A jó feleség - 9. fejezet: Emlékek és tárgyak, 2. rész

- Borzasztó feleség vagy, drágaságom! - Mivel ma már másodjára hallom és mert magam is úgy érzem, hogy van benne valami, könnyekben török ki. Katniss rájön, hogy a házasélet nem egyszerű. A 12. körzet hamvai sorozat második kötete. - Katniss szemszögéből

Becsapódik mögöttem az ajtó, amint végigtrappolok az udvaron, keresztül a sártócsákon és az olvadó hó halmain. Bár vasárnap van, de úgy érzem, el kell mennem vadászni. Posy nyit ajtót, amikor bekopogok Hawthorne-ékhoz, kicsi arca felragyog az izgatottságtól, amikor meglát.
- Katniss, megint festünk? - kérdezi lelkesen.
- Talán pár hét múlva vagy így valahogy. - válaszolom olyan közömbösen, ahogy csak lehet. - A többi szobát nem szeretném kifesteni anélkül, hogy tudnám, Peeta mit szeretne. - Nem haragudna persze, ha így tennék, csak szerintem élvezné, ha ő is részt vehetne a folyamatban.
A hét éves kislányt nem olyan könnyű eltántorítani.
- Az előbb láttam, sétált le a dombról. Szomorúnak látszott. Nem lephetnénk meg ismét? Akkor majd felvidul.
Ó, bárcsak ilyen könnyen menne, kicsi lány.

- Itthon van a tesód? Szeretnék elmenni vadászni. - váltok témát.
Úgy tűnik, a figyelemelterelés beválik, mert bátyjának említésére Posy teljesen új elképzeléssel rukkol elő.
- Itthon van, de ő is szomorú. A vadászat majd felvidítja, és amíg nincs itthon, csinálhatok neki valamit. Megyek is, szólok neki!
Egy pillanat alatt felszalad a lépcsőn, teljes hangerővel szólongatja Roryt. Néhány dörmögő szó után, három lépés hallatszik a folyosón, aztán Rory máris kettesével veszi lefelé a lépcsőket. Posy máris felszívódott, bátyja meglepetése máris mozgásba lendült.
- Ki akarsz menni? - kérdezi Rory üdvözlésképp.
Bólintok. - Szerinted biztonságos?
Rory egy percre elgondolkodik.
- Soha nem az. De minden rendben lesz, ha együtt maradunk. A hó eléggé elolvadt ahhoz, hogy lássuk a talajt, jég pedig már nincs.

Gyorsan és feltűnés nélkül vágunk át a városon. A távolból látom, amint Peeta az új vegyesbolthoz közeledik, körülötte a ruhákkal teli táskák. Egyszer majd talán újra lesz annyi ember az üzletben, hogy érdemes legyen tisztán ruházati üzletet beindítani vagy nyit majd egy szabó, most azonban csak egyetlen hely van, ahol szöveteket, ruhákat, cipőket és egyéb eszközöket árulnak. Biztos vagyok benne, hogy Peeta megpróbálja meggyőzni a középkorú asszonyt, hogy fogadja csak el, amit megpróbál odaadni neki, hogy eladhassa a körzetben élőknek olcsón, de az asszony a Peremből származik, akinek ez a fajta könyörületesség nem fog jól esni.
Peeta nem fordul meg és nem látja, hogy elmegyünk. Erős kísértést érzek, hogy mögé lopózzak és karjaimmal átfonjam a derekát, hogy gyorsan a nyakába ugorjak, majd rájöjjön, hogy én vagyok, jólesően mormoljon, amitől én magam is boldog és vágyakozó legyek. De most dolga van, én pedig hónapok óta most először megyek ki vadászni. Nem lenne jó most megállni. Azt is be kell vallanom, hogy nem vagyok biztos benne, hogy is érez, a gyáva énem pedig inkább azt szeretné, ha ezúttal ő kezdeményezne. Tudom, hogy nem tettem semmi rosszat, hacsak azt nem számítjuk, hogy ráerőltettem, hogy olyasmiről beszéljen, amit nehéz volt felidéznie, mégis felelősnek érzem magam, amiért Peeta rosszul érzi magát.
Az erdőben rengeteg sár van, nehéz haladnia Rorynak és nekem is. Eldöntjük, hogy együtt maradunk, új csapdákat állítunk, hisz az előzőekkel nem foglalkoztunk, amikor olyan kemény hidegre fordult az idő. Jól összedolgozunk, csöndben vagyunk, igyekszünk távol maradni azoktól a területektől, ahol földalatti vízfolyások alakultak ki és egyáltalán, az erdőnek attól a részétől, ami a bányák felett van. Időről időre egyre mélyebbre kerülünk az erdőben, olyan területeket fedezünk fel, ahol korábban egyikünk sem járt. Ez leginkább Roryra jellemző. Jobban szeret új helyeket felfedezni, mint én. Én jobban szeretek ismerős területeken vadászni.
Nem beszélünk, csak amennyit muszáj. Nincs is miről beszélnünk, ami szerintem mindkettőnk számára megkönnyebbülés. Nem hiszem, hogy bárki a városban igazán megértené ezt. Peeta persze már utalt rá, hogy nagyon sok közös tulajdonságom van a középső Hawthorne-fiúval, mint bárki mással és ez így is van. Az viszont tény, hogy ami engem illet, nem akarok Roryval beszélgetni és biztos vagyok benne, hogy ezzel ő is így van. Ennek nem ellenszenv az oka, sőt, nagyon is érdekel, mi van a fiúval és gyanítom ez kölcsönös. De a legtöbb dolog, amit megoszthatnánk egymással, olyan fájdalmas, hogy jobb, ha kerüljük a témát. Így aztán bizonyos módon nem foglalkozunk a másikkal. A szükség úgy hozza, hogy együtt vadászunk és kicsit jó érzés, hogy van valaki mellettünk, egy társ, akivel megoszthatjuk a problémáinkat.



Megpróbálok nem gondolni Peetára, de nem túl sok lehetséges zsákmány mutatkozik. Az a néhány állat, amit meglátunk, előbb vesz észre minket, én pedig a földbe lövöm ki a nyílvesszőimet. Úgy tűnik, ez nem zavarja Roryt. Bár nehéz lenne azt mondani rá, hogy elégedett, de az, hogy kijöhetett a városból, láthatóan jót tett neki. A tél majdnem annyira saját árnyékává tette, mint engem.
- Nagyon zajos vagy ma. - mondja minden rosszindulat nélkül, amikor megint elvétek egy nyulat.
Igaza van. Annyira igyekszem, hogy ne Peetán gondolkodjak, hogy nem figyelek úgy oda, ahogy kellene. De nagyon nehéz nem rá gondolnom. Ráadásul azon felül, hogy amiatt aggódom, hogy felzaklattam, úgy érzem, Peeta változik, nem ugyanaz az ember, akihez feleségül mentem, és határozottan nem ugyanaz a fiú, aki a Viadalon volt. Máris sokszor másképp reagál dolgokra, mint ahogy várom. Ez persze nem szükségszerűen rossz. Ha valaki, én aztán megértem, ha valakinek jól esik elhagyni a terepet, ha valami felzaklatja. De épp most kezdtem belejönni, hogy legyek számára alkalmas feleség. Ez a változás nem fogja felbolygatni az egész életünket? Tudom, hogy valamit reagálnom kell Peetának erre az új személyiségére.
Kimerít a gondolat, hogy fel kell vennem Peeta tempóját. Nem mintha nem akarnám, de nem vagyok biztos, ezt kell-e tennem. Olyan sok minden nehéz számára. Mindig olyan sok minden lesz nehéz.
- Elnézést. - motyogom. - Túl sok minden jár a fejemben.
Rory felmorran. Nem úgy tűnik, mintha aggodalmaskodna. Most, hogy újra járnak a vonatok, nem hinném, hogy éhen halnának az emberek, ha nem viszünk semmit. Szerintem Rory örül, hogy egyáltalán kijöhetett. Én is így vagyok vele, de tény, hogy ma azért jobb lenne Peetával lenni. Vissza kellene mennem hozzá, akár egyedül akar lenni, akár nem. Legalább meg kellene próbálnom.

Épp elkezdeném ezt elmondani Rorynak, amikor a föld beomlik alattunk. A gyomrom összeszorul, majd egy pillanattal később az állkapcsom is, amikor beleesek az alattunk kialakult szakadékba.
Csillagok lebegnek a szemeim előtt, majd öntudatlanságba merülök.

***

Lassan kinyitom a szemem, érzem, ahogy a fájdalom átjárja sz egész testem. Látom, bár igen nagy távolságból, hogy a nap sokkal arrébb vándorolt az égen. Kótyagos a fejem és cseng a fülem. A hátamon fekszem és kövek vájnak a gerincembe. Egy nagyon nagy épp a fejem alatt van. Megpróbálok felülni, de úgy érzem, csak némi nehézségek árán sikerül. Ahogy megérintem a fejem hátsó részét, ragacsos alvadt vérdarabokat érzek. Nem tudom, hol vagyok és hogy jutok majd ki innen. Emlékszem az esésre. Minden bizonnyal esés közben erősen bevertem a fejemet.
Megpróbálom betájolni magam, de amikor fel szeretnék ülni olyan erős hányingerem támad, hogy inkább fekve maradok. A ruhám átázott, mert az egész hely, ahova lezuhantam, egy hatalmas pocsolyának tűnik. A falakon réteges kövek, amilyen általában a bányák közelében lát az ember, olyanok, amiket salakká zúznak és kupacokban állnak. Ég, de nem túl jól. Inkább haszontalan. Mi több, törékeny, nem tartja meg saját súlyát. Amint felnézek a víznyelő falaira, amit akkor nyithattam meg, amikor átsétáltam felette, rájövök, hogy a falain nincs semmi ezen kívül. Kizárt, hogy kijussak innen.
Ahogy az érzékeim lassacskán visszatérnek, rájövök, hogy egy fa esett a szélére, gyökerei az oldalán lógnak, de nem elég közel ahhoz, hogy elérjem, még ha olyan magasra is ugrok, amennyire bírok, jelen állapotomban azonban ez nem lenne túl magas. A víznyelő valószínűleg a fa alatt nyílt meg, a fa pedig kidőlt.
Kidőlt és ráborult, mégpedig...

- Rory! - szólok neki rekedten, miközben érzem, hogy a vér sebesen lüktet a fülemben. Tudom, hogy ha vele minden rendben volna, már rég nem itt feküdnék az üregben.
Egy fájdalmas sóhajt hallok a felszínről, majd, hogy Rory hitetlenkedve visszakérdez:
- Katniss! Jól vagy?
- Nem tudom. Nagyon megütöttem a fejemet. Bár már szerintem elállt a vérzés. Tudsz hozni segítséget?
A fa recsegni és ropogni kezd, aztán Rory fájdalmában felszisszen.
- Nagyából egy órája szólongattalak, mire belefáradtam. Rám dőlt a fa, pont a hátamra. Nem tudok megmozdulni.
Szívem a torkomban dobog.
- Érzed a lábujjaidat?
- Igen, nem tört el a gerincem. Csak csapdába estem. Viszont valami fáj a hasamban. Szerintem belső vérzésem lehet. Percről percre egyre jobban fázok.
Én magam is reszketek, de én itt fekszek lenn és csontig át vagyok ázva. Fent a késői, de azért határozottan létező napsütésben Rorynak nem kellene ennyire fáznia, hacsak nem érte sokkhatás a szervezetét. Mielőbb segítségre van szüksége. Nem kevés rettegéssel jövök rá, hogy azt írtam Peetának az üzenetemben, hogy ne várjon vacsoráig. Addigra viszont besötétedik.
Nem tudom, van-e annyi időnk. Azt is tudom, hogy a másik ember, aki biztosan megtalálna minket, több száz kilométerre tőlünk irányítja a katonaságot.
- Rory? - próbálok úgy megszólalni, hogy ne érződjön a félelem a hangomban.
Ezúttal hosszabb időbe telik, mire válaszol, mint először, amikor azonban megteszi, a hangja kásásabb, álmosabban hangzik.
- Nem tudlak kiszedni onnan, Katniss. Beragadtam ez alá a rohadt fa alá...
- Rory, ébren kell maradnod. Csak beszélj.
- Naon fáradt vok.

El fog aludni és meghal, itt és most, amikor viszonylagos biztonságban vagyunk az otthonainkban, két évvel a háború után. Azért fog meghalni, mert én inkább elmenekülök a problémáim elől, semmint hogy szembenézzek velük, és sikerült őt is magammal rángatnom erre a mai körre. Nem hagyom, hogy megtörténjen. Ezúttal nem.
Csak egyetlen módja van, hogy ébren tartsam és beszéltessem.
- Prim sosem beszélt rólad. - kezdem, miközben folyamatosan ökölbe zárom, majd kinyitom a kezemet.
Jól jelzi, milyen állapotban van Rory, hogy ahelyett, hogy komor választ adna, amire számítok, kuncogni kezd. Szinte úgy, mint amilyennek megismertem, mielőtt Primet kisorsolták.
- Miér', Katniss, a helyében te beszéltél volna? - hangja bizonytalan, mintha részeg lenne.
Bármennyire is zavarodott lehet Rory, azért rátapintott a lényegre.
- Nem, valószínűleg tényleg nem. Idegrohamot is kaptam volna.
- Nem kellett aggódnunk semmiér' se... - kezdi, de beszéde még zavarosabbá válik, ahogy az öntudatlanság felé evez, ezért odakiáltok neki, mire összeszedi magát - csókolózáson kívül nem csináltunk semmit. Csak gyerekek voltunk.
Visszafojtom a zokogást, és különös, kétségbeesett hálát érzek eziránt a fiú iránt.
- Amúgy nem is nagyon kezdődött el közöttünk semmi, egészen addig, míg másodjára el nem mentél. - folytatja. - A Tizenharmadikban pedig nagyon elvonta a figyelmedet, hogy Mr... akarom mondani Peeta miatt aggódj.
- Rámfért volna a figyelemelterelés - vallom be, majd reszketni kezdek, ahogy a ruháimból a hideg a csontjaimig hatol.
Rory ismét kuncogni kezd.
- Nekem viszont semmi szükségem nem volt egy nyílvesszőre a két szemem közé.

Ismét csöndben maradunk. Csak néha vagyok képes beszélni Primről, akkor is csak Peetával. Csak amikor biztonságban vagyunk és ott van mellettem Peeta, hogy átöleljen és elűzze rémálmaimat. Nem úgy, mint most, amikor egy gödörben reszketek és az életben maradásért imádkozom.
Beharapom az ajkamat, kényszerítem magam, hogy folytassam.
- De egyáltalán, hogy történt? Amikor én utoljára láttalak titeket, akkor még sokkal inkább kishúgodként kezelted.
- Nem láttad, amikor elmentél a Viadalra. Egyetlen nap alatt felnőtt. Aztán a többi gyorsan alakult, és mire nekem feltűnt, többé már nem kislány volt. Soha nem volt szüksége arra, hogy szép arca legyen, pedig az volt. Olyasvalakire vágytam, mint ő, nem pedig az ostoba lányok a suliban. Azt hihetnénk, ha az ember a Peremben nő fel vagy a 12. körzetben, akkor nagy általánosságban érzékeny lesz, de az ember ezt sosem tudhatja, mert alakoskodnak. De Prim nem így tett. Ő tudott vicces és aranyos is lenni, mégis rohadt értelmes volt. Pedig még csak gyerekek voltunk. Gondoltam, csak okosabb lesz, mire felnövünk. Tudtam, hogy ő számomra az igazi.
Szívbemarkoló a szavaiból áradó gyakorlatias romantika. Mindent meg kell tennem, hogy ne sírjam el magam. Körmömet a tenyerembe vájom. Nem Rorytól akarom ezt hallani. Hanem a kishúgomtól, aki hazaszalad az iskolából és elmeséli, hogy a csöndes és komoly Rory Hawthorne megcsókolta, amikor hazakísérte az iskolából.
- Olyan átkozottul bátor volt a bombázáskor is! Nem akart eljönni onnan. Mindenképpen gondoskodni akart a sebesültekről, pedig Gale megpróbálta rávenni, hogy anyukáddal együtt lepihenjen. Egész éjszaka csak az embereken segített. Sosem láttam még hasonlót. Rájöttem, hogy fel kell nőnöm a bátorsága mellé és fognom a kezét, mielőtt más teszi meg helyettem. - még a víznyelő alján is hallom a mosolyt Rory hangjában.
- De a Tizenharmadik Körzetben én még csak nem is...
- Nem hiszem, hogy bármi is eljutott a tudatodig, azon a káoszon kívül, ami ott körülvett téged, Katniss. Azután, hogy Peeta eltűnt, te meg csak azokat a propaganda filmeket csináltad, sokkal közelebb álltál akkor az őrülethez, mint bárki, akit valaha ismertem. Persze akkoriban mind őrültek voltunk valamennyire. Majd' mindenki elvesztett valakit a szerettei közül, és mi sem voltunk sokkal jobban. Vick iskolába szeretett volna járni, Gale... nos, Gale rád vágyott, én pedig... én sosem akartam megölni másokat, mégis megtanították nekem hogyan... - hal el a hangja.
A Tizenharmadik körzet épp olyan rossz volt, mint a Kapitólium, a gyerekekkel és a sok halállal együtt.

Ezúttal sokkal többször rá kell szólnom, mire Rory válaszol. A nap lassan a látóhatár alá bukik, de az erdőben már így is sötét van. Hallom, ahogy a vízcseppek folyamatosan csöpögnek fentről. Megpróbálok felülni, hogy egy szárazabb részt keressek, de csak alig pár tíz centit tudok mászni, mire a fejem ismét kóvályogni kezd, én pedig ráveszem magam, hogy ismét lefeküdjek. Ruháim használhatatlanok, a vastag szövetet teljesen átitatta a fagyos víz, ami hűti a testemet. A hátamba egy éles szikladarab fúródik.
Rájövök, hogy az esés következtében kettétört az íjam is.
Éles fájdalom hasít a szívembe, amikor Rory ott folytatja, ahol abbahagyta. Beharapom a számat, hogy eltereljem a figyelmemet arról, hogy elveszítettem az egyik utolsó darabot, ami még apukámról maradt rám. De nem tehetek róla, tudnom kell. Az emlékek fontosabbak, mint a tárgyak. Prim lelkének fénye velem marad, szükségem van rá, végig kell hallgatnom akkor is, ha fáj.
- Ott kellett hagynom nagyapám hegedűjét a házban, amikor a bombázás zajlott. Elégett. Prim azonban valahogy talált nekem egyet a Tizenharmadikban. Szerintem valahogy meggyőzte Plutarchot, hogy fel tudjátok majd használni a propaganda filmekhet vagy valami. Végül az esküvőn hegedülhettem. Játszottam Primnek, amikor elment Vick. Prim általában csak csöndben ült és hallgatta. Néha énekelt. Mondjuk nem volt olyan hangja, mint neked. Csak kis vékony, amit akkor használ az ember, ha inkább énekelni szeretne, nem pedig csöndben maradni.
Mellkasomhoz szorítom eltört íjam darabjait, miközben néma zokogás rázza a testem. El kell terelnem Rory figyelmét, beszéltetnem kell, de a menekülés reményének hangja olyan halk, mint egy foglyul esett állaté. Rory felsóhajt és újra az a fiú lesz, akit az elmúlt két évben megismertem. A beletörődő, összetört, önmaga árnyéka.
- Nem tudok tovább ébren maradni, Katniss. Nem akarok tudni a többiről.
Ezek után mindegy, mennyire szólongatom, már nem fog válaszolni. De azért próbálkozom, újra és újra, reszketek a hidegben, próbálok felállni. De ha még sikerül is, nem tudok kimenekülni innen. Ismét hányok, majd minden elsötétedik.

Amikor felébredek, teljesen besötétedett. Innen a gödör aljáról nem látni a csillagokat. Rory eszméletlen. Talán már meg is halt. Az izmaim már remegni sem képesek. Nem érzem a kezeimet és a lábaimat. Az oldalamon fekszek, összegömbölyödve, íjam darabjait továbbra is a mellkasomhoz szorítom. Szerintem sírok, de semmiben nem vagyok már biztos. A testem túlságosan igyekszik, hogy ne haljak meg, így megspórolja az erőfeszítést. A nedves hideg továbbra is könyörtelenül árad a véremben.
Lassan én is elveszítem a tudatom.
Becsukom a szemem és amit csak lehet, megpróbálok felidézni Peeta arcából. A megpróbálok visszaemlékezni a szempillájára, a szemében állandóan jelenlévő jókedvre, a száján látható kedvességre, erős állkapcsára. Rájövök, hogy nem tudom ezeket felidézni. Az agyam lassan lekapcsol. Már arra sincs időm, hogy újra átéljem mindazt a keserűséget, amit amiatt éreztem, amit legutoljára mondtunk egymásnak. Semmire nincs időm.
Mivel képtelen vagyok gondolkodni, csak suttogom a nevét a sötétben újra és újra.
A remény, ami rám talál, kétségbeesett, talán őrült is, mégis foggal, körömmel kapaszkodom bele.

Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: vasárnaponként