2016. február 14., vasárnap

Elválaszthatatlanok - 13. fejezet: Tévéstáb

A Kiválasztott epilógusának előtörténete. Hogyan szedi össze magát Katniss és Peeta darabjaikból és hogyan kezdik újra az életet. Az Éhezők Viadala sorozat 4. kötetének rajongói változata. Titkos kenyérpirítás, sok-sok történés, részeg Haymitch és egyebek. Katniss és Peeta történetének lezárása 23 fejezetben.

Egyenesen egy kamera hordónyi méretű fekete lencséibe bámulok. A gépet egyenesen rám irányítják és kétség nem fér hozzá, hogy sikerült a felvétel. Megmerevedek. Egyik kezem a zsebemben lévő késen, de ha előveszem, semmi jó nem fog kisülni belőle. Ösztöneim átveszik az irányítást. Meneküljünk.
- Katniss! Peeta! - kiabálja a neonszínű ruhákba öltözött trió. - Csak egy pillanatra!
Már így is túl sokat vettek el az életünkből, többet nem kapnak. Fogalmam sincs, mit keresnek a lebombázott 12. körzetben, de nem maradok itt, hogy kiderítsem.
Peeta felemeli a kezét, hogy megakadályozza a fotót.
- Most ne! Kérem, hagyjanak minket békén.
Bár szavai elutasítóak, azért ez mégiscsak árulás. Azáltal, hogy elismeri őket, újabb anyagot szolgáltat, amit rögzíthetnek, ezzel belesétál a csapdájukba. És ahogy hárítja a fotót, ujjai egy pillanatra ellazulnak enyéimen én pedig kihúzom kezemet az övéből. A hátam mögött hallom, amint ezt kiáltják:
- Hogy állnak a dolgok most, hogy visszajöttetek a 12. körzetbe? Még mindig láthatáron az esküvő? Megtaláltátok a boldogságot most, hogy véget ért a háború?
- Mi is lábadozunk, ahogyan az ország többi része. - mondja végül Peeta. - Most viszont mennénk, ha további kérdéseik vannak, kérjenek időpontot!
Időpont? Elszaladok Peeta hangja elől. Nincs több időpont. El kell, hogy menjenek. Nincs több interjú, nincs több megjelenés - még akkor se, ha ez azzal jár, hogy sátrat verek a lakásomban, amíg ez az egész véget nem ér.
Szűk sikátorok felé indulok és átszelem a romos város kis utcáinak labirintusát. Csakhogy ők tudják, hol lakom és valószínűleg megjelennek majd a házam udvarában. Nem kapok levegőt és zokogok mire a Győztesek Falujának hátsó részéhez érek. A hátul, a pinceablakon mászok be a házamba, hogy elkerüljem a fényképezőgépeket. Amint bírok, elszaladok a tárolóig és lehuppanok egy ruhakupacra. Azt hittem, ennek már vége. Miért nem lehet az életem a sajátom? Miért kell tudnia az egész országnak, hogy egy idegbeteg holdkóros vagyok, még akkor is, ha egy pillanatra átjár a boldogság?



Az emeleten csak csöng és csöng a telefon. A fülsiketítő berregés arra emlékeztet, hogy ez nem egy átkozott rémálom.
Az újságírók már hetek óta itt táborozhattak, ahogyan két éve is, amikor [az első Viadal után] visszajöttünk. Nem hagyhatom majd el anélkül a házat, hogy meg ne kérdeznék, hogy fogják hívni a gyerekünket. Exkluzív információkat akarnak majd, amelyek egyre kellemetlenebbek lesznek. Azt reméltem, hogy most, hogy a háború véget ért, valami izgalmasabb témát is találnak majd, mint két kamasz, akik épp most szabadultak az elmeosztályról.
Hideg alattam a cementpadló, ahogy térdeimet a mellkasomhoz húzom és karjaimmal átölelem. Kinn ismét rám vadásznak és tudom, Peeta egyenesen elvezeti majd őket hozzám. Az emeleten megcsikordul a padló, én pedig a legrosszabbtól tartok.
A léptek lejönnek az emeletről. Egy ember jár itt. Lélegezz. Hátha nem talál meg. Behúzódom a sarokba, csak hogy ragadós pókhálóval legyen tele a hajam. A léptek közelítenek. Kétségtelen, hogy az illető megtalál.
- Mi az ördögöt csinálsz te itt? - kiabálja az illető, amikor kinyitja a szekrény ajtaját. Csakhogy ez nem Peeta. Nem is újságíró. Haymitch az, aki borzalmasan néz ki szeme alatti karikákkal, gyűrött ruhájában, amiben egészen biztosan már legalább egy hete alszik. És még a szekrény végében lévő polcok közül is meg tudom állapítani, hogy a szokásosnál sokkal jobban bűzlik az alkoholtól. Mégis ő az egyetlen ember, akinek már-már megörülök. - Épp megpróbáltam aludni egy isteneset, amikor egy halom jampec a Kapitóliumból elkezdte verni az ajtómat és utánad érdeklődtek. És Peeta után. Meg kettőtök után.
Kizárt, hogy ne vett volna észre. Ránézek Haymitch-re.
- És ne mondd, hogy nincs semmi baj. Mert ha nem lenne, most nem bújócskáznál itt a pókok között.

- Megláttak - vallom be. - A városban voltunk és megláttak minket.
- A pokolba. - köpi Haymitch. - Csak idő kérdése volt, hogy egy kicsit felszabadultan megjelenjetek a városban.
Azt hittem, elég óvatos vagyok. Egészen máig. Amíg meg nem bicsaklott az értékítéletem. Idióta szerelem. Mindig hülyét csinál az emberből.
Haymitch nem hozza fel, hányszor figyelmeztetett minket. Semmi szükség rá. Még Thom sem volt elég elrettentés számunkra. Minden az én hibám. Haymitchnek igaza van. És nekem is igazam volt. A csókolózás mindig csak bajba sodor.
- Mit csináljak? - suttogom.
- Majd megoldom - morogja Haymitch. - Jó szórakozást a pókokhoz. - zárja be a szekrényajtót. - Nincs valami piád? - teszi hozzá, amikor már azt hittem, végre elment. - Ne fáradj, megtalálom.
Szemeivel az éléskamra kis szekrényét fésüli át, ahol a konzerveket tartom. Azt a keveset, ami maradt, egy réteg por fedi. Lenyúl egy barna üveget egy sor tiszta üvegben eltett párolt paradicsom mögött. Úgy néz ki, mint az a whiskey, amit anyukám akkor használt, amikor már minden fájdalomcsillapító elfogyott. Biztos jól jött volna, ha nem feledkeztem volna már meg róla.
- Na ez kell nekem - kacsint rám.
Legszívesebben leállnék vitatkozni, hogy talán nem ez a legalkalmasabb pillanat az ivásra. De lehet, hogy ez segít neki gondolkodni vagy csak gyógyír az egészen biztosan fellépő másnaposságára és ez segít megakadályozni, hogy elfogyjon az alkohol a szervezetéből.
Részeg vagy sem, ki kell tudnia húzni minket a slamasztikából. Ez az ő szakterülete. Úgyhogy még jól is jöhet, hogy egy ideje már nem jéghideg kancsó vízzel ébresztem.

Úgy tervezem, ott maradok, amíg vissza nem jön, hogy közölje, minden tiszta. Az emeleti padló megint csikorog. Megnyugtató, hogy nem maradok egyedül, hogy hallom, hogy beszél, kiabál a macskával. Haymitchnek néhány telefonhívással biztosan sikerül megoldania ezt az ügyet. Aztán hosszabb időre csend lesz. Egy idő után a nyikorgás ismét hallatszik, én pedig jó hírekben reménykedem. Kinyílik a szekrényajtó.
- Vége? Elmentek? - kérdezem.
Csakhogy most Peeta áll ott, az áruló, az arany-nyelvű fiú. Ő tudja, hogy működnek a kamerák, még élvezi is azt. Ő is figyelmen kívül hagyhatná azokat, mégsem teszi. És ez a gond.
- Ja, hogy te vagy az - morgom.
- Hogy vagy? - kérdezi túlságosan is érzékenyen. Ettől elgyengülök, azt pedig nem szeretem. Én nem vagyok gyönge. Vagy legalábbis nem kellene annak lennem.
- Itt vagyok a szekrényben, pókhálókkal a hajamban. Szerinted vajon hogy vagyok?
Peeta odajön és leül mellém. Ez a különbség közte és Haymitch között. Haymitch mocsokban él és ott marad az ajtóban. Peeta lakása ragyogóan tiszta, mégse fél leülni mellém egy félkész pince hideg betonpadlójára. Nincs túl nagy hely ahhoz, hogy túl messze üljünk egymástól.
- Beszélni akarnak veled - mondja csöndesen.
- Ebben biztos vagyok - fonom össze karjaimat a mellkasom előtt. - Te miért beszéltél velük? - hangom vádaskodó.
- Hogy elérjem, hogy elmenjenek. - mondja. - Úgy gondoltam, azt jobban szeretnéd, mint hogy itt bujkáljanak a házad előtti bokrok között.
- Úgyis azt teszik majd. - Tényleg nem érzi Peeta, hogy ezzel csak rontott a helyzeten?
- Haymitch most beszél velük.
- Ő is áruló. - morgom az orrom alatt anélkül, hogy igazán komolyan gondolnám. Haymitch azért teszi ezt, mert én kértem meg rá. - Te szóltál, hogy majd jönni fognak a kamerák. Ezért kellett beszélned velük? - sziszegem. Ennek ma semmi értelme. Miért jöttek ide? Miért épp ma? Biztosan Peeta hívta őket ide. Ki másnak lennének kapitóliumi kapcsolatai? Ez túl nagy egybeesés ahhoz, hogy ne vegyem figyelembe.
Még a sötét szekrényben is látom, hogy a pupillái egyre szűkebbek lesznek. Egy pillanat szünetet tart, mielőtt válaszolna. Hosszabbat mind máskor. Óvatos, mintha valami rejtegetnivalója lenne.
Tudnom kellett volna. Meg kellett volna kérdeznem. Mint minden más, ez is meg volt tervezve. De pont Peeta? Azt szerettem volna, ha a szövetségesem lesz, így viszont még jobban fáj. Miért hagytam magam? Minden kedvessége, tudhattam volna, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Megváltozott. Csak eljátssza hogy az a fiú, aki megmelegíti a hideg talpamat és növényeket rajzol velem.

- Nem, kedvesem. - nyugtatgat, ahogyan csak ő képes. - Ez egyáltalán nem így volt. Fogalmam sem volt róla, hogy itt vannak.
Olyan jól hazudik. Nem tudok hinni neki.
- Ezért jöttél haza, ugye? - meg sem próbálom elrejteni hangom jegességét. - Mert nekünk "együtt" kell lennünk. - Peeta elhúzza a karját és megdermed. - Ne is tagadd. Te magad mondtad ma. Fizetnek is neked? Sok pénzt ajánlottak, hogy hazagyere és vigyázzál rám? Hogy levegyél a lábamról? Sikerült, nem?
Dühömet Peeta a csak rá jellemző nyugodtságával ellensúlyozza, semmi jele, hogy rá is átragadt volna.
- Azért jöttem haza, mert itt van az otthonom. Vissza akartam szerezni az emlékeimet. Végig akartam sétálni a 12. körzet utcáin és feleleveníteni, hogy a szénpor miatt itt mindig olyan poros a levegő. Vissza akartam emlékezni a rögtönzött birkózásokra még iskolás koromból. Saját szememmel szerettem volna látni az ég színét, amint a nap a távoli hegycsúcsok mögül bukik elő.
- Hogy miattad jöttem-e vissza? - folytatja. - Az otthonom miatt tettem. Persze szerettem volna emlékezni rád is, hogy jobban megismerjelek, hogy visszanyerjem veled kapcsolatos emlékeimet is. Te sokkal több mindenre tudtál válaszolni, mint bárki más. És azok után, amit tettem, meg kellett próbálnom kibékülnöm veled. Megbántam volna, ha nem próbálom meg.
Itt félbeszakítja önmagát. A ház olyan csendesnek tűnik. Csak ketten vagyunk itt. Kinyújtom az egyik lábamat, felhagyva a begubózással, amibe eddig torzultam.
- Te csak meglepetés voltál. - mondja nekem. Szavai túlságosan is a mézédes nektárra emlékeztetnek. - Valami oknál fogva arra az érzéketlen lányra számítottam, aki egykor önként jelentkezett - szándékosan kihagyja a szót, amit most nem bírnék hallani - a Viadalra. A lányra, aki olyan könnyedén lőtt le íjával egy-egy vérengző mutánst, amilyen könnyen bekötözött egy vérző sebet. Bátor és kedves. Figyelmes és merész. Néha - ujjaival végigsimít a karomon - látok róla képeket magam előtt. - Tudja vajon, hogy én ugyanígy látom őt? - És néha olyan más vagy, mint akire számítok.

Kezeivel átfogja a vállamat. Meleg és megnyugtató, enyhíti a dühömet, amit nem is sejtettem, hogy a karjaimban érzek.
- Nem olyannak emlékszem rád, amilyen voltál, új emlékeim vannak rólad. És ma? Hát persze, hogy emlékezni akartam rá, milyen volt veled csókolózni. Azért jöttem volna vissza, hogy mi legyünk az elátkozott szerelmesek? Nem. Jól tudtam, hogy az a románc csak a közönségnek szólt, de... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmit nem jelentett számomra, ahogyan időnként megérintettél a kapitóliumi küldetés során. Megőriztem ezeket az emlékeket és részben ezért is jöttem vissza. De ha az óceánpartra költöztél volna anyukáddal, szerintem akkor is legalább megpróbáltam volna hazajönni ide.
Peeta szenvedélyesen néz a szemembe. - Ez - Peeta úgy mozdul, hogy két kezével közrefogja arcomat, én pedig hirtelen ráébredek, milyen közel van a szája. Centikre, nem lépésekre. - Ez nem munka. Erre senki nem tudna felbérelni. Ez a saját döntésem. Ennek semmi köze Plutarch-hoz és a kameráihoz, rendben?
Minden egyes szava enyhíti dühömet, és könnyíti azt a súlyt, amely a mellkasomat nyomta mindeddig. Órákat töltöttem azzal, hogy dühös voltam rá, pedig nem rá kellene haragudnom. Ő is ott volt és ezért hibáztattam őt. De semmi jogom nem volt ilyen borzalmas dolgokkal megvádolni.
- Akkor mit tettél volna, ha soha nem szólok hozzád? -  kérdezem, mert kíváncsi vagyok, hogy ha nem lett volna ilyen türelmes velem, ha a dolgok másképp alakultak volna, akkor is itt lenne-e még.
- Talán akkor is itt maradtam volna és részt vennék az újjáépítésben. Talán elmentem volna valahova máshova. De sehol máshol nem érezném magam otthon. És az otthonom volt az egyik, amire leginkább emlékezni szerettem volna. A Nagy Mészárlás után az otthonomról álmodoztam. Azzal biztattam magam, hogy másnap majd hazamehetek. Tudtam, hogy az otthonomat lerombolták. De még az az otthon is jobb lett volna, mint egy 6×8 méteres cella.
A nehézség ismét nyomni kezdi a mellkasomat, ezúttal azonban az érzést a bűntudat fokozza.
- Te miért jöttél haza? - kérdezi őszintén.
- Nekem nem volt választásom.
- D te is ezt választottad volna. A te erdőid, Katniss. Te magad vagy a 12. körzet. Te magad is hazajöttél volna.
- Ez az otthonom - vallom be csendesen. Ha választhattam volna, akkor is így döntök. Miért is kételkedtem Peetában bármikor is?
- Minden okod megvan rá, hogy ideges legyél. - mondja, hangja kicsit inkább Dr. Auréliuséra emlékeztet. - Jobban szeretném, ha nem rám haragudnál, de megértelek.

Tényleg szeretném, ha nem haragudnék rá. De nem akarok újabb felvételeket. Nem akarok ismét bábu lenni Plutarch játékaiban. Azzal nem tudok megbirkózni. Eljutottam odáig, hogy én vagyok az, aki nem tudja, mi a valóság, de ez van. De van valami, amit megtehetek, hogy biztonságban érezzem magam.
Kezeim először Peeta kulcscsontját érintik meg. Semmi. A háta alsó részét. Ott sincs bedrótozva. És kizárt, hogy egy kamera bármit is fel tudjon venni ebben a koromsötétben. Tényleg ostobaság, de azért megnyugszom ettől.
- Rendben - enyhülök meg. Inkább suttogok, nem vagyok biztos benne, hogy akarom is, hogy Peeta meghallja.
- Tényleg? - Úgy néz rám, mint aki további veszekedésre lett volna felkészülve. Bólintok és viszanézek rá, remélve, hogy együtt ki tudjuk találni, hogyan is kérhetnék bocsánatot. Aztán olyat tesz, amire nem számítok ebben a sötét pókháló fészekben.
Az alattam lévő jéghideg padló ellenére csókja döbbenetesen meleg. Ajkai úgy vonzzák az enyémet, mintha éveket töltöttünk volna egymástól távol, nem pedig csak órákat. Túlságosan meg vagyok lepve, hogy bármit is tehessek, de elfogadom a helyzetet. Ez kiszakít engem az aggodalom, a tervezgetés és a cselszövés tévhitéből, ha csak néhány pillanatra is. Látható, hogy nem haragszik vádaskodásom miatt.
- Hmmm. - Csak ennyit tudok válaszolni. Minden más ráér. Kezeim megragadják pólóját, ahol akár egy mikrofon is vígan elrejtőzhetne Peeta köldökében. De meg kell bíznom benne, hogy tudjam, nem tenne ilyet.

A lépcsőn lefelé csoszogó hang ráébreszt minket, hogy időnk lejárt. Megpróbálom rendbe hozni Peeta zilált haját, mielőtt kinyílik az ajtó. Láthatóan jól esik neki minden érintés, nem hallván, hogy látogató közeleg. Kezem épp a hajában van, amikor egy fénysugár szökik az egyébként vaksötét térbe. Rajtakaptak.
- Ti ketten - köszörüli Haymitch a torkát. - Mindig csak a baj van veletek.
- Mi csak... - Peeta hirtelen szűkszavúvá válik. Szerintem kimerült.
- Tudom, tudom. - sóhajt fel mentorunk. - Csak közönség nélkül próbáltok. Szörnyű lehet.
Peeta védekezni kezd, de aztán csak rá néz az idősebb férfira.
- Na jó, gyertek ki. - Haymitch int, hogy mozduljunk meg. - Én be nem mászok oda hozzátok.

***

Így, hogy nem cseng folyamatosan a telefon, hátborzongató csend fogad, miközben felmegyek a lépcsőn. Csak Haymitch lihegése és Peeta protézisének természetellenes puffanása hallatszik. Bármennyire is hozzászokott már, még mindig nem úgy hangzik, mint egy normális lépés hangja. Az emeleten a reluxák be vannak sötétítve, amikor Haymitch kupaktanácsot tart a konyhában.
- Te - mutat rám - ha csörög a telefon, felveszed!
- Ez a zseniális terve? - makacskodok. - Ezt órákkal ezelőtt is megtehettem volna.
Peeta a legegyszerűbb megoldásról hadovál, én pedig úgy döntök, mindketten tovább maradtak, mint megérdemlik. Ennek ellenére nem mozdulnak. Peeta időnként, amikor azt hiszi, Haymitch nem figyel, lopva rám pillant, Haymitch pedig úgy tesz, mintha valami bulvárújságot olvasna, de közben jókat vigyorog Peeta lopott pillantásain. Ha pedig lehetséges, Haymitch még jobban bűzlik, mint azelőtt. Egy kicsit tisztábbnak tűnik, de olyan szaga van, mintha nemrég hányt volna egyet.
Amikor a telefon megcsörren, Peeta a kezembe nyomja a kagylót.
- Halló - mondom olyan röviden, amennyire csak lehetséges.
- Óóóó, kedves Everdeen kisasszony! Hogy van? - Plutarch hangja hallatszik a telefonban. - Hallottam, hogy mostanra végre kameraképesebb. Persze szeretnék valami megtervezettebbet, és ennek most már tényleg eljött az ideje, de most azonnal szükségünk van egy igazi interjúra önnel. A csapat már az állomáson van. Tudja őket fogadni?
Visszafogom magam és nem csapom le a kagylót azonnal mérgemben. Haymitch ugyan biztos kiagyalt valamit, de azért igyekszem elég sokáig vonalban maradni ahhoz, hogy tudassam Plutarch-kal, hogy nem megyek bele ismét a játékaiba. Ezzel együtt azonban felmutatom Haymitchnek a középső ujjamat, mintegy hálám jeléül. Haymitch kárörvendően néz rám és egy epeszagú puszival jutalmaz meg.
- Ma nem. - mondom. - Nem érzem jól magam. - És ezzel nem is hazudok.
- Muszáj megcsinálnunk. - Az egykori Játékmester zavartnak tűnik. - A mentora igazi showműsort villantott, és azt mondta, ön nem áll rendelkezésre.
Plutarch néhány pedig még könyörög, hogy produkáljak valamit a kameráinak. Csöndben maradok, nem engedek.
- Jelentkezzen, ha meggondolta magát - enyhül meg végül. - Remélem, hamarosan hallunk önről. - Aztán hallom, amint még megbeszéli asszisztensével, hogy legkésőbb holnap estig be szeretné ezt mutatni.

Visszateszem a kagylót és mély levegőt veszek. Az, hogy egy velem egykorú fiúnak szorongatom a kezét, aki egykor a vőlegényem volt, sokkal normálisabb viselkedés és sokkal jobban mutatna a sajtóban, mint az, amikor a nemzeti tévében bemutatták, amint élő egyenesben lelövöm az elnököt. De én biztos vagyok benne, hogy Panemnek már elege van belőlem, mindenki gyűlöli a gyilkos hajlamú őrült lányt, akivé az utóbbi két évben váltam.
Amikor Haymitch elégedetten meghallja, hogy visszautasítottam az interjút, azt javasolja, hogy ne beszéljek a riporterekkel, ha nem akarom, hogy éjjel-nappal csak rólam szóljanak a hírek.
- Mit csinált Haymitch pontosan? - kérdezem Peetát, amikor kicsit összeszedem magam. Úgy hangzott, mintha elintézett volna néhány hívást, elment volna, majd visszajött. Megszervezett nekem egy értelmetlen telefonhívást, de ez minden, amit tudok.
- Amiben a legjobb - vigyorog Peeta. - Részeges bolond. Úgy hallottam, még az egyik riporter bíborszínű velúrcipőjét is tönkretette.
Aztán leesik. Az alkohol, a bűz. Ez biztos elijeszti őket.
- Tényleg? - mondjuk ez valóban rá vall.
- A mikrofont tartó riporter megpróbált hívni egy légpárnást, hogy ezek után vigye innen minél messzebb. Azt hiszem, a stáb többi tagjának elrendelték, hogy maradjanak, amíg nem tudnak valami használhatóval szolgálni. Talán itt jön képbe Plutarch.

Felpörögnek az este eseményei. Peeta ágyba dug, én pedig gyakorlatilag könyörgök neki, hogy maradjon. Megrázza a fejét.
- Tényleg azt akarod, hogy együtt lássanak? - mondja Peeta. Igaza van. - Inkább ne kockáztassunk.
- És ha nem mész el, hogy láthatnának minket együtt? - próbálkozom.
- Katniss - rázza meg Peeta ismét a fejét. És tudom, hogy nem vethet itt horgonyt, amíg el nem mennek. Gyógyszerei vannak, kezelései, sütnie kell, szóval hallgatom, amint elmegy.

Az üres házban ma éjszaka még rosszabbak a rémálmok. Azt álmodom, hogy hatalmas, kamera fejű mutáns rovarok üldöznek. Néhányan a sarokban várnak rám. Mikrofonjaik kígyóvá változnak, amelyek egyre nőnek és körbefonják testemet. Nem kapok levegőt.

Másnap nem vagyok hajlandó kimozdulni a házamból - még az ablakon sem vagyok hajlandó kinézni, nehogy valami leselkedő kamera lecsapjon őrült tekintetemre. Kimosok egy nagy halom mosatlant, amit már elég régen halogattam. A telefon folyamatosan csöng, de nem érdekel - nem veszem fel. Azért felhívom anyukámat, aki nem tud a telefonhoz jönni, így inkább hagyok neki egy homályos üzenetet, miszerint valami történt, úgyhogy ne lepődjön meg, ha ma este lát majd a TV-ben.
Befonom, majd újrafonom a hajam, hogy teljen az idő. Valaki kopog. Az egyetlen ember, akit itt szívesen látok, nem kopog, hanem bejön maga.
Peeta vacsoraidőben jön át, miközben egy halom meleg lepedőt hajtogatok. Nem szól egy szót sem, csak megfogja az egyik sarkát, megrántja és segít összehajtani, míg egy pofás lapos kis négyzetet nem kapok. Ahogy az esti híradó közeledik, úgy kattog egyre jobban az agyam. Nem tudok koncentrálni. Járkálnom kell, írnom és takarítanom egy időben. Síkideg vagyok.
- Minden rendben lesz - mondja Peeta. - Mély levegő.
Bármennyire is nehéznek tűnik, felé nyújtom a kezeimet. Remegnek. Peeta megfogja őket, amíg megnyugszom.
Amikor Haymitch átjön, együtt átmegyünk a nappaliba. Peeta csöndben bekapcsolja a tévét. Haymitch csak morog: - Nézzük, milyen rossz a helyzet.
Az esti híradóban semmi izgalmas nincs: mutáns lepkék terjedése a 8. körzetben, vonatok késnek a 10. körzetben, még több házat áthelyeznek a Kapitóliumban.
Már csak néhány perc van hátra az adásból, nekem pedig azon jár az agyam, vajon megússzuk-e a dolgot.

- És most jön az igazi izgalom - csicsergi a szőke műsorvezető - Rég nem hallottunk már a 12. körzet Viadal győzteseiről, Katniss Everdeenről és Peeta Mellarkról, úgyhogy úgy gondoltuk, beugrunk hozzájuk, és valami különlegeset készítettünk önöknek!
A képernyő egy bíborszínű díszítéssel ellátott kék dzsekit viselő riporterre vált, akinek bíborszínű zsebkendő van a mellényzsebében. Fogadjunk, neki volt bíborszínű a cipője is.
- Nos, üdv mindenkinek, Fabia-t látják. A 12. körzetből üdvözlöm önöket! Tegnap stábunkat azért küldték ide, hogy bemutassuk, miként zajlik a körzet újjáépítése. Épp a városközpontban készítettünk felvételeket, amikor két ismerős arcra bukkantunk.
A tévében hosszasan mutatják a városközpontot. A távolban Peetával sétálunk kéz a kézben, fokozatosan egyre nagyobbnak látszunk a képernyőn. Peeta letérdel, hogy elhelyezze a virágot családja egykori pékségének romjain, én pedig megpuszilom az arcát. Megírni sem lehetett volna tökéletesebben a veszteség és az újjáépítés összegzését. Haymitch és Peeta szeme a képernyőre ragad, így nem veszik észre, amint kissé könnyes szemeimet törölgetem. A jelenet véget ér, én pedig a párna alá bújok, hogy ne is lássam, mi mást rögzítettek még.
Hallom, amint Peeta mond néhány szívből jövő szót családja pékségéről és a körzet tavaly nyári tragikus veszteségeiről. Kéri magánéletünk tiszteletét, majd visszakapcsolunk a riporterhez.
- Nos, a pár két tagjával együtt nem tudtunk interjút készíteni. - mondja a riporter. - Úgy tűnik, Everdeen kisasszony kicsit rosszul érezte magát, ezért úgy gondoltuk, benézünk orvosához, hogy megkérdezzük, hogy volt az elmúlt hónapokban.

- Remélem, ezzel minden rendben lesz, srácok. Nem voltam elég csinos ahhoz, hogy kamera elé álljak, de valakinek mondani kellett valamit. - Én pedig nem tudom majd kiverni a fejemből a képet: Haymitch odatántorog a csapathoz, akik összerezzennek mentorunk zilált megjelenés láttán, majd Haymitch elesik és visszataszító módon - tudomást nem véve egy pár ronda cipőről - bizonyítja kamera-képtelenségét, amellyel eléri, hogy a csapat nyakába kapva lábait meneküljön a környékről.
Dr. Aurélius látható a képernyőn és minden bizonnyal ez lesz Haymitch intézkedésének másik fele. Az orvos egy hatalmas cseresznyefából készült íróasztal mögött ül és steril fehér köpenyt visel.
- Bár nem vagyok feljogosítva, hogy Everdeen kisasszony kezeléseinek részleteiről beszéljek - mondja - elégedjenek meg annyival, hogy azáltal, hogy otthon van, barátok közt, egészségi állapota jelentősen javult. Jól reagál a járóbeteg ellátásra. Sokkal jobban, mint arra a gondoskodásra, amelyet itt, a magánzárkájában kaphatott volna.
A képernyő kettéválik, az egyik oldalon a TV stúdiót láthatjuk, a másikon egy kórházi irodát, amelyben a falak vastag keretes diplomákkal vannak tele.
- És mi a helyzet Peetával? - kérdi a műsorvezető, kicsit túlságosan is vidáman.
- Mr. Mellark határozott javulást mutat. - állítja az orvos. - Én engedtem ki a kórházból és immáron ő is 12. körzetbeli otthonában tartózkodik.
- Lehet, hogy ő okozza a csodát Katniss felépülésében? - hízeleg a bemondónő.
- Hiszek benne, hogy ők ketten tartják a kapcsolatot. De ezen kívül nem tudom, a fiú milyen gyógyhatású szerepet játszik. - feleli higgadtan az orvos.
- Nos, emberek - ragyog a bemondónő - A 12. körzetbeli elátkozott szerelmesek új életet kezdtek együtt. Kívánjuk nekik a legjobbakat.
Az ország új címere jelenik meg a képernyőn, majd a közvetítés véget ér. Annyira émelyítő, hogy csak abban bízom, hogy nem látom viszont a vacsorámat, de hálás vagyok az orvosnak, amiért csak rövid, tudományos választ adott.

- Nem vették fel! - kiáltom boldogan Peetára tekintve. Mióta levideóztak a városban, azt hittem, az erdőben töltött délutánunk is előre megrendezett volt. Ez a nap legjobb híre.
- Mit nem vettek fel? - kérdezi Haymitch.
- A kócos haját - füllenti Peeta. - Izgult, hogy a haja majd nem fog túl jól mutatni a képeken.
Haymitch ennél nyilván jobban ismer engem, ezért szkeptikusan összehúzza a szemöldökét.
- Arra gondolsz, hogy ti ketten egymás körül sertepertéltek? Láttam, amikor tegnap reggel Peeta kilépett a házadból. És valószínűleg nem én vagyok az egyetlen. Látom magam előtt az "Elátkozott Szerelmesek Titkos Találkáit". - Ezzel Haymitch felemelkedik, hogy indulni készüljön.
Igaza van. Ez elég szaftos hír lenne az országnak, jó pontokat jelentene Plutarchnak és támadást jelentene magánéletünk irányába, ami soha nem is létezett igazán.

- Bajban vagy, Peeta Mellark.
- Nos, te vagy bajban - Peeta közel hajol, mintha a fülembe készülne súgni valamit. Ám fájdalmasan szentimentális szavai helyett fülcimpámnál időzik, egy lehetetlenül puha csókot lehelve rá. Majd a nyakam irányába halad, mire karjaimat erős libabőr lepi el. Aztán ténylegesen meg is csókol. Ahogyan már tegnap is, csókjában az elmúlt idők szomorúsága keveredik valamiféle sürgetéssel, mintha minden alkalom az utolsó lehetne számára, hátha meggondolom magam vagy valami kimondhatatlan szörnyűség készülne történni. Legszívesebben megmondanám neki, hogy van még időnk bőven, de ebben egyikünk sem lehet teljesen biztos.
A szoba csendes, mi pedig együtt fekszünk a kanapén. Az apró, sötét foltokat és pontokat tanulmányozgatom Peeta szeme kékjében. Peeta felsóhajt.
- Minden egyes csókra emlékezni akarok. Emlékszem arra, amit a felvételeken láttam, de arra nem, milyen érzés volt, hogy vajon röpködtek-e pillangók a hasamban, hogy meleg volt-e vagy hideg, hogy ajakír vagy pörkölt íze volt-e. Milyen volt az első csókunk?
- Nagyon forró - ugratom. - Lázas voltál és beteg és ... - Nem kellene, de elnevetem magam. - Azt sem tudtam, mit csinálok!
Peeta elgondolkodik ezen és legszélesebb mosolyával jutalmaz. Peetából könnyű kihízelegni egy mosolyt, de az ilyet csak különleges alkalmakra tartogatja.
- Ez csak a kezdet volt. És milyen volt a következő?
- Sok következő volt. - Peeta izgatottnak tűnik. Sok másikat fel tudnék idézni közülük, de jobban érdekel, Peetának milyen emlékei vannak.
Peeta azt mondja, darabokból rakja össze az emlékeit. Emlékszik a csókra a parton, amelyet a műsor kedvéért csináltunk, mert nem felejtette el, mennyire vágták a talpát az apró kagylóhéjak. És egy másikra is, onnan, hogy olyan ízem volt, mint az almabornak, amit a lakásában tart. Szóval az emlékei - még a velem kapcsolatos bonyolultabbak is - fokozatosan térnek vissza.
- Segít, hogy a közelemben vagy.
- Nem csak a rossz emlékeket elevenítem fel?
- Amikor azon az éjszaka megérintetted a hajamat ott a vezérlőteremben, felrémlett, hogyan csináltad korábban. A kínzóm nem simogatott ekkora odaadással. Az apró dolgok segítenek emlékezni. Dr. Aurélius azt mondja, ez amiatt van, mert ezek tapintható emlékek. Szóval igen, Katniss, segítesz. És azt is mondta, addig kellene csókolnod, amíg minden emlékemet vissza nem nyerem.
Igen, Peeta sose hagyja ki, hogy lecsapja a magas labdát. Ezért aztán megfogom az egyik kanapén lévő párnát és egyenesen az arcába vágom.

Megcsörren a telefon, én pedig hálás vagyok, amiért lélegzetvételnyi szünethez jutok ebből a szirupos mázból.
- Igen, itt van. - mondja Peeta a telefonba. - Jelenleg különböző dolgokat vág hozzám. Meg tudná kérni, hogy fejezze be? Rendben. Örülök, hogy beszélhettünk.
Anyukám van a vonalban, én pedig örülök, hogy hallom a hangját.
- Szia, Katniss, hogy viseled a dolgokat?
- Rendben vagyok. - mondom, mert így is van. Túl leszek majd rajta. Lehet, hogy szükségem lesz némi segítségre a többiektől, de túl fogom élni. Vannak rosszabb dolgok, mint egy tévéstáb.
- Láttalak este a TV-ben. Köszi, hogy szóltál előre. Tudod, az összes orvos munkatársam imád téged, szeretnék tudni, mikor ismerhetnének már meg. Nagyon tetszett nekünk a bejátszás.
- Rendben - ismétlem, és hirtelen apró szúrást érzek a mellkasomban, amiért anyukám nincs itt velem. Nem köröz a tűzhely körül, miközben egy adag kamillateát melegít. Az ország túlvégén van és ismét a TV képernyőjén látja önfejű lánya életének alakulását.
- Úgy tűnik, jobban vagy - hangja meleg és tele van lelkesedéssel.
- Próbálkozom - És ez nekem nem megy nagyon könnyen. Hiába hasonlítok inkább apukámra, ebben a tekintetben inkább anyám lánya vagyok.
- Nos, szeretném, ha boldog lennél. Egy pillanatra úgy tűnt, az vagy.
- Aztán felbukkant a TV-stáb - morgom.
- Katniss, minden rendben lesz - sóhajt anya a telefonba. - Szóval Peeta is ott van megint. Kettőtök között minden rendben van? - kíváncsiskodik meglepő anyai érdeklődéssel.
- Boldogulunk.
A kórház hangjai egyre hangosabbak a háttérben. Megszólal egy hang a hangosbemondóban és léptek koppanása hallatszik a kövezett folyosón.
- Rendben. Szólj, ha szükséged van valamire. Szeretlek.
Anya szünete véget ért, leteszi a telefont.

Ott állok, kezemben a kagylóval, amíg el nem kezd búgni. Peeta, akit észre sem veszek, hogy még mindig ott van, visszateszi a kagylót a helyére és a kezembe ad néhány szem gyógyszert és vizet.
- Reggel találkozunk, Katniss.
Peeta leül mellém a kanapéra és rám terít egy takarót. Belekapaszkodok a karjába, nem akarom, hogy elmenjen. Belém fúrja azokat a kék szemeit, de nem tudom meggyőzni, úgyhogy egyedül töltöm az éjszakát a kanapén.

Reggel Peeta áthoz egy tányér reggelit. Nézi, amint eszek és célzást tesz rá, hogy jó ötlet lenne feltakarítanom és átöltöznöm. A zuhany jól ésik, és mire felveszek egy puha nadrágot, el is felejtem, miért rejtőzködöm.
Egy hatalmas műanyag csomagolású ajándékkosár ül az asztalon. Nagyobb, mint anyukám varrósdoboza és telis-tele van apró színes cukorkákkal, kekszekkel, kólákkal, általam sosem látott sajtfélékkel és fodros csomagban lévő pácolt húsokkal.
- Ez egy perce érkezett neked - mondja Haymitch vagy legalábbis úgy sejtem, ezt magyarázza teli szájjal.
Megnézem az üdvözlőkártyát:

"Nagyszerűek vagytok. Az emberek megőrülnek majd, ha látják, hogyan tértek vissza az életbe! - Plutarch"

Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: Vasárnaponként

4 megjegyzés:

  1. Köszi Ancsi hogy hétről hétre hozod ezt Nem is hiszed hogy mennyit jelent nekem

    VálaszTörlés
  2. Jó volt ez a fejezet is :) Bár a címből azt hittem Pollux és Cressida is benne lesznek. De Haymitch (és Katniss anyukája) kárpótolt azért :D

    VálaszTörlés
  3. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyennel kell majd ismét megküzdenie Katnissnek. Amikor Katniss visszatért a 12. körzetbe olyan jó érzés volt, hogy tudtam, most már békésen élhet, eltekintve a szörnyű emlékektől. És ez egy kicsit idegesítő, hogy nem hagyják

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az. De legalább rávilágít a celebek gondjaira. Hogy hányszor is panaszkodott maga Jen is, hogy a küszöbe előtt alszanak, hogy fényképezgetik, ha nem akarja, követik, ha elmegy otthonról. Ez egyeseknek tényleges, valós probléma. És ezt nagyon életszerűen írja le ez a fic.

      Törlés