Fanfiction: Egymást találtuk a sötétségben

Tapasztalataim szerint nagy sikere szokott lenni a rajongói írásoknak az oldalon, bár olvastunk már jónéhány ilyet és abban is biztos vagyok, hogy nem lehet mindig jót hozni. Amit most hozok, az talán nem lesz teljesen átlagos, ugyanis két olyan karaktert párosít össze, akiket eszünkbe se jutna, pedig még össze is illenek. Nem árulom el, kikről lesz szó, olvassátok el. :)

Amikor mindenki tudja, hogy a szó legszorosabb értelmében baltás gyilkos vagy, nem nehéz helyet szerezni a bárpultnál.

Ha Johannának lenne kivel viccelődnie (nem gondol Finnickre, csak azért sem), a mellkasára tenné a kezét és titokzatos kapitóliumi akcentusával azt mondaná: "Tényleg csak az apróságok számítanak."
De persze nem volt ott senki, aki meghallgassa, szóval felkúszik a bárszékre, kezét a ragadós pulton pihenteti és hagyja, hogy fekete ruhája szegélye kicsit feljebb csússzon. A lány mindig elfelejti a báros nevét – Sparkle vagy Sequin vagy Sassafras – aki azonban mindig észben tartja, milyen whiskey-t iszik a lány, mielőtt ő már kérné, így van ez most is.

Mivel mindenki nagy ívben kerüli, könnyen átlátja a bár többi részét. Néha valaki elkapja a pillantását és odamegy, hogy szóba elegyedjen vele. Olykor a lány haza is megy némelyikükkel. Máskor eléri, hogy még azelőtt távozzanak, hogy akár egyetlen szót is szólnának.
Ma este a bár egyik sarkában egy fickó ül, aki Kennedy Maple-re emlékezteti Johannát, akibe még az Aratás előtt szerelmes volt. Kennedy, a drága, ő volt az első, aki szörnyetegnek nevezte, miután hazatért. De legalább ő ki merte mondani, amit mindenki más is gondolt.
Mellette Gale Hawthorne, ami egy kicsit szokatlan, bár nem különösebben meglepő. Johanna már látta itt egyszer-kétszer azelőtt, és már hetek teltek el azóta, hogy Gale a 2. körzetbe költözött. Nem mintha Johanna nyomozott volna utána vagy valami. Csak szóbeszéd volt, ahogyan az is, hogy Mimi Callington terhes volt - ismét. Úgy tűnt, Gale emlékszik rá, emiatt Johanna azon kapta magát, hogy azon gondolkodik, vajon mennyire hasonlít régi önmagára. Haja már visszanőtt, így ha nem is volt teljesen olyan, mint egykor, de egyfajta verziója volt önmagának, és nem kattant be vagy nem lett mániákus. Tudja, hogy mindig is a határon fog egyensúlyozni, de egész jó volt az egyensúlyérzéke.

Gale bámult valamit, jobban mondva valakit, így Johanna követte pillantását. A lány vékony volt, bőre sötét, barna haja gondos fonatban a hátán. Az egész olyan kiszámítható volt, hogy Johanna nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Lehúzta itala maradékát, aztán a bár szélén osonva megáll közvetlenül a fiú mögött.
- Lehet, hogy jobban éreznéd magad - suttogja Gale fülébe - ha megdugnád a lányt, aki annyira hasonlít a te Fecsegőposzátádra.
Gale nem ijed meg, még csak össze sem rezzen tőle, ám Johanna ezen nem lepődik meg. Kíváncsi, hogy a fiú vajon mióta tudja, hogy ő is ott van. Gale ujjai elfehérednek, amikor megfogja italát, csoda - de tényleg - hogy nem töri azt össze. Johanna még közelebb hajol, ajkai már szinte súrolják Gale fülét.
- És tudod, mit, szépfiú? Még hagyná is magát, ha megkérnéd...
- Johanna - mondja Gale halkan, határozottan, veszélyesen. Úgy hangzik, mint egy fenyegetés. A lány azonban gyűlöli a fenyegetést.


Johanna már nyitná a száját, hogy valami másra terelje a szót, ám Gale ránéz, szemei nyugodtak, kezei hűvösek, hangja határozott.
- Te viszont bárkivel hazamennél, aki hajlandó lenne elvinni. Kivéve - teszi hozzá - a vörös fickóval. Menj vissza a helyedre a bárpulthoz.
Johanna rájött, hogy tévedett. Gale hangja késéles, kicsit sem tompa. Sikerül nem összeborzongania, nem beleönteni pohara tartalmát Gale arcába, nem sikítania vagy átkozódnia vagy teljesen hülyét csinálnia magából. Ehelyett megfordul és szó nélkül kisétál a bárból.
Johanna gyűlöli ezt, hogy minden lehetséges módon ő épp olyan kiszámítható, akárcsak Gale.

- x -

Egy héttel később ismét a bárpultnál ül, mindkét oldalán karnyújtásnyi hely, amikor Gale lép be a bárba. Johannának az jár az eszében, hogy mindkettejük részére meg kellene spórolnia a balhét, amikor Gale odamegy hozzá és leül mellé. Int a csaposnak (akiről kiderül, hogy végülis Sam-nek hívják), és rendel egy whiskey-t a lánynak és valami fehér löttyöt magának. Johanna azon gondolkodik, hogy pezsgőt kellett volna inkább rendelniük, hogy megünnepeljék, hogy mindeddig még nem estek egymásnak. Aztán rájön, mi is az ital célja. Békejobb.
Épp ezért úgy tesz - úgy érzi igazán hősiesen - mintha nem venné észre Gale arckifejezését, amikor belép a fonott hajú lány. Ami pedig Gale-t illeti figyelmen kívül hagyja, amint a lány keze remeg a poharán. (Az ital nem kábítószer, de akkor mi? A lány bármit beszed, ami segíthet a feledésben.) Az éjszaka hátralévő részében csendben ülnek egymás mellett, felrémlenek emlékeik.
Amikor Johanna feláll, hogy hazainduljon, ezt suttogja: "Az apróságok.", amikor pedig Gale ránéz, felnevet azzal az éles, keserű nevetésével.

- x -

Johanna nem tudja biztosan, ki a meglepettebb, amikor hajnali kettőkor felbukkan Gale lakásán és úgy dörömböl az ajtaján, mintha csak az élete múlna rajta. Csak az igazság kedvéért, azért szeretné annyira, ha a fiú sietne, mert dermesztő hideg van odakinn. Amikor Gale ajtót nyit, arckifejezése olyan felbecsülhetetlen, hogy Johanna szinte el is felejti, miért hagyta el hanyatt-homlok saját lakását. Pár napja munka közben tudta meg, hogy alig két háztömbnyire laknak egymástól. Hála a pletykás szomszédoknak, akik a dögös fickóról beszéltek a 3B-ből.

El kellene magyaráznia, miért is van itt, de nem teszi. Csak áll a lépcsőn, eszébe jut a sok-sok víz és a fulladás. (Fuldoklás, küzdelem, mit tudtok ti erről?)
Gale szólal meg először: - Jo, mit csinálsz... miért nincs rajtad legalább kabát?
A lány nevetni kezd. Már azt hitte, el is felejtette, hogyan is kell azt.
- Itt állok az éjszaka közepén és téged tényleg az érdekel, miért nincs rajtam kabát?
Gale megrázza a fejét és szélesebbre tárja az ajtót. Arrébb lép, hogy beférjen mellette a lány.
- Mindegy.

Állnak a nappaliban, mindketten hallgatnak, Johanna körülnéz. A falak, a bútorok mind sötétek. Ahelyett azonban, hogy lehangolónak tűnnének, inkább megnyugtatóak. Tetszik neki.
A falakon képek a családjáról. Johanna azon gondolkodik, vajon szokott-e velük beszélni. Már a családtagjaival, úgy érti, nem a képekkel. Akárhogy is, biztos jó, hogy legalább lehetősége van rá.
Gale végül megköszörüli a torkát.
- A kanapém iszonyú kényelmetlen. - mondja. - De ha megígéred, hogy nem ölsz meg álmomban, bebújhatsz mellém az ágyba.
- Ne aggódj, szépfiú. - válaszolja Johanna, kényszerítve magát, hogy lazának tűnjön a hangja. - Nem tervezem, hogy megöljelek. Egyelőre legalábbis.
Követi Gale-t a hálószobába és azt kívánja, bárcsak ne lenne ilyen hálás azért, amiért a fiú pontosan tudja, miért is van itt.

- x -

Johanna bátyját Jasonnek hívták. Négy évvel volt idősebb a lánynál. A lány gyakran lógott vele és barátaival a házuk mögötti erdőben. Amikor hazatért a Viadal után, a fiúk rá sem néztek (halálra rémültek tőle mind), ám Jason átölelte, és azt suttogta újra és újra: "Annyira sajnálom, annyira sajnálom."
Édesanyjának orgonaillata volt, Johanna sose tudta, miért. Gyűlöli, hogy soha nem is kérdezte meg.
Amikor kilenc éves volt - térde és könyöke csupa csont - leesett egy fáról és eltörte a bal csuklóját. Van egy hege, amelyet a csont ütött át, ez az egyetlen a testén, amire rá tud nézni. Igazából büszke is rá, mert aznap magasabbra mászott, mint a többi gyerek.
Tud faragni. Nagypapája tanította meg rá, mielőtt meghalt volna. Őt a szélütés vitte el, nem Snow elnök ölette meg. Ez a megtiszteltetés csak anyukájának, apukájának, anyai nagyszüleinek és Jason-nek járt.
Nem tud főzni. Édesapja szemeit örökölte. Öt éves korában profi famászó akart lenni. Kedvenc napszaka a hajnal. Utálja az ananászt. Szereti viszont az epret.
Ezek mind olyan dolgok, amiket senki nem tud róla.

- x -

Ezúttal Gale kopog az ő ajtaján. Késő van már, de vihar tombol odakinn, Johanna meg sem próbált elaludni. Amikor kinyitja az ajtót, látja, hogy Gale olyan rossz állapotban van, ahogyan azt sejteni lehetett. Szó nélkül beengedi a fiút és nézi, amint az körülnéz az ő lakásában. Itt mindent tiszta vonalak és világos színek uralnak (semmi kék vagy zöld vagy szürke), és Johanna úgy gondolja, Gale kicsit meglepett, amiért nincsenek fejek kirakva a falra.
Határozottan a fiúra néz: - A holttesteket a másik lakásomban tartom. - Gale a lányra néz, ajkai mosolyra rándulnak. - És hogy tisztázzuk, - teszi hozzá - nem baltával a kispárnám alatt alszom. Csak mert tudom, hogy egy darabig ez a hír járta.

Meglepetésére Gale felnevet. Olyan igazán mély, szívből jövő nevetéssel, amilyet Johanna évek óta nem hallott. (Persze tart egy baltát az ágy alatt, de Johanna ezt az apró részletet kicsit későbbra tartogatja.)

- x -

Még most is összesúgnak mögötte, bármerre is jár. Mondjuk nem mindig rosszindulatúan. Néhányan megköszönik neki, amiért segített megdönteni Snow uralmát. (Persze, ágyba dugtak, gondolja, ott sem voltam.) Néhányan elmondják, mennyire sajnálják, és hogy nem azt érdemelte, ami történt vele.

De sokszor hallja, hogy gyilkos. Pszichopata. Instabil, megzavarodott. Egy szörnyeteg. Nem érez semmit. Nem is törődik semmivel. 

Lebecsülik. Még most is.

- x -

Ahogy múlnak a hetek, kialakulnak a megszokások. Ha nem is minden este, de Johanna az ismerős háztömbök között átsétál Gale-hez.

Egy este így szól: - Elmeséled, hogyan halt meg [Finnick]? - hangja halk, érzelemmentes.

Gale elmeséli a lényeget, majd belemegy a részletekbe, amikor a lány belekérdez. Hangja mindvégig határozott és szeme sem rebben, amikor a lány felkap egy csúnya, üres vázát és darabokra töri. Az egyik darab elvágja a lány tenyerét, elég mélyen ahhoz, hogy össze kelljen ölteni, de ez kit érdekel igazán? Mi neki egy újabb seb?
Hagyja, hogy a vér rászáradjon a kezére. Most már mindig ott lesz, és egyszer hátha képes lesz majd szembenézni vele.

- x -

Lejár a bérleti szerződése. Csak hat hónapra szólt - ha többre írt volna alá, azt túl hosszútávúnak, túl optimistának érezte volna. Még mindig nem szokott hozzá, hogy élete hátralévő részét szabadon élheti. Hogy távolabbra is tervezhet, mint egy órára, egy percre. Gale egyszerűen azt mondja neki: - Ha nem keresel másik lakást, akár itt is maradhatsz.
- Nem ragaszkodsz a saját teredhez?
Gale megvonja a vállát: - Ahhoz képest, ahol felnőttem, ez egy kastély.

Johanna másnap áthordja a cuccait. Nincs sok mindene - ahogy a fiúnak sem - de szereti azt gondolni, hogy amije van, az simán elfér itt. Ráadásul ide közelebb van a munkahelye és amúgy sem szerette annyira a régi albérletét.
Minden szépen ki is alakul. Gale-nek van egy szabad szobája, ami gyakorlatilag a lányé lenne, nem mintha olyan sok éjszakát töltene saját ágyában.

Egy fürdőszoba van, de egy darabig ezzel sincs gond. Egyik reggel azonban Gale épp akkor lép be, amikor Johanna kilép a zuhany alól. Ez elég szerencsétlenül jön ki, mert Johanna alig egy-két percet tölt csak a zuhany alatt. Ha tovább maradna, úgy érezné, körbezárják a falak. Nincs ideje felkapni egy törülközőt, de hogy őszinte legyen, kételkedik abban, hogy felkapta volna, ha lett volna rá ideje. Gale nagyon komolyan néz rá, Johanna pedig felnevet, amiért így rajtakapta ezen.
- Ne nézz ilyen meglepetten, szépfiú! - mondja. - Hacsak az elmúlt három hónapban azt nem hitted, hogy pasiból vagyok.

Gale megrázza a fejét, kinyitja majd becsukja a száját, majd megfordul, hogy kimenjen. Amikor Johanna pár perccel később a konyhában csatlakozik hozzá, Gale meredten bámul a kávéjába. Nem néz fel, amikor így szól: - Kopognom kellett volna, ne haragudj.
Johanna megvonja a vállát, és kikap egy doboz narancslevet a hűtőből.
- Nincs semmi olyan rajtam, amit egész Panem ne látott volna azelőtt.
Gale zavarára válaszul Johanna magyarázni kezd: - Vadászdarazsak voltak. Az első Viadalomon. Ruhán keresztül is csíptek, szóval le kellett vennem magamról mindent, ha kezelni akartam a csípéseket.

Johanna lehúzza magán az inge nyakát, így Gale még láthatja a bal mellkasán lévő sebet. Szemei elsötétülnek. Johanna nem bánja, de néha még kíváncsi, vajon mit lát benne Gale. A gyilkost? A győztest? Az áldozatot? Úgy véli, valószínűleg mindhármat, bár végülis ezek csak szavak.

- x -

Általában nem beszélnek az álmaikról, amikor azonban egy éjszaka Johanna sikítva ébred fel (dől a vér a torkából, mindene vérzik), és mindketten felébrednek, a lány rekedtes hangon meséli: - Mutánsok mindenütt. Darabokra tépték a családomat, a szó szoros értelmében, engem pedig arra kényszerített, hogy nézzem végig.
Nem kell magyarázni, kiről is van szó.

- Az én rémálmaim is rosszabbak az évnek ezen időszakában. - Ekkortájt szokott lenni az Aratás, úgy érti.
- De nekem ez nem rémálom volt.
- Úristen, Jo, én... - kezdi Gale, ám Johanna megcsókolja, így mondata félbeszakad, pedig a lány nem biztos benne, hogy miért is teszi ezt. (Gale aztán visszacsókol és addig tartja karjaiban őt, amíg újra álomba nem merül.)

- x -

Egyik este vacsorázni készül Gale-lel, amikor egy csapat fiú kiabálni kezd utána. Semmi olyat nem mondanak, amit korábban már ne vágtak volna Johanna fejéhez, mégis, mindig úgy gondolja, sokkal rosszabb, ha kamaszokról van szó, hiszen ők csak alig néhány évvel fiatalabbak nála. Továbbsétál anélkül, hogy bármit is mondana nekik, de kíváncsi, mi történne, ha megállna, hogy elcsevegjen velük kicsit, és elrettentésként előhúzná a kését.
Mivel nem teszi, a fiúk követik egészen az étteremig, sértéseket és átkokat vágnak a fejéhez, és azt hiszik, tudják, miről beszélnek, pedig nem értenek semmit. Gale a külső falnak dőlve várja a lányt, amikor pedig az megjelenik kíséretével, azonnal ellöki magát onnan. Arckifejezése elég ahhoz, hogy a kölykök elhúzzanak, ám Gale előtte még meghallja, mit is mondtak. Épp szólni készülne Johannához, amikor a lány felemeli kezét és így szól: - Nem mehetnénk haza? Elment az étvágyam.

Gale bólint, így csöndben hazasétálnak. Amint ajtón belülre kerülnek, Gale a lányhoz fordul:
- Behúzhattam volna azoknak a kölyköknek. Nem hiszem el, hogy...
- Á, hagyd az egészet! - A lány nem mérges, csak fáradt. Nagyon, nagyon belefáradt. - Nem mintha bármi valótlant állítottak volna.
Johanna épp mozdulna, mikor Gale megfogja a csuklóját és gyengéden megsimogatja a hátát.
- Jo, ezt te sem gondolhatod komolyan.
Pedig a lány komolyan gondolja. - Belőlem csak az lett, amivé tettek.
- Ez nem igaz. Ezek csak ostoba kölykök.

Johanna vitatkozhatna vele - miért, ők nem csak ostoba kölykök voltak egykor? - de nem hiszi, hogy Gale ezt valaha képes lesz megérteni. Ehelyett csak néz rá sokáig.
- A legrosszabb az - mondja végül - hogy még csak nem is kívántam igazán, hogy bárcsak meghaltam volna az Arénában. Mindazok után, ami történt, egy részem még mindig azt gondolja, hogy megérdemlem, hogy éljek.
- Johanna, hát persze, hogy megérdemled. - Gale megrázza a fejét, majd előrelép. Johanna ösztönösen hátrál (régi stratégiája: tartsd meg a távolságot, tartsd azon kívül a másikat), ám háta a falnak ütődik. Csapdába esett.

Gale megcsókolja. A csók túl gyors, túl kemény, túl sok, mindig túl sok, a lány ujjai mégis a hajába túrnak, Johanna pedig érzi, amint a borzongás végigfut rajta, egészen a lábujjaiig.
- Jo - mormolja a lány szájába, neki pedig meg kellene állítania, mert lehet, hogy más módja is van a fulladásnak, mint amitől eddig rettegett.
Gale ajkai azonban ekkor a nyaka felé veszik az irányt, Johanna pedig nekinyomja magát, ívben megfeszül, megpróbál Gale-hez közel kerülni testének minden négyzetcentiméterével. Gale felemeli a lányt, aki alig nyom valamit, lábait pedig a fiú dereka köré kulcsolja. Miközben a nappali felé indulnak, a lány lerángatja Gale-ről az inget. Amint az ágyra zuhannak, Johanna hallja, amint Gale ezt suttogja: Megölök mindenkit, akivel valaha lefeküdtél.

Johanna megdermed egy pillanatra, a szobában találja magát, ahol évekkel ezelőtt mindent elveszített, hogy megvédje életét. Gale észreveszi ezt, ám a lány megrázza a fejét, és így szól: - Csak emlékek régről. Ne hagyd abba.
Gale aggódó tekintettel néz rá. - Kérlek Gale, ne hagyd abba.
A fiú felsóhajt: - Hála az égnek.

(Később, amikor Johanna összegömbölyödve fekszik Gale mellett, így szól: - Tudod, korábban nem árultam el a teljes igazságot. - A fiú épp a kulcscsontját simogatja, megáll, várja, hogy folytassa a lány. - Nem baltával a párnám alatt alszok, de azért az ágyam alatt tartok egyet. Gale felnevet és csak nevet és nevet, majd közelebb húzza magához a lányt.)

- x -

Pár héttel később a lány minden aggodalma és kifogása ellenére Gale ráveszi, hogy elmenjen vele egy munkahelyi buliba. A városnak azt a részét, amely elpusztult a háborúban, újjáépítették és ez nyilván Nagyon Nagy Dolog volt. Mindenki őket bámulja, Johanna azonban megpróbál nem foglalkozni ezzel. Ő ezt már megszokta és legalább a ruhája olyan, amit érdemes megnézni.

Négy másik vendég ül az asztaluknál, akik mindannyian könnyedén beszélgetnek Gale-lel. Két férfi és az egyik nő kerülik a tekintetét, ám a másik nő, Marianne megkérdezi Johannát a munkájáról. A könnyed társalgás fogalma még mindig nevetséges a lány számára, de igyekszik kihozni magából a legjobbat. Az este során számtalan pohárköszöntő és beszéd hangzik el, legtöbbjük az "ígéretes fejlődést" méltatja. Johanna igyekszik nem odafigyelni ezekre, de hálás, hogy legalább vacsorát adnak (nem túl extrát, de legalább valamit).

Amikor végre itt a vacsora ideje, Gale felkapja a lány tányérját, és kiszed neki egy adag gyümölcsöt, majd magának is. Johanna mindkét adagot meredten nézi egy pillanatig, majd megszólal:
- Kiszedted magadnak az összes ananászt.
- És miért zavar ez téged? Hisz utálod az ananászt. Úgy gondolod, olyan az íze - idézek - mint a macskahúgy. Mondjuk azt nem akarom tudni, honnan tudod ezt ilyen biztosan. - Gale grimaszol, majd villájával a lány felé int. - Most miért nézel így? Neked adtam az összes epret. De amúgy a tányéromról is ellophattad volna.

Johanna hosszú-hosszú pillanatokig csak hallgat.
-  Jo?
- Köszönöm. - mondja végül.
Gale felnevet. - Mit? Hogy megmentettelek az ananásztól?
Johanna megrázza a fejét. Itt egyáltalán nem a gyümölcsről van szó. - Én...
Gale arca komolyra vált. - Minden rendben? Hazamehetünk, ha szeretnéd. Nem kellett volna erőltetnem, hogy gyere; azt mondtad, kényelmetlenül fogod érezni magad és...
- Fogd be, te idióta. - Johanna közel hajol hozzá, majd megcsókolja, mielőtt Gale megszólalhatna, nem törődve azzal, hogy a szemben ülők ismét elkezdték bámulni őket.

Szerencsére Johanna már hozzászokott az ilyesmihez. Megvan az előnye, ha az ember baltás gyilkos, meg ilyenek.
(És talán tényleg az apróságok a fontosak.)

VÉGE