A nagymentor - 6. fejezet: Négy, 1. rész

A gyereknevelés viszontagságai mindannyiunk kedvenc alkoholistájának szemszögéből. A 12. körzet hamvai sorozat befejező kötete.   

- A mama miért szomorú? - kérdezi Hope minden előzmény nélkül, kék szemeit nagyra nyitva, az általa viselt nevetséges, szőrmekapucni alól kikukucskálva.
A szél belefújja a szőrmét az arcába, ő pedig bosszúsan próbálja kiseperni az arcából kis kesztyűs kezeivel. Megigazítom magamon a kabátot és azon gondolkodok, hogyan válaszolhatnék anélkül, hogy ténylegesen eláruljam neki a választ.
A hóban játszunk.
A hóban.
A kibaszott hóban.
Egyáltalán ki nem állhatom a hideget. Utálom, amikor elbújik a nap és állandóan sötét van. Gyűlölök minden érzést, ami akár csak távolról emlékeztet a télre. És minél idősebb vagyok, annál jobban utálom. Erre most mégis itt játszom a közepén. Hope ma reggel megjelent az ajtómban, kicsi kabátjában, rajta ezzel a hatalmas szőrös kapucnival, ami hasonlít ahhoz a puffasztott cukros dologhoz, amit a Kapitóliumban ettünk Effie legutóbbi születésnapján... mi is volt annak az átkozott dolognak a neve?
Megvan. Mályvacukor.
Így aztán, amikor a kék szemű mályvacukor megjelent az ajtómban, és könyörgött, hogy menjek vele hóangyalt csinálni... nos, ha van is Panemben ember, aki képes erre nemet mondani, az biztos nem én vagyok.
Így tehát itt vagyunk kinn, én, ő, a Peeta és a pici, aki inkább egy Michelin-bábura emlékeztet téli cuccaiba bugyolálva. Eddig a nővérének segítettem hóembert csinálni, miközben gyúrtam egy adag hógolyót, hogy felhasználjam az apja ellen, ha eljön az ideje. Soha nem tudja meg, mi vár rá.
Katniss begubózott a szobájába az évente rátörő könyörtelen depresszió miatt. Pedig hogy őszinte legyek, idén még jobb is a helyzet, mint eddig bármikor. Ez az első nap, amennyire én tudom, hogy bezárkózott, pedig a tél nagyon hosszú volt már idáig is. De még mindig nehéz ez mindannyiuknak. Peeta nem fog mondani róla semmit, de a szemei mindent elárulnak. Fletcher vele szemben ül egy kis mélyedésben és tíz másodpercenként visít egyet. Csak most jött rá, hogy ha belecsap a hóba a tenyerével, a hópelyhek körös körül szálldosnak körülötte. Igazán zajos kisbaba, mindenféle dadadadadaaaa és hasonló félig-meddig zenei hangokat ad ki magából szabályos időközönként kis mély hangján. Már most jónéhány szót ki tud mondani, ellentétben Hope-pal, aki elég későn szólalt meg, bár szerintem csak úgy nagy általánosságban szereti hallani a hangját.
Általában ezzel felvidítja apját, de ma úgy tűnik, mosolya nem ér el Peetáig.


- A mama miért szomorú, Aymitch? - kérdezi Hope ismét, és ezúttal elfordul a hóemberétől, amelyre már csak a kellékeket aggatja rá és egyenesen rám néz. Megdermedek belül. Évek óta sejtettem, hogy egyszer majd elérkezik ez a nap, de nem mondhatnám, hogy örülök, amiért valóban megtörtént.
A dolgok már sosem lesznek olyanok, mint rég. Most már nem elég annyit mondani, hogy az anyukája szomorú vagy a papája beteg. Most, hogy a kislány már megérti, hogy az emberek nem ok nélkül szomorúak, nem adja fel, amíg rá nem jön, mi az ok.
De nem hiszem, hogy elmondhatnám neki az igazságot. De még ha meg is tenném, nem az apukája jelenlétében kellene. Így aztán beharapom az arcom belsejét és megpróbálom húzni az időt. Peeta most nem hall minket, most épp a fiát húzza a szánkóban az udvaron, amit még két éve csináltunk a kislánynak. A nagyját ő csinálta, én csak álltam és néztem és félrészeg tanácsokat osztogattam. Mégis azt mondja másoknak, hogy együtt csináltuk.
De én nem vagyok az ő átkozott apja.
- A mama fél. Hallottam, hogy mondta, amikor aludtunk. - folytatja Hope, miközben kesztyűs kezével megpróbálja megfogni a kabátom ujját. - Mi az a prim, Aymitch? - rántja meg, amikor eléri és kitartóan a szemembe néz.
A szám tele a vérem fémes ízével, miután olyan erősen haraptam be az arcom. Azt hittem, tudja. Azt gondoltam, már meséltek neki Primrose-ról legalább. Mondjuk megmutatták neki az emlékkönyvet, ami legalább öt évet vett el az életemből, amikor én is hozzátettem a magamét. Ezek szerint nem. A kislány rohadtul nem tud semmiről.

Ekkor jövök rá, hogy a kicsi abbahagyta a folyamatos sikítást, és valójában már egy ideje csönd van.
Elég régen.
Peeta szomorúan feláll, a fia felé int és úgy néz rám, hogy ott nincs helye vitának. A kicsi mászik vagy talán bukdácsol kifelé a szánkóból, arcát a hóba temeti és úgy kuncog komoly kis hangján.
- Talán jobb lesz, ha a papád mesél neked erről, bogárkám - motyogom a kislánynak. A kislány kicsit sértődötten néz rám, mintha tőlem szerette volna hallani. Megszakad a szívem.
De ő nem az én gyerekem.
Ahogy elmegyünk egymás mellett, megragadom és megszorítom Peeta vállát, majd rögtön azután zavarba jövök miatta. Peeta leül és megpaskolja az ölét.
- Gyere ide, angyalom. - mondja lágyan.
- Papa, miért retteg a mama a prim miatt és miért szomorú? - kérdezi a kislány, miközben apukája ölébe mászik, aki átkarolja őt. - Mi az a prim?
Fletcher egy marék havat dob az arcomba, aztán vihogni kezd, de tényleg, amikor köhögni kezdek.
Ez tisztára olyan, mint az anyja.
- Nos - köszörüli meg Peeta a torkát. - A primrose egy virág. Ez az igazi neve azoknak a sárga virágoknak. - Hope nagyon szereti, mindig kis láncokat készít belőle vagy szétszedi apró szirmokra, amit úgy szór rá másokra, mintha konfetti lenne. De eddig senki nem érezte szükségét, hogy elmondja, mi az igazi neve annak a virágnak, amit ő csak "sájgá"nak hív.
- A mama fél a sájgától?
Peeta megrázza a fejét.
- Nem, igazából nagyon is szereti őket. Mégis szomorú lesz miatta.
- De papa, hogy lehet valaki szomorú valamitől, amit szeret?
Peeta mély lélegzete fél évszázadnyira visszhangzik, és mélyen a szívembe hatol.
- Emlékszel, amikor eltűnt az egyik libád? És sírtál és fájt, mert nagyon szeretted?
Emlékszem, és a kislány is. Az elmúlt tíz és talán legrosszabb napja volt. Késő ősszel egy róka vagy valami elvitte az ő kis libacsaládjának egyik tagját. Igazából az volt a kedvence, amelyiknek valami furcsa rózsaszín folt volt a szeme körül. Naná, hogy azelőtt észrevette, hogy eltűnt, mielőtt bárki másnak feltűnt volna. Napokig tartott, mire meg tudtuk nyugtatni.
Egy hétig tartott volna, mire készítek egy kis házikót, ahol elalhatnak éjszaka, mégis másfél nap alatt elkészültem vele.
Hope mérgesen megrázza a fejét, szeme megtelik könnyel.
- Apa, nem értem, mért ment el Pinkie! Annyira szerettem! Mégis elment!
- Tudom, Hope nagyon fáj. De szomorú voltál, mert nagyon szeretted őt, ugye?
A kislány bólint, beharapja az ajkát.
Rossz lehet Peetának, ebben biztos vagyok. Különösen, hogy egyedül kell megoldania. De nem hiszem, hogy ez a kérdés várhat. Az emberek nem olyanok, mint a libák. Nem tehetünk úgy, mintha csak úgy elmennének.
- De azért szeretnél emlékezni rá, igaz? Még akkor is, ha elment, ugye? - emeli fel a kislány állát Peeta és tekintetük találkozik; egyiküké lágy és megnyugtató, másikuké zavarodott és szomorú. A kislány könnyei azzal fenyegetnek, hogy kibuggyannak, Hope azonban visszatartja zokogását és bólint.

Fletcher megint megdob valamivel. Ezúttal elég mélyre leásott, hogy találjon egy követ, és épp a szememet találja el vele, majd hisztérikusan nevetni kezd, amikor felordítok. Az áldóját, ha nem hozzám vagy a nővéréhez dobálna dolgokat, talán én magam is jót nevetnék. De úgy fáj az arcom, mint a kurvaélet.
- A fenébe, kölyök ! - sziszegek rá, mielőtt észbe kapnék.
- Enée - ismétli vihogva.
Megdörzsölöm a szemgödrömet és rámeredek. Amikor meglátja, hogy figyelem, még jobban nevetni kezd.
Pont. Mint. Az. Anyja.
Hogy lekössem a figyelmét, kicsit távolabb húzom a szánkóval a fiútól, míg ők a kislánnyal beszélgetnek. A kicsi még nem egyensúlyoz túl ügyesen, így hátrafelé belebucskázik egy hókupacba, és csak nevet, nevet és nevet, rúgkapál kezével és lábával és csak hempereg a hóban. Felmerül bennem, hogy az apja is ilyen sokat nevetett-e, amikor még kicsi volt. Nem lennék meglepve.

Mikor végre újra csönd lesz, meghallom, amint Hope megkérdezi:
- Prim a mama kishúga volt? - Úgy tűnik, Peetának sikerült elmagyaráznia a lényeget, míg én átkozott igáslovat játszottam.
- Igen. És a mamád elvesztette őt, ezért nagyon, nagyon szomorú. De szeretné megőrizni az emlékét, ezért vannak ott a virágok.
Hope egy percig csak némán ül, próbálja feldolgozni a hallottakat. Aztán hirtelen minden szó nélkül felugrik, elindul rohanva felém és csak az utolsó pillanatban vált irányt. Ráugrik a hókupacon fekvő öccsére, és erősen átöleli.
- Neked velem kell majadnod. - suttogja, miközben a pici gügyög és meghúzza nővére copfját.
Az apja elfordítja a fejét és felnyög fájdalmában.

Én pedig nem teszek semmit.
Ahogyan máskor sem.

***

A pillanat elmúlik, amikor meghalljuk, hogy nyílik Hawthorne-ék ajtaja, és Posy lép ki rajta egy csinos szürke gyapjúkabátban, fehér svájci sapkával a fején, amely éles ellentétben van sötét fürtjeivel. Kapitóliumi ruhák. Mégis, Posy itt van, úgyhogy itt kellett felvennie ezeket.
- Egy hóember! - kiáltja izgatottan, miközben felénk szalad, lófarka lobog a levegőben. - Szerintem, mióta Alder kicsi volt, nem is építettem hóembert! - Nem meglepő. Ha Posy épített is hóembert az ikrekkel, Juniper biztosan fel akart rá mászni, Jasper pedig fel akarta robbantani azt.
- Azt azért ne várd, hogy építek neked még egyet - dünnyögöm, próbálva elterelni a figyelmét arról, mennyire ki van készülve Peeta.
Hope és öccse a hóban hemperegnek, pillanatnyi szomorúságukat elfeledve, hangosan kacagnak, miközben forognak a hóban. Hope olyan gyöngéd a kisfiúval, amilyen durva az vele.
Posy összehúzza szeplős orrát.
- Nem lep meg, Haymitch. De elég biztos vagyok benne, hogy egyébként sem tudna megfelelni az én magas hóember-igényeimnek.
A lány egész viselkedése megváltozik, ahogy a gyerekekhez fordul.
- Hope, azért jöttem ki, hogy eláruljak neked valamit!
Amikor észreveszi, hogy Posy itt van, Hope felkel a földről. Odafut a legfiatalabb Hawthorne-hoz (nos, az idősebbik generáció legfiatalabbjához) és karjaival átkarolja a lány lábát.
- Posy! Hát, hazajöttél! - visítja boldogan.
A kölyök megköszörüli a torkát és úgy néz ki, mintha nagyjából összerakta volna magát.
- Üdv itthon! Már nagyon hiányoztál!
Fletcher a hátán fekszik, nyálbuborékokat fúj, és megpróbálja olyan magasra emelni a lábát, hogy be tudja venni a szájába. Hóval vastagon borított ruhái szerencsére megakadályozzák ezt. Őt aztán nem érdekli, ki érkezett haza, amíg jól van lakva és van valami, amit dobálhat.
Posy lehajol és erősen megöleli a kislányt, és jót nevet, míg Hope egyszuszra megpróbálja elmesélni, mi minden történt vele, míg a szomszédja nem volt otthon. A történtek között van, amikor meghívtam őket vacsorára és lángra lobbantottam a sütőt, egy kismókus, akiről együtt gondoskodtunk, hogy meggyógyuljon (igazából fogalmam sincs, hogyan sikerült), Hope mesél a napról, amikor apukája elkezdte festeni tanítani, és azt is, hogy mostantól kezdve hetente egyszer kimegy majd az anyukájával vadászni, de csak növényeket gyűjtöget, mert nem akarja bántani az állatokat.

Posynak valahogy sikerül mindezt feldolgoznia.
- Valahogy meg kellene őrizned ezeket a történeteket, Hope! - mosolyog Posy. Ez a jó ebben a lányban. Valószínűleg ő a világ legkiegyensúlyozottabb embere. Szerintem a családjában amellett a sok őrült között ő az egyetlen, akinek sikerült valahogy örökölnie Hazelle gyakorlatiasságát.
Hope felemeli a fejét.
- Minek?
- Mert valószínűleg szívesen elmesélnéd ezeket a többieknek a szünetekben, amikor ősztől iskolába jársz majd.
Erre Hope fintorogni kezd. Meglepő módon a kislány nem túl lelkes az iskola gondolatától. Nem tudom, miért. Jasperen kívül nagyon jól megérti magát a gyerekekkel. Amikor Jasperrel legutóbb találkoztak, Hope egy marék haját tépte ki a fiúnak. Rajta kívül azonban örül, ha gyerekeket lát, és nem az a típus, aki minden percét anyja szoknyája mellett tölti.
De minden alkalommal, amikor valaki felveti az iskola témáját, Hope úgy kezd hisztizni, mint Katniss egy-egy esős napon.
- Nem akarok iskolába menni - dúl-fúl. - Majd pék leszek, mint a papa, kivéve, amikor a mamával megyek az erdőbe és amikor meg kell gyógyítanom az állatokat Aymitch-csel. - zárásként Hope dühösen összefonja karjait a mellkasa előtt, és ránk mered és Fletcher-re, aki továbbra is a lábát próbálja a szájába tömni. Azt hittem, a kisfiú már idősebb annál, hogy ilyesmit csináljon, de ki a fene tudja?
Posy arcán olyan széles mosoly terül el, hogy a szemei is alig látszanak.
- Biztos vagy benne? Mert hallottam, hogy az új tanítónéni nagyon aranyos lesz ám!
- Tudod, senki nem dolgozhat a pékségben, amíg ki nem járta az iskolát - szól közbe a kölyök is, miközben felkapja kisfiát és átveti a vállán, miközben az csak úgy sikongat örömében.
Vállat vonok.
- Én sem engedem, hogy bárki képzettség nélkül állatokat hordjon a házamba.
Hope ismét összeráncolja az orrát és felsóhajt.
- És ki lesz az új tanítónéni? - teszi fel a kérdést egy négy-éves mély gyanújával.
- Én! - kacsint Posy.
Így aztán Hope felkiált, mint aki az elmúlt másfél hónap alkudozásait teljesen elfelejtette.
- Te?? Posy! Akkor már alig várom, hogy mehessek az iskolába!
- Tudod, akkor Hawthorne tanítónéninek kell majd hívnod!
A kislány háta kiegyenesedik és komolyan bólint.
- Igenis, Hawthorne tanítónéni.
Posy nevet, a lófarka megint lobogni kezd, ahogy megrázza a fejét.
- Nem most, te kis buta. Majd az iskolában. Még mindig nincs sok gyerek itt, úgyhogy mindenki egy osztályban lesz a Jasper-Juniper korú gyerekekig bezárólag.
Hope orrlyukai kitágulnak.
- Jasper rossz fiú.
Szerencséjére a Hawthorne-Mason páros nem kívánja hosszú időre elhagyni a Második körzetet.
Peeta kuncogni kezd, majd mikor észreveszi, hogy mindannyian őt figyeljük, hirtelen köhögésre vált. Flethcer ledobja apja fejéről a sapkát, majd erősen elkezdi húzni apja fülét, a kölyök pedig, aki hálás a figyelemelterelésért, a levegőbe kezdi dobálni a fiát. A kisfiú örömében sikítozik. Nagyon aranyos.
Nekem viszont pokolian elkezd tőle fájni a fejem.

- Nos, bármilyen jó móka is volt itt veletek, most elmegyek lepihenni. Nem számítottam rá, hogy ilyen korán felkeljek ma reggel.
Az igazság az, hogy nem is érzem magam olyan fáradtnak, mintha magamtól keltem volna fel. Ez a kintlét valójában igencsak élénkítő. Viszont ennek a Primrose-ról való beszélgetésnek a hatására egy kis magányra és alkoholra vágyom.
És szerintem jegelnem kellene a szememet. Szerintem a kicsinek sikerült egy monoklit varázsolni a szemem alá.
Nagyjából félúton lehetek az ajtóm felé, amikor Hope megáll előttem csípőre tett kézzel, olyan aggódó önigazolással teli, amire csak egy gyerek képes. Bár az anyja is próbálkozik ilyesmivel néha.
- Biztos, hogy jó móka volt, Aymitch? - néz rám mogorván gyanakodva.
Máris rájött, hogy csak ironizálok. Eszem megáll.
- Tényleg jó volt, bogárkám - vallom be neki és magamnak is.
- És tényleg fáradt vagy? - próbál nyomást gyakorolni rám, miközben összehúzza a szemöldögét.
Vállat vonok, ami azt jelenti elismerem vereségem, amikor Posy hangos "Jó reggelt, Katniss!" köszöntése elvonja a figyelmemet.
- Mama! - kiált fel Hope, ám a szokásosnál lágyabban és gyengédebben. Kicsi lábain máris rohan anyukájához, ám Peeta is azonnal ott terem, hogy átölelje feleségét, fiuk kettejük közt, jobban hasonlít egy kis kolbászra, mint valaha. Visítása egyre hangosabb. Peeta arcáról süt a döbbenet. De az a kellemes meglepetés, azt hiszem. Néhány másodperccel később Hope is odaér hozzájuk, és mindkettejüket térdre rántja.
- Felkeltél! - mondja egyszerre Hope és Peeta is.
Katniss gyengén elmosolyodik, ám mintha az a mosoly ott sem lenne. Szemei alatt sötét karikák, haja, mint a szénaboglya, így olyan, mintha csak félig lenne ember.
- Nem akartam kimaradni belőle, hogy játsszak veletek a hóban. - mondja rekedt hangon. - Végülis már nem sok van hátra a télből.
Most, hogy ilyen szépen összejöttek, azt hiszem, észrevétlenül elsurranhatok, ám kiderül, tévedtem.
- Aymitch, nem mehetsz el, amikor a mama is itt van! - könyörög Hope.
Megfordulok, hogy érvelni kezdjek, de tudom, ezt a csatát már nem nyerhetem meg.
Ebben a pillanatban egy hógolyó csattan az arcomon.
- Ezért még megfizetsz ám, drágaságom! - morgom.

Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: vasárnaponként