Egyetlen Szabály - Kiegészítő novella a 12. körzet hamvai fanfiction sorozathoz

Múlt héten olvashattátok a Törvényes esküvő című fanfiction novellát, amelyben volt egy utalás arra a beszélgetésre, amikor Johanna és Gale elárulják Hazelle-nek, Gale anyukájának, hogy Johanna babát vár. Nos, az esetet ezúttal Vick szemszögéből olvashatjátok. Jó szórakozást hozzá!

A nagyon esetlen, ugyanakkor zseni tizenöt éves Vicket eléggé érdeklik a lányok. Most épp arra készül, hogy végignézze, hogy anyja hogyan készül széttépni bátyját egy nő miatt.

Elég komoly jelentősségel bíró tény, hogy a bátyám és Johanna Mason, a Hetvenegyedik Éhezők Viadala győztese együtt tértek vissza a Tizenkettedik körzetbe, különösen bátyám huszonhat hónapig és tizenhárom napig tartó önkéntes száműzetése után. Vagy a kormányzati hivatalba történő száműzetése után. Gyanítom, a kettő számára ugyanaz. Bár senki nem beszél róla, de Johanna, aki elég sovány volt, amikor legutóbb láttam, legalább két-három kilót szedett fel kizárólag hasra és mellre,durván három hónap leforgása alatt. Nos, talán az én képzeletem szárnyal túlságosan, de mivel a női anatómiát a tiszta esztétikán kívül is tanulmányoznom kell, bevallom, ezt meg is teszem. Nem tehetek róla, de nem tudom nem észrevenni, amikor Susie Alberts nővére besétál a pékségbe, a pultra hajol, hatalmas melleit előretolja, hogy Peeta észrevegye őt. Nos, tényleg nem lehet nem észrevenni, kivéve, ha az ember maga Peeta, mert neki láthatóan nem tűnik ez fel. De még ha nem lennének előzetes ismereteim (de megesküdtem, hogy megtartom a titkot), akkor is teljesen biztosnak érezném, hogy a bátyám... társa gyereket vár. Még azt a következtetést is levonnám, hogy mivel együtt vannak itt, a gyerek Gale-é. Rory is tudja, de ő folyamatosan kinn van az erdőben, mióta Gale-ék vonata megérkezett. Anyám sem hülye. Neki is feltűnt, hogy Johanna másképp néz ki. Még talán Posy is észrevette, mégis, amikor leültünk vacsorázni, senki sem hozta fel a témát.

Átkozott legyek, ha én leszek az első. Szeretem a bátyámat, aki sokkal inkább apám volt, mint bárki, ám a háború megnehezítette, hogy megjósolható legyen a viselkedése. Johanna pedig, hogy teljesen őszinte legyek, igazán rémisztő. Szóval ülünk és vacsorázunk, miközben Posy olyan dolgokról fecseg, amelyek csupán egy hétéves számára érdekesek, senki más számára nem. Anyám is csöndben van, bár ő nem olyan bőbeszédű. Nem vagyok biztos benne, hogy ez természetes személyiségének része vagy apám korai halála okozta trauma eredménye. De igazából nem is fontos, mert mostanában is mindig csöndben van. Azt hiszem, Rory is ezért olyan szótlan. Nos, és talán amiatt, mert Prim meghalt.
De emiatt nem hibáztatom. Primrose Everdeenhez tényleg nem volt hasonló.



A lázadásnak köszönhetően az iskola a Tizenharmadik körzetben nagyrészt inkább csak azoknak volt, akiknek valami oknál kifolyólag nem kellett részt venniük a katonai kiképzésen. Nem tudom, hogy ezt Coin vagy az övéi miből gondolták, hogy én, gyenge szememmel, esetlen végtagjaimmal és kéz-szem összehangolási képességem hiányában képes leszek bármit is hozzátenni a háborús erőfeszítésekhez, de minden nap ott voltam Roryval, Lenny Cartwrighttal és a többi mi korosztályunkbeli túlélővel a Tizenkettedik körzetből, hogy a Tizenharmadik körzetben az elmúlt két évtizedben született gyerekek társaságában megtanuljuk, hogyan öljünk meg más embereket kézitusában. Szívesen felvetettem volna, hogy nekem sokkal nagyobb hasznomat vennék, ha a pestis mögött megbúvó tudományt tanulhatnám, ám akkoriban még nem voltam olyan tájékozott, hogy teljes mértékben képes legyek hangot adni ezen érzéseimnek. Csak azt tudtam, hogy az, hogy bábukat szurkáljak, az nem megfelelő kiaknázása képességeimnek. Arról nem beszélve, milyen borzalmasan zavarbaejtően szerencsétlenül csináltam. Lenny még csak-csak meg tudta csinálni, pedig az idő felében matt részeg volt.
Nem úgy a húga... Ó, a húga... és az ő barátnője... az az okos... azokkal a pálcikákkal... azon a bulin.
Hagyjuk.

Primnek feltűnt, hogy nem voltam boldog. Nos, valójában azt hiszem, azt tűnt fel neki, hogy Rory nem volt boldog és aztán, amikor átjött hozzánk, rájöttem, hogy általa én is felvidulok. Prim nagyon szerencsés volt. Katniss bárkit kibelezett volna, akik arra kényszerítették volna a húgát, hogy kiképzést kapjon, de mivel a Tizenharmadik Körzetben a tisztviselők bármit megtettek, hogy a Fecsegőposzáta kedvében járjanak, ezért Primnek más elfoglaltságot találtak. Szerencsére ez könnyen ment nekik. Prim már a Tizenkettedik Körzetben eleget tanult ahhoz, hogy orvos gyakornok lehessen, ezért azon szerencsés kiválasztottak közé tartozhatott, akik igazi iskolába járhattak, könyvekkel, számítógépekkel és olyan tanárokkal, akik maguk is iskolai oktatásban részesültek. Prim a Tizenharmadik körzet legcsodálatosabb forrásához, a könyvtárhoz is hozzáfért. Amikor Prim megtudta, hogy érdeklődést mutatok a tudományok iránt, legalábbis abból a négy és fél könyvből, amelyhez a Tizenkettedik körzetben hozzájutottunk, hozott nekem egy jegyzettömb méretű eszközt, amelynek képernyője volt és amelyre valami enciklopédiának nevezett dolog volt feltöltve, valamint biológia, kémia, fizika és anatómia könyvek is. Korábbi érdeklődésem hamarosan szenvedéllyé vált. Amikor Prim nem az iskolában vagy a kórházban volt vagy a nővérével... vagy  bátyámmal való beszélgetéssel töltötte az időt, leült velem és megtanította azokat a dolgokat, amelyekre őt is tanították. Ezért örökre az adósa maradok.

Ami Roryval történt, először fel sem tűnt nekem, hiszen akkoriban a kémia (a kedvencem) könyveimbe temetkeztem. De minden bizonnyal kialakult köztük valami, mert amikor Prim meghalt, Rory egyszerűen... leblokkolt. Olyan volt, mintha teljesen kifordult volna önmagából ott a felnőttkor küszöbén, de aztán egyszerűen csak lefagyott. Most gyűlöli Gale-t és bár ezen érzéseiben nem osztozom, nem hibáztatom. Katnissen kívül a legtöbb embernek nem bír megmaradni a társaságában, de még akkor is alig beszél. Most épp az erdőben épít valamit. Úgy képzelem, valamiféle remeteéletre készül, ami rendben is van addig, míg bele nem esik bele valami víznyelőbe vagy a szabadon élő vadkutyák halálra nem marják. Úgy tűnik, élete hátralévő részét magányosan szeretné tölteni összetört szívével. Nem igazán értem, hogy lesz képes élete hátralévő részét lányok nélkül tölteni, de mivel az én szívem sértetlen és tizenöt éves kamasz vagyok, akiben csak úgy zsonganak a hormonok, éber állapotban töltött időm hetvenöt százalékát, a REM alvási fázisban töltött időmnek pedig a kilencvenöt százalékát azzal töltöm, hogy a lányokra gondolok.
Kíváncsi lennék, mit visel Susie Alberts húga alvás közben.

A vacsora asztalnál töltött idő azonban nem alkalmas az efféle gondolatokra, ezért inkább a bátyám terhes asszonyára koncentrálok. Bár kifejezetten tetszenek a kéjsóvár, duci, kissé molett lányok, bejön a pékségben vásároló lányok többsége is, még nem találtam olyat, aki ne lenne rám legalább egy kicsit is hatással. Johanna valóban lenyűgöző, de ugyanakkor nagyon harsány, és hajlamos zavarba hozni az embert, személyiségjegyei pedig inkább... riasztóak, amikor rájuk gondolok. Most éppen kegyetlenül tömi magába anyám főztjét anélkül, hogy legcsekélyebb mértékben is tekintettel lenne a vacsoraasztalnál alkalmazandó viselkedési szabályokra. Gale mellette ül, csak piszkálja az ételt, amit pedig általában szeret, amivel tudom, hogy valószínűleg megbántja azt a személyt, aki az egész délutánját azzal töltötte, hogy elkészítse neki azt.
- Ez igen ízletes, Mami - mondom, hogy megnyugtassam, erőfeszítései nem maradnak észrevétlenek. Tudom, hogy kicsit bolondnak tűnhetek, ám a hangok a fejemben már nem olyan vontatottak, mint gyerekkoromban. Nem akarok változtatni a szóhasználatomon, csak hogy normálisnak hangozzék. És nem fogom másképp hívni az anyámat, mint ahogy tizennégy évig hívtam, csak hogy intelligensnek tűnjek.
Kíváncsi lennék, mit gondolnak a lányok, ha beszélni hallanak.

Gale bólint, nehezen nyeli le a falatot. Mély levegőt vesz, én pedig azon kapom magamat, hogy azt gondolom, "Ez az", annak ellenére, hogy ez a leggyakoribb szókapcsolat, amit az ember a világtörténelem során használt.
- Mami - kezdi. Anyánk szenvtelenül néz rá, szürke szemei azonban úgy villannak, ahogyan eddig mindössze egyetlen embertől láttam, az pedig Gale maga volt. Emlékszem, aznap történt ez, amikor megpróbáltam elcserélni Posy-t egy kecskére a Kecskés embernél, amelyen mint egy lovon terveztem ügetni vagy amikor Rory kiszökött az erdőbe Katniss után a kerítés alatt.
"Bajban vagy haver" - sugallja a tekintet.
Felnézek és látom, Johanna szeme csillog az izgatottságtól. Ő láthatóan szereti a necces helyzeteket.
- Mami, mondanom kell neked valamit! - kezdi Gale ismét. Egy pillanatra megtorpan. Korábban csak akkor láttam ilyennek, amikor anya rajtakapta, hogy a salakdomb felől oson vissza, amikor ő tizenhat éves volt, én pedig tíz.
- Ideje volt már. - mondja anyánk csendesen, lassan folytatva az evést, ám mint egy macska lesben áll, hogy bármikor lecsaphasson.
Gale láthatóan izzad. Már nem idegbetegnek látszik, mint amikor megérkezett. Most egyszerűen halálra vált. Sajnálom őt. Ő nem túl jó ebben, ami nem túl meglepő, mert nem hiszem, hogy komoly gyakorlata lenne ilyesféle dolgok feltárásában. Talán némi segítségre van szüksége.

- Johanna gyereket vár tőle - mondom ki helyette nyugodtan.
Most ő néz rám azzal a villanással a szemében. Csakhogy ez nem is villanás. Lángoló düh. Ha még mindig itt élne, kinyírna, az biztos.
De nem él itt. Kényelmi okokból.
- EGY KISBABA! - kiált fel Posy. - Azt mondod NAGYNÉNI leszek?
- Köszi, Vick! - sziszegi Gale az orra alatt. Johanna hálásan néz rám, alig tudja visszatartani a nevetését.
- Nincs mit! - vigyorodok el, majd visszanézek a mamira. Ő lassan leteszi az evőeszközöket, majd a kezét az asztalra helyezi.
- És mikor lesz a kenyérpirítás? - kérdezi nyugodtan.
Gale megköszörüli a torkát. Aztán olyan szünet következik, amelyet ironikusan szintén a "terhes" szóval lehet igazán jellemezni.
- Az nem lesz. - motyogja.

A mami hátratolja maga alatt a széket és lassan, elegánsan feláll. Minden egyes lépésnél egyre inkább Gale felé fordítja a fejét, aztán pedig akár egy kígyó, lecsap és megragadja Gale-t a gallérjánál fogva, majd felrángatja a székéből.
- Egyetlen szabályom volt csak, Gale Hawthorne. - vicsorog anyánk baljóslatúan, mielőtt kirángatja Gale-t az ebédlőből, egészen az udvarra, a bejárati ajtót tárva-nyitva hagyva maga mögött.
Csikorgó hang hallatszik, amint három széket húzunk hátra magunk alatt egyszerre, majd Johannával és Posyval együtt utánuk rohanunk.
- Már akkor megmondtam, amikor a városi lányokat hajkurásztad, hogy az élet rövid és nem érdekel, mit csinálsz, amíg vigyázol vagy ha mégsem, akkor helyesen cselekszel és elveszed feleségül azt a lányt. - Anyánk Gale arcába ordít, még mindig a gallérját cibálja. Nem messze Peeta, Katniss és a mi egyetlen másik szomszédunk egy tűzrakás körül ül. Szinte mintha készültek volna erre az eshetőségre. Lefogadnám, hogy az öreg alkesz így is tett, ami azt illeti. Haymitch Abernathy rendszeresen lenyűgöz leleményességével.
- Ó, ne már, mami! - kiáltja Posy. - Kisbabájuk lesz! - Posy kirohan a kertbe, fel alá rohangál miközben újra és újra elismétli, amit az imént mondott. Imádnivaló a lelkesedése, azt hiszem.

Gale nem szól semmit, mire anyánk így folytatja:
- Erre elmész és felcsinálsz egy kedves, aranyos kislányt, aki már megjárta a poklot is, és nincs meg benned a tisztesség, hogy helyesen cselekedj! - Azon kapom magam, hogy azon gondolkodom, nem keverte-e össze Johannát valaki mással.
- Mit gondolsz, ki az ördög vagy te? - folytatja. - Én nem úgy neveltem a fiamat, hogy ilyenné váljon. - Anyánk úgy ordít, hogy hangja valószínűleg a városközpontba is elér. Tudom, hogy most dühös, de biztos vagyok benne, hogy egyszer a jövőben valószínűleg örülni fog majd az unokának. Én is, pedig én csak egy esetlen kamasz vagyok. Az anyai ösztönei legyőzik majd ezt a dühöt, ez nem kérdés.
El tudom képzelni, hogy ezek ugyanazok az ösztönök, amelyek arra késztetik, hogy olyan hangosan kiabáljon, hogy nyálcseppjei legidősebb gyermekének arcán landoljanak.
- Ha az apád még élne... Gale, én egyszerűen nem tudom elhinni, hogy azok után az évek után, amelyeket szenvedéssel töltöttünk, így viselkedsz egy lánnyal.
- Mami, nem arról van szó... - próbálkozik Gale. Szinte vinnyog, az én kőkemény, kegyetlen, idősebb bátyuskám. Az egész nemzet Védelmi Minisztere. A férfi, aki mindenki példaképe.

Johannával egymásra nézünk. Most először érzek valamiféle bajtársiasságot jövendőbeli unokahúgom vagy öcsém édesanyjával. Ő vihogni kezd, én pedig kuncogni. Igen, kuncogni. De nem igazán van szó, amely leírná, milyen hangot is adok ki magamból. A helyzet egyre csak fokozódik, mire a végén majdnem olyan hangosan nevetünk, ahogy a mami kiabál.
Johanna kifejezetten szép, amikor nevet.
- Mondjuk elég ostoba dolog tőle, hogy nem akar feleségül venni. - mondom végül, bele is pirulok kicsit és csak remélem, Johanna nem veszi észre az egyre sűrűsödő szürkületben.
- Kölyök - vigyorog - Én vagyok az, aki nem akar hozzámenni feleségül.
A remény örök.
Forrás: Fanfiction.net