Karácsony Mellarkéknál

- Boldog karácsonyt! - szól oda a munkás, amikor kilépek a boltból. Felmordulok és a szememet forgatom. Ez az egész karácsony-üzem lassan ellepi egész Panemet. Ez a régi ünnep, amely során őseink hónapokat töltöttek tervezgetéssel és stresszeléssel, az új köztársasággal együtt éledt újra. Én évek óta visszautasítom, hogy részt vegyek szomszédaink idióta akcióiban.

Peeta természetesen visszainteget, és ő is boldog karácsonyt kíván.

- Peeta! - mondom, akárha citromba haraptam volna, mire Peeta zavartan vállat von.

Felsóhajtok, majd folytatjuk utunkat hazafelé. Azt kívánom, bárcsak másik úton mennénk haza, de nincs másik út, úgyhogy ez alkalommal is el kell mennünk a felirat mellett, amelyen kiskutyákat kínálnak eladásra. Telnek-múlnak az évek, de úgy tűnik, ebben a házban állandóan vannak eladásra szánt kiskutyák. 

Peeta rám néz egy pillanatra, és tudom, mire gondol. Régóta szeretne egy kutyát, de én mindig is valami koszos, mocskos szőrcsomónak találtam őket, akik túl sok odafigyelést igényelnek. A gyerekek mellett pedig semmi szükségem még valamire, aminek gondját kell viseljem.

- Olyan aranyosak! - Peeta a kiskutyákat nézi, akik a hóban játszanak, ugrándozva, és gurulva, ahogyan verekszenek.

- Nem - mondom határozottam.

- Nem mondtam, hogy szeretnék - mondja Peeta. - Csak azt, hogy milyen aranyosak.

Igen, az a szürke és fehér bolyhos golyó, tiszta, kék szemekkel, amelyek Peetára emlékeztetnek, valóban nagyon imádnivaló. De úgy tűnik, Peeta nem emlékszik a múltra, és nem tudja, milyen terhet jelentene egy kutya.

- Nagyon jó karácsonyi ajándék lenne a gyerekeknek - sugallja Peeta.

- Nem karácsonyozunk - mondom dühösen. Alig várom az új évet, mikorra végre minden véget ér és visszatér az élet a normál kerékvágásba a 12. körzetben, amikor már gyerekek sem foglalkoznak olyan öreg emberrel, aki nem is létezik, nemhogy "betörne" otthonaikba, és amikor már a felnőttek sem viselkednek olyan ostobán, mint a gyerekek, amikor már nincsenek haszontalan dekorációk, és amikor már nem sírjuk vissza idióta őseink hagyományait.

- Igen... már akartam veled erről beszélni. - mondja Peeta. - Tudod, mióta Dara idén elkezdte az iskolát, sokat hall a többi gyerektől a Télapóról. Beszélgettek erről Orionnal.

Felnyögök. És én még azt hittem, amiatt kell majd aggódnom, hogy az iskola a felkeléssel zaklatja majd fel a gyerekeimet. Erre kiderül, hogy a Télapó az, aki miatt igazán aggódnom kell. 

- Nos, megkérdezték, nálunk miért nem járt még eddig a Mikulás? - mondja Peeta. - Megmondtam nekik, hogy azért, mert megkérted, hogy ne jöjjön. Nem örültek neki. Azt szeretnék, ha idén megkérnéd a Télapót, hogy hozzánk is jöjjön. És szeretnék megünnepelni a karácsonyt, mint a többi gyerek.
- Mi soha nem csináltunk ilyet. Semmilyen ünnepet nem tartunk, hacsak nem vesszük annak az Aratást.
- De az emberek szeretik a karácsonyt! - mondja Peeta. - Az embereknek szeretnek adni, és élvezik, hogy megtehetik. Mivel korábban nem tehettük meg, most jó érzés. És legtöbben meg akarják adni gyerekeiknek, amit ők nem kaphattak meg.
- Ez csak kapzsiságra neveli őket.
Peeta vállat von. - Én csak azt tudom, hogy tényleg szeretnének karácsonyozni.

Odaérünk a bejárati ajtóhoz, belépünk. Delly van a gyerekekkel, ő vigyáz rájuk. Végignézek gyerekeim arcán és zavarba jövök. Nyilván én is szeretnék többet megadni nekik, mint amennyit én kaptam gyerekként. De a karácsony mindig olyan túlzásnak tűnt számomra. Semmi szükségük rá. Mégis szeretnék. Felsóhajtok. A Télapó pedig mindenki másnak hoz ajándékot. Szörnyű lenne nekik, ha mi kimaradnánk. Így, amikor odaszaladnak hozzánk, hogy köszöntsenek minket, kezd elpárologni a határozottságom.


- Delly karácsonyi dalokat tanított nekünk - árulja el Dara.
- Igen! - ugrándozik Orion. - Sok-sok karácsonyi dalt! - Majd énekelni kezd: - Pattanj pajtás, pattanj Palkó
Nézd már nyílik ám az ajtó. Kinn pelyhekben hull a hó,
Dara becsatlakozik: - S itt van, itt a Télapó!

Kuncogni kezdenek. Delly ránk mosolyog és közelebb jön. - Remélem, nem bánod. Nagyon kérleltek.
- Ha nem tőled hallják, akkor is meghallják a többi gyerektől - vonom meg a vállam szomorúan.
Peeta megkérdezi, hogy viselkedtek, mire Delly elmondja, hogy jók voltak, majd kinéz a hóba. Dara és Orion azonban sajnos nem hagyják abba az éneklést.

Szívünk rég ide vár,
Télapó, gyere már!
Jöjj el, éljen a tél!
Tőled senki se fél.

Orion kíváncsi tekintettel fordul felém, és megkérdi: - Ha a Mikulás nem jön hozzánk, az azt jelenti, hogy mi rosszak voltunk? - Ajka sírásra görbül.
- Nem. - mondom fogcsikorgatva. Hirtelen így folytatom: - Írtam levelet a Mikulásnak, hogy megkérjem, idén hozzánk is jöjjön. Mivel jól viselkedtetek, jönni fog.

Dara és Orion arca felragyog, szürke és kék szemeik kitágulnak, majd még szélesebben elmosolyodnak. Peeta átölel, én viszont az orrnyergemet dörzsölöm.
- Fa is kell majd! - kiáltja Dara.
- Faaa? - kérdezem bosszúsan. Minden évben végignézem, amint kivágják az erdő fáit, hogy aztán feldíszítsék őket. Gyűlölöm látni. Arra emlékeztet, amikor elrángattak a 12. körzetből, kipolírozták a bőrömet és a Kapitólium ostoba ruháiba öltöztettek. Egy fának nincs szüksége fényekre és díszekre. Egy fának az erdőben a helye.
-  Ha nincs fánk, a Mikulás nem tudja hova tenni az ajándékokat! - közli Dara ünnepélyesen.
Mikor ránézek Peetára, megvonja a vállát.
- Rendben. - mondom. - Akkor lesz fánk is.

A fa azonban önmagában nem elég. Fényekre és díszekre is szükség van. Miközben ezeket megvásároljuk, egyre több díszt szeretnének. Girlandokat, ezüst harangokat, arany gömböket. Peetát magával ragadja a karácsonyi sütés hangulata, mindenféle süteményformákat keres. Amikor az élelmiszerosztályra érünk, karácsonyi lakoma jelenik meg egy képernyőn. Mindhárman éhesen néznek fel rá. Én összerándulok és a Kapitólium jut az eszembe.

- Mindenünk megvan, amire szükségünk lehet karácsonyra - mondom.
- De mit ér egy karácsony kövér pulyka nélkül? - kérdezi Peeta.
- Nem tudom, máskor sem ettünk soha. - válaszolom. - Csak azt ígértem a gyerekeknek, hogy eljön hozzánk a Mikulást. Mást nem. Nincs szükségünk ezekre a nevetséges díszekre, ennivalókra és ajándékokra.
- Katniss - mondja Peeta szelíden.
- Nem kellett volna belemennem - folytatom. - Tudtam, hogy fel lesz fújva ez az egész. Csak azt akarták, hogy eljöjjön a Mikulás. De ez már túl sok.
- Anya - szólal meg Orion. - Légy jó, vagy nem jön a Télapó.
- Nem kell, hogy olyan nagy legyen. - mondja Peeta. - Csak egy kis pulyka valami töltelékkel és egy kis krumplipürével.
Összefonom magam előtt a karom: - Ha visszavisszük az arany girlandot. Szerintem nagyon hivalkodó.
Így aztán kompromisszumot kötünk: kis ünneplés girlandok nélkül. Hazamegyünk és elkezdjük díszíteni a fát...

Folytatás:

- Nézd ezt az égősort - mutatok a dobozban lévő kuszaságra - reménytelen, hogy kibogozzuk.

- Ugyan már, Katniss - mondja Peeta derűsen. - Nem olyan rossz a helyzet.

Együtt kezdjük kibogozni a drótokat. Amikor úgy tűnik, már csak egy hurkot kell kibogozni, előkerül még kettő. Már másfél órája küzdünk vele, és még csak a harmadánál tartunk, amikor csörömpölést hallok a hátam mögül. Megfordulok, és Oriont törött szilánkok tengerében találom.

- Ó, Orion! - kiáltok rá. - Mit csináltál?

- Én csak segíteni akartam. - mondja, szomorúan nézve a szilánkokat.

- Állj, ne mozdulj! - szól Peeta, majd átlép az üvegen, hogy kiszedje Oriont a törmelékek közül. Felkapok egy seprűt és összeseprem a díszeket, és csak az jár a fejemben, mennyi pénzt szórtunk el erre. 

A probléma megoldódott, mi pedig visszatérünk az égősorhoz. Még egy óra eltelik, mire végre fel tudjuk aggatni a fényeket a fára. Az épen maradt díszeket is felakasztjuk. Olyan sok dísz eltört, hogy a fa nagyon siralmasan néz ki. 

- Nos, kezdhetjük a ház többi részének dekorálását. - mondja Peeta.

- Még? - fáradt vagyok.

- Persze - mondja Peeta. 

Felsóhajtok. - Miért nem mész el megvenni a gyerekek ajándékát, addig én befejezem a díszítést és nekilátok a sütiknek. - súgja a fülembe.

- Rendben. - értek egyet. Legalább elmenekülhetek a házból.

- Ó, a fagyöngyről megfeledkeztünk. - mondja Peeta. - Hozzál már azt is, ha már úgyis elmész.

- Fagyöngy? - húzom össze a szemöldökömet. - Miért akarnánk olyan növényt, amely elpusztítja a fát, amelyen él?

- A dekoráció része. - mondja Peeta. - Na, menj, és megnyugszol.

Megenyhülve megyek vissza a játékboltba, amely dugig van gyerekeiknek ajándékot vásárló szülőkkel. Körbenézek, de fogalmam sincs, mit vegyek Darának és Orionnak. Vannak játékaik. Miért kellene nekik több? Nem látom értelmét azon túl, hogy elrontanánk őket. Nem akarom, hogy a gyerekeim el legyenek kényeztetve. Szeretném, ha hálásak lennének mindenért, amijük van. Végül Orionnak veszek egy labdát, mert az övé sokszor eltűnik, Darának pedig egy plüssmackót, mert az övé már elrongyolódott.

Mikor visszaérek, Peetát a konyhában találom, amint a sütinek való tésztát nyújtja ki. Leesik az álla, amikor meglát:
- Csak egy táska? - kérdezi. - Ez minden?
Csípőre teszem a kezem: - Mindenük megvan, amire szükségük van, Peeta.
Peeta a szemét forgatja, mintha valami vicceset mondtam volna. Több tálcányi félkész süti várja, hogy kisüljön. Peeta berakja őket a sütőbe, aztán megtörli lisztes kezét.
- Visszamegyek. - mondja. - A gyerekek befejezik a díszítést. Menj, segíts nekik. Nyolc perc elteltével vedd ki a sütit a sütőből. Elhallgat, aztán megkérdi: - Fagyöngyöt hoztál, ugye?
- Ööö... nem. - válaszolom.
Peeta válla megereszkedik. - Rendben, akkor azt is hozok.

A nappaliba sietek, amely úgy néz ki, mintha megtámadta volna mindaz a zöld és a sok girland, amit vásároltunk. Orion nevet, amikor Dara körbetekeri az egyik girlanddal.
- Dara! Orion! - kiáltom. - Mit csináltok?
- Én vadok a kajáconfa, aja. - mondja Orion vidáman.
Dara azonban lesüti a szemét és elkezdi kiszabadítani öccsét a sok dísz közül.
- Nos, mivel Ti vagytok az egyetlenek, akik karácsonyozni akartatok, úgyhogy jobban teszitek, ha rendesen viselkedtek, különben a Télapó idén sem fog jönni. - pirítok rájuk, majd felveszem a földről a girlandot és körbetekerem vele a korlátot. Dara és Orion némán követik a füzérek útját, és akasztgatják rájuk az idegesítően csilingelő csengőket.

Teljesen feldíszítjük a nappalit, amikor furcsa szag üti meg az orrom. Fekete, sűrű illat, kitágul a szemem, mikor rájövök, mi is az. A konyhába rohanok, ahol a sütőből árad a sűrű fekete füst. Felkapom a szódabikarbónát, amit Peeta nem tett bele a sütibe, kinyitom a sütő ajtaját és ráöntöm a lángoló süteményre. Köhögök, eltakarom a szemem, hogy ne menjen bele a hamu, és megpróbálom ellegyezni magam elől a füstöt.

Peeta sütije fekete, így pedig rajta a szódabikarbónával olyan, mint amikor a friss hó ráhullik a korábbi, koszos, mocskos hóra az utcákon.
- A mézeskalács-emberkéink - zokogja Dara vigasztalhatatlanul.
Engem csak kicsit hat meg a dolgok állása, hiszen a gyerekeknek amúgy sincs szükségük sütire. Peeta mindig süt, és rendre csen nekik pár darabot, amikor teheti. Nyílik a hátsó ajtó, Peeta érkezik, haja havas, kezeiben szatyrok. Döbbenten nézem, hány táskát hoz.

- Odaégett a süti? - kérdezi Peeta.
- Igen. - mondom. - Megfeledkeztem róluk, mialatt azt a millió dolgot csináltuk, amit még kell.
- Ugye csinálunk még, apuci? - kérdezi Dara. Orion könyörgő szemmel néz rá.
- Persze - mondja Peeta. - Menjetek csak játszani.

Kiugrándoznak a szobából, megnyugodva, hogy kapnak másik sütit. Peetához fordulok.
- Mit csinálsz? - kérdezem. - Ez már sokkal több annál, mint amire szükségük van, vagy akár amit csak szeretnének.
- Ez nem mind játék.
- Csak azt ne mondd, hogy a fele fagyöngy.
- Nem, a fagyöngy már elfogyott. - Peeta hangja csalódott. - Nos, miközben játékokat vásároltam a gyerekeknek, Delly rájött, hogy idén mi is karácsonyozunk... és... nos, megkért, hogy idén mi rendezzük a karácsonyi bulit.
- Micsoda? - halálosan döbbent a hangom.
- Nézd, már Haymitch is tartott bulit. - mondja Peeta. - Nem mondhattam nemet, az nagyon udvariatlan lett volna.
- De még csak meg sem kérdeztél! - kiáltok fel. - Beleegyeztél, hogy holnap este bulit rendezz, de engem még csak meg sem kérdezel róla?
- Nem tehetek róla, sarokba szorított. - kiabál vissza Peeta. - És most nem mondhattam a szokásos "Ó, de mi nem karácsonyozunk!" kifogást se!
- Nem is kellene. - fonom össze a karom mérgesen. - A karácsony értelmetlen ostobaság, sok hűhó semmiért!
- Jó, akkor te ne vegyél részt benne. - mondja Peeta. - Csak folytasd a szokásos, boldogtalan életedet, míg a többiek élvezik a karácsony esti bulit.
- Rendben - vetem oda. - Nem is csinálom tovább ezt a színjátékot!

Kiviharzok a konyhából, ekkor jövök rá, hogy Dara és Orion hallották a veszekedésünket Peetával, mivel épp a konyhaajtóban álltak. Ijedtnek, sőt rémültnek látszanak. Nagyon ritkán kiabálunk Peetával, a gyerekek előtt pedig soha. Elszégyellem magam, elsietek mellettük és berobogok a szobámba.

Hülye karácsony. Hülye Mikulás. Hülye Peeta.

Elterülök az ágyon, a plafont bámulom. Odakinn sötétedik, én pedig felkapcsolom Peeta éjjeliszekrényén a lámpát. Észreveszem, hogy egy könyv fekszik rajta, egy olyan, amit nem láttam még azelőtt. A Karácsony Története és Kultúrája a címe.
Gúnyosan elvigyorodok, de aztán úgy döntök, hogy akár azzal is tölthetem a lefekvésig hátralévő időt, hogy további nevetséges dolgokat tudok meg erről az értelmetlen ünnepről.

Kinyitom, és a könyv elmeséli, miért is kezdődött el a karácsony hagyománya. Az volt a célja, hogy megünnepeljék egy nagyon szent ember születését, akit őseink Isten fiának hittek, és aki megvédi majd lelkeiket. Forgatni kezdem a szemem ekkora őrültségre, hiszen biztosan nem voltak "szentek" vagy akár istenek a világon. De ez a gyermek, a róla szóló történet állítása szerint egy istállóban született, csöndben, ahol csak szülei voltak jelen és néhány pásztor. Később, amikor a gyerek már egy éves kor körül járt, jöttek a Bölcsek és megajándékozták. Innen jön az ajándékozás.

Oké, ez az egész karácsonyosdi nem is olyan idióta ötleten alapszik. Aranyos történet, de persze nevetséges. A következő rész azonban a karácsony jelképeit tárgyalja.

A fa, lévén örökzöld, egész évben zöldell, azt szimbolizálja, hogy az emberek istene - ha létezne - örökké élne. A magyal ennek a gyermeknek a vérének cseppjeit szimbolizálja, amelyet akkor ejt, amikor megmenti a világon élő emberek lelkét. A csengettyűk azokat a harangokat jelképezik, amelyekkel a pásztorok a nyájukat hívogatták, és azt is jelentette, hogy ezek a pásztorok nyájaikat biztonságos legelőkre terelgetik. A felszerelt fények arra utalnak, hogy ez az isten világuk fényessége.

Ez mind szép és jó, de azért mégiscsak túlzás.

A következő rész arról szól, amiben én magam is minden bajok gyökerét látom, vagyis a Mikulásról.
Csakhogy legnagyobb döbbenetemre kiderül, hogy ez a fickó létezett, vagy legalábbis úgy képzelték. Eredetileg ugyanis Szent Miklós a szegény gyerekekkel való együttérzését úgy fejezte ki, hogy játékokat és pénzt osztott nekik. Azt hiszem, ha az én gyerekkoromban létezett volna ez a Szent Miklós, nekem is örömet szerzett volna. Csak ahogy a történet nőttön nőtt, úgy tetszett egyre kevéssé a róla alkotott elképzelés. Mégis, a végén beraknak egy levelet, amelyet még réges-régen írt egy kislány egy újságnak, amelyben megkérdi, hogy a Mikulás létezik-e. A szerkesztők azt válaszolták neki, hogy létezik, hiszen ő jelképezi a világon a nagylelkűséget.

Felsóhajtok, és már épp letenném a könyvet, amikor a következő rész megragadja a pillantásom. A karácsony-tagadókról szól. Tökéletes, gondolom, magamban.

A karácsonynak mindig megvoltak az ellenzői, akik megvetik azokat, akik lelkesen ünnepelnek. Ők sokszor azt kifogásolják, hogy az ünnepet áthatja az üzlet, miközben az eredeti üzenete elveszett. A két leghíresebb karácsony-tagadó azonban nem élő ember, hanem Charles Dickens és Dr. Seuss, vagy eredeti nevén Ted Geisel karaktere. Őket Ebenezár Scrooge és Grincs néven ismerjük.

A fejezet hátralévő része röviden bemutatja ezt a két karácsony ellenző karaktert, akik mindketten drámai változásokon mentek keresztül. Scrooge-ot, aki egy kapzsi és érzéketlen ember, három szellem keresi fel, akik meggyőzik arról, hogy a karácsony a szeretet és az odaadás ideje. Grincs megpróbál ellopni mindent, hogy véget vessen a karácsonynak, ám terve kudarcot vall, mikor az emberek - akik felismerik, hogy a karácsony nem az ajándékokról szól - énekelni kezdenek. A végére aztán ő is megszereti a karácsonyt.

Undorodva teszem vissza a könyvet, lekapcsolom a villanyt, elégedetlenül fekszek le aludni. Idióta, elfogult író.

Amikor lekapcsolom a villanyt, bejön Peeta, de hátat fordítok neki. Miközben hallgatom, miképp mélyül el légzése, és végül horkolni kezd, ennek a Scrooge-nak és Grincsnek a történetén tűnődöm. Látták, milyen művi a karácsony, mégis meglátták benne a jót. Ezeket a karaktereket azonban a karácsony kedvelői hozták létre. Akikben nem lehet megbízni.

Fájni kezd az oldalam, úgyhogy megfordulok, így alvó férjemmel találom szembe magam. Világos, miért akarja ezt az egész karácsonyi őrületet. Szeretné, ha boldogok lennének gyerekeink, szeretné megadni nekik azt, ami nekünk nem volt.

Zúgolódva jövök rá, hogy lassan én is épp úgy átalakulok, mint Scrooge és Grincs. A karácsony sok munkát igényel, de lehet, hogy lemaradok a buliról. Élveztem, amikor kiválasztottam a játékokat a gyerekeknek, azt is, amikor láttam, Orion hogyan lett karácsonyfa, és jó lenne velük együtt vacsorázni is.

Még nem maradtam le róla, gondolom magamban. De még sok dolgom van. Gyorsan megcsókolom Peeta homlokát és álomba merülök.

*****************

Amikor másnap reggel felébredek, Peeta már nincs mellettem. Hallom, hogy kinn van a konyhában és épp azt kérdezi Darától és Oriontól, milyen színű cukormázat tegyen a süteményekre. Nagyon szeretnék megállni, és beszélgetni vele, de ha mindent el akarok intézni, amit terveztem, akkor el kell indulnom az erdőbe.

Mire visszaérek, délután van. Már csak dolgom van, aztán én is bevethetem magam az esti buli előkészületeibe. Minden a helyén van, én pedig felmegyek az emeletre és belebújok egyetlen ruhámba. Szétszedem a fonást a hajamból, kifésülöm, lemosom a reggeli út után arcomon ragadt izzadtságot és koszt.

Peeta bejön, legjobb öltönye van rajta nyakkendővel, meglepi, hogy a ruhámban lát engem.
- Miért azt veszed fel? - kérdezi.
- Jövök a karácsonyi buliba - nyújtom felé a kezem egyfajta felajánlásként.
- Rendben, érkeznek is a vendégek - mondja Peeta. Még mindig haragszik rám.

Követem lefelé a lépcsőn, a nappaliba, ami nagyon megváltozott. A fán még több dísz van, az égők még fényesebben világítanak, finomságok illata érződik a levegőben, a hó finoman hullik az égből. Az emberek legszebb ruháikban beszélgetnek, mások a hópelyheket rázzák ki a hajukból, és kabátjukról, amikor belépnek az ajtón.

- Peeta - nyújtom ki érte a kezem, majd karommal megállítom őt a lépcső alján. - Peeta, sajnálom, hogy ilyen nehéz eset vagyok. Nem akarom tönkretenni a karácsonyt.
Rám mosolyog, átkarol, és magával húz a buliba. Barátok és szomszédok ölelnek meg, és mondják el, mennyire örülnek, hogy végre így döntöttem a karácsonnyal kapcsolatban.

- Peeta, van számodra egy meglepetésem - mondom - Szeretnék mutatni neked valamit.
Ebben a pillanatban azonban Dara és Orion kiáltása, és egy kiskutya csaholása üti meg a fülemet. Peeta összezavarodik, amikor meglátja szomszédaink egyik husky kölykét berohanni a lakásba, mögötte Dara és Orion, amint kergetik őt.
- Óóó - morranok fel csalódottan.
- Mit keres itt ez a kutya? - kérdezi Peeta zavarodottan.
- A pincében találtuk. - magyarázza Dara.
- Megtarthatjuk? - néz fel Orion könyörögve.
- Ott akartam tartani holnap reggelig. - mondom. - Ő a karácsonyi ajándékod.
Peeta döbbenten dermed le egy pillanatra, aztán arca mosolyra húzódik: - Tényleg, Katniss?
Felkapja a lábánál ugrándozó, csaholó kutyakölyköt és simogatni kezdi.
- Igen. - sóhajtok fel. - De nem fogok utána takarítani, érthető?
- Természetesen - nevet Peeta, a kutya pedig megnyalja az arcát. Leteszi a kutyát, mire Dara és Orion újra üldözni kezdi.

- Nos, mit akarsz mutatni? - kérdezi Peeta. Megfogom a kezét és odavezetem, ahol felakasztottam a fagyöngy ágat a nappali és az ebédlő közötti ajtóban.
- Itt a fagyöngy, amire vágytál. - mondom. - 5 mérföldet gyalogoltam érte oda és vissza, és fel kellett másznom érte egy fára, de itt van.
- Mindezt egyetlen fagyöngyért?
Bólintok. - Hisz ez egy karácsonyi hagyomány, nem igaz?
Pajkosan elvigyorodik. - Tudod mire való a fagyöngy, ugye?
- Díszítésre, nem? - kérdezem. - Akárcsak a girlandok és a fények.
- Nos, de arra is - mondja Peeta. - És ha valakivel a fagyöngy alá állsz, azt kötelességed megcsókolni.
Odafordulok hozzá. - Most, hogy így megváltoztak a karácsonnyal kapcsolatos érzéseim, úgy gondolom, kötelességünk megfelelni a hagyományoknak.
Megcsókoljuk egymást, de emlékeztetnem kell magam, hogy társaságban vagyunk, nehogy nagyon elengedjem magam.

- Ho-ho-ho-hó! - hallatszik egy hang az ajtóból.
Szétrebbenünk Peetával, és meglátjuk Haymitchet, aki piros köpenyben áll az ajtóban, szürke szakálla fehérre festve. Ősz haja azonban kikandikál a piros sapkája alól. A gyerekek odarohannak hozzá: - Mikulás, Mikulás! - kiabálják.
- Hé, de hát ez Haymish. - mutat rá Orion.
- Ho-ho-ho-hóó, én nem ő vagyok - dörmögi Haymitch.
- De-de az vagy - ért egyet öccsével Dara.
- Én vagyok a Mikulás! - néz rájuk Haymitch szigorú tekintettel és kezd mérges lenni. Dara és Orion azonban csak kuncognak. Viccesnek találják az egyre idegesebb Haymitchet.

Peeta és én velük nevetünk, majd eljövünk a fagyöngy alól, hogy belevessük magunkat a buliba, később azonban, miután megettük az ennivalót, a vendégek elmentek, a gyerekek ágyba bújtak, valahogy ismét itt találjuk magunkat...

VÉGE

Forrás