünk benne pár percig, majd a pincér ismét távozik.
- Fúj. - mondja Jennifer.
- Mi az?
- Most menekültem valami nagyon rossztól. Ott volt egy olyan cucc.
- Milyen cucc?
- A méhén. Ott volt valami. Elkezdtem nézegetni a szerveit, és az járt a fejemben "Mi az a fehér bogyó ott? Ami olyan, mint egy ciszta? Az normális? Nem kellene visszamennie az orvoshoz? Ja, és gratulálok. Legyél paranoiás. De nem én mondtam."
- Egyre jobb vagy.
- Egyre jobb vagyok. - mondja. - Megehetem a cseresznyédet?
Ezen a ponton valami fájdalmasan belém nyilall: ez a lány nagyon fog hiányozni.
Forrás: Harper's Bazaar UK