2017. május 21., vasárnap

A nagymentor - 8. fejezet: Nyolc - 1. rész

A gyereknevelés viszontagságai mindannyiunk kedvenc alkoholistájának szemszögéből. A 12. körzet hamvai sorozat befejező kötete. 

- A fiúk miért ilyen rosszak? - zokogja a kislány Katnissnek, hangja a többiek beszélgetésén át visszhangzik. Igazából észre sem kellene vennem, akkor a zaj, de mégis meghallom. Gondolom azért, mert annyira hozzászoktam már ehhez a hanghoz. Próbálok nem hallgatózni, ujjaim egy, az ölemben lévő üveg nyakára kulcsolódnak.
Egy pikniken vagyunk, ami alól tényleg nem tudtam kihúzni magam, tekintve, hogy a saját bejárati ajtóm előtt zajlik. Egy vidám kis találkozó, amely végül minden nyáron megrendezésre kerül, amikor Hawthornék vagy Masonék vagy hogy a pokolba is kellene neveznünk a babaarcút, a szépfiút meg a kölykeiket, megjelennek egy hosszabb nyaralás erejéig. Katniss mindig kitalál valami játékot, Peeta süt valamit, amivel betömheti ennek az éhes seregnek a száját, de mindenki más is jóllakik.
Az első tíz év vagy így valahogy, elég kellemetlen volt. Még azután is, hogy a lány és az ő jó öreg... unokatestvére valamiféle békét kötöttek, elég nyilvánvaló volt, hogy már csak egymás látványa is fizikai fájdalmat okozott a másiknak. Majdnem mindenki megpróbált erről nem tudomást venni, különösen, hogy ők ketten elég ritkán keresztezték egymás útját. Peeta azonban ragaszkodott hozzá, hogy legalább évente rendezzenek egy olyan összejövetelt, amelyen mindenki itt van. Nem tudom, talán ez amiatt lehetett, hogy abból a közösségből, akik közt ő felnőtt, majdnem mindenki meghalt, de mindenképp erőltette a dolgot.
Johannát rohadtul nem érdekelte, hogy kis családja jelenléte általánosan vagy konkrétan milyen tabukat sért. Sőt, úgy tűnt, kifejezetten lelkes attól, milyen sok kellemetlen helyzetbe kerültek végül, de sosem törődött azzal, hogy beszél gyerekei előtt.
Alder talán ezért lett ilyen furcsa.
Miután Johanna közel egy évtizede bukkan fel a Győztesek Falujában gonosz vigyorral, egy befogott szájú férjjel és a legfurább kölyökkel akit valaha bármelyikünk is ismert, a falak leomlani látszanak Katniss és a szépfiú között. Most már látom, hogy rendszeresen együtt álldogálnak, nevetgélnek vagy mély beszélgetésben merülnek el, amikor Gale idelátogat. Elkerülhetetlen azonban, hogy ne legyen egy pillanat, amikor valamelyiküknek eszébe nem jut valami és ismét eljegesedik köztük a hangulat. Azt hiszem azonban, ha a fal le is omlott, egy kerítés azért mindig marad majd kettejük között. Legalábbis amíg Gale meg nem bocsát magának.
Amit kétlek, hogy valaha is teljesen bekövetkezne.

Nem hallom, Katniss mit mond a lányának, de ahogy a szemem sarkából figyelem őket, látom, amint a kislány ajka lefelé görbül. Nem vagyok teljesen biztos benne, de ha tippelnem kellene, azt gondolnám, Katniss kiskorában elég erősen tartotta magát, majd pedig átkozottul gyorsan fel kellett nőnie, így nem nagyon tudja, milyen, amikor az embert más gyerekek bosszantják. Számára egyszerűbb volt, ha da sem figyelt a többi gyerekre. Neki kisebb baja is nagyobb volt annál, hogy ilyen miatt aggódjon, ami nagyon egyszerű módja, hogy az ember ne nagyon vegye észre a rosszabb gyerekeket. A lányának azonban nincs része ebben a luxusban. Persze úgy vélem, ez hatalmas áldás, de azért ezt így önmagában hogy is érthetné meg egy nyolc éves kislány?
Amikor őket nézem, érzem, hogy feltörnek bennem a könnyek. Nem tudom, mikor történt, mikor kezdtem úgy érezni, hogy szinte vágyom az idióta "mentor" szerepre, mégis határozottan ellenállok a kényszernek, hogy oda álljak a fejük fölé és kéretlen tanácsokkal lássam el őket.
Mert a kislány nem engem kérdezett. Hanem az anyját.
Én viszont biztos nem mondok semmit, ha nem kérdeznek.

2017. május 14., vasárnap

A nagymentor - 7. fejezet: Hat

A gyereknevelés viszontagságai mindannyiunk kedvenc alkoholistájának szemszögéből. A 12. körzet hamvai sorozat befejező kötete. 

- Miért nincs a papa a pékségben, Haymitch? - kérdezi Hope, miközben megigazítja a hátizsákját, amikor hazafelé sétálunk az iskolából. A táska félig van csak becipzárazva, néhány rajza és törött ceruzája kandikál ki a tetején. Katniss képes olyan rendben tartani a kislány dolgait, ahogy az életét szokta menteni.
Rántok egyet a kötélen, amit az öccsére kötöttem hámként, hogy elhúzzam a büdös tócsától, amibe épp belemerülni készült, és visszahúzom hozzánk. Fletcher mindvégig nevetgél, gyorsan talpra áll, amikor én megállok, és valószínűleg máris a következő veszélyes vagy gusztustalan dolog felé veszi az irányt. Már fél napja ezen a pórázon tartom a kisfiút, mióta Katniss idegesen lepasszolta őt. Láthatóan Peeta elég csúnyán megégette magát a pékségben, és szüksége volt valakire, aki vigyáz a gyerekekre, amíg ő Peetával foglalkozik. Először azt hittem, teljesen jól megleszünk a kicsivel, ha kiülünk nézni a libákat, hagytam, hogy csinálja a kis gyerekes dolgait. De miután az egyik liba majdnem megharapta az arcát, úgy döntöttem, hogy neki talán mégsem ugyanolyan a kapcsolata az állatokkal, mint a nővérének, így jobb lesz, ha teszek róla, hogy rendesen viselkedjen.
- A papád már megint beteg, bogárkám. - dünnyögöm, és próbálok nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy a kisfiú épp egy kövér, lusta városi patkányt közelít meg, amely a hentes és a vegyesbolt közötti szemetesek között kóvályog.
- Móus - morran fel rekedtes hangján, kezét olyan lassan és határozottan nyújtva ki, hogy úgy gondolom, ha hagyom, még meg is fogja azt a dolgot. Kövér, ostoba és lusta a napfényben, de meglepően gyors tud lenni egy olyasvalaki számára, aki még nem teljesen képes uralni a hólyagját.
Ismét rántok a kötélen.
- Az nem mókus, kicsikém. - Ezúttal a kicsi maga totyog vissza hozzánk, csöndesen énekelgetve magának.
Kis mániákus.
- De Haymitch, senki más apukája nem beteg így. - A lány nem adja fel.
Lassan sétálunk az utcán, miközben azon gondolkodom, hogyan válaszolhatnék erre diplomatikusan, amikor megáll az út közepén és dühös gyanúval az arcán így szól.
- Már megint kitalál dolgokat, csak hogy megcsókolhassa a mamát?
Na, most biztos viccel velem. Ilyen vajon tényleg megtörtént?
- Mert ez így nem igazság! - dobbant egyet, de szerebcsére folytatja az utat. - Azt ígérte, hogy ma csinálunk sütit, aminek a tetejére virágot rajzolunk!
Elég biztos vagyok benne, hogy nincs más, amit Peeta szívesebben tenne, de nem most nem képes rá.
- Sajnálom, bogárkám! - mást tényleg nem nagyon tudok ehhez hozzáfűzni.

2017. május 7., vasárnap

A nagymentor - 6. fejezet: Négy, 2. rész

A gyereknevelés viszontagságai mindannyiunk kedvenc alkoholistájának szemszögéből. A 12. körzet hamvai sorozat befejező kötete. 

- Nem tudtad? Az öregek mind ismerik egymást. - mondom sült pulykával teli szájjal, amikor azt magyarázom a kislánynak, Hazelle-lel együtt hogyan ismerkedtünk meg Beetee-vel. Hazelle halkan kuncog, amikor megpróbál elvenni egy tekercset, majd félbeszakítja a mozdulatot, hogy elkapja a Fletcher kezéből kirepülő kanalat.
- Szép lövés volt, kicsikém - jegyzi meg.
Hope-nak nem tetszik az eszmefuttatásom.
- De Sae nem is ismer őt, pedig már van vagy száz éves. - erősködik. A tányérján apró falatokra van vágva az étel, de az elmúlt tíz percben nem evett többet egy szem borsónál. Mondjuk a borsót nem szereti annyira.
Le is nyúlom a felét.
Katniss láthatóan készen áll rá, hogy rászóljon kislányára, hogy ne legyen udvariatlan (rám pedig, hogy ne szedjem el a kislánya elől az ennivalót), de Sae csak mosolyog és megrázza a fejét.
- Csak majdnem, gyermekem. Csak majdnem.
Azt hiszem, ez így is van. Sae olyan nyolcvan körül lehet, azt hiszem. Most, hogy már van mit ennünk, és nem vagyunk félholtak ettől vagy attól, azt hiszem, a hatvan éves nők sem tűnnek olyan öregnek, ez azonban nem változtat azon, hogy Greasy Sae-nek már nincs túl sok hátra. A bőre olyan ráncos és papírvékony, hogy akár egy villával el lehetne vágni. Már negyven évesen is hatvannak nézett ki, nem sokkal később pedig már nyolcvannak.

Hawthornék-nál ülünk, hogy rögtönzött üdv-itthon-vacsorával köszöntsük Posy-t, aki befejezte a tanítóképző főiskolát vagy azt, amiért a Kapitóliumban volt. A kicsinek köszönhetően a szemem úgy bedagadt, hogy alig látok, de azt be kell vallanom, rég éreztem már ilyen jól magam ilyen sok ember között.
És azt hiszem, azt is hozzá kellene tennem, hogy rég voltam már ilyen sokáig józan is.
Talán ez azért van, mert olyan emberek vesznek körül, akiknek az enyémhez hasonló emlékeik vannak.
Hazelle - nem szégyellem kimondani - veszettül jól néz ki. Mintha az évtizedek számára visszafelé haladnának a háború óta. Immáron rendszeresen eszik és már nem nyomja a teher a vállát, hogy négy gyereket kell etetnie egy orvvadász és egy mosónő keresetéből. Gyermekei olyan jól gondoskodnak róla, hogy akár azt is megtehetné, hogy egész hátralévő életében csak fetreng, de visszautasítja, hogy ne dolgozzon, amikor épp nem az országot-világot járja.
Effie féltékeny rá, amiért Hazelle minden héten kitakarítja a lakásomat, ezért érdekességképpen próbálom azt is megemlíteni, Hazelle milyen jól is néz ki. Hogy őszinte legyek, én rettegek tőle. Elég biztos vagyok benne, hogy ha átlépnék egy bizonyos határt, simán széttépne. Ha rendszeresebben látnám őt, nem tudom, sikerülne-e hosszabb időt eltöltenem anélkül, hogy valamit össze ne mocskoljak. Nem beszélve arról, hogy az összes, különböző szinten bizarr Hawthorne fiúval rendszeresen foglalkoznom kell, amit pedig módszeresen igyekszek elkerülni.
Effie nem aggódik emiatt. Azt hiszem, ha kínosan őszinte akarok lenni, akkor azt is el kell ismernem, hogy Effie akkor sem aggódna, ha Hazelle kevésbé lenne belevaló, és ha a fiai és unokái hétköznapi, érzelmileg stabil férfiak lennének, akikkel le lehet ülni meginni egy sört. De ezt azért neki be nem vallanám.
Ha már itt tartunk, egész nap ittam egyetlen sört sem. Ez egyben jó és rossz is, azt hiszem. Miután a fiatalok párhuzamosan omlottak össze, kidobáltam az összes rövidet a házból. A sör jobban feltölti az embert. Nehezebb tőle lerészegedni, mint hagyományos rövidtől, így aztán most csak sörözöm. Még mindig magam előtt látom Thom áhítatos pillantását, amikor egymás után több üveg minőségi alkoholt adtam neki azokból az italokból, amiket Effie hozott nekem, cserébe az ő házi főzésű söréért. Azóta megpróbálok olyan keveset inni, amennyire csak tudok, ahhoz eleget, hogy elűzzem a rémképeket, de azért nem olyan sokat, hogy bármikor is ne legyek képes kezelni bármilyen váratlanul bekövetkező vészhelyzetet.
Azt kell, hogy mondjam, ezen próbálkozásaim elég különböző mértékű sikerrel jártak.
Néha nehéz, mint a fene és olyankor szétcsúszok. Azt hittem, a mai nap is ilyen lesz, amikor a kislány anyukája depressziójáról kezdett kérdezgetni. Olyan nap, amikor egy, három vagy akár öt sör sem elég, és bármit megteszek, hogy bejussak a városba, hogy megvesztegessem a helyi pálinkafőzőt egy kis fehérszeszért. De ma még nem tettem ilyet. És a mai nap végül egész jól is alakult.
Még a monoklival is, meg minden.