Nem feltétlenül az egymillió oldalletöltésért, de ezt megérdemlitek. A Peeta tábor imádni fogja, és már rég volt hasonló fic. Ez a történet most arról szól, milyen lett/lehetett volna Katniss és Peeta találkozása a 13. körzetben, Peeta Kapitóliumból való kiszabadítása után, ha Peetát nem térítették volna el. Kinn sokan szerették, remélem, nektek is tetszeni fog.
Talán éjfél van, talán már másnap, mikor Haymitch belöki az ajtót, és beront a helyiségbe.
– Visszajöttek. A kórházba kell mennünk – hadarja. Ezernyi kérdést akarok feltenni egyszerre, de ahogy kinyitom a számat, Haymitch azonnal leint. – Egyelőre ennyit sikerült kiderítenem.
Legszívesebben rohannék, de Finnick nagyon furán viselkedik, mintha hirtelen lebénult volna, ezért aztán kézen fogom, mint egy kisgyereket, és a lifthez vezetem. A kórházi szárnynál szállunk ki. Teljes a káosz, az orvosok egymást túlkiabálva osztogatják az utasításaikat, a sebesülteket a gurulós ágyakban tolják végig a folyosókon.
Alig bírunk félreugrani egy ágy elől, amelyben egy csontsovány fiatal nő fekszik eszméletlenül. A testét véraláfutások és gennyedző sebek borítják. Johanna Mason az. Ő tényleg birtokában volt néhány fontos információnak. Legalábbis rólam tudott egyet s mást. Megfizetett érte.
Ahogy benézek az egyik ajtón, megpillantom Gale-t. A felsőteste meztelen, az arcáról patakokban folyik az izzadság, miközben egy orvos egy hosszú csipesszel kihúz valamit a lapockája alól. Megsebesült, de életben van. Odakiáltok neki, aztán elindulok felé, de ekkor elém lép egy ápolónő, visszaterel a folyosóra, és becsukja az ajtót.
– Finnick! – kiáltja, vagy inkább sikítja valaki boldogan. A következő pillanatban egy csinos, bár kissé szakadt fiatal nő rohan felénk. A haja kócos és fekete, a szeme tengerzöld. Csak egy lepedő van a vállára terítve. – Finnick! – És ekkor hirtelen, mintha csak ez a két ember létezne a világon, áttörnek a téren, hogy eljussanak egymáshoz. Összeölelkeznek, kis híján elesnek, de szerencsére a fal megfogja őket. Úgy csimpaszkodnak egymásba, hogy az embernek az az érzése támad, soha többé nem lehet szétválasztani őket.
Belém hasít a féltékenység. Persze nem Finnickre vagy Annie-re vagyok féltékeny, hanem a bizonyosságra. Ha valaki rájuk pillant, semmi kétsége nem lehet afelől, hogy ez a két ember szereti egymást.
Boggs – bár a szokottnál valamivel gyűröttebbnek tűnik – karcolás nélkül megúszta az akciót, örül, hogy végre előkerülünk Haymitchcsel.
– Mindenkit sikerült kiszabadítanunk – mondja. – Kivéve Enobariát, de mivel ő a Második Körzetből származik, az sem biztos, hogy egyáltalán fogva tartották. Peetát a folyosó végi kórteremben helyezték el. A kábítógáz hatása még nem múlt el teljesen, és jó volna, ha mellette tudnátok lenni, amikor felébred.
Peeta.
Él és jól van – oké, talán nincsen olyan jól, de az biztos, hogy él. És messze van Snow-tól. Biztonságban. Itt. Velem. Egy perc, és újra megérinthetem. Láthatom a mosolyát. Hallhatom a nevetését.
– Na gyere, menjünk! – vigyorog Haymitch.
Megszédülök. Mit mondjak neki? A francba is, kit érdekel, hogy mit mondok? Bármit teszek vagy mondok, Peeta úgyis magánkívül lesz a boldogságtól. Lehet, hogy lesmárol, mielőtt meg tudnék szólalni. Azon gondolkodom, vajon most is olyan íze lesz-e a csókjának, mint azoknak az utolsó csókoknak az aréna tengerpartján, a csókoknak, amelyeknek emlékét egészen eddig a pillanatig fel sem mertem idézni.
Peeta már magához tért, az ágya szélén ül. Zavartan pislog, miközben három orvos áll előtte, és vizsgálja. A szemébe világítanak a lámpájukkal, megmérik a pulzusát. Kicsit csalódott vagyok, hogy nem az én arcomat pillantotta meg először, amikor felébredt, de ami késik, nem múlik. Most észrevesz. Az arcán hitetlenkedés és még valami, sokkal intenzívebb érzelem tükröződik, amit egyelőre nem tudok hová tenni.
Vágy? Kétségbeesés? Valószínűleg mindkettő, mert a következő pillanatban félrelöki az orvosokat, felpattan az ágyból, és elindul felém. A karjaimat ölelésre tárva rohanok felé.
