A jó feleség - 8. fejezet: Tél

- Borzasztó feleség vagy, drágaságom! - Mivel ma már másodjára hallom és mert magam is úgy érzem, hogy van benne valami, könnyekben török ki. Katniss rájön, hogy a házasélet nem egyszerű. A 12. körzet hamvai sorozat második kötete. - Katniss szemszögéből

Kétfajta nyomorúságot is át kellett élnem. Az első hirtelen volt, traumatikus. Egyfajta szorongás, amely a veszteségből fakadt, a szenvedésből, amelynek konkrét, nyilvánvaló oka volt. Ennek legalább volt értelme. Ez elfogadható volt, megengedett, legalábbis az észszerűség határain belül. Ezt éreztem húgom halála után. Sőt, ezt élte át anyukám, apa halála után, legalábbis először.

A másik sokkal alattomosabb volt.
Nem is tudom, hogy történt. Vick távozása után hirtelen beköszöntött a tél, sokkal nagyobb hévvel, mint amire emlékeztem apám halála óta. Mindig borzalmasan hideg volt. Hófalak torlódtak fel, magát a havat pedig vastag jégréteg borította. A vadászat veszélyessé vált, legtöbbször lehetetlenné. Ha mégis kijutottam az erődbe, rendszerint nem lőttem semmit. Rory sem járt sokkal több szerencsével.
A napok egyre rövidebbek lettek, a napsütés pedig szinte egyáltalán nem volt.
Peeta szinte folyamatosan dolgozott. Így, hogy nem volt, aki segítsen neki, kétszer annyit kellett dolgoznia, mint azelőtt, és ez még normális körülmények között is nagyon nehéz lett volna. A körülmények azonban nem voltak normálisak. A hóesés azt jelentette, hogy heteken át nem érkezett a körzetbe ellátmány vasúton. Roryval nem tudtunk vadászni. A növényeket, amelyeket Thom termelt, hacsak nem lettek eltéve vagy valamilyen módon tartósítva, már nem lehetett felhasználni, nekünk pedig elfogytak az élelmiszer tartalékaink.
Liszttartalékainknak köszönhetően lényegében a pékség látta el a körzetet élelemmel.
Bár még nem állt készen rá, hogy bárkivel helyettesítse Vicket, Peeta megpróbált keríteni valakit, aki segít neki, de ez nehéz volt. Nagyon kevesen vágytak arra, hogy elhagyják otthonaikat és keresztülvergődjenek a várost borító mély havon, hogy segítsenek valakinek kenyeret sütni, amint a nap felkelt. Még kevesebben akartak fát vágni az erdőben a borzongató hidegben, hogy a kemencéket be lehessen gyújtani. Ahelyett, hogy egyvalakit bérelt volna fel, Peeta több kétkezi munkással próbálkozott, akik azonban nemes egyszerűséggel nem jelentek meg a megadott időben. Így aztán Peeta még a hajnal beállta előtt elment otthonról és heti hat napon át, napi tizenöt óra munka után tért csak haza.
Megpróbáltam segíteni neki, tényleg megpróbáltam, de csak gondot okoztam. Amikor megpróbáltam besegíteni valamiben, még ha csak fát vágtam is az erdőben, a kenyér nem kelt meg, és néhány péksütemény, amit készítettünk, lapos maradt. Lehet, hogy csak véletlen egybeesés volt, mi több, biztos is, hogy így volt, de azokon a napokon, amikor bementem a pékségbe, Peetának még többet kellett dolgoznia. Bár tudtam, hogy őt ez nem zavarja, hogy ő így szeret engem, végül mégsem jártam be, mert néhány gyakorlati dolgot csak megnehezítettem számára. Sikerült meggyőznöm Roryt, hogy vágja fel a fát helyettem. Mondjuk nem volt nehéz meggyőzni, mert ő épp annyira nem szeretett otthon ülni egy helyben, mint én.


Nem volt mit csinálnom. Legalábbis semmi, aminek értelmét láttam volna. Nem voltam hozzászokva, hogy otthon üljek és valaki más gondoskodjon rólam. Valamit csinálnom kellett, valamivel le kellett kötnöm a gondolataimat, különben a rémálmok és a bennem bujkáló üresség azzal fenyegetett, hogy átveszik felettem az uralmat.
Elsőként megjavítottam otthon mindent, ami elromlott. Azáltal, hogy olyan sokáig nélkülöznünk kellett, sok mindent meg tudtam csinálni, de még ősszel is, amikor minden nap kinn voltam vadászni, én voltam az, aki megjavította a mosogatót, ha szivárgott, befoltoztam a szúnyoghálós ajtót vagy megerősítettem az ingatag széket. Peetának festőként és pékként jó volt ugyan a kézügyessége, de a ház körüli szerelési munkákban nem volt jártas, mint én. Egy hét elteltével azonban már nem volt mit megszerelni. Elhatároztam, hogy rendben tartom a házat, ha már folyamatosan otthon vagyok. Azonban azelőtt Prim dolga volt ez, mióta csak meg tudta csinálni, mostanában pedig jellemzően Peeta takarított. Minden tőlem telhetőt megtettem, ám, a helyzet nem hogy javult volna, inkább romlott, így aztán elég gyorsan ideges lettem.
Rengeteget beszéltünk Johannával telefonon, annak ellenére, hogy egyikünk sem szeretett igazán telefonálni. Idióta játékokat játszottunk, ugyanazokat a tévéműsorokat néztük, és megpróbáltuk közösen kitalálni, mi fog majd bennük történni. Ez igazából elég jó móka volt, és mivel Johannának ágynyugalomra volt szüksége, nekem pedig nem volt mit csinálnom, szerintem ez tartotta bennünk a lelket. Egy nap azonban, amikor felvettem a telefont és bekapcsoltam a tévét, mindkettőn üresség fogadott. A hó immáron a kommunikációs csatornákat is elvágta, amit a közeljövőben nem várhattunk, hogy megszerelnek.
Egyik kétségbeesettebb erőfeszítésem alkalmával, hogy ne őrüljek bele az unalomba, megpróbáltam arra használni felszabadult időmet, hogy felvegyem a kapcsolatot a távol élő ismerőseimmel. Leveleket fogalmaztam Dellynek, Juliának, Vicknek, Effie-nek, Cressidának, Polluxnak, Beetee-nek, Daltonnak, gyakorlatilag szó szerint mindenkinek, akit ismertem Plutarchon kívül, aki nem lehetett elég messze és Gale-en kívül, akinek még mindig nem tudtam, mit is mondhatnék. Ezek a levelek legtöbbször teljesen lényegtelen dolgokról szóltak, mégis segítettek abban, hogy még kevésbé érezzem magam elszigetelve. Ám amikor minden igyekezetem megválaszolatlan maradt, abbahagytam. Később jöttem rá, hogy annak, hogy nem válaszoltak, pusztán a teljes postai zűrzavar volt az oka. Válaszleveleik legtöbbje a hóban elakadt vonatokon volt, vagy rossz helyre került a központi elosztó egységben. Tavasz végére kaptam csak meg minden egyes levelemre a választ.
De akkorra már nem lehetett megakadályozni azt, ami végül bekövetkezett.

Mivel nem volt mit tennem, miután rájöttem, hogy kora délutánonként ébren van, elkezdtem átjárni Haymitch-hez. Ám a tél elérkeztével exponenciálisan nőtt az általa elfogyasztott alkohol mennyisége és a fogyasztás gyakorisága is. Így aztán legtöbbször lélekben olyan messze járt, hogy alig vette észre, hogy én is ott vagyok vele a libáival bezárva a házában, akik valahogy bevackolták oda magukat a hideg ellen. Csak ekkor, hiányában kezdtem megérteni, milyen alapvető volt a jelenléte mindig is, nem csak mentorként a Kapitólium megdöntése során, hanem később is a mentorom maradt, amikor az életben felmerült nehézségekkel kellett megküzdenem. Kellemetlen volt rádöbbenni, mennyire hiányoznak is csípős beszólásai és gúnyos megjegyzései, hogy megértsem a körülöttem lévő világot.
Haymitch azonban össze volt törve és ezen senki nem segíthetett.
- Sajnálom, drágaságom - motyogta egy nap, hangja szinte sajnálkozó volt, ahogy az öntudatlanság vékony határmezsgyéjén mozgott. - Én egyszerűen... most nem megy. Hol a fiú? Menj, keresd meg.
Nem mondtam el neki, hogy a fiú dolgozik, olyasmit csinál, ami mellől nyugodt lelkiismerettel nem rángatnám el. Nem mondtam el neki, hogy amikor a fiú sötét karikákkal a szeme alatt hazajön, csupán árnyéka önmagának, miközben én épp hogy meg nem etetem a saját magam készítette pörkölttel. Nem mondtam el neki, hogy a fiúval már úgy egy hónapja nem szeretkeztünk, mert annyira kimerült volt.
- Jól van - morogtam vissza, közben pedig elrugdostam egy kíváncsi libát az útból, aztán bevágtam az ajtót magam mögött, amikor elmentem.
Az ezt követő magányosság semmi más korábbihoz nem hasonlított. Betöltötte a szívemet és a lelkemet, és a lyukat a szívemben, ami a másik fajta nyomorúságomat okozta. Az értelmetlen fajtát. Azt, amit senki nem fogad el, ami csak pusztít, azt a fajtát, ami miatt majdnem éhen halt a húgom és én is miután apám meghalt.
Sok más nőhöz hasonlóan olyanná váltam, amitől mindig is rettegtem.
Olyan lettem, mint az anyám.

Azzal kezdődött, hogy csak egy órával tovább aludtam reggel. Aztán az egy órából kettő lett. Aztán három. Majd négy. Végül már csak annyi időre másztam ki az ágyból, hogy vacsorát főzzek Peetának, miután mindketten újra ágyba zuhantunk. Végül eljött a nap, amikor egyáltalán nem másztam ki az ágyból. Feljött az emeletre, a szemében uralkodó kimerültséget majdnem elnyomta az irántam érzett aggodalom.
- Katniss - simogatta meg Peeta a hajamat. - Nem tudtam, hogy baj van. Miért nem szóltál? - Hallottam Peeta hangjában a keserű megbánást, a feszültséget, hogy mindent megpróbál megtenni, hogy enni adjon az embereknek, miközben azt nem vette észre, hogy én depressziós vagyok. A gondolat elviselhetetlenül önzővé tett, és még mélyebben magamba zuhantam.

- Mit mondtam volna? - mormogom a párnába. Peeta kiment a szobából, de csak azért, hogy aztán a vacsorával térjen vissza - egy finom levessel, amit nem voltam hajlandó megenni.
Azóta Peeta úgy megy el reggel dolgozni, hogy belém erőltet egy kevés reggelit, aztán, amikor hazajön vacsorát főz nekem, minden fáradtsága ellenére. Amikor felhozza a vacsorát, néha látom, hogy kihúzza az éjjeliszekrénye felső fiókját és még több papírral tömi tele. Újabb listákat ír. Még több listát rólam. Mert nem tudok, nem fogok felkelni.
Aggódom és remélem, lassan rájön, mennyire hiábavaló az igyekezete és végre végleg békén hagy.
Már nem is tudom, talán négy napja történt, amikor kivételesen nem azért másztam ki az ágyból, hogy a mosdóba menjek. Az ágy fejtámlájának dőlök, sötétség vesz körül, a lehúzott redőnyök még tovább fokozzák az évszak sivárságát. Bámulom a falat. Bámulom az emlékkönyvet. Alszom. Többnyire alszom. Néhány óránként rám törnek a rémálmok, ekkor borzadva ébredek fel, csak hogy újra elaludjak. Ördögi kör. Néha bejön Peeta, szól néhány szót, de nem ér el hozzám. Néha hallom, hogy sír. Minden este belém erőltet egy kis pörköltet. Egy szelet kenyérrel.
Peeta tegnap eltette az emlékkönyvet. Azt mondta, úgy használom, hogy azzal csak rosszat teszek magamnak, pedig nem ez volt a cél.

Most épp egy rémálomból ébredek, amikor hallom, hogy becsapódik az ajtó. Az álom borzalmas volt, de arra sincs energiám, hogy sírjak. A lenti lépések megragadják a figyelmemet. Úgy hiszem, ahhoz még túl korán van, hogy Peeta legyen az. Vagy talán teljességgel elveszítettem az időérzékemet. Úgyis mindig sötét van a szobámban.
Nem ismerem fel a léptek zaját. Nem Peeta egyenetlen trappolása, sem Haymitch részeg dülöngélése, de nem is Rory puha léptei azok. Érzem, ahogy belém nyilall a félelem, amelyet majdnem teljesen elnyom közönyös bánatom. Ha valaki azért jött, hogy bántson, akkor remélem, gyorsan végez velem és nem hagy túl nagy felfordulást maga után.
Kinyílik az ajtó és olyasvalaki lép be rajta, akire egyáltalán nem számítok.
- Nem csinálod ezt tovább. - szögezi le egy zord női hang.
Hazelle az.
Felkap, mintha csak egy hópihe volnék, átvet a vállán, mint Posyt szokta. Szó nélkül bevisz a fürdőszobába, ruhástól a zuhany alá állít és megnyitja a hideg vizet.
- Láttam ma reggel Peetát. Aztán felhívtam az anyukádat. - Úgy tűnik, megjavultak a kommunikációs vonalak. Talán a telefon is csörgött már, csak épp túl katatón állapotban voltam, hogy feltűnjön. - Segítségre van szükséged. - mondja, miközben a dermesztő vízsugár alatt tart, megakadályozva gyönge szökési kísérletemet.
- Miért csinálod ezt? - suttogom vacogva.
- Mert ha nem fejezed be, amit csinálsz, a pékünk elveszíti a józan eszét, mi pedig mind éhen halunk. - válaszolja tárgyilagosan. Megnyugtató a gyakorlatiassága. - Valakinek tennie kell valamit.
Nem mondok semmit, csak hagyom, hogy tegye, amit akar.
Ez nem sokban különbözik attól, amit egykor az előkészítő csapatom csinált. Hazelle lecibálja rólam a ruháimat, amiket szerintem már egy hete nem cseréltem és olyan közönyösséggel súrol meg, ahogy arra csak egy négy gyermekes anya képes. Levágja lerágott körmöm legcsúnyább részeit, a többit rám hagyja. Felöltöztet, majd két copfba fonja a hajamat, mintha még gyerek volnék.

Végül leülünk a konyhaasztalhoz. Hazelle a kezembe nyom egy bögre forró teát, és ragaszkodik hozzá, hogy megigyam. Megpróbálom, de azonnal öklendezni kezdek. Borzalmas íze van. Mielőtt kiköphetném, eltakarja a számat a kezével.
- Ne is gondolj rá, kislány. Megiszod az utolsó cseppig, majd még egy pohárral, ha Peeta hazajön, aztán még egyet holnap reggel. Addig iszod ezt az átkozott teát, amíg jól nem érzed magad, amikor felébredsz. Azokon a napokon, amikor úgy érzed, visszatér a sötétség, újra iszol belőle. Roryt küldtem ki az erdőbe, hogy megtalálja azokat a gyökereket, amikre anyukád mondta, hogy szükséged van. Majdnem egy méternyi hó alá kellett leásnia a fagyott földbe. Mostanában nem túl biztonságos odakinn lenni, neki pedig kockáztatnia kellett az életét, csak hogy jobban érezhesd magad.
Engedelmesen bólintok, összehúzom magam kicsire.
- Anyukád azt mondja, ugyanaz a bajod, mint neki volt. A téltől csak rosszabb lesz, több napsütésre van szükséged. Szóval meg kell tanulnod vigyázni magadra akkor is, ha ilyen idő van. Nem várhatod el, hogy a férjed mindig a hátad mögött álljon, és elérje, hogy jobban érezd magad. Néha az élet azzal jár, hogy nehéz dolgokkal is megküzdjünk, és tegyük a dolgunkat akkor is, ha épp rosszul érezzük magunkat.
Senki nem tudja ezt jobban, mint Hazelle. Vagy én gondolom, de úgy tűnik, én elfelejtettem. Ha itt lehetne a tizenegy éves énem, teljesen kiakadna azon, ahogy viselkedek.
- Hogy csináltad? - nyögöm ki.
- Nemtom. Csak tettem a dolgom. - válaszolja Hazelle mogorván.
- Olyan magányos vagyok.
Olyan sokan meghaltak a szeretteim közül, vagy olyan erős károsodás érte őket, hogy lényegében olyan, mintha nem is lennének.
- Tudni akarod kislány, hogy mi a magány? Amikor egy nappal azután jössz rá, hogy terhes vagy, miután a férjed felrobban abban a rohadt bányában. Aztán végignézed, hogy a csodálatos kisfiad olyan vékony és beteges lesz, hogy szinte a látását is elveszíti, és ez egész életében így marad, mert hiába dolgozol kőkeményen, nem tudsz elég ennivalót adni neki és bátyjainak. Aztán látod a legidősebbet, a vad kölyköt, aki apja szemeit örökölte, hogy negyvenkétszer belerakatja a nevét a gömbbe az aratáskor, csak hogy a kislányod ne éhezzen. Aztán végignézed, hogy a háború elveszi a fiaidat és valami idegeneket hagy maga mögött helyettük.
Nem válaszolok, noha Hazelle több mindent elmondott, mint amit valaha hallottam tőle. Úgy érzem, összezúz a bűntudat. Vissza akarok menni aludni.
- Persze tudom, ez senkin nem segít. Sötét van, mióta elveszítettem Jaspert, azóta nem láttam ilyen kemény telet. Mind rosszul érezzük magunkat. A házasság első éve még jobb időkben sem egyszerű. Már így is elég sok minden van mögötted. Soha semmi nem lesz könnyű számodra. Ez azonban nem jelenti azt, hogy karba tett kézzel nézem végig, hogy ezt a fiút annyira megbántod, hogy a körzet lássa kárát.

Ez végre minden másnál jobban elér hozzám. Ürességem és depresszióm a céltalanságból fakadt, abból, hogy úgy éreztem, nincs mit csinálnom. Pedig mindvégig lett volna valami, csak épp nem tudatosult bennem. Peetának szüksége lett volna rá, hogy egészséges maradjak. Még mondta is. Talán ez nem volt normális, de azok után, amit tettek vele, mire számítottam?
- Sajnálom - motyogom, miközben rákényszerítem magam, hogy egy újabb kortyot igyak a teából.
Hazelle megrázza a fejét.
- Ne tedd. Tudom, korábban nem tartottuk igazán a szomszédi viszonyt, azon kívül, hogy ti gyerekek együtt játszottatok, most azonban, hogy olyan sok haláleset történt körülöttünk, azt hiszem, itt az ideje, hogy jobban figyeljünk egymásra. - Hazelle feláll, visszatolja maga után a széket. - Azt hiszem, most jobb, ha visszamegyek Posyhoz. Már biztos kíváncsi, hova tűntem.
Már majdnem elér az ajtóig, amikor utánaszólok.
- Várj!
- Igen?
- Nem lehetne, hogy ... átjöjjön Posy? Vacsorát kell csinálnom és én nem... vagyok biztos benne, hogy ébren maradok, ha elmész.
Úgy tűnik, Hazelle megérti.
- Szerintem át tudok neki szólni. Nem lakunk túl messze. Itt tudunk maradni veled egy kicsit.

Így is tesznek. Posy csak beszél és beszél, olyan sokat, de tényleg, és legtöbbször nem is érteni, mit akar mondani. Kicsi terveket sző arról, mit kell csinálni, ha megszületett a baba, bizonyítva ezzel, hogy egy kislány számára a lehető legfelelősségteljesebb feladat a nagynéni szerepkör. Aztán, épp amikor az utolsó simításokat végzem a befűszerezett őzön, mielőtt betenném a sütőbe, hirtelen témát vált, bár aligha tudom elképzelni, hogy az ő fejében ez egyáltalán ugrás volna.
- Mama, mesélj a papáról.
Mielőtt belegondolnék, megfordulok, hogy mindkettejüket lássam. Igazából nem tudok semmit arról a férfiról. Gale soha nem beszélt róla, már azon kívül, hogy megmutatta nekem a csapdakészítő trükkjeit.
- Nos, kicsi lány - kezdi Hazelle - az apukád... nos, képzelj el egy férfit, aki olyan okos, mint Vick, bátor, mint Gale, hűséges, mint Rory, vicces, mint Mr. Mellark és olyan szép, mint te.
- Hűűűű! - Posy elmosolyodik, de Hazelle folytatja.
- Tehát vedd ezt és szorozd meg annyival, ahány csillag van az égen! - mondja Hazelle halkan. Ahogy beszél, a sok évnyi nélkülözés és kőkemény munka nyomai eltűnnek az arcáról, én pedig egy pillanatra meglátom benne a Perem minden idők legszebb lányát.
- És akkor még mindig csak a felét kapnád annak, amilyen a papád volt.

***

Peeta aznap este ott talál az asztalnál ülve, kitartok, amíg csak tudok, míg egy másik adag teát főzök le.
- Te ébren vagy. - áll meg az ajtóban, teli izgalommal, mintha olyan ajándékot kapott volna, amely bármely pillanatban eltűnhetne.
Bólintok. - Hazelle hozott nekem egy fajta teát, hogy jobban érezzem magam. Minden reggel innom kell belőle - hirtelen elhallgatok, viaskodom a büszkeségemmel - Kérlek ... segíts, hogy tényleg meg is tegyem.
Peeta hozzám hajol, sokkal kevésbé tűnik fáradtnak, mint a tél kezdete óta bármikor.
- Természetesen. Ihatok belőle én is?
- Gusztustalan íze van. Én nem tenném.
Peeta beleszagol a levegőbe, halvány mosoly rángatózik az ajkán.
- Készítettél vacsorát?
Bólintok és úgy érzem, mintha el kellene magyaráznom, miért nem csináltam vacsorát a többi alkalommal.
- Sajnálom, Peeta. Nagyon... nehéz volt.
Érzem, ahogyan erős karjaival átkarol.
- Nem. Nem a te feladatod mindig vacsorát készíteni, én pedig nem voltam itt. Fogalmad sincs, mennyire fáj ez nekem. De... senki más nem tudja üzemeltetni a pékséget és...
- Nem a te hibád. - rázom meg a fejem.
- Jól van.
- Jól van. - fújom ki a levegőt. - Együnk.

Így is teszünk, de csöndben. Még Hazelle, a hidegzuhany és a tea után is szomorúnak érzem magam. Tudom, hogy nehéz lesz életre kelni ebből a hibernált állapotból. Peeta nézi, ahogy eszek, de a szeme élénkebb. Egy adott ponton kőkeményen megragadja a villát, keze megremeg egy kicsit. Tudom, mennyire sebezhető és hogy milyen könnyedén rohama lehet, amikor ilyen kimerült. Megfogom a kezét, felvezetem a lépcsőn, lefektetem az ágyra. Megpróbálja nyitva tartani a szemét, hogy ébren maradjon, mintha az alvás valamiképp megtörné a varázst, én pedig újra magamba zuhanok.
- Pihenésre van szükséged - korholom gyöngéden.
- Minden rendben köztünk, Katniss? - kérdezi kétségbeesetten.
Nem tudom, mit is válaszoljak erre. Azt sem tudom biztosan, mi is történt köztünk.
- Én... nem tudom. Szerintem igen. Szeretném, ha úgy lenne.
Úgy tűnik, ez elég számára, mostanra legalábbis. Peeta feje visszahanyatlik a párnájára, és egy percen belül már horkol is, még mindig felöltözve. Lehúzom a nadrágját, lecsatolom a műlábát, aztán melléfekszem összegömbölyödve, magamba szívom teste melegét. Egy pillanattal később én is mélyen alszom.

Reggel annak a borzalmas teának az illatára ébredek, amit Peeta az orrom alá nyom. Biztosan elfintorodom, mert Peeta kuncogni kezd.
- Megígérted.
Felülök az ágyban és megiszom, míg ő lezuhanyozik. A szívemben tátongó lyuk ismét nőni kezd. Csak arra vágyom, hogy a fejemre húzhassam a takarót és visszafekhessek aludni. Ehelyett felkelek és bizonytalanul lemegyek a lépcsőn. Tojást és szalonnát sütök, Peeta kedvencét és megpróbálom magam tartani addig, míg láthatom, hogy elindul dolgozni. A nap még nem kelt fel, de tudom, Peeta tovább maradt fenn, nem csak arról bizonyosodott meg, hogy rendben vagyok.
Nehéz léptekkel dübörög lefelé a lépcsőn, szerintem most esik le neki, hogy tényleg nem az ágyban fekszem.
- Te reggelit készítettél? - csókolja meg a halántékomat. - Nem kellett volna.
Gyöngén elmosolyodom. Már csak pár perc és mehetek vissza aludni.
Peeta mohón eszik, közben magyaráz.
- Tegnap Thom benézett és látta, hogy pokolian nézek ki. Azt mondta, ha ma reggel megsütöm a péktermékeket, Susie-val vállalják, hogy bezárnak. Ma délután korán hazajövök.

Ezúttal kevésbé erőtlen a mosolyom, ám, amikor Peeta elmegy, mégis felsietek az emeletre, mégsem tudok szembenézni a mai nappal. Épp bebújnék az ágyba, amikor meglátom, hogy egy halom összegyűrt papírfecni szóródott Peeta éjjeliszekrénye és az ágy közé. Kíváncsian felkapom az egyiket és óvatosan kibontogatom.
"Indokok, amiért megbízhatok Katnissben" - áll rajta.
Ezúttal olvasni kezdem.
A legtöbb elem olyasmi rajta, amit Peeta folyamatosan mondogat nekem, rengeteg feltételezés a személyiségemmel és a belső tulajdonságaimmal kapcsolatban, amiket én nem hiszek el magamról, ő azonban igen. Némelyiket olvasván elpirulok, és egy kicsit zavarban érzem magam, hogy ezek alapján vajon ő miért hiszi, hogy megbízható vagyok. Talán mert ezeket csak vele teszem, ezért aztán ő valamiért úgy érzi, hogy ez igaz, bármennyire lényegtelen legyen is. Őszintén szólva, nem tudom, mit is gondoljak erről. Egészen addig, míg el nem érem az utolsó elemet az utolsó oldalon, amitől teljesen ledöbbenek.
"Mert mi mást is tehetnék?"

Leteszem a listát az ágyra és felállok.
Ez az.
Egy határozott mozdulattal kihúzom a függönyöket az ablakon, és beengedem a télközepi napsütés gyönge, ám mégis létező sugarait a szobába. A fény megvilágítja a felkavart porszemeket, csillogóvá teszi azokat. Ettől undorodni kezdek, úgyhogy leszedem a függönyöket, majd lehúzom az ágyneműt is. A szoba teljesen üres szomorú fehér falaival.
Ez így nem maradhat!
A havon keresztül átcipelem a függönyöket és az ágyneműt Hazelle-hez, mert tudom, neki biztosan jobb ötlete akad nálam, hogyan lehetne ezeket kitisztítani. Egy szó nélkül átveszi tőlem, ám szája sarkán mintha megvillanna egy mosoly. Kislánya a földön ül, egy könyvet lapozgat, láthatóan borzalmasan unatkozik, amikor megszólítom:
- Szia, Posy, lenne kedved segíteni nekem meglepetést készíteni Peetának?
Egy meglepetés titkokat jelent és egy ilyen kislány számára nincs, ami izgalmasabb lenne. Posy felugrik és lelkesen bólogat.
- Na, akkor gyerünk, kicsi lány! - Amint a kicsinyítő jelző kicsúszik a számon, elszorul a torkom, de tartom magam. Posy mellettem trappol a hóban, lábára nagy Vick régi bakancsa. Kinyitom a régi házam ajtaját, Posy pedig lejön velem a pincébe. Veszek néhány mély levegőt, amikor meglátom, mi tárul elénk. Rengeteg, rengeteg ruha, mind légmentesen záródó zacskóban, amiket a kenyérpirításom óta nem láttam.
A Cinna által tervezett ruháim.
Posy áhítattal mered az átlátszó műanyagon át látszó csodálatos színek láttán, ám amikor meglátja az én feszült reakciómat, izgatottságát igyekszik leplezni. Egy üres sarok felé indulunk, ahol néhány vödör festék van rendben egymás mellé pakolva, keresni kezdek köztük, egy bizonyos színt kutatva.
Amikor a Győztesek Falujába költöztünk, Primnek nem tetszettek a ház semleges színei. Ragaszkodott hozzá, hogy újrafessük, így aztán, amikor mindez Effie fülébe jutott, a szó szoros értelmében minden általa ismert színből küldött. Teljes pazarlás volt, de egy egész család egyhavi élelmének árába került volna visszaküldeni, ezért aztán megtartottuk. Prim rendszeresen könyörgött, hogy fessük ki együtt a házat, ám a Viadal után nehéz volt rávennem magam olyasmire, ami ennyire haszontalan.
Bármit megtennék, hogy visszamehessek az időben, hogy vele festhessük le a falakat.
Most azonban nincs idő ilyesfajta önsajnálatra.
- Posy, megtennéd, hogy megkeresed az összes narancssárgát? - kérem határozottan.

***

- Helló? - szól fel Peeta, amikor belép az ajtón. Próbálja titkolni, de hallom a hangján az aggodalmat.
- Itt vagyok fenn!
Lassabban ér fel a lépcsőn, mint várom. Van egy olyan érzésem, hogy retteg attól, ami rá vár, hogy valószínűleg visszatértem a félkómás állapotba.
- Katniss, tudom, hogy nehéz... - kezdi, amikor kinyitja a hálószoba ajtaját. - De nem teheted meg, hogy... ágyban... maradsz...
Megfordulok és rámosolygok, mielőtt visszatolom az éjjeliszekrényt a falhoz. Ez az utolsó darab, amit még a helyére kellett tennem.
- Üdv itthon!
- Ez... - Peeta a szoba közepére megy és lassan körbefordul. - Te kifestetted a szobát? - kérdezi halkan.
Kicsit zavarba jövök a lelkesedésétől.
- Igen. Azt gondoltam... nos... Hazelle azt mondta, több napsütésre lenne szükségem.
- Nem is gondoltam volna, hogy tudod, hogyan kell festeni. - mélázik, miközben még mindig a falakra mered.
- Én sem. Posy segített. Mi csak bekentünk mindent, mire a színek összekeveredtek.
Peeta még mindig felfelé néz.
- Ez nagyon szép Katniss. Épp, mint a naplemente. Az egész szoba... olyan meleg és hívogató.

Míg Peeta tekintetét más köti le, leveszem magamról a blúzom és a nadrágom. Bár a kinti hidegtől védve vagyunk, azért a szobában elég hűvös van. Érzem, amint a mellbimbóm megkeményedik a hőmérséklet változástól.
- Ez volt az elképzelés.
Amikor Peeta tekintete az enyémbe fonódik, mintha teljesen átlényegülne. Az üldözöttség eltűnik a szeméből, a helyébe csodálkozás, izgatottság, és mindennél több szeretet költözik. Háta kiegyenesedik, fejét felemeli, mély, szaggatott levegőt vesz.
- Peeta, szeretkeznél velem? - kérem halkan.
Peeta két lépéssel átszeli a szobát, kétségbeesett csókja választ ad a kérdésemre.
- Annyira sajnálom, hogy nem tudtam itt lenni veled. - suttogja a számba, a nyakamba, a hajamba.
Áthúzom az ingét a fején, majd válaszul, megcsókolom a mellkasát.
- Nem. Én mentem el. Nem a te hibád volt. Nem a te hibád.
Peeta kezeit a vállamra helyezi, úgy vezet az ágyhoz, ekkor veszi csak észre, hogy régi paplanunkra olyan sötétzöld huzatot húztam, mint az erdőben a talaj.
- Nagyon szorgos voltál ma - kuncog, majd egyetlen laza mozdulattal a matracra lök. Kigombolja a nadrágját, hagyja, hogy az a padlóra hulljon, utánam mászik, szeme sötétkéken izzik a vágytól, tekintete mégis gyengéd és szeretetteljes.
Kinyújtom a kezem, odahúzom magamhoz Peetát, a vállát, mellkasát, karját, minden testrészét csókokkal borítom, amit csak elérek. Testem épp olyan kétségbeesetten vágyik az övére, mint lelkem a napfényre. Peeta lehámozza rólunk maradék ruhadarabjainkat, aztán testét az enyémhez nyomja. Szédítően csodálatos magamon érezni a bőrét.

- Ígérd meg, hogy soha nem hagysz el. - könyörgök, miközben a hasamat közelíti csókjaival. - Még akkor se, ha elmegyek. Nem tudom megígérni, hogy nem fog újra megtörténni. Borzalmasan félek, hogy megint meg fog.
Szemei az enyéimre villannak.
- Már te magad is tudod, hogy nem foglak.
- Hallani akarom - zihálom, miközben nyelvével a legérzékenyebb testrészemet kezdi kényeztetni.
Szavait nyelvének körözése szakítja félbe: - Katniss, soha, de soha nem hagylak el.
Megrészegülök szavaitól, az érintésétől, vonaglok a matracon.
- Mondd, hogy szeretsz - emeli fel a fejét Peeta és ismét megcsókolja a hasamat.
Körmöm hosszú, vörös csíkok nyomát hagyja a hátán.
- Te is tudod, hogy így van.
- Hallani akarom - mondja szinte vicsorogva, felettem tartja magát, férfiassága kitartóan a nemi szervem előtt áll.
- Mindennél jobban szeretlek - suttogom, szavaim hallatán Peeta belém hatol.
Lassan, óvatosan mozgunk, szenvedélyünket kedves szavakkal és lágy simogatásokkal élesztjük fel. Testünk együtt mozog, mindkettőnk bőre a szobában uralkodó hűvös ellenére is síkos az izzadságtól. Amikor végül a csúcsra érek, Peeta egy sor szeretettel és odaadással teli összevisszaságot suttog a fülembe. Amikor a kielégülés hulláma alábbhagy, ajkamat az övéhez emelem, és könyörgöm neki, hogy engedje el magát. Ekkor fokozza a sebességet, amikor felnyög, abból szabadság sugárzik, olyan finom, hogy érzem, ahogy ismét bizseregni kezdek és vele együtt másodjára is a szakadék széléig repülök.

Miután a frissen festett takarónkba burkolózunk, és átkaroljuk egymást, miközben a frissen festett falakat nézzük. A késő délutáni nap fénye visszatükröződik róluk, meleg fénnyel töltve meg a szobát.
- Te vagy a világ legcsodálatosabb nőszemélye. - mondja Peeta gyengéden.
Hitetlenkedve összehúzom a szemöldököm.
- Épp most töltöttem két hetet ágyban teljesen ok nélkül. Ez inkább szánalmas, mint csodálatos.
Peeta elmosolyodik és megrázza a fejét.
- Hát nem látod, Katniss? Nem veszed észre, milyen elpusztíthatatlan vagy?
Megrázom a fejem, még mindig nem tudom, mire is gondol pontosan.
- Napsütésre van szükséged, így aztán megtöltötted vele a szobánkat.
- Igazából ez olyan, mint a naplemente. - javítom ki.
Orrával lágyan megbökdösi az enyémet.
- Még jobb!

Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: vasárnaponként