A jó feleség - 9. fejezet: Emlékek és tárgyak, 1. rész

- Borzasztó feleség vagy, drágaságom! - Mivel ma már másodjára hallom és mert magam is úgy érzem, hogy van benne valami, könnyekben török ki. Katniss rájön, hogy a házasélet nem egyszerű. A 12. körzet hamvai sorozat második kötete. - Katniss szemszögéből

- Katniss, ezek közül a cipők közül már egyik sem jó rám. Ki kell dobnunk őket!
- De másra még jó lehet. Esetleg Thomra? Az ő lába kisebb, mint a tiéd.
A gardróbszoba padlóján ülünk, és épp néhány szükségtelen dolgot próbálunk kiselejtezni, amelyek az elmúlt másfél éves együttélésünk alatt halmozódtak fel. Peeta alig várja, hogy megszabaduljunk azoktól a dolgoktól, amikre nem lesz szükségünk. Én viszont kevéssé.
- Az egyik lábam nem is igazi. - próbálkozik újra. - És ezek a cipők mind úgy vannak kialakítva, hogy jók legyenek a műlábamra. Emiatt nem is ugyanolyan méretű a két fél pár, szóval biztos nem lesz jó senkire. Ha Thomnak mégis cipőre lenne szüksége, majd veszek neki egy párat.
A hatalmas ruhatárból ő az, akinek több mindentől meg kell válnia, mert a legtöbb dolga már nem jó rá. A háború óta nagyjából öt centit nőtt, a lábmérete másfél számmal lett nagyobb, a vállai pedig szélesebbek, mint valaha. Remélem, bár biztos nem vagyok benne, hogy végül megáll a növekedésben. Egy kicsit furán érzem magam, hogy olyasvalakihez mentem feleségül, aki még mindig növésben van. Nem tűnik helyesnek.
- De ez olyan pazarlás. - szállok vele szembe. - A cipők mégiscsak cipők. Gyerekkoromban én is sok olyan holmit hordtam, amik nem voltak pont jók rám.
- Katniss, mindenkinek új cipőt veszek a körzetben, ha hagyod, hogy ezeket kidobjam. Nem akarom, hogy az emberek, akikkel nap mint nap találkozok a körzetben, tudják, hogy hanyas cipőt hordok és milyen büdös a lábam.
Erre már én sem tudok mit mondani, úgyhogy inkább lágyítani próbálom a helyzetet.
- Egész nap a forró sütők előtt állsz! És ahhoz képest szerintem nem is olyan rossz a helyzet!
Peeta megrázza a fejét.
- Nem! Vagy kidobjuk vagy tovább hordom őket!
- De hát fáj bennük a lábad! - valahogy az én szememben a kidobás nem egy választható lehetőség.
- Igen, és én nem hagyom, hogy más lábát is felsértsék. - mondja Peeta hajthatatlanul. Ezt a csatát már nem tudom megnyerni. Legalábbis úgy nem, ahogy én szeretném. De a gondolat, hogy kidobjuk ezeket a cipőket és gyakorlatilag szinte mindent a szekrényből, mégis felzaklat, amit nem is nagyon értek. Mintha azáltal, hogy kikerülnek innen, mindazok a dolgok is, amik akkor történtek, amikor Peeta ezeket hordta valamiképp semmissé válhatnának.
- Ez volt rajtad Thom esküvőjén is, emlékszel?
Peeta rám néz, megértés csillan a szemében. Látom rajta, hogy neki is ugyanaz jutott az eszébe, ami nekem.
- Katniss, az az emlék nem fog elmúlni, ha kidobjuk ezeket a büdös régi cipőket.
Kényelmetlenül fészkelődöm.
- Tudom, de...
- Szerelmem, ha nem állsz készen arra, hogy megszabadulj a dolgaidtól, az teljesen rendben van. De nem tudok helyet fenntartani olyan cuccok számára, amiket én már nem veszek fel, amikor olyan dolgok számára szeretnék helyet biztosítani kettőnknek, ami fontos. Szóval vagy tovább hordom őket, annak ellenére, hogy teljesen benyomódott már némelyik orra vagy megszabadulunk tőlük. Ennyi.
- De nem dobhatod ki. Valakinek még lehet, hogy jó lenne. - erőltetem.
- Senkinek nem kellenek már ilyen cipők! - nevet fel Peeta, de hangjából a kétkedés árad, nem pedig jókedv.
Felveszem az egyik cipőt és megrázom.
- Biztos vagyok benne, hogy vannak emberek, akiknek rosszabb cipővel kell beérniük.
- Szeretném látni őket. - Most Peeta gúnyolódik?
- Gondolom így, hogy a városban nőttél fel, sosem kellett aggódnod amiatt, lesz-e cipőd. - vágok vissza rosszindulatúan.


Peeta elhallgat egy pillanatra, csak néz rám döbbenten. Aztán arcán alig leplezett bosszúság jelenik meg, majd mikor megszólal, hangja halk és csak úgy árad belőle a harag.
- Katniss, a lábam, ami nincsen már, csupán a Kapitóliumban és a Viadalon részesült némi kényelemben. Azelőtt sosem volt olyan cipőm, ami pont jó lett volna a lábamra, aztán pedig levágták azt.
Amint ezt kimondja, a szám tátva marad a döbbenettől. Valahogy sikerült elérnem, hogy Peeta feldühödjön, hogy nagyon mérges legyen, hosszú évek türelme után. Engem hibáztat a lába miatt? Néhány hosszú pillanatig csak nézzük egymást. Épp valami gyilkos válaszon gondolkodom, amely mögött inkább védekező bűntudat van, semmint bármi más, amikor Peeta összehúzza a szemöldökét, épp úgy, mint olyankor szokta, amikor rájön valamire.
- Mi most veszekszünk, igaz vagy nem igaz? - kérdezi teljesen más hangnemben.
A szám sarka magától felfelé kunkorodik.
- Igaz.
- Ez egy teljesen hétköznapi, senki-nem-menekül-az-erdőbe-és-nem-szenved-súlyos-pszichés-károsodást jellegű vita? - Peeta már nem haragszik. Sőt, a mosolya hatalmas.
Bólintok, én sem bírom már vigyorgás nélkül.
- Úgy tűnik.
Peeta lenéz a kiválogatott halomra, majd visszanéz rám. Közelebb húzódik, felcsillan a szeme, majd mű suttogással megkérdezi.
- Ugorhatnánk a békülős részhez?
Egy pillanattal később már mohón faljuk egymást a gardróbszobában, közvetlenül a selejtezésre váró büdös cipők tetején. Alig néhány másodperccel később már mindkettőnk ingétől megszabadulunk. Erős karjaival Peeta olyan szorosan magához ölel, hogy mozdulni is alig bírok. Peeta leszorít, nyakamat csókokkal halmozza el. Előző vitánktól feltüzelve, úgy érzem, nekem is érvényesülnöm kell. Lábaimmal átölelem Peeta derekát, úgy fordulok, hogy Peeta alám kerüljön, a fölöttünk vállfákon lógó ruhák csiklandozzák a hátamat.
- Csak ha ez azt jelenti, én nyertem. - mormolom a fülébe, leszorítva Peeta kezeit.
Vadul villogó kék szemeivel rám néz, és mély lélegzetet vesz.
- Feladom. Már csak egy kérdésem van.
- Óóó, és mi lenne az? - kérdezem érdektelenséget színlelve, miközben épp a mellét csókolgatom.
- Most, hogy elkaptál, mit teszel velem?
Úgy döntök jobb, ha megmutatom. Peeta pedig nem tiltakozik.

Hosszasan incselkedem Peetával, lassan keltem fel a vágyát epekedő csókjaimmal, simogatásokkal, a nyelvemmel. Amikor olyan gyötrelmesen lassú tempóban lovagolok rajta, hogy könyörög, hogy gyorsítsak, elérkezik egy pillanat, amikor teljesen magamba szállok, kizárva minden fizikai élményt. Ám ahelyett, hogy bűntudatom lenne, aggódnék vagy félnék, mint máskor, semmi mást nem érzek, csak színtiszta hamisítatlan boldogságot. Csak lebegek súlytalanul egy pillanatig, míg a valóság ismét visszaránt, amikor testem szinte felrobban Peetáé körül. Miután olyan lassan keltettem fel a vágyát, egy apró változás is elég, hogy Peeta a szakadék szélére kerüljön és elárasszon melegségével.
Rárogyok, majd az oldalamra gördülök, fejemet Peeta mellkasán pihentetve. Ott fekszünk súlytalanul, szótlanul nézzük, ahogy a tetőablakon besütő napfény megcsillan a levegőben szálló porszemeken, miközben, minden, ami a földön volt, nyomja a hátunkat.
Ezekben a pillanatokban minden olyan szép. Még a porszemek is.

***

- Akkor ennyi az egész. - Cipeli Peeta az utolsó zacskót is a lépcső aljára, egy kicsit később, mint ahogyan terveztük. Bár az iménti közjáték enyhíti némileg, azért még mindig összeszorul a szívem annak láttán, mi mindent tervezünk elajándékozni vagy kidobni. Alig hiszem, hogy ilyen sok minden kiselejtezhettünk anélkül, hogy veszteséget éreznénk. Több dolog van ezekben a táskákban, mint egész gyermekkori otthonomban volt. Persze a legtöbbje Peeta Portia által tervezett ruhája. Helyet kellett csinálnunk Cinna hatalmas ruhakészletének, amelyeket ugyan nem hordtam, de nem volt szívem kidobni sem, vagy hogy a régi pincémben dohosodjon, ahol minden évszakkal csak egyre nyirkosabb lesz a levegő.
- Biztos, hogy ezeket mind ki akarod dobni? - kérdezem vagy ötvenedik alkalommal, a lépcső aljából nézve fel Peetára.
Peeta ingerülten megrázza a fejét.
- Igen, Katniss. Sok értékes dolgot megtartottam. De ezek közül semmi sem jó már rám. Legalább odaadjuk majd valakinek, aki megnézi.
Hirtelen belém nyilall egy gondolat és majdnem ki is mondom, mielőtt visszafogom magam.
- De mi van, ha...?
- Ha mi?
Ám a kérdésemre adott válasz, miszerint "Ha egyszer lesz egy fiad?" nem olyasmi, amibe komolyabban bele szeretnék gondolni, hisz a válasz az, hogy úgysem lesz. Amíg velem van, semmiképp. Nem is értem, hogy is juthatott eszembe.
- Fogytál. - Fejezem be sután. Mintha lenne neki miből.
Peeta kuncogni kezd.
- Szerintem el kellene veszítenem az egyik karomat, hogy ez a kabát újra rám jöjjön. És azért az elég durva lenne. - Tudom, hogy tudja, hogy mást akartam mondani, de nem erőlteti a dolgot.

Peeta nem törődik az anyagi javakkal. Igazából én sem. Egészen addig, amíg nem arról van szó, hogy dobjuk ki őket. Nem tudom, miért leszek olyan ideges a gondolatra, hogy ki kell dobni dolgokat. Talán mert azelőtt mindig fel tudtuk használni a dolgokat valamire. Tényleg nem igazán dobáltunk ki semmit. Talán, mert mindenhez, amim van, minden egyes papírfecnihez, szövetdarabhoz valamilyen emlék, valami történet kapcsolódik. Én pedig félek elengedni ezeket a dolgokat. Nem tudom, Peeta miért nem érez ugyanígy, amikor a tűzbombák az ő gyerekkorának legtöbb emlékét is elégették. De valaminek a kezdete az, hogy ilyen rendszerességgel összekapunk ezen a kérdésen, mert a tél közeledtével Peeta ragaszkodik hozzá, hogy selejtezzük ki a házat tavaszra. Azonban ma volt az első alkalom, hogy tényleges konfliktus lett a kérdésből. Az első igazi vitánk, azt hiszem. De legalább hétköznapi, ahogyan az bármelyik házaspárnál előfordul.
Összefonom a karjaimat, csöndben felsóhajtok, és hátat fordítok Peetának és a lépcsőnek. Nem akarok nagy ügyet csinálni belőle. Nem hiszem, hogy a békülős szex másodjára is ilyen könnyedén feloldaná a dolgokat. Legalább is nem egy nap kétszer.
- Nyugi, vagy háromszor átnéztem ezeket a táskákat. - Hangos trappolás után Peeta máris a hátam mögött áll, ajkai közel a fülemhez. - Nincs közte semmi, ami az övé lenne.
Az "övé" ez esetben nem Portiára utal. Peeta nem fogja rám erőltetni, hogy bármit is kidobjak Prim cuccai közül, de segít majd, ha készen állok rá. A szívem mélyén tudom, hogy azért kell kidobnunk Peeta ruháinak egy részét, mert képtelen vagyok megszabadulni azoktól a szekrényektől, amelyek tele vannak azokkal a szép ruhákkal, amelyeket Primnek hoztam a Viadal után.
A legtöbbet alig vette fel.
- Köszönöm. - mondom halkan, karjaimmal még szorosabban ölelve. Peeta még közelebb húz magához.
- Nem, én köszönöm. Olyan jó, hogy így kiselejtezzük a lakást. Frissen kezdjük az új évet. Nem felejtetted el, milyen nap lesz holnap, ugye? - Peeta finoman megcsókolja a fülem mögötti pontot. Bólintok, majd hozzá bújok, és csak élvezem testének erős és határozott érintését a hátamnál.

Nem akarom megkérdezni, de végül azon kapom magam, hogy mégis megteszem, tönkretéve a pillanatot.
- Hogy tudod kidobni azokat a cuccokat, amiket Portia készített neked?
Peeta elenged és elhúzódik. Szemei a távolba merednek, haragosak, pedig tisztában vagyok vele, hogy nem rám haragszik, hanem az emlékre. Eltelik egy kis idő, mire válaszol. Korábban sosem beszéltünk Portiáról Peetával. Az ő halála valahogy sokkal jobban nyomja Peeta szívét, mint bárki másé. Talán mert épp eltérítették, amikor történt. Nem tudom.
- Arra kényszerítették, hogy öltönyöket varrjon nekem, amikor megkínoztak, és amikor engem elraboltak, őt megölték. Én nem... nem szeretek erre emlékezni.
Szeretném elmondani neki, hogy rendben van, megértem, de csak elméletben jutok idáig, Peeta máris folytatja, mielőtt megszólalhatnék. Sokkal kevésbé artikulál, mint máskor.
- Már azelőtt is, legtöbb ruha az interjúkról, azok a dolgok... csak kellékek voltak, Katniss. - Nem haragosan mondja ezt, csak tényként hozza fel. - Cinnával együtt mindketten tudták, hogy kettőnk közül te vagy az esélyesebb. Én csak, nos; én csak a drámai hatáshoz kellettem. Portia egyszer azt is mondta, ha saját ízlése szerint tervezhetne ruhákat nekem, sokkal több kéket használna, hogy kiemelje a szemem színét. - Ebbe sosem gondoltam bele. Persze senki nem Peeta lángoló öltönyéről, szmokingjáról vagy az általa viselt cuccokról beszélt, de én ezt mindig a nemi különbségeknek tudtam be. Peeta csendesen, keserűen felnevet.
- Valószínűleg ő maga mondaná, hogy égessük el ezeket, ha nem ölték volna meg.
Épp átölelni készülök Peetát, amikor folytatja, gyakorlatilag félbeszakítva engem ezzel.
- Portia - Peeta szorosan becsukja a szemét, mintha nyitott szemmel nem tudna szembenézni az emlék súlyával - az egyetlen barátom volt, amikor szükségem volt rá. Amikor arra volt szükségem. Ez az, amit meg kell őriznem. Nem a ruhák.
Szeretném megérinteni Peetát, szeretném megpróbálni elűzni a bánatát, de úgy eltávolodik, hogy nem tudom, hogyan érhetném el.
Anélkül, hogy válaszra várna, felkap két hatalmas táskát, felmorran, ahogy átveti azokat a vállán, mintha a beszélgetést befejezettnek tekintené.
- Beviszem ezeket a városba. - dünnyögi, miközben egy puszit nyom az arcomra. Aztán már el is ment.

Ilyet most először csinál.

Hacsak nem aggódik, hogy rohama lesz, Peeta sosem akar egyedül lenni. Sosem megy el egy érzelmi válság kellős közepén. Soha nem szakít időt, hogy megbirkózzon a lelkében tomboló zűrzavarral. Nem igazán tudom, mit is kellene tennem. Általában én vagyok az, aki után kell menni és ezt végül leggyakrabban Haymitch teszi meg, mert Peeta mindig elég teret hagy nekem. Ebben a helyzetben viszont nem tudom, mit vár tőlem. Azt akarja, hogy utána menjek? Vagy inkább, hogy hagyjam kicsit magára? Küldjem utána Haymitchet? Az a kedélyes és andalító hangulat hogy válthatott ilyen gyorsan ilyen hűvösre és távolságtartóra?
Mivel más nem tehetek, veszek egy mély lélegzetet, és megpróbálom eldönteni, mit is tehetnék. Peetát nem fenyegette roham, ez több, mint nyilvánvaló, és az is, mitől lett a viselkedése a megszokottól oly eltérő? Amikor én így elmegyek, ahogy ő most, akkor csak azért teszem, mert térre van szükségem, mert úgy érzem, fel vagyok pörögve és nem állok még készen rá, hogy megnyugodjak. Lehet, hogy ő is ugyanígy érez, de akkor korábban ilyen miért nem fordult elő? Lehet, hogy miattam érzi magát rosszul?
Nem, hát persze hogy nem. Hisz ő Peeta. Semmi értelme tovább kételkedni a hűségében. Tudom, hogy nem fog elhagyni. Legalábbis önként nem. A lehetőség, hogy ez a kegyetlen világ elveheti tőlem Peetát, olyan intenzív félelemmel tölt el, hogy nem hagyom, hogy akár egyetlen pillanatra is komolyan belegondoljak.
Lehet, Peeta hirtelen távozása valami furcsa tiszteletet sugall, hogy végtére is megbízik bennem, bennünk, hogy annak ellenére, hogy idegesen elviharzott, nem aggódik, hogy elmegyek vagy megbántódom, amikor visszajön? Ha így van, az nagyszerű, azt hiszem, de akkor is rossz érzés, hogy itt maradtam egyedül. Borzalmas. Nem kevés szégyenérzet árán ébredek rá, hogy milyen nagy rendszerességgel kényszerítettem Peetára ugyanezt a zavart és fájdalmat, házasságunk elmúlt 364 napján.
Épp, mire rájövök, hogyan csináljam, hogy legyek jó feleség, a szabályok megváltoznak. Hogyan tartsam az iramot? Zavarban vagyok és úgy érzem, mintha védekeznem kellene. A biztos út hiányában csak az ösztöneimre hagyatkozhatok. Ha ő lelép, hát lelépek én is. Épp elindulnék, már a hátsó ajtót nyitnám, amikor rájövök, nem mehetek el csak így, egyetlen szó nélkül. Írok egy rövid üzenetet, leteszem a konyhaasztalra, jelzem, Peetának, hova mentem és megígérem, hogy vacsorára visszajövök. Belém nyilall a bűntudat. Itt kellene ülnöm, várnom, hogy visszatérjen. Ő ezt tenné.

De én nem ő vagyok.
Ha itt maradnék, átnézném a többi kidobásra váró cuccainkat és belekattannék saját gondolataimba, amiatti aggodalmamban, hogy elveszítjük Portiát, ha kidobjuk azokat a dolgokat, amelyeket ő tervezett, pedig Peeta nem ért velem ebben egyet. Portia kivégzése borzalmas volt, de az én kapcsolatom vele legjobb szándékkal is legfeljebb távoli volt, Peetáé azonban nem. Ennek ellenére Portia felől Cinna irányában kalandoznának el a gondolataim, majd mindenki más felé, akiket elveszítettünk, aztán még mélyebbre ásnék magamban, egészen a legrémisztőbb gondolatig: hogy milyen sokat is veszíthetek még. Az a kétségbeesett bizonyosság, hogy még Peetát is elveszíthetem, hirtelen rengeteg módon tör rám, én pedig lassan elveszítem az irányítást a gondolataim felett. Mielőtt észrevenném, máris az ágyban feküdnék, azon pörögne az agyam, milyen sokan haltak meg körülöttem, miközben én még mindig életben vagyok, és megbénítana a félelem, hogy elveszíthetem a férjemet.

Nem. Nem várhatok. Meg kell mozdulnom, tennem kell valamit...

Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: vasárnaponként