Fanfic: Nem megyek sehová

Nem feltétlenül az egymillió oldalletöltésért, de ezt megérdemlitek. A Peeta tábor imádni fogja, és már rég volt hasonló fic. Ez a történet most arról szól, milyen lett/lehetett volna Katniss és Peeta találkozása a 13. körzetben, Peeta Kapitóliumból való kiszabadítása után, ha Peetát nem térítették volna el. Kinn sokan szerették, remélem, nektek is tetszeni fog.

Talán éjfél van, talán már másnap, mikor Haymitch belöki az ajtót, és beront a helyiségbe.

– Visszajöttek. A kórházba kell mennünk – hadarja. Ezernyi kérdést akarok feltenni egyszerre, de ahogy kinyitom a számat, Haymitch azonnal leint. – Egyelőre ennyit sikerült kiderítenem.

Legszívesebben rohannék, de Finnick nagyon furán viselkedik, mintha hirtelen lebénult volna, ezért aztán kézen fogom, mint egy kisgyereket, és a lifthez vezetem. A kórházi szárnynál szállunk ki. Teljes a káosz, az orvosok egymást túlkiabálva osztogatják az utasításaikat, a sebesülteket a gurulós ágyakban tolják végig a folyosókon.

Alig bírunk félreugrani egy ágy elől, amelyben egy csontsovány fiatal nő fekszik eszméletlenül. A testét véraláfutások és gennyedző sebek borítják. Johanna Mason az. Ő tényleg birtokában volt néhány fontos információnak. Legalábbis rólam tudott egyet s mást. Megfizetett érte.

Ahogy benézek az egyik ajtón, megpillantom Gale-t. A felsőteste meztelen, az arcáról patakokban folyik az izzadság, miközben egy orvos egy hosszú csipesszel kihúz valamit a lapockája alól. Megsebesült, de életben van. Odakiáltok neki, aztán elindulok felé, de ekkor elém lép egy ápolónő, visszaterel a folyosóra, és becsukja az ajtót.

– Finnick! – kiáltja, vagy inkább sikítja valaki boldogan. A következő pillanatban egy csinos, bár kissé szakadt fiatal nő rohan felénk. A haja kócos és fekete, a szeme tengerzöld. Csak egy lepedő van a vállára terítve. – Finnick! – És ekkor hirtelen, mintha csak ez a két ember létezne a világon, áttörnek a téren, hogy eljussanak egymáshoz. Összeölelkeznek, kis híján elesnek, de szerencsére a fal megfogja őket. Úgy csimpaszkodnak egymásba, hogy az embernek az az érzése támad, soha többé nem lehet szétválasztani őket.

Belém hasít a féltékenység. Persze nem Finnickre vagy Annie-re vagyok féltékeny, hanem a bizonyosságra. Ha valaki rájuk pillant, semmi kétsége nem lehet afelől, hogy ez a két ember szereti egymást.

Boggs – bár a szokottnál valamivel gyűröttebbnek tűnik – karcolás nélkül megúszta az akciót, örül, hogy végre előkerülünk Haymitchcsel.
– Mindenkit sikerült kiszabadítanunk – mondja. – Kivéve Enobariát, de mivel ő a Második Körzetből származik, az sem biztos, hogy egyáltalán fogva tartották. Peetát a folyosó végi kórteremben helyezték el. A kábítógáz hatása még nem múlt el teljesen, és jó volna, ha mellette tudnátok lenni, amikor felébred.
Peeta.

Él és jól van – oké, talán nincsen olyan jól, de az biztos, hogy él. És messze van Snow-tól. Biztonságban. Itt. Velem. Egy perc, és újra megérinthetem. Láthatom a mosolyát. Hallhatom a nevetését.

– Na gyere, menjünk! – vigyorog Haymitch.

Megszédülök. Mit mondjak neki? A francba is, kit érdekel, hogy mit mondok? Bármit teszek vagy mondok, Peeta úgyis magánkívül lesz a boldogságtól. Lehet, hogy lesmárol, mielőtt meg tudnék szólalni. Azon gondolkodom, vajon most is olyan íze lesz-e a csókjának, mint azoknak az utolsó csókoknak az aréna tengerpartján, a csókoknak, amelyeknek emlékét egészen eddig a pillanatig fel sem mertem idézni.

Peeta már magához tért, az ágya szélén ül. Zavartan pislog, miközben három orvos áll előtte, és vizsgálja. A szemébe világítanak a lámpájukkal, megmérik a pulzusát. Kicsit csalódott vagyok, hogy nem az én arcomat pillantotta meg először, amikor felébredt, de ami késik, nem múlik. Most észrevesz. Az arcán hitetlenkedés és még valami, sokkal intenzívebb érzelem tükröződik, amit egyelőre nem tudok hová tenni.

Vágy? Kétségbeesés? Valószínűleg mindkettő, mert a következő pillanatban félrelöki az orvosokat, felpattan az ágyból, és elindul felém. A karjaimat ölelésre tárva rohanok felé.


Mielőtt végiggondolhatnám az elmúlt perc történéseit, érzem, amint az erős karok, amelyek megvédtek a rémálmoktól, átölelnek és olyan erősen szorítanak, ahogyan az csak lehetséges. Peeta mellkasába temetem az arcomat, mélyen beszívom illatát. Mindig is festék- és fahéj illata volt, és még valami, ami csak rá jellemző. Most a festéket és a fahéjt nem érezni, csak azt a valamit, ami megerősíti, hogy itt van. A karjaim közt. Biztonságban.
Elhúzódik, de csak annyira, hogy láthassuk egymást. Szemeiben könnyek csillognak, és érzem, az enyémben is. Döbbentnek látszik, én pedig rájövök, nem fogja megtenni az első lépést. Hagyja, hogy én döntsem el, meddig szeretnék elmenni, a háttérbe húzódik, ahogyan mindig is tenni szokta.
Így aztán megfeledkezem arról, hogy Haymitch és az orvosok árgus szemekkel figyelnek, megfeledkezem a káoszról, amely körülvesz a kórházban, Gale-t, akit a szomszéd szobában kezelnek, tudatalattimba száműzöm és Peeta szájára nyomom az ajkam. Peeta meglepődik, nem is reagál azonnal, de aztán szorosan magához ölel. Karjaimmal átkarolom a nyakát, kezeimmel pedig a hajába túrok, fürtjei hosszabbak és gubancosabbak, mint amire emlékeztem. Aztán átjár a melegség, amelyet mindössze kétszer éreztem korábban, a barlangban és a parton, a mellkasomból indul, majd elér egészen az ujjperceimig. Az elmúlt hónapok minden aggodalmát és vágyakozását megpróbálom ebbe a csókba sűríteni, és tudom, nem én leszek az, aki előbb elhúzódik.
Ahogy az sejthető volt, Peeta szakítja meg a csókot, levegőért kapkod, de nem húzódik el tőlem, homlokát az enyémnek támasztja. Szemei zavarodottan keresik az enyéimet, amelyekbe mindeddig nem tudott belenézni. Elveszem a nyakából a kezeimet, amelyek aztán a mellkasán pihennek. Ne hagyj el többé. Mondani szeretnék valamit, de nem jön a számra semmi okosabb egy egyszerű – Szia!-nál.
Erre aztán elmosolyodik - azt hittem, többé már nem látom ezt a mosolyt. Érzem, amint sugárzok a boldogságtól.
– Szia! - suttogja két levegővétel között, majd megcsókolja a homlokomat. Egy ígéret. Nem megyek sehová.

Valahol a szobában egy orvos figyelmeztetőleg köhint egyet, ez visszahúz a valóságba. Azt mondja, még nem fejezték be Peeta kivizsgálását, és hogy az lenne a legjobb, ha most elhagynám a szobát. Peeta arckifejezései tükrözik saját érzéseimet: kétségbeesem, amiért ilyen hamar újra el kell válnunk. Haymitch minden bizonnyal észreveszi mindezt, mert félrehívja az orvost. Fogalmam sincs, mit mondhat neki, de hatásos, mert az orvos megengedi, hogy benn maradjak, amíg megvizsgálják Peetát, ha nem szólalok meg és nem vagyok útban. Az orvos megkéri Peetát, hogy feküdjön újra hátra a vizsgálóasztalra, de Peeta nem hajlandó elengedni a kezemet. Az orvosok láthatóan nem örülnek annak, hogy ott vagyok, de nem mondanak semmit, szóval nem mozdulok. Ehelyett továbbra is Peeta kezét szorongatom, megnyugtatóan megszorítva, amikor érzem, hogy megfeszül. Különösen zaklatott, amíg vért vesznek tőle, de szemeit nem veszi le rólam és összeszorítja a fogát. Az orvosok ezután a testét nézik végig, szóval végül hagyja, hogy elengedjem a kezét. Teste telis-tele zúzódásokkal, különösen a háta és a mellkasa, és az orvosok végül találnak egy repedt bordát, de más csontja szerencsére nem tört el. Aztán végeznek, de azt mondják hogy másnap, amikor kicsit csökken a káosz, folytatják majd a vizsgálatokat. Most viszont máshol van rájuk szükség.

Összevonom a szemöldököm, amikor Peeta visszajön és leül mellém, azon aggódom, milyen fájdalmai lehettek, amikor magához szorított.
– Mondanod kellett volna. – suttogom. Vállat von.
– Nem számított. Jól vagyok. Esküszöm.
– Peeta egy repedt bordára nem mondhatod, hogy rendben van...
– Rosszabban is volt már részem, Katniss... – mutat a műlábára. Felsóhajtok, tudom, hogy igaza van, és nem akarom, hogy összevesszünk rögtön valami ostobaságon. Főleg most, hogy végre újra együtt vagyunk.
– Rendben. De ha fájdalmaid vannak, szólj!
Nem mond semmit, csak elmosolyodik. Felém nyújtja a kezét, hogy megérintse az arcomat, de inkább a fülem mögé igazgatja a hajamat, hüvelykujját hosszan az arcomon pihentetve. Szétárad testemben a meleg, ahol hozzámér, és ha nem a kórteremben lennénk, hogy eldöntsék, milyen kezelésre van  Peetának szüksége, ismét megcsókolnám. Ehelyett csak újra megfogom a kezét, míg az orvosok ki nem mennek a szobából.

Amikor végre megteszik, magunk maradunk, Peeta pedig olyan közel húzódik hozzám, amennyire az csak lehetséges, én pedig észreveszem, hogy visszaköltözik szemébe a korábbi szenvedély.
– Azt hittem, hogy... – nehezen mondja ki az utolsó szót – meghaltál. Nem tudtam, hogy megértetted-e az üzenetet, és azt mondták, meghaltál. Videókat mutattak arról, amint lángokban áll ez a körzet. Hallottam a sikításodat. – Elcsuklik a hangja, amikor kimondja az utolsó szót, bennem pedig tudatosul, mennyire meg lehet döbbenve. Itt van a 13. körzetben, megmentették, újra láthat engem és főleg így.
A homlokához érintem a sajátomat, így rám néz. Szomorúság és fájdalom csillog a szemében, amiről tudom, hogy nem volt ott korábban, vagy csak én nem láttam.
– Peeta, itt vagyok. – mondom. – Élek, jól vagyok és nem megyek sehová.
Óvatosan elmosolyodik, majd felsóhajt. – Soha többé nem tévesztelek szem elől. Keze most a hajammal játszadozik, amelyben meglazult a fonat, miközben aggódva iderohantam.
– Én sem. – mondom. – Bár ez lehet, nem lesz egyszerű most, hogy itt van anyukám is. – Erre felnevet kicsit, én pedig elengedem magam. Ezek az apróságok, a nevetése, a szempillái, az erős kezei hiányoztak a legjobban.
– Biztos vagyok benne, hogy kitalálunk valamit. – Ezúttal ő húzódik el, mégsem ellenkezek. Egyszerű és kedves mozdulat, amikor pedig elhúzódunk egymástól, Peeta ásítani kezd.
– Menjünk aludni. – mondom, és megpróbálok elszakadni tőle.
– Itt maradnál? – kérdezi, miközben arcán újra az aggodalom jelei látszódnak. Épp válaszolnék, amikor én is ásítok egyet.
– Úgy néz ki – mondom. Elindulnék az ágya mellett álló szék felé, ám Peeta helyet szorít maga mellett az ágyban, én pedig túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ellenkezzek. Mindketten bebújunk a takaró alá, és azonnal felvesszük a pozíciót, amit már megszoktunk a Mészárlás előtt. Karjaival átölel, így védelmez a rémálmok ellen, fejemet a mellkasára fektetem és hallgatom erős szívdobogását, amely bizonyítja, hogy Peeta itt van és él. Egy darabig simogatja a hajamat, majd érzem, ahogy mozdulatai lelassulnak, majd megállnak, én pedig felnézek, hogy lássam, elaludt. Mindig is lenyűgözött, amikor láttam, milyen békés álmában, fiatalabbnak néz ki, még ezekkel a hosszabb fürtökkel, sápadtabb bőrével és kiugró arccsontjával is. Hamarosan érzem, hogy én is elálmosodom, karjaiban hónapok óta először érzem magam biztonságban, még ha rövid időre is.

*****************************

Néhány óra elteltével ébredek fel. Peeta mélyen alszik, biztosan nagyon elfáradt a mentőakcióban és hogy azelőtt nem hagyták aludni. Arra számítok, hogy megjelenik egy orvos, aki majd összeszid minket, vagy Haymitch, aki jót nevet rajtunk, ehelyett húgom alakja jelenik meg az ajtóban. Én fekszek közelebb az ajtóhoz, ezért kibontakozom Peeta öleléséből, és felülök. Prim lábujjhegyre áll, sugárzik az örömtől.
– Hogy van? – suttogja.
– Megsérült és megrepedt egy bordája. – mondom, miközben szórakozottan megsimogatom a haját. – De rendbe fog jönni.
– Örülök. – mosolyog. – Azért jöttem, hogy megnézzem, nem jönnél-e reggelizni, de látom, hogy...
– Tényleg szívesen mennék. De ha felébred, amíg nem vagyok itt, pánikba esik és... jobb, ha itt maradok. – Prim megértően mosolyog.
– Rendben – mondja, majd halkabban folytatja. – Majd becsempészek neked valami kórházi kaját.
– Köszönöm, kiskacsa. – mosolyodom el. Tudja, hogy nem csak a kajára értem, hanem mindenre, amit az elmúlt hónapokban értem tett. Amikor jól megnézem, rájövök, hány éves is valójában. Hamarosan tizennégy lesz, de az elmúlt hónapok eseményeinek hatására érettebbnek látszik. Mondjuk az események hatására mindannyian éveket öregedtünk.

Intek neki, hogy jöjjön közelebb, és átölelem. Mielőtt elhúzódik, a fülembe suttogja:
– Nagyon örülök, hogy boldog vagy, Katniss. Tényleg.
Gyorsan megfordul és kisiet a szobából, ismét magunkra hagy minket Peetával. Peeta mozgolódni kezd, én pedig leülök mellé. Eltelik egy pár perc, mire kinyitja a szemét, amelyek egy pillanatra üresnek látszanak mielőtt a megkönnyebbülés és egyéb érzések csillognának benne.
– Prim elment reggelizni, de aztán szerez majd nekünk is kaját. – mondom. Peeta bólint, még mindig álmos.
– Az jól hangzik, majd éhen halok. – Mintegy szavait megerősítvén, a gyomra korogni kezd, mi pedig nevetésben törünk ki. Nem tudom pontosan, miért is nevetek, de nem is ez a kérdés, – nem is emlékszem, mikor nevettem utoljára és nem akarom, hogy vége szakadjon. Amikor végül mégis megtörténik, mégsem leszünk szomorúak. Ehelyett egyfajta nyugalom árad szét bennem, ami csakis az alig néhány centire tőlem fekvő fiúnak köszönhető.

Itt, ebben a föld alatti  szűk kórházi ágyban tudatosul bennem, milyen sokáig is tartott, mire rájöttem, mekkora szükségem van rá. Amit akkor éjjel mondtam neki a parton, azt teljes szívemből mondtam, hogy menthetetlenül összetörnék, ha meghalna. Nem tudom, pontosan hogyan is történt, de úgy tűnik, Peeta lassan elkezdte lebontani körülöttem a falat, amelyet apám halála után építettem, tégláról téglára, anélkül, hogy észrevettem volna, mire majdnem túl késő lett. Mostanra többről van szó. Neki nem kell magyarázkodnom. Nem kell elmondanom, miért ébredek fel az éjszaka közepén sikítozva, vagy hogy miért kattanok be, ha meglátok egy vadászdarázs fészket. Mert ő tudja. És talán ez az iránta érzett igény nőtte ki magát valami nagyobbá, de nem most van itt az ideje, hogy ezen gondolkodjak. Emlékeztetem magam, hogy még mindig én vagyok a Fecsegőposzáta, és a lázadók még mindig a Kapitólium ellen harcolnak. Majd kitalálom, hogyan is érzek valójában és szembenézek az ezektől való félelmeimmel, ha ennek az egésznek vége.

Most csak hagyom, hogy Peeta átöleljen és közelebb húzzon magához. Megcsókolja a homlokomat, az orromat, a számat, majd leül vissza mellém.
– Min gondolkodsz?
Úgy döntök, részben elmondhatom neki. Azok után, hogyan viselkedtem, mióta megérkezett a 13. körzetbe, nincs okom rá, hogy visszafogjam magam.
– Azon, mennyire hiányoztál. És hogy milyen jó itt lenni, veled.

Nem mond semmit. Úgy tűnik, elértem, hogy Peeta Mellark keresse a szavakat. Ehelyett még közelebb húz, én pedig a vállába fúrom az arcom. És tudom, hogy bármivel szembe tudok nézni, ha kell, legyen szó a Kapitólium elleni háborúról és a saját érzéseim kavalkádjáról. Kezei ismét az enyéimbe kulcsolódnak, és annak ellenére, hogy az igazi otthonom hamu és törmelék, úgy érzem, mintha hazaértem volna.
Forrás: Fanfiction.net
A történet eleje részlet Suzanne Collins: A Kiválasztott című regényéből.