A múlt heti interjúözön után a héten igyekszem pótolni azon cikkeket, amelyek fordítására nem maradt időm a múlt héten. Az egyik ilyen a már többször felmerült kérdést vitatja, vagyis azt, hogyan kerekedik felül a Lionsgate Philip Seymour Hoffman halálán az Éhezők Viadala filmekben.
Az előadás lényege, hogy élő. A TV-ben az élő előadás feldolgozott formáját látjuk, a sportközvetítéseket élőben mutatják, a színházat még évezredek óta élőben nézik az emberek. Ez a szellemiség még a mozi- és TV-filmeken is áthat, hiszen a szereplők élő alakítása és a stábtagok utólagos technikai munkája között is egyfajta folyamatos feszültség érezhető. A színháztudománnyal foglalkozó Marvin Carlson így fogalmaz: "Az előadás egyik egyetemes jellemzője a szellem, a visszatérés tudata, az a rejtélyes, ám elkerülhetetlen érzés, hogy azt látjuk, amit korábban már láttunk." Carlson azt sugallja, az előadás kísérteties dolog.
Marvin Carlson persze nem igazi szellemekről beszélt - hanem arról, ahogyan a színház életre kelt egy történetet, kulturális és történelmi erőfeszítést tesz, hogy valami ismét megtörténjen. Akkor hogy jönnek ide a szellemek? Az Éhezők Viadala sorozat harmadik filmje, a Kiválasztott 1. részének első előzetese Philip Seymour Hoffman hangjával indul. Az összetéveszthetetlen öblös hang azt mondja, "Hallgasson ide..." és igen, hallgatunk. Ezek a legelső képkockák, amelyeket a rajongók láthattak a filmből. A Kapitólium korábban már elindított egy nagyon frappáns propaganda-film sorozatot, amelyek kisfilmjeit előzetesek helyett adtak ki a disztópia kedvelőinek.
Ha a színházban azt látjuk, amit korábban már láttunk, akkor az előzetese szerepe nem az lenne, hogy azt mutassa meg, amit majd látni fogunk? Az előzetes közönségként szól hozzánk, mintha mi is Panem lakói lennénk. Azt mondja: "Gyere és nézed meg a filmet, amelynek főszereplői Philip Seymour Hoffman, Julianne Moore és Jennifer Lawrence!" Némileg hátborzongató várni egy színész utolsó filmjét, miközben az ember gyakorlatilag a síron túlról hallja a hangját.
Számos módja van annak, miképp lehet kezelni egy elhunyt színészt az utómunkák során. Heath Ledger utolsó befejezetlen filmjében, a Doctor Parnassus és a képzelet birodalmában más színészek között osztották ki az eredeti karakter szövegét. Bruce Lee utolsó filmjében, a Halálos játszmában dublőrökkel forgattak parókában és napszemüvegben. Amikor Lee-nek tükörbe kellett néznie, egy dublőre nézett vissza rá egy kivágott kartonpapír mögül. Egy elhunyt színész képének manipulálása sötét tabukat dönt le, különösen ami az elhunyt színészt, illetve annak testének tiszteletben tartását illeti. Az olyan kísérletek, amikor az illető színész dublőrének arcára vetítik rá az elhunyt színész mozgó száját, szintén ezeket a tabukat dönti le: gondoljunk csak arra, amikor a Rózsaszín párduc első három filmjének törölt jeleneteit használták fel Peter Sellers életre keltéséhez a negyedik filmben, amikor ő másfél évvel a film gyártása előtt elhunyt. És vannak olyan esetek, mint Nancy Marchanddal halála után végzett ambivalens érzéseket keltő utómunkák a Maffiózókban vagy Oliver Reedé a Gladiátorban.
A Lionsgate egyértelműen úgy döntött, hogy elkerüli ezeket a korábban már bevált módszereket. Egyik interaktív promóciós csomagjukban Francis Lawrence rendező és Nina Jacobson producer nyíltan visszautasította, hogy posztumusz keltenék életre a színészt a technológia segítségével és azt is, amit a korábbi sajtóanyagokban olvashattunk, miszerint számítógépes animációkat alkalmaznának majd, hogy Hoffman megjelenhessen a Kiválasztott, 2. részében. Lawrence így nyilatkozott: "Munkájának nagy részével végeztünk. Azt hiszem, olyan 8-10 napnyi forgatása maradhatott a menetrendünk szerint. Ezen jelenetek legtöbbjében Philnek nem volt szövege. Bele fogjuk őt tenni ezekbe a jelenetekbe, de valódi felvételeket használunk majd fel hozzá. Nem fogunk belőle digitális vagy bármilyen robotverziót készíteni." Jacobson így folytatta: "Plutarch egyes mondatait Effie vagy Haymitch szájába adhatjuk, de csak akkor, ha az nem változtatja meg a jelenet eredeti mondanivalóját."
Ennek a reakciónak a technika-ellenes része magából Hoffmanból fakadhat. Philip Seymour Hoffman a "színész színésze" volt. A. O. Stresses így ír róla: "Ez a nagydarab fickó, aki furcsa barát vagy könnyed munkatárs volt egy nagy bevételű filmben, nem csupán vicces tudott lenni, hanem nagyon komolyan is tudta venni a munkáját függetlenül annak nagyságától. Bármennyire is boldogtalan volt, mindig jó volt látni." Az a feltételezés, hogy a Kiválasztott filmek alkotnák Hoffman sírfeliratát, attól függetlenül tűnik felkavarónak, hogy Hoffman milyen sok emberséget és profizmust mutat a szerepben. Ha digitálisan keltenék életre Hoffman játékát, azzal nem csupán egyetlen filmben való szerepét, hanem egész karrierjét gyaláznák meg.
Azonban az, hogy nem nyúlnak hozzá Hoffmanhoz a filmben, csak még kísértetiesebbé teszi az egészet. Nyitó mondata az előzetesben majd vágás arra a képre, ahogyan összehúzza szemöldökökét, olyan emberiességet és természetességet sugároz, ami a filmet még hátborzongatóbbá teszi. Mert bár a színész elhunyt, karaktere tovább él általa. És hogy így ragaszkodnak Hoffman rögzített anyagaihoz, és ahhoz, hogy a film nagyrészt élőként ábrázolja tehetségét, a rendező és a producer arra törekednek, hogy Panem fantáziavilágának az ő szerepe is fontos része legyen, még személyesebbé, dinamikusabbá, "élővé" varázsolják azt. Az előzetes jól jelképezi a filmbeli előadásokat. Ami engem illet, alig várom, hogy lássam Julianne Moore, Jennifer Lawrence, de még inkább Philip Seymour Hoffman alakítását. Ám az Éhezők Viadala sorozat közvetlen, karakter-vezérelt befejezése arra emlékeztet minket, hogy soha többé nem várunk majd izgatottan Philip Seymour Hoffman filmet.
Forrás: KQED
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése