A politika eszközévé válhatnak a valóságshow-k?

Szolg. közl.: A helyzet immáron teljesen kilátástalan. Most már gyakorlatilag minden forrásom leállt, ami még döcög, az is - nyilván - a színészek egyéb projektjeivel foglalkozik. Ti is egyre kevesebben és ritkábban jártok erre - ami érthető is.

Mindenesetre az oldalon a továbbiakban egy-egy véletlenszerűen (és egyre ritkábban) megjelenő cikkre, egy-egy nosztalgia rovatra és az Innen-onnan-ra lehet számítani. Meg bármire, amit találok, de mondom: ez egyre ritkásabban fog már sajnos előfordulni...

De most ismét egy cikk, ami kicsit politikai témát boncolgat ugyan, de ízig-vérig Éhezők Viadala téma.

Suzanne Collins trilógiája, Az Éhezők Viadala egy - Amerika romjain felépült országban - virágzó kegyetlen valóságshow-ról szól, ám azzal kapcsolatban, hogy Amerika vajon hogyan is bukik el, az írónő szándékosan nem árul el pontos részleteket. A műsorvezető, aki az Aratást irányítja, katasztrófákról, viharokról, aszályokról, tüzekről beszél, mindent elöntő tengerekről, melyek nyomán nagyon kevés élelem és kegyetlen háború következett. Majd ezután következik a [szerintem Snow elnök üzenetére utal a cikk] a lázadás említése, az ellen a Kapitólium ellen, amely jelenleg is elnyomja az országot. 

Ezután azonban az a zseniális Az Éhezők Viadalában, hogy Collins nem igazán Az Egyesült Államok bukásának forgatókönyvét vázolja, hanem elmagyarázza azokat a társadalmat irányító eszközöket, amelyek oly sok államban megakadályozzák, hogy zűrzavar törjön ki és bemutatja azokat a töréspontokat, amelyek végül társadalmi változást eredményezhetnek. Az pedig, ahogyan a valóságshow-kat kezeli, hogy olyan eszközként ábrázolja, amely segít ezen elnyomás megszilárdításában nem azért érződik kellemetlenül aktuálisnak, mert Collins a műsort a sokkal fontosabb dolgokról való figyelemelterelés eszközeként használja, hanem azért, mert felismerte, hogy egy valóságshow mekkora hatással lehet a politikánkra és olyan eszközzé válhat, amely által mi magunk társadalomként is nagyon fontos döntéseket hozhatunk.

Az Éhezők Viadala - amely egy évenként megrendezésre kerülő valóságshow, amely során minden körzetből két fiatal küzd meg életre-halálra és amelyről Collins könyvsorozata és a filmadaptáció a címét is kapta - Katniss Everdeen szemszögéből kerül bemutatásra, akitől megtudhatjuk, hogy "a Kapitólium így emlékezteti Panem lakóit, hogy korlátlan hatalommal rendelkezik felettük". 

A Viadal azonban a maga sajátságosan torz módján egyfajta felemelkedési lehetőséget is biztosít, hogy levezesse a társadalmi feszültségeket és megelőzze a Kapitólium elleni esetleges újabb lázadást. A Katnisséhez, a 12.-hez hasonló körzetek, ahol az emberek bányákban dolgoznak, vadásznak, ahol virágzik a feketepiac, talán nem a legerősebb, legalkalmasabb jelölteket küldik az Arénába. Ám minden kétség ellenére időnként ők is nyernek. Ez pedig azt a benyomást kelti, hogy Panem (vagy ahogyan ma ismerjük: Amerika) életének vannak olyan területei, amelyeket a kormány nem manipulál, hogy minden körzetnek megvan a lehetősége, hogy a győztessel járó előnyöket élvezhesse időről-időre. 

Azt persze nem állíthatjuk, hogy ezen átmeneti jólét halvány reményei teljesen elviselhetővé teszik Panem központi kormányzatának lealacsonyító intézkedéseit. Collins azonban elég ügyes ahhoz, hogy biztosítsa, hogy az általa megteremtett diktatúrát ne ostoba vezetők uralják. Az Éhezők Viadalának nem csupán a kegyetlenkedés a célja, hanem annak a halvány reménynek a felkínálása is, amely apró örömöt, büszkeséget, átmenetei megkönnyebbülést és reményt kínál.

Ezek a sikertörténetek igen hatékonyak - persze, hiszen a Viadalt a tévé közönsége előtt mutatják be, akik rajongóként szavazhatnak kedvenc versenyzőikre, segíthetik őket az előre jutásban, ahogyan Collins fogalmaz, szponzorok lehetnek, vagyis olyan tárgyi javakat küldhetnek a játékosoknak, amelyek rendkívül fontosak lehetnek és akár döntő módon befolyásolhatják a Panem lakói által követett eseményeket.

Sokan írták már, hogy Az Éhezők Viadala a valóságshow-k éles kritikája, és bár ez meg is állja a helyét és a műfaj is megalapozott volt már mire 2008-ban Collins első regénye napvilágot látott, én igazából úgy érzem, hiba lenne azt állítani, hogy Az Éhezők Viadala pusztán a szórakoztatást kritizálja.

Ehelyett azonban Az Éhezők Viadala hátborzongatóan utal arra, hogy a politika maga is tartalmazhat valóságshow-s elemeket és hogy a politika hogyan működik, amikor annak résztvevői folyamatos megfigyelés alatt állnak, még ha a politikusok sokkal komolyabb ellenőrzés alatt tartják a lakosságot magát is. Ha folyamatos megfigyelés alatt vagyunk, hogyan kapaszkodhatunk saját emlékeinkbe? És ha mindig néznek, milyen döntéseket hozhatunk egyáltalán? Milyen hazugságot mondhatunk arról, amit az emberek úgy gondolnak, saját szemükkel láttak?

Az Éhezők Viadala legnagyobb újítása, hogy bemutatja Katniss megalázó élményeit azok után is, hogy a 13. körzet lázadó erői kimenekítik a Kapitóliumból és rájön, ők nem egy felszabadító mozgalom tagjai, hanem egy újabb könyörtelen szervezetéé, akik valami teljesen más jellegű előadásra kívánják felkérni. Míg a Kapitólium arra kéri Katnisst, játssza el a boldog győztes szerepét 12. körzetbeli társa, Peeta Mellark oldalán és kezdjenek egy nagyszabású esküvő előkészületeibe, a 13. körzet arra kéri, hogy játsszon vezető szerepet az úgynevezett Sztár Osztagban, amely egy olyan kommandós csoport, amelyet a kamerák előtt való szereplés kedvéért állítottak össze.

Ez nem csupán a szórakoztatás azon problémájára hívja fel a figyelmet, amely elvonja a körzetekben élő közönség figyelmét az igazságtalan egyenlőtlenségekről, amelyek meghatározzák életüket. Ez a politika rákfenéje, amelyet pusztán a közvélemény szabályoz, ez pedig különösen nyugtalanító a 2016-os [amerikai] választások körvonalait tekintve. A 13. körzet a Kapitóliumhoz hasonlóan végülis azt bizonyítja, hogy bármit képes feláldozni egy jó filmes anyagért, akár azt is, hogy saját csapataikat mészárolják le, köztük Katniss húgával, Primmel.

Végül kiderül, hogy az igazi lázadás nem a 13. körzet nevében, hanem mindkét politikai hatalom ellenében kell, hogy végrehajtásra kerüljön.

– Háromra, rendben?

Peeta lehajol, és még egyszer, utoljára megcsókol. – Háromra – mondja aztán.

Amikor Katniss az első Viadalán harcol, megtörné a megszokott történetet azzal, hogy inkább öngyilkosságot követne el, mint hogy megnyerje a Viadalt, ha a győzelem azt jelképezi, hogy a Kapitólium által meghatározott szabályokat követi, amely szerint csak egyetlen győztes lehetséges. Amikor pedig a 13. körzet győztesen kerül ki a Kapitólium elleni polgárháborúból, Katniss visszautasítja, hogy büntetésből politikai erőszakot alkalmazzanak: ehelyett megöli Coin elnököt, annak a lázadásnak a vezetőjét, amelynek Katniss igen hatásos, médiabarát jelképe volt. A sorozat végén Katniss a politikából teljesen kivonulva találja meg maga szabadságát, létrehozva egy saját célra készített emlékkönyvet, amelyben az őt követő tekintetek tömegétől elvonatkoztatva fogalmazza meg élményeit, és gyerekei lesznek, akik tanulnak Az Éhezők Viadaláról, ahelyett, hogy részt vennének benne.

Az Éhezők Viadalát egyfajta tanmeseként is olvashatjuk, amely arról szól, milyen árat számol fel a politika épp azoknak, akik mozgalmak jelképei voltak. Bár Katniss borzalmasan szenved először amiatt, hogy a Kapitólium, majd pedig a 13. körzet szabályai szerint kell játszania, Collins - és általa Katniss - bebizonyítja, hogy a lázadásra szükség volt.

"Ilyenkor gondolatban listát készítek minden jó cselekedetről, amelynek valaha tanúja voltam. Olyan ez, mint egy játék. Egyhangú. Húsz év után talán már egy kicsit unalmas is." - mondja Katniss A Kiválasztott végén. - "De vannak ennél sokkal rosszabb játékok."
Forrás: NewsMiner