A nagymentor - 8. fejezet: Nyolc - 1. rész

A gyereknevelés viszontagságai mindannyiunk kedvenc alkoholistájának szemszögéből. A 12. körzet hamvai sorozat befejező kötete. 

- A fiúk miért ilyen rosszak? - zokogja a kislány Katnissnek, hangja a többiek beszélgetésén át visszhangzik. Igazából észre sem kellene vennem, akkor a zaj, de mégis meghallom. Gondolom azért, mert annyira hozzászoktam már ehhez a hanghoz. Próbálok nem hallgatózni, ujjaim egy, az ölemben lévő üveg nyakára kulcsolódnak.
Egy pikniken vagyunk, ami alól tényleg nem tudtam kihúzni magam, tekintve, hogy a saját bejárati ajtóm előtt zajlik. Egy vidám kis találkozó, amely végül minden nyáron megrendezésre kerül, amikor Hawthornék vagy Masonék vagy hogy a pokolba is kellene neveznünk a babaarcút, a szépfiút meg a kölykeiket, megjelennek egy hosszabb nyaralás erejéig. Katniss mindig kitalál valami játékot, Peeta süt valamit, amivel betömheti ennek az éhes seregnek a száját, de mindenki más is jóllakik.
Az első tíz év vagy így valahogy, elég kellemetlen volt. Még azután is, hogy a lány és az ő jó öreg... unokatestvére valamiféle békét kötöttek, elég nyilvánvaló volt, hogy már csak egymás látványa is fizikai fájdalmat okozott a másiknak. Majdnem mindenki megpróbált erről nem tudomást venni, különösen, hogy ők ketten elég ritkán keresztezték egymás útját. Peeta azonban ragaszkodott hozzá, hogy legalább évente rendezzenek egy olyan összejövetelt, amelyen mindenki itt van. Nem tudom, talán ez amiatt lehetett, hogy abból a közösségből, akik közt ő felnőtt, majdnem mindenki meghalt, de mindenképp erőltette a dolgot.
Johannát rohadtul nem érdekelte, hogy kis családja jelenléte általánosan vagy konkrétan milyen tabukat sért. Sőt, úgy tűnt, kifejezetten lelkes attól, milyen sok kellemetlen helyzetbe kerültek végül, de sosem törődött azzal, hogy beszél gyerekei előtt.
Alder talán ezért lett ilyen furcsa.
Miután Johanna közel egy évtizede bukkan fel a Győztesek Falujában gonosz vigyorral, egy befogott szájú férjjel és a legfurább kölyökkel akit valaha bármelyikünk is ismert, a falak leomlani látszanak Katniss és a szépfiú között. Most már látom, hogy rendszeresen együtt álldogálnak, nevetgélnek vagy mély beszélgetésben merülnek el, amikor Gale idelátogat. Elkerülhetetlen azonban, hogy ne legyen egy pillanat, amikor valamelyiküknek eszébe nem jut valami és ismét eljegesedik köztük a hangulat. Azt hiszem azonban, ha a fal le is omlott, egy kerítés azért mindig marad majd kettejük között. Legalábbis amíg Gale meg nem bocsát magának.
Amit kétlek, hogy valaha is teljesen bekövetkezne.

Nem hallom, Katniss mit mond a lányának, de ahogy a szemem sarkából figyelem őket, látom, amint a kislány ajka lefelé görbül. Nem vagyok teljesen biztos benne, de ha tippelnem kellene, azt gondolnám, Katniss kiskorában elég erősen tartotta magát, majd pedig átkozottul gyorsan fel kellett nőnie, így nem nagyon tudja, milyen, amikor az embert más gyerekek bosszantják. Számára egyszerűbb volt, ha da sem figyelt a többi gyerekre. Neki kisebb baja is nagyobb volt annál, hogy ilyen miatt aggódjon, ami nagyon egyszerű módja, hogy az ember ne nagyon vegye észre a rosszabb gyerekeket. A lányának azonban nincs része ebben a luxusban. Persze úgy vélem, ez hatalmas áldás, de azért ezt így önmagában hogy is érthetné meg egy nyolc éves kislány?
Amikor őket nézem, érzem, hogy feltörnek bennem a könnyek. Nem tudom, mikor történt, mikor kezdtem úgy érezni, hogy szinte vágyom az idióta "mentor" szerepre, mégis határozottan ellenállok a kényszernek, hogy oda álljak a fejük fölé és kéretlen tanácsokkal lássam el őket.
Mert a kislány nem engem kérdezett. Hanem az anyját.
Én viszont biztos nem mondok semmit, ha nem kérdeznek.


- Haymitch, már vagy öt perce folyamatosan beszélek hozzád, de egyetlen dologra sem reagálsz, amit mondok. - dühöng Effie, majd táskája szíjával megveregeti a vállamat. - Szerintem még csak nem is figyelsz rám.
- Talán majd, ha olyasmit mondasz, amire érdemes odafigyelni. - mormolom, miközben visszadobom az üveget. Kiittam az egészet, ez a gondolat pedig felzaklat. Az ilyen alkalmakkor mindig egynél több italra vágyom. Ez a sok ember. Nem tudom, mit kezdjek velük, ha józan vagyok. Inkább kiülök hátra a kertembe és dobálom a kaját a libáimnak.
Effie úgy néz rám, hogy tekintetével az egész világot képes lenne befagyasztani, de hát nem is véletlen, amiért a Lángra Lobbant Lánnyal mindig is olyan jól megértettük egymást. Engem nem olyan könnyű lehűteni. Nem beszélve arról, hogy már évek óta megtanultam, hogyan hagyjam figyelmen kívül Effie-t. Ez pedig nemigen érdekel, különösen, amikor ő is úgy taktikázik, hogy nem figyel rám egészen addig, amíg meg nem bánom bűneimet, ahogyan most is teszi. Ahelyett, hogy azt tenném, amire vágyik, átmegyek az udvar másik végébe, ahol egy jéggel teli vödör tele van Thom legfrissebb sörével. Sikerül lenyúlnom az utolsót. Amikor visszaérek a helyemre, hogy leüljek, Effie még mindig füstölög, de tudom, hogy hamarosan abbahagyja.
- A kisgyerekek néha rosszak - mondja végül, én pedig tudom, nyertem. Végig tudta, mi idegesít engem egész idő alatt és ez marta belülről. Effie sokkal figyelmesebb, mintsem bevallaná, vagy még inkább, ha meg is próbálná figyelmen kívül hagyni. Azt hiszem, ez amiatt lehet, hogy olyan sok éven át kellett vágóhídra vezetnünk gyerekek tömegeit.
- Ez már csak ilyen. Túl kell lépned rajta. - mondja azzal a sorsszerű hozzáállással, amely mindkettőnket éveken át segített épelméjűnek maradni. - Majd Hope is túlteszi magát ezen. És persze úgy tűnik, ez Katnisst és Peetát nem izgatja annyira.
Ha a Katnis szemében látható zavarra és fájdalomra gondolok, szívesen vitába szállnék, de semmi értelme. Mindegy mennyire megváltozott, Effie néha nagyon feledékeny tud lenni. Ez egyfajta kényszerű feledékenység, amely megvédi őt az élet kegyetlen valóságától, de mindegy. Nem beszélve arról, hogy pontosan megérti, hogy Katnissnek sokkal több vesztenivalója van, mint nekem. Bár nem kellene, Peeta épp ezt a pillanatot választja, hogy beleszóljon felesége és kislánya beszélgetésébe. Bár nem hallom, mit mond, az arcán lévő mániákus düh még Effie számára is nyilvánvaló.
- Jó, egy kicsit talán mégis felzaklatja ez a dolog Peetát, de csak egy egész kicsit. De csak mert ő olyan... - keresgéli Effie a megfelelő kifejezést - védelmező típus.
Azt hiszem, ez valóban jobban hangzik, mint az őrült. És valóban az is. Soha nem gondoltam volna, hogy kettejük közül Katniss lesz a lazább szülő, de kevés kivételtől eltekintve ez a helyzet.

Amikor átnézek az udvar túlsó végére, látom, hogy Katniss megragadja Peetát az ingénél fogva, és elcibálja a lányuktól, aki még mindig szipog és zavartan ül. Onnan, ahonnan ülök, jól látom, amint Katniss a fészer mögé húzza Peetát és erősen megrázza őt, ami egy pillanat alatt megnyugtatja. Aztán vitatkozni kezdenek.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem, amikor ezek ketten vitatkoznak. Nyilván általában is öröm látni, ahogy nevetséges dolgok miatt képesek felhúzni magukat, de ez több annál. Olyan... hétköznapi. És azt hiszem, egy kicsit nézhetem, hogy valami olyasmit csinálnak, ami a normális életre emlékeztet.
- Ó, Istenem... - kezdi Effie.
- Hidd el, sokkal tovább nem érdemes nézni őket - horkanok fel és elfordítom a székemet.
- Miről beszélnek? Miért?
- Mert szomszédjukként az a fájdalmas tapasztalatom, hogy az egyik fajta felajzottságot egy másik követi aztán. Nem tudom. Talán Peeta rohamai miatt lehet, de sosem kérdeztem.
Effie pislog egyet, mielőtt összeroskadna.
- Ó. Óóóóóóh. De ez... aligha... ideillő. Különösen a szabadban. De tényleg, hát komolyabban oda kellene figyelniük a higiéniára.
- Nos, általában nem szokásuk a fészer oldalának dőlve kefélni, különösen, amikor tele az udvar emberekkel, de csak a szerencsén múlik, hogy nincs legalább tíz gyerekük, én mondom neked. - mondom Effie-nek, miközben felállok.
Effie nem mozdul meg, hogy velem jöjjön. Egész délután a pléden heverészett, nem nagyon akar felkászálódni.
- Hova mész? - hunyorog rám.
- Utánanézek az én kislánykámnak. - mormolom.

Amint lépek egyet, megjelenik Fletcher a semmiből és épp a lábam alá kerül. Felbukok rajta, majd elterülök a füvön. Effie kacagni kezd.
- Nézd! - tol valamit Fletcher az arcomba olyan közel, hogy alig tudom kivenni, mi is az egyáltalán. Felülök, ő hátrébb lép egy kicsit, így az a valami a látószögembe kerül. Bárcsak ne tenné.
- Öcskös, vidd ezt a békát az arcomból.
Nem így tesz, ehelyett ott lobogtatja a békát a kezében.
- Ez a legnagyobb! Én találtam! - érzem, amint vízcseppek borítják be az ingemet és a karomat.
- A fenébe kölyök, ez az állat tönkretesz engem.
A kis démon mániákusan kuncog, én pedig hallom, amint Effie megszid, amiért egy öt éves gyerek előtt szitkozódom.
- Menj, mutasd meg Effie-nek - morgom, miközben felállok. - Imádja a békákat.
Amint befordulok a ház sarkán, meghallom magas hangú visítását és nem állhatom meg, hogy el ne kezdjek vigyorogni magamban.

Hope-ot a verandán üldögélve találom, dühösen rajzol valamit egy darab papírra, másik kezével pedig a macskáját simogatja. Orrát összehúzza és néhány másodpercenként szipog.
- Mi bánt, bogárkám? - kérdezem, ő viszont olyan gyorsan felpattan, hogy nem látom, mit rajzolt. A hirtelen mozdulattól a macska megijed és elslisszol.
- Utálom Jasper Hawthorne-t. - néz mogorván és még erősebben rányomja a ceruzát a papírra.
- Most épp mit tett? - kérdezem, miközben letelepszem mellé. Nem ez az első eset, hogy ez a kölyök problémát okoz. Már kisgyermek korukban is rendszeresen összevesztek, ami rendre azzal végződött, hogy Hope meghúzta a fiú haját. Egyszer sírva találtam rá Hope-ra az udvaron, mert Jasper az egész délutánt egy fán ülve töltötte, és mogyorószemekkel dobálta Hope-ot, míg a kislány megpróbálta rávenni őt, hogy tegyen vissza egy madárfiókát a fészkébe. Tavaly Jasper egymáshoz kötözte az összes libát. Amikor Hope meglátta, mi maradt a kis libacsaládjából, akik egymást próbálták csipkedni, hogy kiszabadulhassanak, egy hatalmasat húzott be Jaspernek.
Bármennyire is szeretném, őszintén szólva nem gondolom, hogy a gyerek szándékosan szeretné bántani Hope-ot. Akárhányszor látom, hogy a kisfiú valami rosszat tesz, mindig nevet, jobban élvezi a rá irányuló figyelmet, semmint hogy azzal foglalkozzon, mit is mondanak neki. Mindig azért könyörög a húgának, hogy másszon fel a ház oldalára és dobálja onnan különböző dolgokkal, hogy ki tudja azokat cselezni. Amikor az beleegyezik és valami elkerülhetetlenül fejbe találja, Jasper már szinte izgatottá válik. Úgy tűnik, a humorérzéke nem elég fejlett, fájdalom iránti érzékenysége, legyen szó fizikai vagy pszichés fájdalomról, pedig egyáltalán nem létezik.
Alapjában véve Jasper elég furcsa kisfiú. Valójában az anyjára hasonlít. Hope azonban még túl fiatal, hogy megértse ezt a fajta humort, és nem hinném, hogy Jasper érezné, milyen kis hülyegyerek jelenleg.
Pedig örömmel bebizonyítanám neki.
Hope egy percig nem mond semmit, csak a rajzára összpontosít, beharapja az alsó ajkát. Az arcán könnyei árkokat vágtak az azt állandóan elfedő vékony porrétegbe.
Én sem mondok semmit. Nem vagyok biztos benne, hogy bele kell-e ebbe avatkoznom.
- Kicsúfolt.
- Nos, akkor idióta. A világon nincs az a gúnynév, ami illene rád.
- Azt mondta, holdképű vagyok. - köpi ki a szót, mire én megrázom a fejem és zavartan nézek. Ez tényleg baromság, de nem értem, miért húzza fel magát rajta.
Hope felsóhajt, mintha mi sem lenne ennél nyilvánvalóbb.
- Tudod, azért, mert a fejem kerek és igazából fehér. Mint a hold. Jasper azt mondja, lehet, hogy onnan jöttem.
Mielőtt válaszolhatnék, Hope folytatja és ledobja közben a rajzát a földre.
- Miért nem nézek ki úgy, mint mindenki más?
Ez mekkora hülyeség.
- Senki nem néz úgy ki, mint mindenki más, bogárkám. - mondom, aztán megpróbálom elütni egy viccel. - Nem akarsz inkább művész lenni? Akkor beleköthetnél ezekbe a dolgokba.
- De igaza van. Senkire nem hasonlítok, még Fletcherre sem. Olyan akarok lenni, mint az anyukám.

Nem tudom, kellene-e ezzel foglalkoznom. Nem érti, régen milyen világ volt. Sápadt kis bőre a kiváltságosok jele volt, hogy övé a vagyon és a hatalom egy szelete. A hajától eltekintve, teljesen úgy néz ki, mint a Kereskedő réteg tagjai. Apai nagyanyjának csontozatát örökölte, orra olyan, mint legfiatalabb nagybátyjáé, arcformája pedig nagynénjéé. Azért nem hasonlít senkire, mert akikre hasonlíthatna, már mind meghaltak.
De minden mozdulatában, minden egyes kimondott szavában szülei történetét látom. Amikor sír, az anyjára hasonlít, amikor pedig fekszik, az apjára. Úgy húzza össze a szemét, mint Katniss, úgy nevet, mint Peeta. Olyan barátságos, mint Peeta volt fénykorában, de szeretetreméltó ügyetlensége abból fakad, hogy úgy nőtt fel, hogy közben látta, az anyja, hogyan kerül kapcsolatba a körülötte lévőkkel.
Hope nem egy átkozott kitaszított. Nincs más, aki jobban tartozna ebbe a körzetbe. De nem hinném, hogy Jaspernek erről halovány fogalma lenne. Ő a Második körzetben él. Ő nem érti, hogy, hogy a Peremben élők és a Keresledő réteg tagjai között nagyobb feszültség volt, mint a kislányban. Jasper csak egy rossz gyerek, aki mindenbe beleköt.
Sajnos ezúttal olyanba talált bele, ami egy ideje Hope-ot is bántja.
- Anya mindenkire hasonlít. - folytatja Hope szárnyaszegetten. - És olyan csinos. Senki nem mondja rá, hogy holdképű. - Azt hiszem, minden gyerek átkozottul szépnek látja az anyukáját, de tudván, hogy Katniss mennyire átlagosnak gondolja magát, nagyon viccesnek találná, ha hallaná, hogy a lánya mit gondol róla, ha kiemelnénk azt a szövegkörnyezetből.
- Bogárkám, ha valami, akkor már inkább holdsugár vagy. Adj Jasper Hawthorne-nak pár évet és meg fogja bánni, hogy nem így nevezett.
Amint kimondom ezeket a szavakat, azonnal meg is bánom. Igazából azt kívánom, hogy ha idősebbek lesznek, Jasper hagyja békén a lányt.
- Te nem tudod, ez milyen érzés! - tiltakozik Hope. - Mert te öreg vagy.
Felhorkanok.
- Azt hiszed, az idős embereket nem piszkálják? Engem még a mai napig rendszeresen büdös alkoholistának neveznek. Pedig egy ideje már betöltöttem a nyolcat.
Hope úgy néz rám, mint aki azonnal elsírja magát. Világos, hogy nem a megfelelő stratégiát választottam.

- Csak azt mondom, ha valaki csúnyát mond rád, azzal nem kell foglalkozni - köszörülöm meg a torkomat. - Akarsz még barátkozni ezzel a fiúval?
- Nem. - nyel egyet Hope.
- És miért nem?

- Mert kicsúfol. És mert túl durván játszik. És kerget engem, amikor azt mondom neki, hogy álljon meg. És mert a Papa bekattan miatta.
- Akkor meg mit érdekel, mit mond? Nekem úgy hangzik, mintha egy idióta lenne.
Először Hope nem válaszol. Felveszi a rajzát, a mellkasához szorítja és lenéz a térdére.
Azt végül így válaszol: - Mert lehet, hogy ők is ezt gondolják.
- Kik azok az ők? - kérdezem jelentőségteljesen, mert bármennyire is igyekszem követni, lassan hülyének érzem magam.
- A többi gyerek. Lehet... lehet, hogy mind azt gondolják, hogy viccesen nézek ki, de Jasper az egyetlen, aki elég bátor, hogy ezt el is mondja nekem.
- Te most tényleg azt hiszed, hogy a barátaid ezt gondolják rólad? - Remélem, ha Hope egyszer felnő, nem olyan undorral fog visszagondolni "Haymitchre és az ő rávezető kérdéseire", amilyen undorral én most felteszem azokat.
- Lehet, hogy titokban ezt gondolják, de valakivel játszani akarnak, hogy ne egyedül kelljen.
Nos. Talán valóban. Azt hiszem, ebben lehet valami.
Azt hiszem, ez a probléma lényege. Kizárt, hogy bebizonyítsam neki, hogy az emberek alapvetően jók, hogy nem fogják megbántani, kihasználni meg ilyenek. És azt sem tudom, miért érdekel ez valójában. Hogy a pokolba jutottam el onnan, hogy minden éjjel izzadságban úszva arra ébredek, hogy amiatt aggódom, hogy kisorsolják a Viadalra, hogy a tornácon ülök és amiatt érzem magam rosszul, mert valaki azt hiszi, hogy ő furán néz ki?
A vicces az, hogy ez nekem igenis fontos. Hope érzései, nevetséges, mert mások azt gondolhatnák, hogy azon élet-halál problémák távlatából, amikkel életem során meg kellett küzdenem, ez nem jelent számomra semmit. Pedig a gondolat, hogy Hope emiatt sír, bőven elég ahhoz, hogy egész éjjel ne tudjak aludni.

Fél éjszaka egyébként is fenn leszek, mert még mindig amiatt rettegek pokolian, hogy egyszer majd kisorsolják, pedig számos bizonyíték van már az ellenkezőjére.
- Te is ezt gondolod? - Ez minden, ami eszembe jut.
Hope alsó ajka megremeg, amint kifakad belőle: - Igen! Szerintem is vicces fejem van!
- Először is, nincs és nem vagyok hajlandó még egyszer meghallgatni, ahogy kimondod. Másodszor pedig nem ezt kérdeztem. Te is azt gondolod, hogy a barátaid viccesen néznek ki?
- Hááát... nem... de ők nem úgy néznek ki, mint én.
- Akkor tehát mindenki ugyanúgy néz ki? - A Tizenharmadik körzetből származó emberek beáramlásával már nem létezik a "Peremen élők" kategóriája, mint azelőtt. A legtöbb gyereknek sötétebb a bőre, mint Hope-é, és legtöbbjüknek még mindig sötét haja van, de összességében elég változatosak.
- Nem. Más a hajuk színe, meg ilyenek, de én vagyok a legsápadtabb a legkerekebb arccal.
- És az alapján öntötted el, kit fogsz szeretni, hogy hogy néz ki? Milyen színű a bőre és a fejformája?
- Nem! - rázza meg Hope a fejét, mintha valami hülyeséget javasoltam volna.
- Akkor még csak eszedbe sem jut, amikor rájuk gondolsz?
- Nem!
- Akkor miért hiszed, hogy ők így gondolkodnak rólad?
- Hááát... mert Jasper azt ... - válaszol lassan.
- Jasper a barátod?
- Nem. - Hope hajfonatai röpködnek a feje körül, olyan hevesen rázza a kislány a fejét.
- Nos, akkor bogárkám, már csak én nem tudom követni a logikádat.
- Én egyszerűen szomorú leszek miatta. - buggyannak ki a könnyei.
Aztán átölelem, pedig nem is vagyok biztos benne, hogy illik-e átölelni egy öt évnél idősebb gyereket. De Hope sír, nekem pedig lövésem sincs, hogy parázhat egy ilyen dolog miatt, mert jelenleg nagyon aranyos és halál biztos vagyok benne, hogy később meg gyönyörű lesz. De öreg vagyok és egész életében mellette voltam, és tudom, mi jár a fejében, és hogy bármit is mondok, azzal nem tudom megnyugtatni.
- Az normális, ha szomorú vagy. - Nem tudom, mi mást mondhatnék még. Remélem, hogy amikor felnő, nem fog majd utálni ezért.
Hope hátrahúzódik, és könnyes, kerek szemekkel azt kérdezi:
- Tényleg normális? Anyukám azt mondta... hogy ne foglalkozzak vele és akkor nem fog fájni.
- Ez is igaz. De ha szomorú vagy, hát szomorú vagy. Nincs értelme még rosszul is érezned magad miatta.
- Hát jó. - Csak ennyit mond, de szorosan ölel és nem enged el. Én is ölelem, míg az ingembe zokogja bánatát. Mást úgysem tehetek.

- Hope? - hallatszik egy hang a kert hátuljából. Nem tudom, ki az, túl sok átkozott kölyök van itt ahhoz, hogy mindet felismerjem a hangjáról. - Hol vagy?
- Itt vagyok! - Hope hangja megbicsaklik, amint válaszol. Hangosan köhög, megpróbálja elrejteni.
Az őt kereső hang egyre hangosabb, ahogy megkerüli a házat.
- Bújócskázunk a Réten. Jössz?
Erre a zokogás abbamarad.
- Azonnal ott vagyok! - kiabálja, közvetlenül bele a fülembe.
Hope leszáguld a lépcsőn és hátraszalad, engem pedig ott hagy a tornácon ülve a rajzával együtt. Felveszem, és amikor meglátom, mit ábrázol, annyira elkezdek nevetni, hogy köhögési roham tör rám. Amikor végre elmúlik, felállok, összehajtogatom a rajzot és zsebre teszem.
Ezt meg kell mutatnom Peetának.

Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: vasárnaponként