2016. január 31., vasárnap

Elválaszthatatlanok - 11. fejezet: Ébredezés

A Kiválasztott epilógusának előtörténete. Hogyan szedi össze magát Katniss és Peeta darabjaikból és hogyan kezdik újra az életet. Az Éhezők Viadala sorozat 4. kötetének rajongói változata. Titkos kenyérpirítás, sok-sok történés, részeg Haymitch és egyebek. Katniss és Peeta történetének lezárása 23 fejezetben.

Olyan élesen világít a napfény, hogy szemeim fájdalmasan vissza lecsukódnak. Miért vannak nyitva a rolók az ablakomon? Gyakorlatilag korom sötétség szokott lenni a szobámban. Néhány óvatos pillantás után megállapítom, hogy a bútoraim sem ismerősek. Összerezzenek, mikor rájövök, nem a saját hálószobámban fekszem.
- Igaz vagy nem igaz? - teszi fel egy mély hang a megszokott kérdést. Amikor végre leesik, hol vagyok, végre felhagyok vadászkésem keresgélésével.
- Mi van? - A szemeimet próbálom a lehető legkisebbre kinyitni, miközben a testem megpróbál felébredni az alvásból. Nem hallottam a kérdés első felét.
- Te. Tényleg igazi vagy?
Kinyújtózom és a másik oldalamra fordulok, így meglátom Peetát és összevonom a szemöldökömet. Peeta hátát az ágytámlának támasztva ül, arca ragyog.
- Valódinak tűnsz - mondja, miközben ujjával az oldalamon lévő puha bőrt piszkálja.
Cserébe megcsípem. Erősen.
- Jaaaj, aúúú. Határozottan igazi vagy. - Peeta fészkelődni kezd, kezeit védekezően kulcsolja össze maga előtt, miközben végig jóízűen nevet.

Olyan más, mint tegnap. Szemei sokkal élettelibbek, mosolya kevésbé mesterkélt, vállizmai nem olyan feszesek. Peeta a lepedővel takarózik, miközben úgy tűnik, a takaró nagy része körém csavarodott. Azon dolgozom, hogy lerúgjam magamról a takarót, hogy lábaim kiszabadulhassanak.
- Maradtál - mondja lágyan.
- Haymitch nem ért rá. - mondom pókerarccal.
A régi idők jutnak eszembe, amikor ilyenkor siettem haza, majd kimentem az erdőbe, hogy ott tölthessem az egész napot. Peeta azonban - aki általában koránkelő típus - nem úgy tűnik, mintha bármi erőfeszítést is tenni készülne azért, hogy kirugdaljon az ágyból, ami meglepő. Általában annak szenteli a reggeleket, hogy segítsen nekem. Néha az a legnehezebb, hogy egyáltalán kimásszak az ágyból. Ezután a nap többi része a kialakult rutin ködébe vész: vadászat, vacsora, este a kanapén, alvás. Egy ideje már nem töltöm az egész napot az ágyban. Az ablakon beáramló fények alapján ez a nap túl szépnek ígérkezik, hogy idebenn pocsékoljam el, de azért néhány másodpercig elmerengek a lehetőségen: benn maradni, ahol senki sem lát. Senkivel nem kellene szembenéznem Peetán kívül, aki viszont már így is a napi rutin része.



- Akkor te jutottál helyette? - Peeta hangja játékosnak hangzik.
Nem válaszolok a kérdésre, hanem a bal lábamról hiányzó zoknit kezdem keresni. A sérült lábujjamat kék zokni rejti el, ám a másik fél pár zoknimat sem az ágyon, sem pedig alatta nem látom.
Igazából valószínűleg túl meleg van, hogy zoknit vegyek fel alváshoz, de tegnap este nem nagyon agyaltam azon, miben aludjak, így még mindig az oldalzsebes nadrágom és a hosszúujjú ingem van rajtam, amiben tegnap vadászni indultam. A vadászkéseim Peeta nappalijában vannak, a zsebeim további tartalmát Peeta éjjeliszekrényére ürítettem.
Peeta csatlakozik hozzám a keresésben, mire egy lila zoknit lógat az orrom elé. Megfogom és eldobom.
Peeta folytatja a keresést. Érdeklődő pillantást küldök felé.
- Nem tudod, mi történt az ingemmel? - grimaszol.
Ekkor eszembe jut, miért is vagyok olyan fáradt. Peeta fájdalomcsillapítójának a hatása még az éjféli adag előtt elmúlt, ezért aztán szenvedett, mire az új adag el nem kezdett hatni. A vihar egy óra múlva felerősödött, Peeta pedig rémálomból ébredt, izzadtan, miközben ostobaságokat beszélt. Egy fél órámba telt, mire meggyőztem, hogy otthon van és nem az Arénában vagy a Kapitóliumban. Mivel nagyon izzadt, levettük róla a takarót, lehúztuk a felsőjét és hideg borogatást tettünk a fejére.
Az összegyűrődött lepedőben keresgélek. Kiszúrom a padlón az átázott borogatást, majd végül megtalálom Peeta elrejtőzött ingének ujját a párnám alatt. Kicibálom onnan, míg Peeta az ágy lábánál keresgél.
- Itt van. - nyújtom felé az inget.

Meglátom a világosban Peeta hegekkel teli hátát. Minden mást elfelejtek és csak nézem Peetát.
Egy évvel ezelőtt még egyáltalán nem így nézett ki ez a hát. Világos bőrén maréknyi apró szeplő látszott a lapockáinál. A beültetett bőrén ezek már nem látszanak, legfeljebb, ha közelebb húzódok, akkor tudok halványan kivenni még párat. Hirtelen sürgető késztetést érzek, hogy megnézzem, a foltok mentén az ő bőrének hőmérséklete is éppúgy változik hideg és meleg között, mint az enyém. Eldobom az inget, ujjaimmal Peeta felé közelítek. Nem kérdezem, szabad-e, mikor végigsimítok a háta alsó részén található négyzet alakú rózsaszín folton. Peeta bőre hideg és megremeg az érintésem nyomán. Először az első heg, majd a következő. Követem a rózsaszínes fehér vonalakat, próbálok úgy előrébb húzódni az ágyban, hogy ne kelljen felkelnem. Ahelyett, hogy Peeta háta üres vászon volna, egyfajta térképpé vált, amely a Kapitóliumba és az onnan vezető útját útját jelképezi.
Nem tudom, hogy csak másodpercekig vagy percekig tart, amíg matatok a kezemmel és nem is érdekel. Minden egyes égési sérülést, új bőrfelületet és szeplőt megvizsgálok, azt kívánva, bárcsak elmesélnék nekem, mi történt vele és hogy került olyan közel a tűzhöz azon a végzetes napon, hogy így megégjen.
Most nem olyan, mint tegnap, amikor siettem, hogy ellássam a hátát, mielőtt egyikünknek vagy mindkettőnknek rohama lenne. Az feladat volt. Akkor arra figyeltem, nehogy fájdalmat okozzak neki. Ma ráérősen nézegetem az oldalán lévő kisebb négyzet alakú sebet, a beültetett bőrt a lapockáján, amely egy szívre hasonlít. Bizseregnek az ujjaim, amint végigsimítok lágy, és még enyhén ragacsos bőrén.
Peeta leereszkedik az ágyra, rám néz. Tudatosan törekszem arra, hogy figyeljem az arckifejezését, tekintetemet a mellkasára szegezem, ahol egy halom fehéres, rózsaszínes bőrdarab keveredik az emlékeimben élő tejfehér bőréhez. Nem mondja, hogy hagyjam abba. Kezem felette lebeg, mintha valami magától vonzaná oda. Majd megérintem mellkasa bal oldalának közepén azt a pontot, ahova gyerekként a kezünket tettük, amikor reggelente megesküdtünk Panem zászlajára. Érzem a dobogást a kezem alatt, arra csábítva, hogy feküdjek vissza. Peeta olyan mozdulatlanul fekszik, mintha aludna, agy legalábbis közel állna hozzá.
Próbaképpen megérintem ujjaimmal felsőtestének körvonalait, végighúzom őket a vastag hegeken, amelyek a régi beteg bőre és a fényes laboratóriumokban előállított új bőre találkozik.
Óvatosan cikkcakkozok a foltok között, elidőzve azon pontok felett, amelyeket a megnyaldosott lángnyelvek helyére kerültek a tudomány jóvoltából. Egyszer régen ismertem ezt a fiút. Tudtam, hol égette meg alkarját a forró sütő, és hogy hol vannak a szeplők a kezén, amellyel rajzolt. Létezik, hogy ezt a fiút egyáltalán nem ismerem?
Úgy rémlik, kék a szeme, de most, hogy szemhéját lecsukja, elfog a kíváncsiság, vajon tényleg így van-e. Érzem kezem alatt az egyenetlen bőrt az arcán. Peeta kinyitja szemeit, amelyek ugyanolyan kékek, mint mindig is voltak.
Valahogy, míg őt tanulmányoztam, közelebb kerültem hozzá. Csak most látom, hogy arcunk nagyon közel van egymáshoz. Hátrálnom kellene, meg kellene mozdulnom, mindegy, csak ott ne maradjak, ahol vagyok, de nem tudom megtörni a varázst.
Aztán egyetlen röpke pillanatig csak arra tudok gondolni, milyen volt, amikor csókolóztunk: a barlangban, a tengerparton, a föld alatt. Olyan hívogatóak Peeta ajkai a lágy reggeli napfényben. Vajon még mindig olyan puhák is lennének? Vajon még mindig ugyanolyanok? Vagy olyan lenne, mint a legutolsó elkeseredett alkalommal? Éreznék vajon egyáltalán valamit?

Az érzések megijesztenek, mert olyan régen volt már, hogy bármi hasonlót éreztem volna. Ráadásul kíváncsi is vagyok. Saját szabályaimat sérteném meg, de mi baj lehet belőle? Emlékeztetem magam, hogy ez mindent megváltoztatna.
- Min gondolkodsz? - kérdezi Peeta, amikor már néhány másodperce őt nézem. Túl jól ismer.
A határokon, amit nem akarok átlépni - ezt nem válaszolhatom.
- A meztelen csigákon - mondom. - Volt egy tegnap a lépcsőmön az ajtó előtt. Azon tűnődtem, vajon ma is ott lesz-e még.
Peeta sokatmondó pillantással néz rám, aztán hajfonatomat kisöpri a vállamból.
- Volt valami szenvedély a szemeidben. Azt hittem... a vadászaton jár az eszed.
Most látom csak, milyen, amikor hazudik. Korábban ezt sose vettem észre.
- És te min gondolkodsz?
- Rajtad. - Egyenesen a szemembe néz, nem fel, nem le, nem néz félre. Összeszorul a gyomrom.
Peeta újra a bevett dumát nyomja, amitől minden kuncogó iskolás lány beájul. Megpróbálom nem meztelen csigának nevezni, de kihasználom a lehetőséget és elhúzódom, hogy a szánk közötti távolság biztonságossá váljon.
- Mihez is kezdenék én nélküled? - folytatja. Olyan őszintén mondja, hogy szinte már elhiszem, hogy nem is vagyok teher a számára.
A vonalak átlépésének gondolata immár a múlté. Feldühödöm. Nélkülem bárhol máshol élhetne az Isten háta mögötti 12. körzeten kívül. Hős lehetne és elnyerhetné bármely lány szívét.
- Jobb, ha most megyek - motyogom az orrom alatt.
- Gondomat viseled, amikor rosszul vagyok, társaságot biztosítasz számomra, amikor más nem, meghallgatod, amikor arról beszélek, hogyan kell tésztát keleszteni. Nem, Katniss. Ez tényleg így van.
Borzalmasan érzem magam. Peeta többet érdemelne, mint olyasvalakit, aki kötelességből marad mellette, aki 100 életnyi fájdalmat okozott már neki.
- Szerintem mennem kellene - húzódom el és közben azon jár az eszem, vajon milyen gyorsan tudnám összeszedni a lakásban szétszórt cuccaimat.
- Csinálok reggelit - kísért meg Peeta.
- Későre jár. - Mint egy falkányi morgó vadkutya rontok neki az egyébként nyitva lévő szobaajtónak.
- Katniss! - kiált utánam Peeta. - Várj!
- Később látjuk egymást! - Gyorsan hátranézek, dobok Peeta felé egy műmosolyt, és azt próbálom eldönteni, hogy az lenne-e jobb, ha egyenesen az erdőbe mennék vagy ha átöltöznék valamibe, amin nem érzem a mentaízű kenőcs és a krémsajt illatát.

Amikor meghallom a padló csikorgását, megállok egy pillanatra az ajtóban. A hangja nem a megszokott, én pedig pontosan abban a pillanatban fordítom a fejem abba az irányba, amikor egy jól irányzott zuhanórepülésnek lehetek szemtanúja a szőnyegen. Na, ennyit arról, hogy gyorsan lelépek.
Beharapom az alsó ajkam és visszafojtom a lélegzetem, amíg Peeta el nem kezd nevetni. Amikor már látom, hogy minden rendben, csak akkor engedem ki a hangot a tüdőmből, amely mindeddig olyan fájdalmasan benn ragadt.
- Azt hiszem, megfeledkeztél valamiről - térdelek az imént a padlón elterült fiú mellé.
- Nem, ez volt a cél. - vág vissza. - Ez a reggeli torna része. Segít a vérkeringés serkentésében.
Felmerül bennem, hogy fejbevágjam a műlábával de végül inkább a kezébe adom ehelyett.
- Biztos azt hiszed, ennyi idő alatt már hozzászoktam. - Peeta megrázza a fejét és komolyabb hangon folytatja. - Az a második lépés következett volna, de nem pont úgy érte a lábam a földet, ahogy vártam.
Szerintem pedig ez nem olyasmi, amihez valaha is hozzászokhat az ember. Megveregetem a műlábat.
- Na, gyere, csatold fel.

***

Kökörcsin a lábam alatt sündörög, miközben csöndes és üres házamból erdei törzshelyem felé indulok. A bolhazsák ma reggel úgy döntött, úgy tesz, mintha nem léteznék, egészen addig, amíg fel nem kaptam egy törülközőt, hogy megszárítsam összekócolódott hajamat, azóta viszont le sem tudom rázni magamról. Remélem, hamarosan talál magának valami erdei kalandot, ahelyett, hogy a lábam alatt bohóckodna.
Amint elérünk a Győztesek Faluja bejáratához, Kökörcsin felugrik a kőből készült virágtartóra, amely elválasztja a túlméretezett házakat a 12. körzet többi házától.
- Azt hittem, sütsz. - mondom az alacsony szürke betontömbön üldögélő alaknak.
- Szeretem a reggeli fényeket - mondja Peeta, közben nem néz fel vázlattömbjéből, miközben leengedi kezét, hogy megsimogassa a rühes fenevad fejének azon részét, amely két fülének maradványai között van. A sárga macska Peeta körül sündörög, bajsza végétől tépett farkáig dörgölődve hozzá. Peeta ledobja a rajztömböt, hogy megsimogassa a macskát. Kökörcsin egy elégedett ugrással azonnal ráveti magát a lapokra.
- Nem ! - szidom meg a bestiát.
A kandúr kárörvendően rám néz, majd tappancsival elkezdi összegyűrni a legfelső papírlapot.
- Sicc! - kiáltom.
A macska Peetához sunnyog vigasztalásért. Nyakörvénél fogva felkapom a büdös dögöt és arrébb teszem.
- Ne foglalkozz vele. - nyugtat meg Peeta.
- De foglalkozom - fújtatok, miközben lehuppanok mellé a részben összetöredezett betontömbre. - Nézd, mekkora kárt tett a rajzodban.
- Szerintem nem árt neki, hogy megváltozott a szerkezete - vigyorog, amikor visszaadom neki a vázlattömböt.
Kökörcsin pár lépéssel arrébb szökdécsel, majd kinyújtózik, hogy napozzon egyet.

Peeta az ujjai között forgatja a ceruzát, mielőtt visszamenne dolgozni. A városról rajzolt egy vázlatot, hogy hogy nézett ki a Törvényszék kimagasló épületével, amikor még álltak a boltok. Most azt nézi, ami azután maradt belőlük, miután minden kiégett.
A Győztesek Faluját a látvány kedvéért építették. Látható a vasútállomásról, a főútról és a város legnagyobb részéről. Onnan, ahol mi ülünk, láthatjuk, hogy a visszatért városlakók elkezdték elbontani a törmelékeket és mindenki nyüzsög és délelőtti dolgait intézi.
- Megpróbáltam visszaemlékezni, milyen is volt korábban - mutat a rajzra Peeta. - Hogy milyen most és azon gondolkodtam, milyen lesz majd egyszer.
Közelebb húzódom, ahogy magyaráz. Megmutatja a gyógyszertárat, a cipőboltot, a hentesüzletet. Felidézem neki, hogy milyen színes napernyő volt az édességbolt tetején, és együtt nevetünk a hölgyön, akinek ruhaboltja volt és a kirakatba kitett függönyei sosem voltak fehérek. Érzékelem, hogy a fejünk megint milyen közel került egymáshoz. Fel kell hagynom ezzel.
Peeta vállára hajtom a fejem. Úgy tűnik, hogy még mindig ez a legbiztosabb hely a világon, ahonnan még a kilátás is jó. Peeta még néhány épületet felvázol, majd a fejemre hajtja az övét. Kényelmes, hagyom neki.

A nap melegen süti a hátamat. Pusztán az, hogy kinn vagyok a szabadban olyan jót tesz nekem. Érzem, hogy élek.
Már így is késésben vagyok, szóval az a néhány perc már nem számít. Akkor a legjobb elkezdeni a vadászatot, amikor még hűvös van és harmatos a fű. Azok a kora hajnali órák azonban már rég elmúltak, a csapdák meg megvárnak. Olyan kevés tiszta, nyugodt pillanatom van, amikor nem szorongok vagy aggódok.
Greasy Sae sem lesz csalódott, ha ma nem hozok neki semmit. Nincs kötelezettségem, hogy bárkinek ételt biztosítsak. Lehet egy jó napom anélkül is, hogy növényeket gyűjtögetnék az erdőben vagy kilőném az első nyílvesszőt.
-Talán holnap majd kiviszlek téged is - mondom az erdő irányába tekintve. - Van egy hely, ahol rengeteg rozmaring nő, majd megmutatom.
- Az jó lenne. - csendül a meleg ábránd a hangjából.
Hallgatom a madarak vidám dalának hangzavarát, szinte úgy érzem, mintha nem is lenne megszabadulni a nehéz napok emlékétől.
Peeta elmozdítja fejét az enyémről, hallom, amint csöndes csókot nyom fejem búbjára. Ezúttal nem tiltakozom. Ezen a tökéletes, képeslapszerű napon még ez is belefér.
Ám ahelyett, hogy befészkelném magamat az ölébe, a testem önálló életre kel, a fejemmel pedig Peeta felé fordulok.
Peeta kiejti a kezéből a ceruzát. Az elgurul, majd beleesik a virágágyásba.
Kék szemek. Szőke szempillák. Csak ezt látom. Nem egészen egy lépésre tőlem.
Összeszedem magam, hogy ne mozduljak, hogy maradjak nyugton. Látom, amikor közelít és lenne időm elfordítani a fejemet. De az, hogy nem egészen egy napja még olyan összetörten láttam, az súgja, hagyjam, hadd legyen néhány kellemes emléke is. Nem tudom, mire számítok, ám amikor ajka megérinti a homlokomat, az puha, édes, kellemes érzés, és tökéletesen olyan, mint Peeta.
Kezeimmel az ingét markolom. Tudom, mi következik.

- Khmmm. - Valaki hangosan megköszörüli a torkát és máris nem vagyunk egyedül.
Kérlek Haymitch legyen az, csikorgatom a fogaimat és közben büdös, éjszakai életet élő mentorunkban reménykedem. Ő már teljesen hozzászokott, hogy így lásson minket. Mivel azonban nem látom, hogy az illető tántorogna és nem érzek alkoholszagot sem, tudom, hogy teljesen reménytelenek a kilátásaink.
Thom [Gale egykori bányásztársa] félszegen áll felettünk.
Legszívesebben elsüllyednék a virágcserépben, hogy elkerüljem a következő perceket. Hogy nem hallottuk, hogy közeledik? Peeta elhúzza kezét az arcomtól, én pedig felhúzom a térdeimet, hogy elrejtőzzek mögöttük. Bárcsak Cinna tervezett volna nekem egy láthatatlanná tévő köpenyt. Az most igen jól jönne.
- Peeta - helyezi át Thom testsúlyát egyik lábáról a másikra. - Csak szerettelek volna meglátogatni.
Thom hosszú zsebkendőt gyűröget kezei között. Látható, hogy ma délelőtt már volt dolgozni. Kalapja és kesztyűje poros. Megpróbálok mindent megtenni, mintha nem Peetával lettem volna, mert ez így tényleg elviselhetetlen. Egy kóbor gyom kihúzásával foglalom el magam.
- Azt reméltem, hogy vihetek egy kis süteményt a feleségemnek a házassági évfordulónkra, de úgy látom... nagyon elfoglalt vagy, szóval majd később visszajövök.
Peeta válaszra nyitná a száját, hol rám néz, hol pedig a hamuval borított férfira. Thom nem vár választ, megfordul és elindul vissza a város irányába.
- Peeta - sziszegem és titokban azt kívánom, bárcsak lecsaphatnám a vázlattömbjével. - Ha legközelebb ilyesmit tervezel, nem lehetne, hogy ne a Győztesek Faluja bejáratánál tedd, ahol az egész város láthat minket?

Amint rájövök, mit mondtam, elhúzok onnan. Nem tudok elég hamar messze kerülni Peetától. Nyilvánvalóan nem vagyok ítélőképességem teljes tudatában.
Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: Vasárnaponként

12 megjegyzés:

  1. Szuper volt Még Még Még

    VálaszTörlés
  2. Mindegyek fejezet nagyon tetszett,de idàig ez a kedvencem... :)
    Köszi a fordìtàst Ancsi!

    VálaszTörlés
  3. Hát ezt nagyon imádtam!!!!!

    VálaszTörlés
  4. Érkezik a folytatás - hetente, egyelőre bírom szusszal és előredolgozással :)
    Örülök, hogy ha szívesen olvassátok, mert tényleg iszonyú hosszúak a fejezetek, rengeteget melózok vele, szóval jó látni, hogy sikerült jól választani fic-et és hogy vasárnaponként megugrik a látogatottság. (Bár kiteszem szívem-lelkem, hogy a hétközbeni anyagok is jók legyenek !!)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Úristen, eddig ez a kedvenc részem! Annyira várom a vasárnapokat!

      Mi nagyon hálásak vagyunk a hétköznapi anyagokért is. Nagyon durva, hogy hétköznap is tudsz mindennap egy anyagot kitenni! :)
      Bori

      Törlés
    2. Aranyos vagy. :)
      Egyelőre van anyag, de már fogyatkoznak a készleteim, szóval nem tartom kizártnak, hogy februárban már lehet 1-1 lyukas nap. Ez nem rajtam fog múlni. Azért nem teszek ki gagyi anyagot továbbra se, hogy valami legyen, keresgélek, nézelődök értelmes cikkekért, képekért, egyelőre még akadnak. És persze a DVD várakozás is a barátunk. :)

      Törlés
    3. Kitartás, már a fic felénél járunk :) Hol tartasz? Ha esetleg kell segítség szólj nyugodtan.

      Ui.:Én hétköznap is itt vagyok Ancsi, de sztem ezt úgyis tudod :D

      Törlés
    4. Én a 18-ast fordítom éppen, addig már felpörögnek az események ;)
      Nem kell segítség, köszi, megoldom, ha eddig megoldottam, nem szeretném, ha más lenne a fejezetek stílusa.

      Törlés
  5. A ficikről jut eszembe... Ha ennek vége, lesznek más történetek is az oldalon?
    Köszi a fordítást és kitartás ,)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hmmm. Nem tudom. És lehet, hogy ha addig kérdezel, amíg nem ér véget ez, addig rávágom, hogy NEM, mert most nagyon sok. Még mindig. De ma felvetődött bennem is a kérdés.
      Mivel ez a fic április végén ér véget (feltéve, hogy addig sem csúszok meg vele), utána már nem valószínű, hogy lesz elég anyag ahhoz, hogy tudjam vinni az oldalt. De szeretnék még Gale ficet vagy Hayffie-t. Nem tudom, lesz-e rá még kereslet, kedvem, lelkesedésem. Majd kiderül. :)

      Törlés
  6. Imádom! :) Köszönöm :))) Várom már nagyon a következőt *-*

    VálaszTörlés
  7. <3 Gyönyörű fordítás, gyönyörű jelenet!

    VálaszTörlés