Éhezők Viadala novella

Eszter kérésére fordítok most egy Éhezők Viadala Fanfiction-t, és bár itt még ilyesmi nem volt, biztosan nem fogjátok bánni, hogy megosztom veletek is! Sőt!

[A címe az volna, hogy GROWING BACK TOGETHER - ami nyilván nem az, hogy nőjünk vissza együtt :-D Én valami olyasmit éreznék címnek, hogy "Győzzük le együtt a múltat!" - de a "Grow back"-nek sehol nem találok ideillő jelentését. Ha valaki beleakad, vagy ismeri, jelezze! - köszi!]

Összegzés: Peeta gyerekekre vágyik, Katniss azonban nem biztos abban, hogy valaha is lesznek neki [gyerekei]. Egy nehéz témával kapcsolatos bizalmas beszélgetés fordulópontot hoz kapcsolatukba.

Először szálltam vonatra, mióta a legutóbbi a Nagy Mészárlásra süvített velem. Álmaimban még mindig újra-és-újra átéltem: a hosszú alagutak fullasztóak voltak, a fények egyre távolodtak ahelyett, hogy közeledtek volna, a sínek moraja átjárta a testem, mint valami mélyen gyökerező félelem. Ami a rémálmaimat illeti, ezek még viszonylag visszafogottabbak voltak, de még mindig remegve és izzadságban fürödve ébredtem fel belőlük Peetába kapaszkodva, ahogyan egy sebzett állat keres menedéket.

Most, amikor éledezik az élet, sikerül tartanom magam, ha azt mondogatom magamban, hogy gondoljak valami másra - másra, mint hogy újrahasznosított levegő kereng ebben a hideg fémdobozban. Az ujjaimmal régi szokásom szerint csomókat kötök egy darab kötélre. Megcsomózom, kibontom. Újra megcsomózom. Ez egyhangú és unalmas, mégis segít a gondolataimat a helyes útra terelni. Peetának is megvan a maga darab kötele, de úgy tűnik, ő beéri azzal, hogy láthatja, amint én az enyémmel babrálok, és folyamatosan azzal tereli el a figyelmemet, hogy azt meséli, hogyan halad az építkezés a város központjában, ahol néhány hónapon belül megnyitja pékségét. 

Látjuk, ahogy a táj egyre változik, amint vonatunk elsüvít mellette. Végtelen síkságságok, csupasz fák, kipusztult fűvel borított hegyvonulatok adják át helyüket egy sziklás parttal határolt tengernek. Habzó hullámok - zöldes-szürkék, az általában szokásos élénk kék helyett, az esővel fenyegető égbolt alatt - nyers erővel csapkodják a partot. Vonatunk lassulni kezd, amint a megállónkhoz közeledünk.

Megérkezünk a 4. körzetbe.

Felállok, félreteszem a kötelet, hogy kinézhessek az ablakon, amint begördülünk az állomásra. Peeta megszorítja a vállamat, én pedig kinyújtom a kezem, hogy belekapaszkodjak az övébe, és összekulcsoljuk ujjainkat. Ad egy puszit a fejem búbjára, másik kezét a derekam köré fonja, hogy magához húzzon, lapockáim a mellkasának feszülnek. Érzem, amint szívverése kissé felgyorsul, a hátamon dübörög. Úgy tűnik, ő is éppoly ideges, mint én, ha arra gondolok, mi vár ránk, ha leszállunk a vonatról.

- Jól vagy? - kérdezi. Mint mindig, most is rám gondol először.

Alig észrevehetően megrántom a vállam. - Veled mi a helyzet?

Nem voltunk itt a közel két évvel ezelőtti Győzelmi Körút óta. Látom, amint Peeta álla megfeszül, amint keresztülfutnak az emlékek az agyán, minden bizonnyal gyors egymásutánban, Peeta pedig megpróbál ezekkel lépést tartani és mindent a helyére tenni, amint a felszínre kerülnek. Még jobban megszorítja a kezemet, és mosollyal az arcán lenéz rám.

- Örömteli esemény hozott minket ide - mondja, mintha csak magát próbálná meg emlékeztetni erre. Szerintem pedig nekem is szükségem van ugyanerre az emlékeztetésre.

Anyukám vár ránk az állomáson. Mosolyog, de egy kicsit óvatosan, ezt egyre biztosabban érzem, amint közeledünk, ő pedig engem néz, amint ölelésre emelem a karom. Nem fogom vissza magam, amikor magamhoz szorítom, ami - meg kell, hogy mondjam, - meglepetésként éri. Amikor kicsit lazítunk egymás szorításán, felemeli a kezét, hogy megsimogassa az arcom, rám néz, szeme fénylik a visszafojtott könnyektől.

- Jól nézel ki. - mondja. - Jobban is vagy?

Bólintok és megfogom Peeta kezét. - Mindketten jobban vagyunk.

- Az jó. - mondja. - Nagyon örülök neki.

- És te hogy vagy?

- Állandóan lefoglalom magam. - Szünetet tart, majd hozzáteszi. - Sok minden van itt, amivel le tudom magam kötni.

- Hogy van Annie? - kérdezi Peeta.

Elindulunk a peronon, kerülgetve a szeretteikhez rohanó embereket. Néhányan felismernek minket, szemüket kicsit tovább pihentetik rajtunk, mintha idegenek lennénk, de mi utat törünk magunknak, amíg ki nem érünk az állomásról, ahol már kicsit oszlik a tömeg, és ahol végre rendesen beszélgethetünk.

- Szépen gyógyulgat. Egy műtét soha nem egyszerű, különösen, ha nincs senki, aki segítsen, de ő kemény lány. És a baba is nagy harcos.

Érzem, amint összeszorul a mellkasom. Nem tudok tenni ellene, de azt gondolom, Finnicknek kellett volna üdvözölnie minket a vasútállomáson. Finnick az, akinek értesítenie kellett volna, hogy fia született, aki hat héttel korábban érkezett a vártnál. Finnick megrészegült volna a látványtól, hogy Peeta és én együtt vagyunk, mondván, hogy ő mindig is tudta, hogy egyszer egymásra találunk, ahogy ő és Annie is tették. El akarom mondani neki, hogy igaza volt. Hogy Peeta volt az, aki megszerzett engem. Hogy ő látta ezt, mielőtt én láttam volna.

De ő nincs itt, és a legtöbb, amit Peeta és én tehetünk, hogy meglátogatjuk az özvegyét és lerójuk tiszteletünket.

Ismét emlékeztetnem kell magam, hogy örömteli esemény miatt jöttünk.

***

Nem volt a kezemben újszülött, mióta Prim megszületett. Azóta nem is volt rá lehetőségem és egyébként is kerültem azokat. Most már tudom, hogy helyesen tettem. Mert ha megadom magamnak az esélyt, hogy emlékezzek arra, milyen érzés is - a súly a karjaimon, az apró test melegsége, a kicsi lélegzetének hangja, és annak ritmusa, - akkor leomlik a védelmem utolsó bástyája is. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak.

Nagyszerű anya leszel, tudod?

Ezt Peeta mondta egyszer. Egy másik alkalommal, más helyen, más körülmények között. Mintha egy élettel ezelőtt lett volna. Meg akartam mondani neki, hogy téved, és hogy semmi sincs távolabb az igazságtól, de az az igazság, hogy egyszerűen csak nem akartam, hogy igaza legyen. Nem kockáztathattam meg, hogy kinyissam azt az ajtót, nem, ha ez azt jelentené, hogy teret engednék mindannak, ami ezzel jár: a veszteség fenyegetése, a kudarctól való félelem, a mindent elárasztó rettegés attól, hogy nem leszek képes megvédeni azokat, akik a legértékesebbek számomra a világon. Ezekkel a dolgokkal naponta meg kell küzdenem, mióta szeretem Peetát. Egyszerűen nem vagyok biztos abban, hogy képes leszek-e valaki mást is ugyanígy szeretni. Nem tudom, valaha képes leszek-e rá.

Magamon érzem a tekintetét, miközben Annie fiát ringatom, engem néz, amikor megsimogatom a pici fején lévő finom hajacskáját, és egy egyszerű altatót dúdolgatva álomba ringatom. De tudom, minél tovább tartom kezemben a picit, annál nehezebb lesz tartanom magam az elhatározásomhoz, ezért aztán visszaadom őt Annie-nek, mielőtt még jobban elgyengülnék, mint amennyire már eddig is. Összefonom karjaimat, hogy ne érezzem a bennük támadt hirtelen ürességet.

Annie Peetát is megkérdezi, szeretné-e kezébe venni a kicsit, ő pedig lelkesen fogadja. Olyan természetesen csinálja. Ez meg kellene, hogy lepjen, mivel ő a legfiatalabb a családjukban, és nem sok lehetősége volt gyerekek környezetében lenni, de a szívem mélyén érzem, hogy mindig is tudtam, hogy így lesz, számítottam rá. Mindig is láttam ezt a finomságában, gyengédségében, határtalan szeretetre való képességében. Ekkor hirtelen érzem, amint belém nyilall a szomorúság, amint vágyakozva nézek rá, kezében ezzel a pici fiúcskával. Mert ha van igazság ebben a kegyetlen világban, akkor Peeta Mellark megérdemli, hogy apa legyen.

És ez az egyetlen, amit soha nem tudok megadni neki.

***

- Nagyon csöndben voltál vacsora alatt.

Nem hallom, amikor belép a szobámba, a vastag szőnyegpadló elnyomja léptei zaját, az ajtó pedig csak most csukódik be halk kattanással mögötte. Buta ötlet volt egyébiránt, hogy két külön szobát vegyünk ki a szállodában, mivel egyikünk végül úgyis a másiknál köt ki, de anyukám megelőzött, és két szobát foglalt, mielőtt bármit is mondhattam volna neki. Tizennyolc évesen még mindig túl fiatal vagyok ahhoz, hogy anélkül töltsek együtt egy éjszakát egy fiúval, hogy botrány lenne belőle, - még ha fél Panem valószínűleg úgy is tudja, hogy összeházasodtunk - nekem pedig egyszerűen nincs kedvem elmagyarázni neki, hogy mindketten csak úgy vagyunk képesek rendesen aludni, ha ott vagyunk egymás mellett.
Úgy tűnik, ez senkire nem tartozik, csak ránk.

- Hosszú nap volt.

A hátam mögé áll, én az öltözőasztalnál ülök, ahol a hajamat fésülgetem szórakozottan. Nem fordulok hátra, hogy ránézzek, hanem felemelem a fejem, hogy a tükörben találkozzon a tekintetünk, és így, hogy háttal ülve maradok, talán nem látja majd meg, mi is zajlik bennem valójában.
Persze tudom, ez ostobaság. Hiszen Peeta mindig is keresztül látott rajtam.
Felsóhajt, aztán zsebre vágja a kezét: - Igen, tudom.

Elkezdem befonni a hajamat, ez jó kifogás, hogy megszakítsam a szemkontaktust, de a hátamon még mindig érzem a tekintetét. Érzem, amint egy kérdést fogalmazgat a fejében, - azt hiszem, talán azt is sejtem, hogy mit - de nem állok készen erre a beszélgetésre, úgyhogy úgy döntök, megpróbálom elterelni a figyelmét.

- Gyere, nézd meg ezt a kilátást! - mondom, felállok, elindulok Peeta felé, hogy megfogjam a kezét és az erkélyhez vezessem. Egy luxus szobában vagyunk - a szállodában felismertek minket, amikor bejelentkeztünk, és ragaszkodtak hozzá, hogy a legjobb szobáikat kapjuk meg, az enyém pedig az óceánra néz. A vihar, amely korábban tombolt, már elmúlt, az égbolt azonban még mindig mély tintakék, és a hullámok is hatalmas erővel csapkodják a partokat. Peetával együtt ezt nézzük, ritmusuk megbabonáz, én pedig odafordulok hozzá, fejemet a mellkasára hajtom, és érzem, amint egyenletesen dobog a szíve az arcomon.

- Úgy tűnik, Annie jól tartja magát. - mondja Peeta. Kezével apró köröket rajzol a hátamra. - Nem tudom, hogy csinálja. Hogy boldogul nélküle. Most pedig...
- Talán épp ezért tartja magát. - mondom. - Mert tartania kell. A kicsiért, nem?

Hosszú ideig nem szólal meg, aztán érzem, amint megváltozik lélegzetvételének üteme, és tudom, hogy mondani készül valamit. Már akkor tudom, amikor még meg sem szólal. Felemelem a fejem, lábujjhegyre emelkedem, abban reménykedem, hogy húzhatom még az időt egy kicsit. Azt remélem, ha mindent beleadok ebbe a csókba, nem kell majd kérdeznie semmit, hiszen érezni fogja, mit érzek iránta. Még ha nem is tudom megadni neki azt, amit szeretne.

Azonnal reagál, kezébe fogja az arcomat, végighúzza hüvelykujját az arcomon úgy, hogy azonnal libabőrös leszek, de közben tudom, hogy csak halogatom az elkerülhetetlent, és amikor szétválunk, hogy levegőt vegyünk, rám néz, és óvatosan kisöpri a hajamat a szememből.

- Mikor mindenkinek azt mondtam, hogy babát vársz...

Ne. Kérlek, csak ezt ne.

- ... azt kívántam, bárcsak igaz lenne.
Felemelem a kezemet, hogy átfogjam Peeta csuklóit.
- Tudom.
- De te nem akartad.

Nem kérdés volt, megállapítás. Már megint alábecsültem. Tudnom kellett volna, hogy tudja.
- Katniss, többé már nincs Éhezők Viadala.
- Nem számít.

El kell fordulnom, mert a szeméből áradó fájdalom több, mint amit el tudok viselni.
Ránk telepszik a csönd, majd megszólalok:
- Utálsz, amiért nem szeretnék gyerekeket?
- Utálsz, amiért én pedig igen?

Keze eléri az enyémet. Hogy is tudnám nem megfogni?

- Soha nem tudnálak utáni. - Nyelek egyet. Most rajtam a kérdés sora. - Ez jutott neked, Peeta. Én. Még mindig engem akarsz? Akkor is, ha ezt sohasem tudom neked megadni?

Azon tűnödök, mit gondolnék, ha a helyében lennék. A gondolat is tiszta gyötrelem. Elveszem róla a szememet, azt gondolván, könnyebb lesz neki válaszolni, ha közben nem kell a szemembe néznie. Hátrálni kezdek, mire elkapja a kezemet.

- Akkor is. Mindig rád fogok vágyni. - Magához húz, felemeli a fejem, hogy megcsókoljon. Aztán mond még valamit, ám ajkaim elnyelik szavait, mielőtt egyáltalán hallanám, amint kimondja őket.

- Mit mondtál? - Nem vagyok biztos benne, hogy kimondom-e egyáltalán a szavakat, mert nem maradt már levegő a tüdőmben.

Ő csak mosolyog, és karjaival átfogja a derekamat.

- Azt mondtam... gyere hozzám feleségül!

Félig nevetek, félig sírok. Nem tudom pontosan, hogyan lehetne megfogalmazni, mit is érzek pontosan, kivéve, hogy tudom, hogy boldog vagyok, mert tudom, hogy ez alkalommal ez csak kettőnkről szól. Senki nem fenyeget, vagy manipulál minket, senki nem kényerít olyan döntésre, amit másképp nem tennénk meg. Mert tudom, hogy mindenképp így történt volna. Mert mindig efelé tartottunk. 

- Hozzád megyek.

- Tényleg?

- Igen, tényleg.

Remegve felnevet, majd homlokát az enyémhez érinti. Kezeim ismét az arca felé indulnak, követik álla vonalát, ajkai formáját. És eszembe jut korábbi mosolya, amikor Annie kisfiát tartotta a kezében. Tudom, hogy nem tagadhatom meg ezt tőle, még ha azt is mondja, elfogadja a döntésem. Csöndben ígéretet teszek. Hogy minden nap lebontok egy kicsit a falból. Védelmem utolsó bástyáiból. Téglánként bontom le, és egy nap talán majd meg tudom neki adni ezt. Mert megérdemli.

Most azonban egy csókkal pecsételem le ki nem mondott ígéretemet.

VÉGE!

Forrás