A jó feleség - 10. fejezet: Feladom? - 1. rész

- Borzasztó feleség vagy, drágaságom! - Mivel ma már másodjára hallom és mert magam is úgy érzem, hogy van benne valami, könnyekben török ki. Katniss rájön, hogy a házasélet nem egyszerű. A 12. körzet hamvai sorozat második kötete. - Katniss szemszögéből

- Szóval így alszik ki a Lángra Lobbant Lány tüze? Reszkető halomként hűl ki a teste egy víznyelő alján. Nem túl költői, nem gondolod?
A férfi ismerős hangja kirángat sodródó, félig öntudatlan állapotomból. Lassan megfordítom a fejem és ránézek. Még mindig nagyon jóképű.
- Te halott vagy! - nyögöm ki. - És alig van rajtad ruha.
- Te meg haldokolsz - válaszolja. - És úgy is nézel ki.
Igyekszem nem figyelni rá, hátha akkor majd elmegy. Ez egyébként nyilvánvalóan amúgy sem lehet igaz. Kezeimmel, amelyek mintha ólomból lennének, megpróbálom kigombolni a kabátomat. Valahogy kellemetlenül meleg lett. Le kell szednem magamról ezeket a ruhákat. Az ujjaim nem akarnak rendesen mozogni, sőt, igazából egyáltalán, így aztán leginkább csak lassított felvételben birizgálom a mellkasomat.
- Szakíts félbe, ha őrültségnek hangzik, de szerintem azokat a ruhákat magadon kellene tartanod. - Hallom pimasz vigyorát a hangjában és azon kapom magam, hogy én is elmosolyodom kissé. - Tudod, így tényleg halálra fogsz fagyni. - Egyébként sem úgy tűnik, mintha össze tudnám koordinálni a kezeimet, úgyhogy megfogadom a tanácsát és félbehagyom a próbálkozást. Kezem az ölembe hull, ruháim nedvessége bevonja ujjaimat is.
Már úgysem tart sokáig.
- Milyen érzés meghalni? - Most, hogy ez bármelyik pillanatban bekövetkezhet, úgy érzem, jobb, ha fel vagyok készülve.
Amikor megfordulok, fanyar mosolyával találom szembe magam.
- Inkább Peetát kellene megkérdezned. Ő már kétszer olyan gyakran átélte, mint én.
Hát ez egyáltalán nem segít. De akkor miért van itt, ha nem azért, hogy a halál karjaiba vezessen? Azt hiszem, sosem számítottam rá, hogy ilyesmi történik, amikor az ember haldoklik, szóval halvány elképzelésem sincs a dolgokról.
Mintha pontosan tudná, mi jár a fejemben, így válaszol:
- Azért vagyok itt, mert leálltak a magasabb szintű agyi funkcióid. Ez azért történt, hogy tested megtartsa a meleget a fontosabb életfunkciókat ellátó szervek, a tüdő és a szív számára. Valószínűleg épp hallucinálsz. Vagyis mindent, amit mondok, valamilyen szinten te magad is tudsz. Feltételezem, hogy Julia barátnőd már beszélt neked ilyesmiről. Ezen kívül viszont fogalmam sincs, mit keresek itt.
- Miért épp te?
Felhorkan. - Igen, jól sejted. Valószínűleg azért, mert mindazok közül akiket elveszítettél, a húgodé lenne az utolsó arc, akit szívesen látnál illetve olyasvalakié, mint Cinna is. - Csillogó szemmel folytatja. - Azt kell feltételeznem, hogy azért vagyok itt, mert kétségbeesetten és reménytelenül szerelmes vagy belém.
Vékony szánalmas hangon nevetek fel.
- Hát, Haymitch-be, ha lehet, sokkal szerelmesebb vagyok.
Leguggol mellém. Úgy néz ki, mint a kórházban, haja kócos és ápolatlan, mezítláb van, egy szál köntösben, egyetlen komoly különbséggel: ahelyett, hogy szemei idegesek, szinte már őrültek lennének, most csillognak és boldogságot sugároznak.


- Milyen a fiam? - A hangjából áradó büszkeség hallatán gombóc kerül a torkomba.
- Rád hasonlít.
Finnick összefonja maga előtt a karját és súlypontját a lábujjhegyéről a sarkára helyezi.
- Ennyi? Azt gondolnám, az utódom azért kicsit emlékezetesebb, mint hogy az apjára hasonlít.
Megpróbálok visszaemlékezni arra, mit tudok Nick-ről.
- Nagyon szereti Peetát. És a hajfonatomat. Okosnak tűnik, de ezt nem merem biztosra állítani, hisz mégis csak kisbaba. Miután evett, bekucorodik valaki ölébe. És flörtöl Posy-val. Már ha a kicsik egyáltalán tudnak flörtölni. - És bár ez nem közvetlenül a fiával kapcsolatos, de azért hozzáteszem. - És Johanna elájult, amikor született.
Finnick hátradönti a fejét és hosszan, felszabadultan nevetni kezd.
- Naná, hogy elájultál, édes kis JoJo-m. El sem hiszem, hogy neki magának is gyereke lesz. És épp a Kőarcúval.
- Kőarcú? - Szerintem Gale-re gondol és egész jól illik is rá ez a becenév. Amikor Finnick megismerte, nem sok érzelmet mutatott mindenesetre.
- Ó, ez az én kis becenevem számára. Biztos meghallottad valamikor és egészen mostanáig nem is jutott az eszedbe. Vicces, hogyan működik az emberi agy. És hogy küzdesz meg ezzel?
Elég nyilvánvaló, hogy küzd meg az agyam ezzel az egésszel.
- Nos, haldoklom, szóval...
Finnick a szemeit forgatja, mintha a halálom nem is lenne olyan nagy dolog.
- Nem ezzel. Hanem, hogy gyereke lesz Johannának és Gale-nek.
- Nem szeretek gyerekeken agyalni, de azon túl rendben van. Nagyszerű, sőt, egész addig, míg ők boldogok. - Ez immáron nem kérdés. A halál kapujában egészen biztos vagyok ebben.
Finnick kinyújtja a lábát, leül.
- Ki ne szeretne kisbabákon gondolkodni? Mi nincs rendben veled?
Nem válaszolok.
Finnick közelebb hajol és magabiztosan odasúgja.
- Te magad is szeretnél egyet a szívednek olyan titkos mélyén, hogy emiatt még csak nem is beszélsz róla, ez a baj veled.
Megrázom a fejem, lassan, elnyújtva.
- Nem. Peeta akar. Én soha nem akarok szülni. - Csak nézek rá döbbenten, hogy egyáltalán felvetette a témát. Még rosszabb, hogy ha ő tényleg az én lelkem megtestesítője, hisz senki más nem tudja jobban, mit is gondolok. És ez egy olyan kérdés, ami már régóta befészkelte magát a gondolataimba.
Finnick meghátrál és felemeli a kezét, mint aki megadja magát.
- Nézd, én nem mondom, hogy bármikor is úgy fogod érezni, hogy ez jó ötlet, de csak azért nem szeretsz rágondolni, mert félsz. És az emberek csak akkor félnek, ha valami igazán foglalkoztatja őket. Szóval... ezt tartsd észben.
- Igyekszem, arra a rövid időre legalábbis, amíg még életben vagyok. - motyogom. Sokkal könnyebb a témáról beszélni most, hogy hamarosan meghalok.

Finnick bűnbánó arccal néz.
- Óóó, Katniss, ne légy már ilyen! Még nem haltál meg! Csak haldokolsz! Nagy különbség!
- Talán jobb is így - bukik ki belőlem.
- Hogy lenne már jobb? Itt haldokolsz egy lyukban az első házassági évfordulód előtti éjszakán, miután az életed teli volt szenvedéssel, fájdalommal, éhezéssel és rendkívül nehezen kivívott győzelmekkel. Szerintem ha egy 10-es skálán néznénk, mennyire volt tragikus az életed, a teteje felé lennél. De tudod mit? Én csak egy jelképes, keménykezű hallucináció vagyok, aki hozzáfér a tudatalattidhoz.
Nem veszek tudomást az utolsó megjegyzésről.
- Ha most meghalnék, Peeta továbbléphetne és olyan élete lehetne, amilyet megérdemel. Találhatna magának egy olyan feleséget, aki gyermekeket szülne neki, aki nem félne attól, hogy Peeta túlnő önmagán és megváltozik. Valakit, aki át tud aludni egy éjszakát, akinek nem kellene a gyilkosság gondolatával küzdenie. Valakit, aki mindebben jobb, mint én. - Tudom, hogy ennek igaznak kell lennie. Ha Peeta és én nem váltunk volna olyan elválaszthatatlanokká, akkor valószínűleg Peeta egyedül élte volna le az életét. Én egész biztosan, esetleg beálltam volna én is a mentorom mellé, hogy a pohár alját nézegessem. Szóval, ami történt, az kívánatos volt, de hogy így is folytassul az életünket? Bár én tökéletesen elégedett lennék, sőt boldog, de Peeta olyan sok mindenről lemarad, ha velem marad. Ha viszont meghalok, továbbléphet. Nem lesznek benne kérdések, hogy mi lett volna, ha, mint Rory esetében, de lehetősége lenne rá, hogy tegye, amit mindig is szeretett volna. Én pedig elmegyek, miután hosszas szenvedés után, rövid időre bár, de belekóstolhattam az élet szépségébe.
Finnicknek nem tetszik a válaszom.
- Akkor hát feladod. Miután én és még oly sokan mások az életünket áldoztuk érted, feladod.
- De hát nem én akartam, hogy így legyen! - tör ki belőlem. És ez igaz is. A haldoklás gondolata csak azért fájdalmas, mert el fogom veszíteni Peetát. Ő az egyetlen, aki maradt nekem, de ettől ő nem lesz kevesebb. Sőt, talán még fontosabb, mint bárki is volt az életemben.
- Szeretem! Soha nem gondoltam volna, hogy bárkit is szeretni fogok, már azelőtt sem, hogy Prim meghalt volna, de utána aztán különösképp nem. Soha nem akartam! De ő egyszerűen... nem tehetek ellene. Peeta ezt a borzalmas, magányos világot, ahol élek, olyan hellyé varázsolja, ahol képes vagyok élni és ő még csak nem is sejti ezt. Túlságosan is aranyos, kedves és tisztességes. Én nem adhatom meg neki az egyetlen dolgot, amire vágyik, de még ha meg is tudnám, egyszerűen nem vagyok elég jó benne, bárhogyan is próbálkozom. A végén majd jobb lesz neki.
Azt szeretném, ha Peeta boldog lenne, sokkal jobban szeretném az ő boldogságát, mint a sajátomat. De még ha nem is estem volna fogságba ebben a gödörben, akkor is nehéz elképzelnem, hogy mindketten egyszerre boldogok legyünk életünk hátralévő részében. Nem hiszem, hogy képes vagyok sokáig fenntartani bármilyen sokáig ezt a boldogságot anélkül, hogy összeomlanék. Sikerült majdnem egy évig nagyjából elviselhető feleségnek lennem, de a stratégiák, amelyeket mostanra kidolgoztam, máris kezdenek hatástalanná válni, hiszen Peeta változik, ahogy én magam is változom. Ki a megmondhatója, hogy képes leszek majd továbbfejlődni?

- Akkor hát feladod? - kérdezi Finnick újra.
- Fejezd már be, hogy ezt ismételgeted! Hát persze, hogy nem adom fel. Hisz nincs is mit feladni. Nincs kiút! Rory fent fekszik eszméletlenül, vagy talán már meg is halt, és Gale-en kívül ő az egyetlen, aki képes lenne engem megtalálni itt az erdőben. Ennyi. Bele kell törődnöm. Senki nem fog megmenteni, Finnick!
- Ha nincs, aki megmentsen, akkor tenned kell, amit mindig is tettél!
Zavartan felnézek rá.
- Mentsd meg magad! - mondja kis vállrándítással, mintha ez lenne a világon a legnyilvánvalóbb.
- És hogy csináljam? - fröcsögöm.

- Csak tedd, amiben a legjobb vagy! - Finnick hangja ellágyul, simogatóvá válik, mint a tengervíz. Arcának határvonalai kezdenek elmosódni. Most már biztos a halál küszöbén állok.
- Eltörött az íjam! Alig tudok mozogni! Nem hajlanak az ujjaim.
Finnick megrázza a fejét. A hangja valaki másévá változik, olyan lesz, mint valakié, akit ismerek, de túl torz még ahhoz, hogy felismerjem.
- Nem az íjászatról beszélek, Katniss. Tedd, amire születésed napjától tanítottak.
Még mindig fogalmam sincs, miről beszél. Fogalmam sincs, mire gondol, mi az, ami jelen helyzetben esetleg segíthet. Válaszra várva rámeredek, amikor elmosódott arca ismét erősödni kezd. Haja sötétebb lesz, szemei lágyabbak, bőrszíne aranybarnáról olívaszínűre változik. Azon kapom magam, hogy egy olyan arcra meredek, amelyet már nyolc éve nem láttam.

- Énekelj, kismadaram! - suttogja apám. Kinyújtom a kezem, megpróbálom megérinteni őt, ujjaim szinte súrolják az arcát.
Aztán eltűnik a semmiben.
A gödör ezután sötétnek tűnik, szinte túlviláginak. Lekuporodik mellém a sötét, ugrásra készen, az eszméletlenség felejtése felé húz, érzéketlen testemet a halál ölébe vonszolja. De ez még jófajta halál. Legalább egy kicsit éltem előtte. Talán eleget. Peetát rövid szerelmünk kellemes emlékeivel hagyhatom magára. Elengedhetem őt és a halál édes karjai közé vethetem magam, mielőtt az idő hűvössé és zsémbessé tenne.
Megtehetném...
De nem fogom megadni magam ennek a sorsnak.
Ajkaim kicserepesedtek és kényszerítenem kell magam, hogy kinyissam a szám, hogy dörmögve énekelni kezdjem az egyetlen dalt, amire emlékszem.
"A láperdő mélyén, a fűzfa lombja alatt..."
A fekete agyagos és szenes kőzetnek, amely körülvesz, van még egy jó tulajdonsága. Egy olyan, amit eddig észre sem vettem.
Jobban visszaveri a hangot, mint a csiszolt fapadló.
A hangom úgy robban ki az éjszakába, mint a fáklya lángja.

Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: vasárnaponként