Még újabb részletek kerültek elő a 2013. februárjában megjelenő Vanity Fair címlapsztorijából, és ezek között van néhány olyan is, ami ide kapcsolódik. Főképp ilyenekből válogatok most:
Gary Ross, az Éhezők Viadala és Francis Lawrence, a Futótűz rendezője közötti különbségről:
- Majdhogynem szöges ellentétei egymásnak. - mondta Lawrence a két rendezőről, gyorsan hozzátéve, hogy - Mindketten tökéletesen alkalmasak ezen filmek elkészítésére. Francis zseniálisan képes új világot felépíteni és elrepíteni az embert egy másik világba. A forgatáson sokkal nyugisabb a hangulat. Gary nagyon energikus. Francis pedig nagyon laza és nyugodt.
A Futótűz és a Hallgatás törvényének forgatása közti különbségről:
- A Hallgatás törvényének forgatásán épp olyan légkör uralkodott, ami miatt imádom a független filmeket. Az egyetlen oka, hogy kinn vacogtunk a farkasordító hidegben az volt, hogy imádtuk a munkát. Imádom ezt az érzést, ezt a kétségbeesett, kicsit patetikus érzést, hogy "Úristen, vajon képesek leszünk végigcsinálni?"
Katnisszel való hasonlóságáról:
- Épp az Oscar-díj átadó idején olvastam az Éhezők Viadala könyveket, szóval épp akkor, amikor először vettem fel ezeket a ruhákat, amelyekben nem éreztem, hogy önmagam vagyok, nem éreztem jól magam. Úgy éreztem magam, mint egy két lábon járó rongybaba. Emlékszem, amikor csinálták a sminkemet és a frizurámat, hallgattam, amint körülöttem olyan dolgokról beszélgettek, amiről nekem fogalmam sem volt. Apukám azt mondta, olyanok, mint az autóversenyeken a szerelők - egyszerre csinálták a hajamat, a sminkemet és a körmömet. Szóval, amikor olvastam, úgy éreztem, "Pontosan tudom, mit érez". Aztán a második könyvben hirtelen megváltozik az emberekkel való viszonyod. Tisztában vagy vele, hogy megbámulna. [...] Minden ilyen alkalommal zokogva hívtam fel anyukámat. De ez is csak annak a következménye, hogy az embernek hirtelen le kell mondania az anonimitásról. Az ember elveszti a magánéletét. Aztán a harmadik könyvet majd széttéptem, amikor olvastam, mert Katniss végül rájön, hogy ő jól el van így. A gyerekek kórházban, ő pedig elmegy meglátogatni őket, ezzel felvidítja őket, reményt sugároz nekik. De ez ugyanennyire átok is, bármennyire is hülyén hangzik, hisz olyasmivel keresek sok pénzt, amit imádok, de nehéz nem megbánni, amikor az embert 15 idegen követi.
Arról, hogyan fedezték fel:
New Yorkban voltam, épp az utcai táncosokat néztem, amikor egy modellügynök megkért, hogy hadd készítsen egy képet. Nem is sejtettem, milyen hátborzongató is ez. Szóval mondtam, hogy "Persze, természetesen", és megadtam neki anyukám telefonszámát. Amikor aztán felhívott, mondván, hogy ezek meg ezek az ügynökségek szeretnének látni, azt mondtuk "Talán." Gyeplabdáztam, szurkolólány voltam, és orvos akartam lenni - ám 20 percen belül egy taxikban ülve már tudtam, hogy nem szeretnék modell lenni, sőt azt is, hogy színésznő akarok lenni, és csak akkor vagyok hajlandó aláírni egy ügynökségnél, ha engedik, hogy reklámfilmekre való meghallgatásokon vegyek részt és színészkedhessek is. Nem tudom, honnan jött mindez. Egyikük adott nekem egy forgatókönyvet egy másnapi meghallgatásra, én pedig elolvastam a forgatókönyvet és úgy éreztem, most először vagyok pontosan tisztában valamivel. Ez volt az első alkalom, hogy megértettem valamit. 14 éves voltam. Bátyáim élsportolók voltak. És egyikük kitűnő tanuló is volt ráadásul. Én pedig mindig úgy éreztem, hogy szívok, és hogy soha nem fogok rájönni, mit is szeretnék. De elmentem a meghallgatásra, és bár valószínűleg gáz voltam, mégis 100 százalékig biztos voltam abban, hogy ezt szeretném csinálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése