2016. április 3., vasárnap

Elválaszthatatlanok - 20. fejezet: Ok az ünneplésre

A Kiválasztott epilógusának előtörténete. Hogyan szedi össze magát Katniss és Peeta darabjaikból és hogyan kezdik újra az életet. Az Éhezők Viadala sorozat 4. kötetének rajongói változata. Titkos kenyérpirítás, sok-sok történés, részeg Haymitch és egyebek. Katniss és Peeta történetének lezárása 23 fejezetben.

- Tudok ám a kenyérről. - Haymitch gyakorlatilag felköhögi a szavakat, amint a vasútállomás felé sétálunk.
Megkért, hogy kísérjem már az állomásra a legújabb szállítmányáért. Mondjuk a szokásos többládányi üveg cipelésére Peeta lenne az alkalmasabb választás, Haymitch mégse őt kérte meg.
- Ó, Peeta mindig új receptet próbál ki. - játszom a szemérmest. - Nem számított rá, hogy ilyen jól fog sikerülni a cheddar sajtos sörös kenyér.
Haymitch szemei felragyognak Peeta őáltala inspirált új receptjére, majd visszatér a szokásos heti adag piszkálásomhoz.
- Szóval tudom. - Hangja szigorú és halk. - És ha én tudom, hamarosan ők is tudni fogják.
Tudom, hogy ezúttal is arra akar figyelmeztetni, amire mindig. Legyünk óvatosak, különben az esti hírlap vezető cikke leszünk. Én azonban még nem érzem késznek magamat arra, hogy bevalljam, mit tettünk azon az éjszaka. Ez csak Peetára és rám tartozik - senki másra. Úgy döntöttünk, hogy kivételesen ez olyasvalami, ami csak a miénk.
- Nem titok, milyen közel álltok egymáshoz - szűkülnek össze a szemei, mintha szégyen lenne, hogy együtt töltjük az időnk nagy részét. Tudom, hogy Haymitch-nek ez nincs ellenére. Olyan sokszor lökött rajtam egyet-egyet Peeta felé, hogy azt megszámolni sem tudom. Megkockáztatom, még tapsolt is, amikor először meglátta, hogy Peeta megcsókol, és valami durva megjegyzést tett, miszerint Peeta nagyon veszélyes életet él vagy ilyesmi.
Haragosan nézek magam elé, összefonom a karjaimat, de nem szólok egy szót sem.
- Ami pedig titeket illet. Te gyakorlatilag szökdécselsz, ha bemész a városba. - gúnyolódik. Majd felemeli a kezét. - Peeta pedig fütyörészik, Katniss!

Ezen a ponton Haymitch megfeledkezik arról, hogy négyszemközt akar velem beszélni, a pirospozsgás zöldséges nő pedig az állomással szemben kuncog, ahogy elsuhanunk mellette.
- Mi a baj a fütyörészéssel? - vágok vissza gyorsan. - Jobb lenne, ha trágárságokat kiabálna orvosoknak és szappanokról motyogna? - sziszegem. - Mert ez - ez legalább haladás.
És azt hittem, Haymitch ezt akarja.
Haymitch úgy néz rám, mintha azt gondolná, "Te teljesen hülye vagy?"
- Mert világosan megmondtam, Ti idióták, hogy ne kürtöljétek szét! - jegyzi meg Haymitch gúnyosan. - De csak így tovább, aztán majd meg látjuk, mi lesz. - noszogat. - Meglátjuk, hogy hány kispajtásotok jön majd el játszadozni.
A ráncokat nézem a csizmámon. Tedd boldoggá, mondja. De ne túl boldoggá, mert ha valaki megtudja a körzeten kívül, mindketten szenvedni fogunk.
- Nos, Peeta Mellark tehát fütyörészik a pékség felé menet. Más nem okozhatja ezt a furcsa jelenséget? - kérdezem visszafogott hangon. Mentorunk természetesen nem érzi viccesnek.
Amikor már csak mi ketten vagyunk a peronon még akkor is halkít a hangján.
- Bármit is csináltok ti ketten... - Haymitch összeszorítja fogait, testhelyzetet változtat, majd homályosan így fogalmaz: - ... vegyetek vissza belőle.
Az egyetlen, aki tud erről a dologról, az Kökörcsin, akinek Peeta rálépett a farkára, mikor felcipelt engem a lépcsőn, de kétlem, hogy ő bárkinek eladta volna a történetet. Erre jön Haymith ezekkel az ellentmondásos javaslatokkal és a megszidásommal.


A vonat távoli dudálása töri meg a csendet, amelyre szavaim nem képesek. Még csak egy pöttyöt látni a horizonton, alig tudom kivenni. Ahogy közeledik, Haymitch felé fordulok.
- Miben van szüksége egyébként a segítségemre? - kérdezem. - Nem kérhette volna meg valamelyik állomási dolgozót, hogy elcipelje a cuccot a házához?
Haymitch erre felhagy azzal, hogy a horizontot fürkéssze, végre hajlandó az állomásra fókuszálni.
- Elcipelni? Megnézném, ahogy megpróbálod.
Biztos rossz napja volt, amikor megkért, hogy én kísérjem el.
- Akkor mit keresek én itt?
- Készültem neked valamivel.
A figyelmeztetés. Ő már tudta, mi következik. Szemeim elkerekednek. Engem meg öt perccel előtte figyelmeztet? Milyen figyelmes!
Megpróbálom menekülőre fogni, amikor Haymitch elkapja a könyökömet. Gyorsabb, mint az ember borostája és foltos inge alapján gondolná róla.
- Kötöttem egy üzletet a nevedben. - mondja a szája szegletéből. - Ezt most végigcsinálod és jól fogod csinálni, és akkor békén hagynak majd... egy időre legalábbis.
Nyelek egyet.
És elfogadom a sorsom.
A vonat lassan behúz az állomásra, én pedig egy pillanatra arra vágyom, bárcsak egy széllökés felkapna és messze fújna, távol a kamerák lencséitől, el az állandó reflektorfényből. És akkor nem kellene azzal foglalkoznom, hogy Haymitch milyen tervek részesévé tesz engem.

Ahogy az ajtók kinyílnak, nem vakító fényképezőgépek és kiáltozó riporterek várnak, hanem egy sokkolóan citromsárga paróka.
Haymitch megragadja a maga ládányi üvegét és elhúz, hogy minél több időt tölthessen szeretteivel.
- Katniss! - Effie Trinket neon narancs színű magassarkúban tipeg felém. Citromsárga-rózsaszín gyapjúruha van rajta.
- Az Haymitch volt? - Effie oldalra billenti hatalmas hajától nehéz fejét megpróbálja követni a Haymitch nyomában felvert por útját.
Vállat vonok. Végülis bármilyen más szerethető részeg figura is lehetett volna.
Lassan végignéz rajtam, szemei a hajamból kilógó kóbor hajszálaktól viseltes csizmámig haladnak lefelé.
- Olyan... falusiasnak tűnsz. - mondja, és közben meg sem próbálja elrejteni lefelé kunkorodó ajkát.
Aztán lesimítja a hajamat és megigazítja a galléromat, hogy szalonképesebb legyek. Szétnézek, merre lehetnek a kamerák, de a vonat már újabb dudálással jelzi, hogy hamarosan indul visszafelé.
Effie-nél ott van a rajztáblája, amelyen aprólékos menetrendemet szokta számon tartani, én pedig tudom, nyakig ülök a pácban.

- Nagy, nagy, nagy nap ez a mai! - mondom, mielőtt Effie egyáltalán megszólalhatna. Kezdem összerakni a Haymitch által véletlenszerűen elszórt morzsákat.
Effie idegesen elmosolyodik.
- Van két óránk kiválasztani a megfelelő helyszíneket, egy óránk a menü összeállítására, egy óra alatt megnézzük a lehetséges zenekarok videóit, két óránk a további formaságokra és egy óra pluszban, ha valami elhúzódna. - sorolja Effie, miközben lenéz jegyzettömbjére, amely színültig van különböző papírlapokkal. - Aztán az este 6:15-ös vonattal már megyek is vissza.
Már attól elfáradok, hogy végighallgatom a listát, mégis elsétálok vele a Törvényszék új épületéhez, az Önkormányzathoz. Hamarosan következik az átadó ünnepség, én pedig szinte hallom, amint néhány helyi kertész jót nevet azon, amikor Effie kijelenti, ez a projekt csakis az övé lehet, hisz nála jobban senki nem ismeri a 12. körzetet.
És mivel Effie-t nem követik kamerák, akár bele is mehetek a játékba.
- Óóó, Katniss! - kiáltja Effie, amikor egyik papucscipője leesik a lábáról a füvön. - Láttad Plutarch énekes tehetségkutatóját? Hát nem isteni? Úgy reméltem, hogy téged is ott látlak majd. - Effie beharapja alsó ajkát, amelyet fintorként értelmezek.
A műsornak ezen a héten van a döntője, és a média nyilván nagyon elfoglalt Plutarch új énekesmadaraival. A tévékészülékek láthatóan az egész országot magukhoz vonzzák, ahogyan eddig is tették minden nyáron. Mivel azonban ezúttal a műsorban egyetlen fegyverként a botfülű résztvevők és az általánosan jellemző visítás róható fel, ezúttal nincsenek komolyabb ellenérzéseim. Én mondjuk nem nézem, de nem bánom, hogy végre nem rám összpontosulnak a reflektorfények.
Plutarch persze megpróbált engem is rávenni. Így aztán hazudnom kellett, hogy hamarosan láthat a kamerái előtt.
Ha Effie nem figyelne, akkor most a homlokomhoz csapnék. Az átadó ünnepség! Hát ki más is lehetne ennek főszereplője, ha nem én? Naná, hogy tényleg megint szerepelni fogok a TV-ben.
Eszembe jut Haymitch titkos alkuja. És valóban, ettől kevésbé háborog a gyomrom, mint mondjuk egy színpadon tipegni és részt venni az új himnuszunkért versengő dalok versenyében. Így aztán úgy vélem, illene majd megköszönnöm neki vagy legalábbis nem egy kancsó jéghideg vízzel nyakon öntve felébreszteni, amikor legközelebb az egyik libája megtámadja Graesy Sae unokáját.

- Milyen figyelemre méltó haladás! - szakítja félbe Effie gondolataimat, amint az új épülethez érünk.
Az Önkormányzat új épülete napról napra egyre inkább halad a teljes elkészültség felé. A Kapitóliumból érkezett csillogó gépekkel szinte pillanatok alatt elkészült az újjáépítés. Minden nagyon gyorsan történt.
Megpróbálok izgatott lenni amiatt, hogy a körzet egyre városiasabbá válik az elmúlt időkben. Egyre több zöldségesstand és üzlet kerül ki a házakból, egyre több ember érkezik vissza, egyre nagyobb lesz a nyüzsgés, de minél többen térnek vissza, annál többen szeretnék tudni a forradalmat követő életem részleteit.
Ez az ő otthonunk is. Visszatérhetnek, ha akarnak. De nem mindenki akar.
De ismét ugyanolyan lesz, mint egykor? Az nem lehet. Jobb is lehetne. Nem szeretném, ha ez a szellemváros valami olyan központtá válna, ahol prémes alsóneműt hordanak az emberek és ha elfelednék az egykori 12. körzetet és azokat, akik nemrégiben életüket vesztették itt.
Ezzel együtt most jó a hangulat a városban, érződik az újrakezdés öröme, hogy valami olyasmi kezdődik el, ami nem elékeztet a régi rendszerre.
Az épület még nem készült el teljesen, de Effie külön engedélyt szerzett, hogy bemehessünk még a hivatalos megnyitó előtt. Az építést felügyelő személyzet bólint, amikor belépünk. Mintha némi szánalmat látnék a szemében.
Effie megnézi a kezében lévő térképet és körbevezet, mintha korábban sosem lógtam volna még be, hogy szétnézzek. Felsorolja az összes hivatalt, amely itt fog majd működni: az engedélyezési hivatal, a bíróság és az új biztonsági szolgálat, amelynek tagjait jelenleg a 13. körzetben képzik ki.
A bálteremben a falak színéről kezdünk eszmecserébe. Megvétózom a mályvát és sárgászöldet, mert nem tudom, valójában milyenek is lesznek.
- Talán zöld? - vetek fel egy újabb ötletet.
- Smaragd. - villan Effie szeme.

Effie dühösen firkál jegyzettömbjébe, míg én kifelé nézegetek az ablakon, azon tűnődve, vajon innen, ahol állok, rálátni-e a pékségre. Amikor felnéz a jegyzetelésből, Effie rám mereszti hosszú, fekete szempilláit. Összefonom karjaimat a mellkasom előtt, hisz bármit is gondol, elég éles hangon vezeti be. - Peeta megkérdezett már?
- Mit kérdezett volna? - nyögök fel. - Hogy kóstoljam meg a sajtos zsömléjét. Hogy szándékosan dobtam-e a vadászdarázsfészket a nyakába. Hogy stoppoljam meg meg a zokniját. - Hogy állításom megerősítsem, szemeimet az égnek emelem.
Effie kuncogni kezd színlelt naivitásomon.
- Ó, Katniss. A nagy kérdést. - Szemei elkerekednek, majd fájdalmas mosolyt ereszt rám. - Van egy olyan sanda gyanúm, hogy Peeta többre vágyik, mint hogy a lakótársa legyél.
- Nem úgy megy ez - szakítom félbe. - Ahogyan minden más is, ez nekem túl gyors. - Hazudom. Bűntudatom kellene, hogy legyen, de hát Effie-ről van szó, aki évről-évre lelkesen küldte a halálba körzettársaimat. - Barátok vagyunk. - Mondom azon a hangon, amelyen Peetát és magamat is hónapok óta próbálom meggyőzni ugyanerről.
Effie átlapozza jegyzeteit, én pedig azt hiszem, valami izgalmasabb témára váltunk, például, hogy milyen színű legyen a szalvéta vagy milyenek legyenek a desszertvillák.
- Ha ti ketten nem házasodtok össze, egy ország fog romokban heverni.
Hangsúlya alapján nehéz megítélni, hogy szarkasztikus vagy őszinte akar lenni. Szinte hallom, amint hozzáteszi, hogy "És akkor nem szervezhetem meg és nem indíthatom el esküvő-szervezői karrieremet."
- Akkor az embereket még mindig ennyire érdekli, mi van velünk? - A sajtó alkalmankénti iderajzása persze sejtetni engedi, hogy igen, de én ezt akkor sem értem. Persze az őrült gyilkosok mindig is túlságosan izgalmasak voltak a Kapitólium számára.
- Engem érdekel. - mondja. - Azt szeretném, ha boldog lennél. És szerintem jobban szereted Peetát, mint én szerettem bármelyik ostoba fajankót, akihez valaha is hozzámentem.
Először teljesen zavarba jövök. Aztán eszembe jut, hogy korábban már mesélt mindhárom esküvőjéről. Mindegyik csupán egy-egy évig tartott. A Kapitóiumban van valami fura rendszer, ami hasznot hoz az esküvő-szervezőknek és a ruhatervezőknek. Elmosolyodom és bólintok, ahogy korábban tanította.

- Ó, beszélnem kell vele. - hajol hozzám közel Effie és úgy súgja, mintha valami pikáns titkot árulna el. - Majd mi megtervezzük, és valami csodálatosat találunk ki. Persze neked nem mondhatjuk el, mert te nem tudhatsz róla.
Úgy tűnik, mintha kacsintana, de szerintem csak porszem ment Effie szemébe. Ez a hely nem éppen kristálytiszta. Bár a bálterem nincs tele fűrészporral és a villanyszerelők levetett nadrágjaival, a padlót vékony porréteg fedi és a teremben erős füstszag van.
Effie cipősarka kopog a padlón, amint körbemegy a teremben, hogy megnézze a frissen beszerelt ablakokat és konnektorokat. Hirtelen összerezzen, mintha valamelyik konnektort túl közelről vette volna szemügyre.
- Lehet, hogy ő már tervezi... - veti fel, majd ismét beharapja alsó ajkát. - Hát nem csodálatos lenne? - motyogja magában. Ismét előveszi jegyzeteit és újult dühvel kezd újra firkálni. Semmi kétség, Effie azt teszi, amiben mindig is a legjobb volt: még mindig a mi életünket akarja megszervezni.
Bár tudom, sosem fogja megérteni, azért megpróbálom.
- Elegünk van a rivaldafényből. Szóval lehetne, hogy ne?
- Ez nevetséges. - szűri fogai között, amelyeket úgy összeszorít, hogy már szinte aggódom. - Ezekben a napokban nem rendezhetünk elég sok ünnepséget. - Szemével a föld felé néz és halkabban folytatja. - Vagy ne lenne elég okunk az ünneplésre.
Visszatartok egy mély sóhajt.

- Biztos vagyok benne, hogy ez a nagyszabású megnyitó káprázatos lesz! - mondom Effie-nek, hogy megpróbáljam visszaterelgetni azokhoz a tervekhez, amiket ténylegesen tervez, ahelyett, hogy eljegyzési partit szervezne egy félig már házas pár számára. Hogy együttműködési készségemet jelezzem, végigmegyek vele a menüsoron, hogy kiválasszam, mi az, ami a 12. körzet számára a legmegfelelőbb: apró szendvicsek, sütemények, mártogatós sajt. Talán jobban fogjuk érezni magunkat, ha a bányászoknak nem kell elmagyaráznunk, mi az a libamáj pástétom és a többi különböző francia nevű étel.

Amikor elkészülünk a listán lévő tennivalók intézésével és még mindig maradt elég időnk, Effie mindenképpen szeretné megnézni Peeta hamarosan-híressé-váló pékségét.
A pékség építészeti munkálatai villámgyorsan alatt elkészültek. Azóta Peeta azon dolgozik, hogy megszerezze a nyitáshoz szükséges engedélyeket, és hogy beszerezze a legalkalmasabb eszközöket és felszereléseket.
- Olyan kedves, hogy neked is adott egy kulcsot! - firtatja Effie.
- Néha én veszem fel az érkezett küldeményeket, amikor Peetának más dolga van. - mondom. - Egyszer Haymitch elveszített egy egész sütőt. Ami egyenesen a 3. körzetből érkezett. Valami rejtélyes oknál fogva a sütő végül a zöldséges stand közepén landolt. Épp ezért inkább én intézem. Én nem tudnék rossz helyre vitetni egy sütőt.
Megmutatom Effie-nek, hol lesz a sütemények helye a kirakatban, hol lesz a kamra, a különböző keverők és állomások. Séta közben Effie óvatosan megütögeti a jegyzetfüzetét a tollával.
- Peetának szüksége lesz egy logóra. - mondja, miközben a tollával mutogat. - Mi lesz a neve egyáltalán? Peeta süteményboltja? Sütik Peetától? Lélegzetelállító kenyerek? Egyedi torták? - Ahogy sorolja a neveket, azok egyre borzasztóbbak lesznek. - Elátkozott édességek, A Győztes Ajánlata.
- Nem tudom. - mondom, majd megragadom Effie kezét, miközben azon aggódik, hogy hamarosan neon pink és sárga égők hirdetik majd Peeta legnagyobb örömére és büszkeségére, hogy "Zsemle sül a sütőben".
Peeta ma a berendezés elhelyezésével foglalatoskodik, de ez gyorsan változhat, mivel hamar megtaláljuk. Követem a pékség hátsó részéből érkező hangokat, ahol Peeta egy hatalmas zsák lisztet szór éppen egy túlméretezett keverőtálba, amelyet nem tud beállítani, hogy a megfelelő sebességgel keverje a tésztát.

- Katniss! - Peeta felragyog, ahogy belépek. Minden az arcára van írva. Egykori Kapitóliumi kísérőnk leolvashat róla minden egyes csókot, minden egyes együtt töltött pillanatot.
Vegyél vissza, próbálom üzenni tekintetemmel.
- Effie Trinket! - mondja Peeta melegen, majd odajön és megöleli a nőt. Sajnos lisztes kezeit kellő távolban tartja, Effie ruhájáról. - Milyen rég nem találkoztunk! Ragyogóan néz ki! Ez új ruha? Olyan, mintha most hozták volna a gyárból.
Effie pontosan ezt akarja hallani. Felragyog, mint a rózsaszín neonfények a Kapitóliumban, és úgy néz rám, mintha azt üzenné, "Te miért nem tudsz ilyen lenni?"
Peeta letöröl egy széket és leülteti Effie-t a pulthoz, majd megmutatja neki a pékség tervezett termékeiről szóló vázlatokat. Effie élvezi az egészet.
- Mindent hallottam a kis szerelmes madaraimról! - trillázza Effie.
- Azok nem a 12. körzetben őshonosak - morgom, mielőtt Peeta megbökdösné a csizmámat és témát vált.
- A körzet tényleg egyre jobban fejlődik. - lapoz Peeta a vázlatában. - El nem tudom mondani, milyen boldog vagyok, hogy visszajöttem. - Pillant rám Peeta, mire én égnek emelem a tekintetemet.
- Á, az ifjú szerelmesek. - Sóhajt fel Effie és megrázza a fejét.
Én inkább megnézem az üzlet elülső részét és a pénztárgépet, amely egészen biztosan ma reggel érkezett meg.
Effie megkér, hogy gondoljam át az összes lehetséges bulilehetőséget. Mosolyog és bólogat, majd rájön, hogy szüksége van még egy aláírásra, mielőtt visszaindul. Peetának van még elintéznivalója a pékség ügyében, úgyhogy felajánlom, hogy elkísérem én Effie-t a faluba.

- És Haymitch hogy van?
- A szokásos - válaszolom és azon tűnődök, vajon valami másra számított-e.
- Iszik, míg a tehenei haza nem érnek. - mereng.
- Libái - helyesbítek. - Libákat nevel, nem teheneket.
Effie összehúzza az orrát.
Kivételesen egyetértünk. - Büdös dögök - mormolom.
A Haymitch felé vezető utunkon csak Effie cipősarkának kopogását hallani a betonon. Észreveszem, hogy néhány repedezett redőny mögül a helyiek kikémlelnek és megnézik maguknak a színpompás ruhába öltözött, kifogástalan testtartással közlekedő nőt.
Effie pontosan tudja, melyik Haymitch háza, céltudatosan indul annak irányába, majd hangosan bekopog. Majd néhány másodperc múlva lábaival dobogni kezd.
Haymitch ajtaján soha senki nem kopog be. Ha az ember ismeri, gond nélkül bemehet, esetleg elkezdheti szórni szitkait az alacsony ajtókeret miatt. Kopogni csak az utazóügynökök és azok a látogatók szoktak, akik nem ismerik őt egyáltalán.

Mielőtt azonban erről Effie-t felvilágosíthatnám, borzalmas dudálás és gágogás hallatszik, és a sarokról egy halom liba viharzik elő szélesre nyitott csőrrel.
Döbbenten nézem, ahogy sorokba rendeződnek, majd bekerítik Effie-t. Tollak repkednek, Effie pedig úgy néz ki, mintha Haymitch legújabb horrorfilmjének meghallgatására érkezett volna. Nekidől az ajtónak, körmei a szájában, egyik térdét rúgásra készen felemeli, így inog egyetlen 10 centis magassarkú cipőjében.  Szemei elkerekednek.
- Katniss! - könyörög.
Belerúgok az egyikbe és megpróbálom elterelgetni őket Effie-től.
- Menjetek innen! - kiáltom, majd eldobok egy követ Haymitch hátsó udvara felé. - Gyerünk!
Korábban már kenyeret is dobáltam nekik. Most azonban nem akarom, hogy kövessenek. És miután láttam, hogy Kökörcsin hogyan képes lecsapni dolgokra, megtanultam, hogy ne mutassam ki, hogy félek, ezért aztán megpróbálok határozottnak látszani, míg a gúnár végre meghátrál és elindul, hogy valaki mást kezdjen zaklatni. Effie ezt nem tudja. Ahhoz viszont elég okos, hogy tuda, ezek a jószágok harapnak.
Korábbi találkozásunkból következően elég biztos vagyok benne, hogy Haymitch nincs itthon, úgyhogy Effie háta mögött végre kinyitom az egyébként sem bezárt ajtót.
Amikor Effie már benn van, bevágom az ajtót, és kicsit abban reménykedem, találunk valami gusztustalanságot az ajtófélfán.
Ha Haymitch itthon van és eddig aludt, az ajtócsapásra felébredhetett, ám ő ott ül az ablakban és olyan erősen hahotázik, hogy fognia kell a hasát.
Büszke a libáira.

- Kérem, írja alá ezeket. - mondja Effie undorral, mindenféle szokásos udvariaskodás nélkül.
- Minden nagy öröm látni önt, Miss Trinket. Bájos, mint mindig! - hagyja abba Haymitch végre a nevetést, csak hogy kicsit piszkálhassa a nőt. Elveszi tőle a papírokat, átfutja azokat, majd aláírja, miközben Effie körbenéz Haymitch igénytelen lakhelyén.
- Ez az új parókája? - kérdezi Haymitch, amikor Effie egyre zöldebben néz le a konyha padlóján látható mocsokra.
- Mint mindig, ezúttal is hatalmas öröm, hogy láthatom, Mr. Abernathy. - Majd Effie vékony arany karórájára néz. - Nahát, hogy elment az idő! Majd legközelebb beszélgetünk még. Most el kell érnem a vonatom!

Effie még mindig bőven tartja a menetrendjét, de valóban ideje indulni az állomásra. Peeta egy fehér oszlopnak támaszkodva, kezében egy doboz süteménnyel vár ránk.
Amikor megérkezik a vonat, és Effie felszáll, a süteményeket jegyzettömbje tetejére halmozza. Peeta megpróbál átölelni, miközben Effie-t búcsúztatjuk. Be kell kötnöm a cipőmet, hogy elkerüljem ezt, hiszen Effie még láthat minket az ablakból.
Peeta könyörögve néz rám.
- Ne viselkedj már így!
Nem kellene úgy tennem, mintha nem lennénk azok, amik amúgy nem vagyunk. Nem mindig vagyunk a tévében, de egy részem még mindig úgy tesz, mintha ott lennénk.
Effie a vonatból integet nekünk. Amikor a vonat kipöfög az állomásról, kicsit elengedem végre magam. Nem kell falat emelnem Peeta és énközém. De nem tudom, milyen bogarat ültet majd el Effie Plutarch fülébe.
- Megoldjuk. - szorítja meg Peeta a vállam.
- Nem akarom. - mondom kicsit túl gyorsan, eltolva magamtól Peetát. - Mi a fenéért ez az ő átkozott dolguk?
Felháborodásomat kellemesen csillapítja a Peetára jellemző nyugodtság. Peeta megfogja a kezemet.
- Mert boldogok vagyunk. - Peeta megpörget, szinte beleszédülök. - És mindenki szereti, ha egy történet boldog véget ér.
Még mindig füstölgök, nem tudom, hogy gondolhatja így.
- Tényleg boldog vagy? - kérdezem végül. Kérdésem sokkal félénkebben hangzik, mint vártam.
Peeta arcát az enyémhez szorítja: - Nagyon.
Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: Vasárnaponként

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése