A nagymentor - 7. fejezet: Hat

A gyereknevelés viszontagságai mindannyiunk kedvenc alkoholistájának szemszögéből. A 12. körzet hamvai sorozat befejező kötete. 

- Miért nincs a papa a pékségben, Haymitch? - kérdezi Hope, miközben megigazítja a hátizsákját, amikor hazafelé sétálunk az iskolából. A táska félig van csak becipzárazva, néhány rajza és törött ceruzája kandikál ki a tetején. Katniss képes olyan rendben tartani a kislány dolgait, ahogy az életét szokta menteni.
Rántok egyet a kötélen, amit az öccsére kötöttem hámként, hogy elhúzzam a büdös tócsától, amibe épp belemerülni készült, és visszahúzom hozzánk. Fletcher mindvégig nevetgél, gyorsan talpra áll, amikor én megállok, és valószínűleg máris a következő veszélyes vagy gusztustalan dolog felé veszi az irányt. Már fél napja ezen a pórázon tartom a kisfiút, mióta Katniss idegesen lepasszolta őt. Láthatóan Peeta elég csúnyán megégette magát a pékségben, és szüksége volt valakire, aki vigyáz a gyerekekre, amíg ő Peetával foglalkozik. Először azt hittem, teljesen jól megleszünk a kicsivel, ha kiülünk nézni a libákat, hagytam, hogy csinálja a kis gyerekes dolgait. De miután az egyik liba majdnem megharapta az arcát, úgy döntöttem, hogy neki talán mégsem ugyanolyan a kapcsolata az állatokkal, mint a nővérének, így jobb lesz, ha teszek róla, hogy rendesen viselkedjen.
- A papád már megint beteg, bogárkám. - dünnyögöm, és próbálok nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy a kisfiú épp egy kövér, lusta városi patkányt közelít meg, amely a hentes és a vegyesbolt közötti szemetesek között kóvályog.
- Móus - morran fel rekedtes hangján, kezét olyan lassan és határozottan nyújtva ki, hogy úgy gondolom, ha hagyom, még meg is fogja azt a dolgot. Kövér, ostoba és lusta a napfényben, de meglepően gyors tud lenni egy olyasvalaki számára, aki még nem teljesen képes uralni a hólyagját.
Ismét rántok a kötélen.
- Az nem mókus, kicsikém. - Ezúttal a kicsi maga totyog vissza hozzánk, csöndesen énekelgetve magának.
Kis mániákus.
- De Haymitch, senki más apukája nem beteg így. - A lány nem adja fel.
Lassan sétálunk az utcán, miközben azon gondolkodom, hogyan válaszolhatnék erre diplomatikusan, amikor megáll az út közepén és dühös gyanúval az arcán így szól.
- Már megint kitalál dolgokat, csak hogy megcsókolhassa a mamát?
Na, most biztos viccel velem. Ilyen vajon tényleg megtörtént?
- Mert ez így nem igazság! - dobbant egyet, de szerebcsére folytatja az utat. - Azt ígérte, hogy ma csinálunk sütit, aminek a tetejére virágot rajzolunk!
Elég biztos vagyok benne, hogy nincs más, amit Peeta szívesebben tenne, de nem most nem képes rá.
- Sajnálom, bogárkám! - mást tényleg nem nagyon tudok ehhez hozzáfűzni.


Hope mély levegőt vesz és egy másodpercig attól tartok, hisztizni kezd, de nem, csak rugdossa a köveket a lába előtt szomorúan. Ahogy lehajtja a fejét, sokkal jobban látom a hátizsákjából kilógó rajzokat. Egyre jobban rajzol. De tényleg, sokat fejlődött. Nem akarok hazudni, hogy nem vagyok elfogult, és nem is igazán tudnám senkihez se hasonlítani, de sokkal jobban rajzol, mint amire az ember egy hatévestől számít.
A képen már látom is, amint ő és az apja azokat az átkozott sütiket sütik. Olyan hatalmas a mosolyuk az arcukon, hogy rémisztő lenne, ha az valaki arcán ténylegesen megjelenne. Rájövök, hogy tennem kell valamit, amivel felvidítom a kislányt, mivel egyértelműen olyan dologra vár, amire lehet, hogy még napokig várnia kell.
- Ki a legjobb barátod az iskolában? - kérdezem, szinte már követelően.
Hope arcán a szomorúságot zavarodottság váltja fel, úgy néz rám, mintha kérdésemmel túl messzire mentem volna.
- Lindy - hangsúlyozza ki, mintha ez lenne a legnyilvánvalóbb dolog a világon, én pedig egy utolsó idióta vagyok, amiért nem tudom.
- Milyen Lindy? - bököm meg kuncogva. - Szerinted ismerek én rajtad kívül más gyereket?
- Lindy Alberts - sóhajt fel Hope elkeseredetten. - Nem tudod? Az ő apukája a főnök a körzetben.
- Polgármesternek mondják, bogárkám.

Thom és felesége olyan, mintha egymagukban akarnák benépesíteni a körzetet hasonmásaikkal. Jelen pillanatban nem is tudom, talán nyolc gyerekük van? Még mindig fogalmam sincs, melyiket hog hívják, kivéve talán a legidősebbet, Sallyt, aki ott szemtelenkedett velem aznap, amikor Hope megszületett. De soha nem töltök velük annyi időt, hogy megismerhessem őket. Lindy, ha jól tippelek, az a kisbaba volt, aki Hope előtt született pár hónappal, akit Susie Thom karjába nyomott, mielőtt elindult Katnissnek segíteni a szülésben. Párszor már láttam, amikor Hope-pal játszottak. Elég aranyos, úgy vélem. Hosszú, mézszínű hajával, ragyogó szemeivel, amelyek színe valahol a kék, zöld és barna között van, inkább az anyjára, mint az apjára hasonlít. Szerencséjére, mert az apja nem az a kifejezett szépség. Fiatal korában még jóképű volt, de az elmúlt húsz évben nem hiszem, hogy akár tíz percet is feleslegesen a házában töltött volna a napfénytől távol. Már így negyven évesen is olyan ráncos a bőre mint egy öreg bőrdarab.
A legtöbb ránca azonban úgy néz ki, mintha a mosolygás által ragadt volna az arcán, szóval összességében nem olyan rossz a helyzet. Amikor eszembe jut, Peeta milyen állapotban volt a Tizenharmadik Körzetben, sápadtabb volt, mint én bármikor az elvonókúrám során, akkor rájövök, hogy Thomnak bőre szépsége árán bár, de sikerült rátalálnia a boldogságra, ami azt hiszem, nem rossz csere.
Örülök, hogy a háborúnak legalább egy démonnal sikerült leszámolnia.

Az első gyerek, akivel találkozunk, olyan kilencéves lehet. Hatalmas fekete göndör haja olyan, mintha felfelé nőne, nem lefelé, és a gyermek testén nem mutatkoznak semmiféle jegyek, amelyek alapján el lehetne dönteni, hogy fiú vagy kislány az illető. Mondjuk talán mindegy is. Fogadjunk, ez volt az, amelyiknek régen folyt az orra és két pofára zabálta a kukacokat és neve alapján sem lehetett eldönteni, milyen nemű.
- Lindy! - ordít fel a gyerek, majd, mintha csak a föld alól kerültek volna elő, hirtelen minden tele lesz gyerekkel.
Egy piszkos ruhás kislány szalad oda hozzánk, akinek az arca is sáros, azonnal átöleli Hope-ot, mintha többé nem láthatnák egymást, majd csak úgy áradnak belőle a kérdések.
- Hát eljöttél meglátogatni! Meg akarod nézni a szobámat? Megetethetjük a lovakat! Miért nem a pékségben vagy? Hol az anyukád és az apukád?
Egészen az utolsó kérdésig Hope is épp olyan izgatott, mint Lindy, de amikor eszébe jutnak a szülei, hátrahúzódik és összezuhan, mint egy téglafal, amelyre ráütöttek egyet.
- Az apukám beteg. - mondja Hope zavarban. Amint kimondja a szavakat, Lindy arca elfelhősödik.
- Óóóó. - a kislány szemei kikerekednek, vállai megereszkednek a felismeréstől. Láthatóan hihetetlenül kényelmetlenül érzi magát. És azt még egy hat éves is érzi, hogy milyen kellemetlen lehet a másiknak, ha mindenki így viselkedik körülötte.
Ez minden, amire kíváncsi voltam. Hope korábbi kijelentése ugyanis, miszerint más apukája nem szokott úgy beteg lenni, mint az övé, lassacskán értelmet nyer. Kezdem sejteni, mivel kell megküzdenie.
A körzetben mindenki számára két dolog van, amit bárki eskü alatt vallana a város pékjéről:
Hogy egész Panemben nincs jobb ember nála.
Peeta azonban még így sincs eléggé... rendben.

Persze ezért senki sem hibáztatja. Nyilván a legtöbb ember elég idős ahhoz, hogy emlékezzen rá, hogy ő egy hős, mégis, mintha nem lennének benne teljesen biztosak, miért vagy hogyan. Ám a másik gyakran látható helyi hősük, a jó öreg Jóképű Szenátor, akit csupán a tévék képernyőin keresztül látnak, így aztán egyetlen átkozott haja szála sem lóg ki a többi közül, nem beszélve arról, hogy senki nem látja, milyen sebezhető. Peeta jobban a nyilvánosság szeme előtt van, hiszen őt minden nap látják. Mégis elég rendszeresen elfelejt bizonyos dolgokat, bár eléggé szerethető ő ahhoz, hogy ez bárkit is érdekeljen. Az egyetlen probléma csupán, hogy a pékség időről időre bezár "betegség miatt".
Elég nyilvánvaló, hogy ez nem olyan betegség, amit egy átlagember át szokott élni. És azt hiszem, elég rég itt vagyok már ahhoz, hogy megértsem, nem számít, mi az ördög az egész oka: az emberek, még a legtisztességesebbek is, ha nem értenek valamit, attól zavarba jönnek. És mivel itt Peeta az egyetlen áldozata az elterelésnek, nos, pokoli sok kellemetlenséget vált ki.
Amikor elérkezett a polgármester választás ideje, mind az ő, mind pedig Katniss neve felmerült, de mindketten elég gyorsan kihátráltak a dologból. Tény, hogy a lány soha nem vállalná el ezt a munkát a fiú pedig egészen egyszerűen nem lenne képes kezelni a helyzetet. Nem sokszor mondok ilyet, pokoli kár volt érte, mert ha valaki született diplomata, az ő. Sok olyan dolog van, amit sokkal simábban el tudott volna rendezni, mint Thom, aki bármilyen nagyszerű legyen, keményen megküzdött. De ez most nem lehetőség Peeta számára.
És ezen a ponton a Hope elkezdi gyanítani, hogy valami nem stimmel az apukájával, akiről eddig azt hitte, tökéletes.
Azt hiszem, rám vár a feladat hogy meggyőzzem, attól még mindig az.

- Gyere, menjünk játszani a szobámba! - kezdi ismét Lindy, ezúttal kedvesebben, de ugyanazzal a sürgető vágyakozással. Abból, ahogyan finoman húzni kezdi Hope karját, nyilvánvalóvá válik, hogy az általa ismert egyetlen lehetséges módon szeretné kiengesztelni barátnőjét a reakciója miatt.
Úgy döntök, igazán megkedveltem ezt a kislányt.
Hope lenéz a földre és belerúg egy kőbe.
- Azt hiszem, én már nem akarok játszani, Haymitch. - motyogja halkan.
Barátnője egészen elszontyolodik ennek hallatán.
- Pedig olyan jó lenne... - próbálkozik. - Vagy megnézhetjük az új kiscicáinkat!
Hope egy pillanatra felnéz és elmosolyodik, de ez nem tart sokáig. Még a kiscicák említése sem elég ahhoz, hogy felviduljon. Megrázza a fejét és belerúg egy másik kőbe. Azok után, amennyi követ rugdalt ma, biztosan fájnak már a lábujjai.
- Kicsikém, idehívnád az apukádat, hogy beszéljek vele? - kérdezem, hogy megpróbáljak egy kis időt nyerni, amíg kettesben lehetek Hope-pal. Szerencsére Lindy veszi a lapot, és keresztül fut a földeken. Amint hallótávolságon kívül kerül, nekidőlök a kerítésnek és a kislányhoz fordulok.
- Senkit nem érdekel, hogy apukád néha beteg, ugye, tudod? Mindenki nagyon szereti az apukádat, mindegy hogy érzi épp magát.
Hope olyan erővel rúg bele a következő kőbe, hogy nem látom, hol áll meg.
- Tudom. - motyogja zordan.
- Akkor miért vagy miatta ilyen ideges, bogárkám? Olyan, mintha zavarban lennél a jó öreg apád miatt. Semmi okod rá, te pedig tisztában vagy ezzel.
Hope felnéz rám, szemei könnyben áznak.
- Én nem vagyok zavarban miatta! Hallottam,amikor a Mama Juliával beszélt és dühös volt és sírt, mert nem tudják meggyógyítani. És amikor az emberek megbetegednek és nem tudják meggyógyítani őket, akkor meghalnak!
- De itt erről nincs szó. Neki nem olyan betegsége van, ami rosszabbodik.
Hope megrázza a fejét és így szól.
- Nem értem.
- Rendben, nos. Tudod ugye, hogy apukád lábai különbözőek?
Hope beharapja az ajkát, apró remény szikrája csillan meg a szemében.
- Az egyik lába igen csúnyán megsérült, ezért egy másikra volt szüksége. De ez nem jelenti azt, hogy a lába többi részének állapota tovább rosszabbodik, amíg le nem esik az egész. Ez megtörtént és vége. Ennyi, nincs tovább.
- Igen, de...
- Igen, de mi?
- Ez nem ugyanaz, mint betegnek lenni. - köti az ebet a karóhoz.

Közel húzom magamhoz a kislányt, letérdelek hozzá, hogy a szemébe nézhessek, míg kezeim a vállán vannak.
- Az apukádnak az agya sérült meg. Akárcsak a lába. Igen csúnya sérülés érte és néha, hasonlóan, mint amikor fáj a lába és nem tud futni, az agya is túlságosan elfárad és olyankor összezavarodik. De ez nem jelenti azt, hogy ez egyre rosszabb lesz majd vagy hogy meg fog halni.
Hope ünnepélyesen bólint, miközben feldolgozza a hallottakat.
- De hogy sérült meg az agya, Haymitch?
Olyan mély levegőt veszek, hogy beleremegnek a csontjaim. Átkozottul vágyom egy piára.
- Mit tudsz a Viadalról, bogárkám?
- Azt mondták az iskolában, hogy nagyon rossz volt és sok gyerek meghalt. És hogy te meg a Mama meg a Papa levertétek és aztán volt egy háború és most hősök vagytok.
Ki az ördög mondja ezeknek a gyerekeknek, hogy én egy átkozott hős vagyok? Sürgősen le kell ülnöm Posyval és elmondanom neki, hogy írja át a kibaszott tananyagát.
- Nos... a háború alatt történt, hogy az Apukád agya megsérült. Megpróbáltak adni neki valamilyen szereket, hogy ne szeresse az anyukádat, de nem működött. De ez azt jelenti, hogy néha elfelejt dolgokat, és néha olyan dolgokra emlékszik amelyek soha nem történtek meg, és ez megijeszti őt.
- Miért akarták az emberek, hogy ne szeresse a Mamát?
- Mert ők akarták megnyerni a háborút. És azt gondolták, ez majd a segítségükre lesz. De nem számoltak azzal, hogy az apukád olyan ellenálló. Harcolt és jobban lett. Szóval ha már valami, akkor inkább büszkének kellene lenned rá, amikor így beteg.
- Haymitch, én ezt nem értem.
- Őszintén szólva, bogárkám, én sem. - És ha ez bárki hibája, hát az enyém. Nem védtem meg, amikor megtehettem volna. Nem tudom, talán el kellett volna érnem, hogy ne kerüljön fogságba.

Először nem is értem a kislány arckifejezését. Aztán rájövök, hogy a végét hangosan mondtam ki.
A picsába.
- Te hagytad, hogy a Papát bántsák? - húzza össze a szemöldökét, akárcsak az anyja szokta, így aztán azon kapom magam, hogy kancsal módon én is kacsintani kezdek a sérült szememmel. Annyira vágyok egy igazi, lélekszabadító fehérszeszre, hogy szinte üvöltenek az ereim. Vennem kell egy mély lélegzetet, hogy legyőzzem ezt az érzést.
- Nem mondtam el neki valamit, amitől biztonságban lehetett volna.
Hope kirántja a vállát a kezeim alól.
- De miért? - követeli a választ miközben csípőre teszi a kezét, hátralép és harciasan néz rám.
Épp amikor kezemet-lábamat töröm, hogy kielégítő választ adhassak, lenézek a kötélre, amelyen az öccse volt. Gyanúsan laza. Laza, mert a gyereknek valahogy sikerült kiszabadulnia belőle.
- Ó, a fenébe.
És hirtelen az eddigi beszélgetésünk kevésbé lesz fontos.

Amint megtudják, hogy Fletcher eltűnt, az Alberts gyerekek azonnal akcióba lendülnek. Annak ellenére, hogy a szüleik sincsenek sehol, a hat legnagyobb a házhoz közeli rét közepéről hat különböző irányba indul, mint egy hivatalos felderítés esetén.
Nyilván csináltak már hasonlót korábban.
A többi gyerek, szomszédok, gondolom, fel-alá rohangálnak és kiabálják a kisfiú nevét és kapkodnak. Ettől csak rosszabb lesz a helyzet. Én magam sem tudok sokat hozzátenni a dologhoz. Többnyire csak állok, érzem, hogy a pulzusom zakatol az ereimben, mintha igazából nem is tartozna oda. Minden egyes pillanattal egyre erősebb lesz rajtam a nyomás, míg végül úgy érzem, felrobban a testem.
Hope nem néz rám, csak fogja Lindy kezét, miközben az öccsét keresik.
Ez már túl sok. Mindkettőnknek.

***

Végül öt perc múlva egy ló alatt üldögélve találják meg a kicsit. Egy istenverte ló alatt.
- Óóó, Kolibri nagyon szelíd. - mondja Lindy megnyugtatásképp, amikor a kezembe adja Fletchert. Olyan magas a vérnyomásom, hogy szinte agyvérzést kapok, a kisfiú azonban az arcomat fogdossa, és valami sületlenséget gügyög. Valószínűleg valami szavakat kever, de túlságosan lefoglal, hogy kiabáljak rá, hogy rám figyeljen.
Lángol bennem a harag, de semmi értelme dühösnek lennem. A gyerek csak három éves, nyilvánvalóan nem elég idős ahhoz, hogy megértse, miért nem szökünk el. Mégis leordítom a fejét, megragadom a hóna alatt, felemelem, hogy lóg a lába és olyan dühvel nézek nyugodt, szürke szemeibe, amit csak a rettegés okozhatott.
Amikor végre kidühöngtem magamat, olyan kifejezések tömkelegét használva, amelyeket egy három évesnek nem feltétlenül kellene hallania, látom, hogy Lindy és Hope tátott szájjal mered rám. Kivételesen a kicsi maga is döbbenten hallgat. Nem úgy tűnik, mintha meg lenne rémülve vagy el lenne szomorodva, de látszik, hogy sok minden jár a fejében.
- Őjült vagy - jelenti ki végül, sokkal vidámabban, mint ami a helyzethez illene.
Aztán a kisfiú olyan szinten és hangerővel kezd el nevetni, hogy kezdem azt érezni, ez a kölyök kizárt, hogy az életben bármit is komolyan vegyen majd. Amikor azonban a kislányok kimennek a pajtából, meghallom, amint Lindy ezt súgja Hopenak:
- Haymitch biztos nagyon sok káromkodást tud.
Nem tehetek mást, mint hogy a kicsi mellett maradok.

Amikor a lányok elmennek, Fletchert pedig még erősebben a köteléhez rögzítem, elhatározom, hogy sétálok kicsit a birtokon. A szívem még mindig lüktet az átélt stressz hatására, és valahogy meg kell nyugodnom, hogy el tudjam mondani Hope-nak, hogy miért hagytam, hogy a kormányzat, amelyről a korábbi tapasztalatok alapján tudni lehetett, hogy a lehető legdurvább és legtalálékonyabb módokon képes megkínozni embereket, foglyul ejtse az apukáját.
Peeta hónapokkal a háború után megbocsátott nekem, még mielőtt belekezdett abba a borzalmas terápiába. Még a kórházban mondta nekem, miközben abban a bűzös ragacsban feküdt, amely arra volt hivatott, hogy az új bőre gyorsabban nőjön. Azt mondta, hogy igazából nem az én hibám volt, én csak próbáltam megvédeni őket, az ő szavaival "azért nem tettem szívességet azzal senkinek", hogy megtartottam magamnak a dolgokat. Szerintem csak azért mondta, mert gyakorlatilag végig ott virrasztottam a szobájában. Ezt Katniss anyja döntötte el helyettem, mivel őt nem lehetett levakarni a lányáról. Nem tudom, talán az, hogy Peeta napokon keresztül ott látott maga mellett, meggyőzte őt arról, hogy nem állt érdekemben, hogy agyi károsodásokat szenvedjen.
Amint a kölyök újra tudott mozogni, és elkezdődött az igazi terápiája, a pszichiátere, Aurélius, azt hiszem, így hívták, azt mondta, hogy talán segítene Peetának, ha valaki mellette állna a folyamat során, különösen, hogy komoly memóriazavarokkal is küszködött. Ezért aztán mentem minden nap. Mindig megvolt a lehetősége, hogy eljöjjek, ha a dolgok túlságosan személyesre fordultak, de a kölyök csak azokon a napokon kért meg, hogy ne menjek, amikor Johanna megjelent, nekem pedig az volt az érzésem, ezt sokkal inkább saját maga és nem pedig Peeta miatt teszi.
Gyűlöltem ezt és morogtam, amiért minden nap ott kellett lennem, de nem akartam hülyét csinálni senkiből. Meg igazából távol tartani sem lehetett volna.
- Halacska! - mondja a kicsi, miközben sétálunk, majd rámutat egy pitypangra a pajta előtt. Mielőtt megakadályozhatnám, benyomja az egészet a szájába és boldogan rágcsálja.
- Öcskös, az nem halacska! - sóhajtok fel.
A gyereket nem érdekli, amit mondok, továbbra is szedi a virágokat és eszi őket. Mondjuk még mindig inkább a virágok, mint az a gőzölgő kupac lótrágya, öt méterre tőlünk jobbra. Talán magas elvárásaim vannak az irányában, hiszen a nővére sokkal magasabb nyelvi szinten állt, mint a kortársai, ha három évesen képes volt megkérdezni, honnan jönnek a kisbabák, miközben az öccse láthatóan egy növényt és egy állatot sem képes megkülönböztetni.
Épp elhúznám korai vacsorájától a kicsit, amikor a fejem fölül meghallom Thom hangját. Amikor felnézek, látom, amint a kihajol a szénapadlásról. Korábban már édes illatú szalmabálákat hajigál le egy kocsiba és most épp folytatni készül.

- Magát meg mi szél fújta erre, Haymitch? - kiált le. Felhőként szétálló sötét fürtjei közé, amelyek egy gyorsan növekvő kopasz foltot vesznek körül, szénaszálak ragadtak. Úgy néz ki, mint egy átkozott bohóc, én pedig nem értem, Susie miért nem veszi rá, hogy valami normális frizurát vágasson magának.
Ezen a ponton ráébredek, hogy belső monológom kísértetiesen emlékeztet azokéra a vén szivarokéra, akik a Zugban vettek körül még gyerekkoromban.
- Azt reméltem, megmutatod, mit rejtegetsz a pincédben. - hazudom.
Thom felmorran, majd egy újabb bála repül el a fejem mellett, mielőtt a nevetséges frizura ismét megjelenik.
- Nem is tudtam, hogy már Fletcher is ért a sörökhöz. - vigyorog. - Bár nem lehet ezt elég korán kezdeni, azt hiszem.
- Söj, a fenébe! - kiabálja a kicsi virágokkal teli szájjal. Fogalmam sincs, honnan szedhette ezt a szöveget. Nos, talán mégis, mert annak ellenére, hogy próbálom visszafogni magam, valami mégis csak ragadt rá, és hát a szüleiről és a nővéréről nem mondhatjuk, hogy sokat káromkodnának.
Thom felröhög, majd egy újabb bálát dob le.
- Pia és szitkozódás. Mindenki tudja, hogy a kislány folyamatosan a sarkában jár, de úgy látom, ebből a kicsiből akarja kinevelni az utódját.
Feltcher megunván a pitypangokat vagy talán már jóllakott velük, köveket kezd dobálni az acél esőcsatornába, és ahányszor csak meghallja a visszhangzó csattanást, boldogan felnevet. Ahogy nézem, lassan világossá válik, hogy egy piros festékfoltot próbál eltalálni rajta és minden dobása egyre közelebb kerül, míg végül rendre el is találja azt.
- Nos, átkozott legyek, ha a gyerek nem anyja célzóképességét örökölte. - morran fel Thom elismerően, ledobva az utolsó bálát, aztán maga is utána ugrik.
Fletcher gurgulázó nevetése olyan átkozottul elbűvölő, mintha csak egy "aranyos pufók kisgyermek" karikatúrája lenne, és ez fontos tényre emlékeztet minket.
- Az viszont tuti, hogy a személyiségét nem tőle örökölte. - horkanok fel. Lassan úgy érzem, újra nyugodtan tudok lélegezni.

Túl öreg vagyok már ehhez a szarhoz. Bár az elmúlt évben elkezdtem sétálni délelőttönként, míg Hope iskolában volt, úgy tűnik, az éveken át tartó stresszt és ivást a testem nem úszta meg károsodás nélkül. A séta és talán a Thommal való beszélgetés azonban megnyugtatott kissé. A szívem ismét egyenletesen ver, légzésem lelassult, végr el tudja látni eredeti funkcióját.
Legalábbis addig, amíg meg nem halljuk a sikolyt, amelytől a megmaradó hajszálaim az égnek állnak.
Hope az.
Rohanva fordul be a sarkon Lindy kezét fogva, sürgetve őt, hogy fussanak gyorsabban. Elérik a szénakocsit, elkezdenek felmászni rá, amikor egy idősebb fiú, akit nem ismerek, érkezik utánuk a sarokról. A fiú tébolyodottan nevet és azt ecseteli, hogy fogja őket darabokra tépni.

Aztán már nem hallom őket. Csak Effie zokogását hallom és ahogy Chaff káromkodik a bajsza alatt, miközben a kivetítő oldalában kapaszkodom és nézem, ahogy a mutáns letépi Peeta lábát. Aztán nem látok mást, csak arcokat, olyan gyermekek elkínzott arcát, akiket egykor ismertem, és nem tehettem semmit a megmentésükért. Haldokolnak és mindegyik meg is hal.
Aztán a látásom is elsötétül.
Azt hiszem, én magam is.

***

Amikor elkezdek magamhoz térni, először Fletcher mély kuncogását hallom, aztán egy nyálas kéz megbökdösi a számat. Ösztönösen odakapok, megpróbálom eltávolítani az ujjat a számtól.
- Felébredt! - kiabálja Hope a fülembe.
Kinyitom a szemem.
Egy hatalmas ágyon fekszem egy csöndes szobában. Legalábbis csöndes lenne, ha nem lenne itt egy tucat gyerek, amely mind megpróbál látni valami a történésből. Hope mellettem fekszik összegömbölyödve, fejét a vállamon pihenteti és szorosan átölel. Mögötte Susie, aki gyöngéden húzza a kislány karját, megpróbálja elvonni onnan Hope-ot.
- Hagyj neki egy kis teret, Hope. Elájult, ennyi az egész. Jól lesz, ígérem, de most hagyj neki egy kis helyet, hogy levegőhöz jusson.
A bal oldalamon Fletcher pörög az ágy másik felén. Sally, Thom legidősebb lánya, aki most úgy tizennégy éves lehet, megpóbálja elfogni őt, de a kisfiú nem könnyíti meg a dolgát.
- Éjmissz ejáult. - morran fel, majd felmászik a hasamra, ugrálni kezd rajtam, és Sallyre vigyorog, mintha csak megpróbálna incselkedni, hogy a lány nehogy megállítsa. Ez neki biztos jó, mert Sally szép lánnyá serdült, de az én belső szerveimnek nem igazán kellemes.
- Válassz már valaki mást, akinek a hasán flörtölhetsz, öcskös. - morgok, miközben arccal a matracba nyomom.
Ott marad, ahol landolt, viháncolását elnyomja a takaró, szőke haja borzas kis felhőként ereszti át az ablakon beáradó napfényt. Napnyugta van, én pedig úgy tippelem, nagyjából fél óráig lehettem kiütve. Az hosszú idő.
Érzem, hogy valaki megrángatja a pólómat, és Hope-hoz fordulok. Koszos kis arcán csíkokban látszódik a sírás nyoma, szemei vörösek és duzzadtak. Megpróbál feltenni egy kérdést, de ismét zokogásban tör ki.
- Minden rendben, jobban vagyok. - mondom neki. Kicsit zavarban vagyok, amiért itt fekszek ezek között a kíváncsi kölykök között. A háttérben ketten azért viaskodnak, hogy jobban szemügyre vehessék a jó öreg Haymitchet. Ezek ugyanazok az átkozott kölykök, akiknek azt tanítják az iskolában, hogy én valamiféle hős vagyok.
Beszélnem kell Posyval.

Susie összecsapja a tenyeret.
- Alberts gyerekek, mindenki menjen és tegye a dolgát. Mellarkék maradnak. A többiek, akik nem itt laknak, irány haza, hacsak nem akarjátok, hogy megkérjelek, hogy trágyázzátok ki az istállót.
A szoba nagyjából tíz másodperc alatt kiürül.
- Ez szép volt, Susie - nyögök fel.
Nevetés helyett Susie rám néz.
- Maga hallgat és pihen. Nagyon ránk ijesztett odakint. Szed valami gyógyszert ezekre a problémákra?
Hope-ra villantom a tekintetem, majd vissza fel, remélve, hogy Susie veszi az adást.
- Hope, megtennéd, hogy hozol Haymitch-nek egy pohár vizet. Attól hamarabb jobban lesz. - mondja fürgén.
Amikor a kislány elmegy, lassan felülök. A fejem nehéz, mint az ólom és a nyakam sem úgy néz ki, mint ami meg akarja tartani.
- Soha nem volt még azelőtt ilyen problémám. - válaszolom mogorván. - Persze soha nem láttam még olyat, amikor egy egy halom kölyök meg akarja ölni egymást, még ha nem is igazából csinálják.
- Nem maga az első.
- Mi van?
Susie kinyitja a szekrényt és elkezdi bepakolni az élére hajtogatott lepedőket, miközben beszél.
- Hazaküldtem a fiúkat az iskolából, amikor ebédszüneteben "túl erőszakosan" fogócskáztak. Mindenki nagyon üldözési mániás, aki átélte a Viadalok időszakát. Nem értik, hogy ezek a gyerekek nem tudják, mit jelent az olyan játék, ahol a másikat üldözik vagy kicsit eldurvul a helyzet. Engem lenyűgöz, milyen sokáig kitartott azok után, amin keresztülment.
- Semmi szükségem a szánakozásodra. - motyogom, miközben a levegőben szálló port bámulom a lemenő nap fényében.
- Szerencséje, hogy nem is szánakozom. - horkan fel Susie. - Csak azt mondom, jó társaságban van. A körzetben mindenki Peetára összpontosít, pedig nem ő az egyetlen, akinek rohamai vannak. Thom a gardróbszobába sem tud bemenni anélkül, hogy megizzadna. Itt él ebben a kis faluban és azt hiszi, maga az egyetlen, akinek hasonló problémái vannak? Tegye túl magát ezen és hagyja, hogy segítsünk, hogy ha tudunk.
Tudom, hogy azon kellene gondolkodnom, mik a tágabb következményei annak, amit mondott, de erről eszembe jut a kislánnyal való korábbi beszélgetésünk, és hogy tudja, én vagyok az oka, hogy az apja megőrült. De még mindig nem tudom, hogy tehetném jóvá.

- Segíteni akarsz? - fordulok meg az ágyon és leteszem a lábam a padlóra.
Susie felnevet. - Nem. Csak azért beszéltek magával, hogy halljam a saját hangomat.
Nem reagálok.
- A lányod korábban azt mondta, vannak kiscicáitok.

***

- Maga szerzett neki egy macskát? - hörög Katniss, miközben fel-alá járkál a tornácon.
Alkonyodik. Amikor felértünk a dombra, láttuk, hogy Katniss és Peeta kéz a kézben üldögélnek a tornácukon a hintaágyban, összebújva, jólesően szundikálva. Ott állt Peeta festőállványa is rajta egy majdnem-kész festménnyel. Katnissen és Peetán majdnem annyi festék volt, mint magán a vásznon.
Naná, hogy Hope első dolga az volt, hogy odaszaladt hozzájuk, kezében a kiscicájával és lyukat beszélt a hasukba. Nem mintha én meg tudtam volna magyarázni, de azért jó lett volna, ha legalább lehetőségem adódik rá. Miközben Katniss meredten bámult rám, a kislány követte apját és ragaszkodott hozzá, hogy Pansy, a kiscica megismerkedhessen új otthonával.
Én pedig csak álltam ott félszegen, fiukat pórázon tartva, míg Katniss oda nem jött és szabadon nem engedte.
- Mi a baj a macskával? - kérdezem, amikor Katniss szótlanul vicsorog rám. - A kislány imádja az állatokat, neked meg volt már korábban.
Katniss odarohan hozzám, én pedig úgy érzem, mint akit arcul csaptak volna, míg végül Katniss elkezdi eloldozni a fiát. Máskor fürge ujjai esetlenül bajlódnak a csomóval, nekem pedig leesik, Katniss remeg.
Volt már korábban macskájuk. Évekkel ezelőtt. Egy rühes, narancssárga jószág, amit Katniss az idő felében ki akart nyírni.
Prim macskája.
- Mit akarsz, mit mondjak, drágaságom? - óhajtok fel mélyen. - Hogy sajnálom?
- Sajnálom! - kiáltja Fletcher, ahogy átbucskázik Katniss válla felett, sokkal nagyobb erővel, mint amit a súlya megkövetel.
- Megkérdezhette volna - mondja Katniss hűvösen, mielőtt feltrappol a tornácra és bevágja maga mögött az ajtót.

Betelepszem a házamba és már a háromnegyed úton járok a negyedik sörömért, amikor Peeta kopog az ajtón. Tudom, hogy ő az, rá jellemző ez a halk kopogás, mielőtt bejönne.
Ő legalább félig udvarias.
- Sajnálom, hogy hoztam azt az átkozott macskát. - kiáltom, még csak rá sem nézve. - De most hagyj magamra a fenébe. Nincs szükségem kioktatásra. Nincs több háziállat, felfogtam.
Peeta zavartan néz, és elég fáradtnak tűnik. Ott van vele Hope is. Egy tyúkokat ábrázoló hálóing van rajta, és még mindig görcsösen kapaszkodik a kiscicájába, ami elaludt a kezében.
- Beszélgettünk Hope-pal fürdés után - kezdi Peeta félszegen. - Azt mondta, állítása szerint a maga hibája, hogy rohamaim vannak.
- Igen? - nevetek fel keserűen. - És mi mást mesélt még? - Nem nézek rájuk. Nem tudok.
- Megkérdezte, hogy ez igaz-e.
Kiiszom a sörömet és felbontom a következőt.
- És?
Felemás lépéseinek hangja felém tart, érzem, amint Peeta a kezét a vállamra teszi.
- Azt mondtam neki, hogy nem tudom.

Nem hangzik dühösnek, de még csak nem is bosszankodik, amiért meg kellett ejtenie ezt a beszélgetést. Nem tudom, hogy most azt várja-e, hogy ragaszkodjak az ártatlanságomhoz, amikor azonban nem mondok semmit, így folytatja.
- Megkérdeztem Hope-tól, emlékszik-e olyanra, hogy maga nem állt mellettünk, nem gondoskodott rólunk, amikor szükségünk volt rá. És mit mondtál, kincsem?
- Hogy nem. - suttogja a kiscicába.
Egy pillanattal később összeszedi a bátorságát és megkérdezi.
- De miért nem... nem szóltál Apának, hogy valami rossz dolog fog történni?
Ha ez minden, amit tud a dologról, akkor az a legjobb. Az igazság még túl bonyolult lenne számára jelen pillanatban.
Szomorúan felnevetek, majd megfordulok, hogy Hope-ra nézzek. Haja két fonatban, még nedves a fürdés után, lábain pici mokaszin papucs. Az Apukájához bújik, mintha ő lenne az egyetlen, aki megakadályozza, hogy elszaladjon.
- Azért bogárkám, mert megpróbáltam biztonságban tudni.

És ebben a pillanatban a kislány már nem olyan, mint az Apukája vagy az Anyukája. Összehúzott szemei ellágyulnak, miközben megpróbálja értelmezni, amit mondtam. Van egy pillanat, egy törékeny, csillogó kis valóság, amikor elgondolkodik, én pedig úgy érzem, mintha egy teljesen új személyiség születésének szemtanúja lennék. Valaki az Anyukája haragjával és Apukája kedvességével mégis olyasfajta türelemmel és bölcsességgel, ami úgy tűnik, mintha a semmiből fakadna.
- Ezért vagy egy kicsit mindig szomorú? - kérdezi.
Hat éves. Egy hat éves gyereknek még nem kellene olyan megfigyeléseket tennie a másik magánéletével kapcsolatban, ami gyomorszájon vágja, amikor az ember legsérülékenyebb. Csak nézek rá egy percig, ahogy kicsit félredönti a fejét, megpróbál belelátni a fejembe, és megtalálni, mit rejtegetek benne.
- Jóvan. - Hope kinyújtja a kezét, megérinti az arcomat, én pedig csak ekkor döbbenek rá, hogy a kibaszott könnyeim már a nyakamban csorognak. - Ne légy szomorú, Haymitch. Azt hiszem, én megbocsátok Neked.
A fene ebbe a lányba.

Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: vasárnaponként