A jó feleség - 11. fejezet: Epilógus

A 12. körzet hamvai sorozat második kötetének epilógusa. - Katniss szemszögéből

A háború előtt hetvenöt év rendkívül hosszú élettartam volt. Még a legerősebb bányász tüdeje is megadta magát a tüdővésznek harminc munkával töltött év után. A kereskedők ugyan tovább éltek, de nem sokkal. A hatvan év már hihetetlenül soknak számított. Graesy Sae maga nyolcvan volt, amikor végül meghalt, és ő volt a legidősebb ember a Tizenkettedik körzetben, akit valaha ismertem.
Én azonban már több, mint egy évtizede betöltöttem a nyolcvanat.
Ha hetvenöt évig élni kihívás volt a világunkban, hetvenöt évnyi házasság ugyanazzal a férfival nem csupán kivételes teljesítmény, hanem szinte lehetetlen is volt. Talán ahogy halad előre az idő, az emberek majd egyre tovább élnek, és egyre nagyobb esélyük lesz egy hasonló mérföldkőre, de már azt látom, hogy az, hogy az emberek tovább élnek és ezáltal több lehetőségük lesz, azt jelenti, hogy a fiatalok egyre később és később házasodnak. De valószínűleg így a legjobb. A házasság első öt éve különösen nehéz, és egy átlagos párnak nem is ajánlanám bizonyos fokú érettség nélkül belevágjon.
Nem mintha Peeta és én bármiben is átlagosak lettünk volna. Így aztán azt hiszem, nem hétköznapi, hogy Peetával hetvenöt éven keresztül sikerült férj-feleségnek lennünk. Azt hiszem, azok után, hogy túléltünk két életre-halálra zajló Viadalt és egy háborút, a sors úgy döntött, kegyes lesz hozzánk és rendkívül hosszú élettartammal ajándékozott meg bennünket. Miután nem volt szükségünk komolyabb orvosi beavatkozásokra (kivéve persze, ami a Viadalok és a háború után történt), mindketten sokkal tovább éltünk, mint amilyen hosszú ideig az Éhezők Viadala egyáltalán létezett. A házasságunk maga annyi ideig tartott, mint a Viadalok. Sok hazafias történész ezt a tényt úgy állítja be, mint egyfajta szimbolikus győzelem a zsarnokság felett, hogy megpróbáljanak bizalmat kelteni az emberekben, a kormány iránt, amely az olyanok nélkül, mint Paylor és Gale, máris a kapitóliumi központosítás első jeleit mutatja. Azt hiszem, Peetával egyszerűen nagyon, de nagyon szerencsések voltunk.

Most azonban az én erős és kedves férjem haldoklik.
A neurológusok, akik olyan keményen próbálkoztak, hogy teljesen meggyógyítsák Peeta agyát, mondták, hogy előbb-utóbb mindenképp megtörténik, hogy a korral leomlanak a fejében a gátak. Ők harminc évvel korábbra várták, és el voltak ámulva, amiért ez a folyamat olyan lassan haladt csak előre. Ez még csak nem is probléma. A legtöbb idősödő ember átéli. Demenciának hívják. Többnyire gyógyítható.
Peeta számára azonban nem.
Peetának az elmúlt öt évben minden áldott nap rohama volt. Bár nem olyanok, mint egykor. Ahelyett, hogy erőszakos formában törnének a felszínre zavaros emlékei, olyan, mintha valami kiszívná az agyát. Egyáltalán semmire nem emlékszik, fél, retteg, mint egy kisfiú. Én megteszek minden tőlem telhetőt, hogy megnyugtassam, de mostanra olyan rosszul látok, és olyan nehezen mozgok, hogy semmi nem egyszerű. Egyszer eltéved valahol a házban, én pedig nem tudok odamenni hozzá. Néha azt sem tudom kivenni, hol van vagy mit mond. Ez igazi rémálom, ami sokkal rosszabb, mint azok a borzalmas álmok, amelyek életem nagy részében sújtottak.
A rohamok ideje egyre nő, néha már órákig tart. Több orvos fordult már meg itt az Applethorpe intézetből. Nem tehettek mást, mint hogy itt hagytak egy üveg gyógyszert. Egy szemtől fél napig nem lesznek rohamai, a következő azonban sokkal tovább tart. Azt mondták, egy doboz még hatásos lesz, de aztán már elmúlik a hatása. Az elmúlt időszakban megpróbáltuk beosztani, hogy felkészüljünk a legfontosabb alkalmakra: dédunokáink születésnapjai, körzetbeli ünnepségek és az olyan napok, mint a mai is, a házassági évfordulónk. Végül eljön majd a nap, amikor Peeta rohama soha nem ér majd véget.

Ma reggel, mielőtt megakadályozhattam volna, Peeta bevette az utolsó két szemet.



Az a kegyetlen dolog, hogy Peeta kilencvenhárom évesen minden egyéb módon erős és egészséges lenne, míg az én testem teljesen elhasználódott, mára csupán makacs akaraterőm tartja bennem az életet. Mitch, a legidősebb unokánk az ajtóban várja Peetát, hogy elkísérje őt a pékségbe, de Peeta akkor is megy, esőben, napsütésben, amikor Mitch nincs itt. Mindenféle süteményeket készít és elajándékozza azokat, ahogy mindig is tette, míg én itthon maradok és teszek-veszek a ház körül és alkalmanként kertészkedek és próbálom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy alig látok és csak csigatempóban tudok járni. Hope minden reggel átjön, hogy felolvasson nekem vagy csak beszélgessünk. Ebéd után mindig szunyókálok egyet. Amikor Peeta hazatér, hosszú, lassú sétára indulunk a Réten. Ez egy olyan napirend, amit épp olyan megnyugtatónak találok így idős koromra, mint házasságunk kezdetén a napi rutinjainkat.

- Nos, Prim - mondom, ahogy lassan elkezdem leszedegetni a virágokról az elszáradt leveleket, ahogyan azt minden évben megteszem ezen a napon. - Soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz, hogy ilyen sokáig kihúzom nélküled. És hogy mindvégig a pék fiának felesége leszek. De egész jól boldogultunk. Két gyerekünk, öt unokánk van, sőt most már dédunokáink is; mindez egy olyan lánytól, aki megfogadta, hogy soha nem lesznek gyerekei. Bárcsak láthatnád őket, Prim! A legfiatalabb a te nevedet kapta. Remélem, nem bánod, annak ellenére sem, hogy máris leginkább Johannára hasonlít.
Lenézek a házsorra. Bár már nem tudom kivenni a részleteket, a világossárga kankalinsor, amelyet egykor Peeta ültetett, visszakacsint rám. Jó érzés itt lenni, még akkor is, ha az ebbe a helyzetbe történő leguggolás abszurd mennyiségű időbe telik.
- De hát persze, hogy nem bánod, kiskacsa! Te soha semmi ilyesmit nem bánnál. Én voltam az, akit zavart, de Peeta kicsókolta belőlem harmincöt évvel ezelőtt. Olyan jó férj volt, még ezek után az évek után is. A legjobb, tényleg. Remélem, nekem is sikerült elfogadható feleségnek lennem.
- Azt hiszem, megtartalak. - válaszol egy mély, kissé hullámzó hang. A virágok közt guggolok, így ő nem láthat. Csak most, hogy már fél fülemre süket vagyok, képes a hátam mögé settenkedni, amit néha ki is használ.
- Mindig a rossz természetes fülem felől közelítesz. - szidom meg, próbálok mogorva lenni. Kissé mulatságos, hogy az működik jól, amelyet a Kapitóliumban meg kellett gyógyítani. - Egyszer még törött orral végzed, ha így meglepsz.
Peeta lehajol és lassan, óvatosan felhúz magához. Érzem, ahogy ropognak a csontjaim.
- Volt már rosszabb is.
Megtörlöm koszos kezeimet a nadrágomba és odahúzódom hozzá.
- Milyen volt a pékségben?
Peeta előhúzza a másik kezét a háta mögül, amelyben egy sajtos zsömlét tart.
- Mondd meg te!
Megeszem, koszos kézzel meg minden (hisz ebben a korban már kit érdekel egy kis kosz?), miközben elindulunk lassan át az udvaron, a város felé és végül a Rétre, ahogy az év minden napján tettük időjárástól függetlenül az elmúlt tíz évben.
- Azt hiszem, ma a körzet minden gyerekének adtam süteményt. - kuncog Peeta. - Fletcher a haját tépte. Azt mondja, nem is érti, hogy sikerült ilyen sokáig kihúzom, mielőtt őt is csatasorba állítottam.
- Ő is osztogatja ám a süteményt, amikor azt hiszi, nem figyelsz - árulom el a fiam titkát.
- Óóó, tudom én azt. - vigyorog Peeta. - Azt hiszi, nem veszem észre.

Elhaladunk a pékség mellett, Peeta végighúzza ujjait a hátsó falon.
- A hosszú élet sokkal inkább a genetikai hajlamon múlik, mint bármi máson, ezt mondta Vick a minap. Kíváncsi vagyok, vajon az apám meddig élt volna.
Ajkamhoz emelem Peeta hatalmas, sebhelyes, a kortól már foltos, csodálatos kezét és válaszul megcsókolom. Gyakran felteszem ugyanezt a kérdést én is a saját apám kapcsán.
A város szélén megérzem, amint kis remegés fut át Peeta testén, egy roham, amelyet a gyógyszer elnyom.
- Nem akarok így élni, Katniss.
Megszorítom Peeta kezét. - Tudom.

A Réten hatalmas tömeg lep meg minket. Az idei március annyira más, mint az, amikor összeházasodtunk - világos és meleg, már az összes viola kibújt a földből. A fák már virágba borultak, az erdőben az ágak arany és vörös színekben pompáznak. A mező tele van pitypanggal. Mióta vissza tudok emlékezni, idén először van elég meleg ahhoz, hogy megejtsük az első tavaszi pikniket. Hope szervezte az egészet, egy rendetlen körben szerte-széjjel plédek sorakoznak két ismeretlen szék körül. Valószínűleg azért vannak itt, hogy ne kelljen leülnöm a földre. Egy részemet persze sérti ez a dolog, de aztán elmosolyodok, amikor elég közel érek, hogy rájöjjek, hogy az alapján, ahogy a családomat és barátaimat ismerem, ezeket a székeket ajándékként készítették. Már mindenki a plédeken ül, eszik és beszélget és üdvözölnek, amikor megérkezünk. Érzem, hogy Peeta erősen megszorítja a kezemet, mielőtt a lányom óvatosan átölel, majd arcát a nyakamba temeti. Megpuszilom őszbe vegyülő sötét haját.
- Meséld el, hogy néznek ki ezek a székek - kérem.
- Jasper faragta ki őket tölgyfából. - kezdi. - Különbözőek, mégis ugyanolyanok. Az apáén gabona van és kenyér, sütemények és pitypang. A tieden fák és növények, szarvas és egy íj. Ezek érintkeznek egymással, mintegy átkúsznak egymásba. Olyanok, mint a trónszékek, azt hiszem. Én mondtam neki, hogy egy kicsit sok lesz, de ő nagyon keménykezű volt a szimbolizmust illetően. Azt mondta, hogy ha valaki ilyen sokáig él házasságban, valami hivalkodót érdemel. Megkérdeztem, pontosan, mire is gondolt.

Végigsimítom kezemmel a puha fát, szavak nélkül ismerem el Gale kisebbik fiának mesterművét, érintés által fedezem fel az apró részleteket, amelyeket már nem igazán látok. Bárcsak Gale és Johanna is itt lehetnének, hogy lássák. Mindannyiunk közül Gale hunyt el először, huszonöt évvel ezelőtt. Valami, amit a stressz okozott, időzített bombaként robbant fel a szívében. Ezek után Johanna már sosem lett a régi. Amikor megtudta, hogy rákja van, már nem küzdött a rá jellemző módon. Az orvosok talán meggyógyíthatták volna, de ő nem kért segítséget. Még csak el sem mondta, amíg már nem tudta titkolni. Gale és Johanna sosem házasodtak össze. Azt hiszem, Johanna nem akart ezzel Gale idegeire menni.

- Csodálatosak! - bizonygatja Peeta. - Ne hallgass, Hope-ra Katniss, csak szerénykedik. Nem is említette, hogy a Te székeden Fecsegőposzáták is vannak.
- Nos, mert néha zavarba jön miattuk. - válaszolja Hope, én pedig homályos máris látom a pírt az arcán, amely az apjáéra emlékezteti. - Miért nem ültök le, én pedig hozok nektek enni!
- Mi is tudunk hozni magunknak. - erősködök.
- Anya, én szeretnék, jó? Hadd gondoskodjak rólatok egy kicsit!
Leülünk, Peetát pedig máris három göndör hajú kisgyerek, egy szőke és két barna veszi körül. A kicsik őt szeretik a legjobban, de én nem bánom. Az anyukájuk, a fiam kislánya odajön mellém és szótlan gratulációként megszorítja a vállamat.

Tökéletes nap kerekedik belőle.

Amikor leszáll az este, Juniper Hawthorne kerül elő az erdőből és csöndben odajön hozzám. Mindenki más arra a történetre figyel, amelyet Peeta mesél, amelyet néhány mondatonként hitetlenkedésből fakadó felkiáltások és Vick pontosítási szakítanak félbe. Vick egy összecsukható széken ül néhány méterre Peetától. Mindig ezt csinálják, úgy vitatkoznak, ... nos... mint két öregember, ami végülis megállja a helyét, hisz azok is. Johanna egyetlen lánya egy kis, bekötözött textil zsákocskát csúsztat a kezembe, majd megszorítja a csuklómat erős, viseltes ujjaival. Bár már ő is elmúlt hatvan, még mindig jellemző rá korábbi páratlan szépsége, amelyről azt mondják, még Johanna anyukájának anyukájától örökölt. Sötét, gesztenyebarna hajába nem vegyülnek ősz szálak, de apja határozott szürke szemeit örökölte. A vadász szemeit. Amikor nagybátyja tíz évvel ezelőtt váratlanul csöndben örökre elaludt, beköltözött a kis faházába és azóta is ott él. 

- Azt szeretném, ha tudnád, ez több volt, mint szívesség. - motyogja. Majd szó nélkül megfordul és visszasiet az erdőbe, íja a vállán libeg.

Már azelőtt érzem, hogy a lányom a hátam mögött áll, mielőtt megszólalna.
- Ez meg mi volt? - kérdezi gyanakodva.
Közel húzódom hozzá és megmutatom neki a zsákocska tartalmát.
- Mondd, mennyi kell belőle ahhoz, hogy biztos legyen.
Hope szemébe felháborodás és szomorúság keveréke költözik.
- Anya, én...
- Apád ma bevette az utolsó szem gyógyszerét.
A felháborodás nem múlik el, de megértés társul mellé. Annak ellenére, hogy húgom személyiségét és férjem kedvességét örökölte, a lányomban a bennem élő tűz is megtalálható. Erősen beleharap az ajkába, mintha megpróbálna döntésre jutni, aztán válaszol.
- Négy. Valószínűleg kevesebb is elég, de négy bőven elég lesz. - Ölelése erős, hosszú, elkeseredett és szótlan, és mielőtt visszatér férje mellé, Peetát is erősen megölelgeti.

Mindenki más előtt távozunk, mondván fáradtak vagyunk és öregek, de tényleg szeretnénk kettesben tölteni házassági évfordulónk utolsó óráit. Amikor elbúcsúzunk, mindenkit egy kicsit hosszabban, szorosabban megölelünk, belenézünk mindenki szemébe, amit én nem is látok már eléggé. Legidősebb unokám kis tábortüzet rak, mindenki aköré telepszik. Amint elérjük a Rét szélét, hallom, amint a fiam elkezdi énekelni a Bitódalt.
Az erdőben elnémulnak a Fecsegőposzáták.
Nehéz elhinni, hogy egy egész világ nőtt ki a hamvakból, amely egykor a 12. körzet volt.

- Mit adott neked Juniper? - kérdezi Peeta. Semmi nem kerüli el a figyelmét.
- Egy házassági évforduló ajándék, amit veled osztok meg. - suttogom.
Peeta megszorítja a kezemet.

Mielőtt belépnénk a házba, megállunk Haymitch sírjánál, és álldogálunk ott egy percet. Még mindig jót mosolygok a hivalkodó síremléken, amelyhez Effie ragaszkodott. Készséggel egyetértettem vele, annak ellenére, hogy Peeta valami esztétikailag visszafogottabb dolog mellett érvelt. De tudtam, hogy az Effie borzalmas ízlése alapján készült síremlék egyszerre bosszantaná és meghatná az öreg alkeszt. Ez már így önmagában is méltó emléket állít a férfinak, aki a maga módján mindkettőnk mentora, apja, és talán az egész világ megmentője is volt, magát azonban mégsem volt képes megmenteni az őt üldöző démonoktól.

Amikor odaérünk a házhoz, Peeta felvisz a lépcsőn, még mindig elég erős, hogy megtegye. Gyengéden leültet az ágyra, aztán mellém térdel, megszorítja a kezemet. Érzem, hogy remegni kezd. Lassan elmúlik a gyógyszer hatása.
- Annyira szeretlek, Katniss. - suttogja ritka szomorúan, miközben könnyek gyűlnek a szemébe. - Mégis úgy fogok meghalni, hogy nem emlékszem erre.
Igaza van. Ha nem teszek semmit, teljes borzalmak közepette, egyedül hal majd meg. Fogalmam sincs, milyen sokáig fog tartani, vagy hogy én magam kitartok-e annyira, hogy gondoskodni tudjak róla addig.

Eljött az idő, látom be.
Kihúzom az apró, bogyókkal teli zsákot, miközben lassan felülök.
- Nem akarok nélküled élni - suttogom vissza.
Peeta szemei kifürkészhetetlenek, mintha küzdene önmagával. Mi lesz a gyerekekkel? Az unokákkal? A barátokkal? Biztos vagyok benne, hogy elgondolkodik, de de még ennyi évvel a hátunk mögött sem vagyok biztos benne, mit fog válaszolni. Az az igazság, hogy már elég régóta a világon vagyunk, és bár meg fognak gyászolni, de egyikük sem szenved már helyrehozhatatlan károsodást, ha meghalunk. Peeta azonban a maga nyitott, egyszerű stílusával, még rejtély marad számomra.
- Bízz bennem - mondom.
- Mindig is kíváncsi voltam, hogy igazából milyen az ízük. - viccelődik válaszul, bár kék szemei megtelnek könnyel. Igaza van. Az első alkalommal végül nem ízleltük meg őket. A fele éjfürtöt az ő kezébe szórom, hunyorogva látom, hogy több is, mint négy szem. Aztán én is térdre ereszkedem, elfogadva Peeta felkínált segítségét. A maradék éjfürtöt saját markomba szórom, minden egyes darabnak érzem a súlyát. Közelebb húzódom, hogy lássam a szemét ennek a nemes embernek, aki háromnegyed évszázadon át kitartott mellettem, tovább, mint amit valaha is megérdemeltem.

- Háromra? - kérdezem.
Peeta magához húz és egy teljes élet gyöngédségével csókol meg.
- Háromra. - mormolja.
- Egy...
Szabad kezeink egymásra találnak és szorosan egymásba kulcsolódnak.
- Kettő...
Így is sokkal többet kaptam az élettől, mint azt valaha reméltem.
- Három.
A bogyók íze éles, fanyar, kis édes mellékízzel, amely egyre erősödik, amikor lenyelem azokat.

- Szeretlek, pékfiú - suttogom.
Peeta elmosolyodik, mosolya betölti az egész világot.

Forrás: Fanfiction.net

VÉGE! :(