A nagymentor - 5. fejezet: Három, 2. rész

 A gyereknevelés viszontagságai mindannyiunk kedvenc alkoholistájának szemszögéből. A 12. körzet hamvai sorozat befejező kötete.   

Másnap reggel arra ébredek, mintha valaki légkalapáccsal verné a fejemet, pedig valójában csendes ám kitartó dörömbölés hallatszik az ajtómon. Épp kinyitnám a számat, hogy bárki is az, húzzon el a pokolba, ám a szám olyan, mintha tele lenne vattával, és be kell zárnom, hogy ne érezzem. Miután bárki is az, láthatóan nem fogja abbahagyni, kinyitom az ajtót és durván kiordítok.

- Mi a fenét akarsz?
De nincs ott senki.
Nos, legalábbis nem látok senkit, amíg le nem nézek.
Hope pizsamájában, kezében a takarójával nagyon rémültnek látszik, a sírás szélén áll. Összerezzenek, de próbálom tartani magam. Nem vagyok részeg, legalábbis azt hiszem, nem vagyok az, de olyan durván másnapos vagyok, hogy hogy az is lehet, mindkettő ugyanolyan rossz.
- A papa beteg - hüppögi. - Nagyon féjek, Éjmiccs!
- Hol van az anyukád, bogárkám? Nem örülne neki, ha tudná, hogy itt vagy kinn egyedül.
- A mama szomojú. A mamának ajudnia kejj, aztán Fjecsör síjt és a papa ejesett és most beteg, Éjmiccs.
Szó nélkül felkapom Hope-ot és átszaladok vele az udvaron. Olyan, mintha ki akarna esni a szemgolyóm, de azért kezelem a helyzetet. Peetát a padlón találom, a fia a hordozójában sír az asztalon. Kiveszem belőle Fletchert, aki azonnal hozzám bújik. Éhes, de ezen én nyilván nem tudok segíteni. Peetának az elmúlt két évben nem volt rohama, de a kicsi orrát és homlokát elnézve, azonnal sejtem, most miért jött elő.

- Na, keltsük fel a mamádat, bogárkám.
Megfogom a kislány kezét és elindulunk az emeletre. Közben Hope folyamatosan azt hajtogatja:
- Nem, Éjmiccs. A mamának ma ajudnija kejj. Fontos. Azt mondja a papa.
Hope végig küzd ellenem, kicsi testének minden erejével rángatja a kezemet. Végül megigazítom a kicsit és őt is felkapom.
Amikor elérünk Katniss szobájának ajtajáig, nem vesződöm a zárral, egyszerűen berúgom az ajtót. Nem érdekel, mennyire depis Katniss, fel fog kelni a rohadt életbe és megeteti a fiát és gondoskodik rémült kislányáról.
- Kelj fel Katniss - mondom neki sötéten, miközben lassan felül és úgy néz rám, mintha földönkívüli lennék. A kicsi sírni kezd, aminek hangja némileg sérti Katniss fülét. Kinyújtja a kezét és elveszi a picit, közel húzza magához kis testét, hogy megszoptassa, de még mindig félhalottnak látszik. Miközben szoptat, lassan visszatér belé az élet. Az ágy végében állok, gyűlölöm, hogy így ki van készülve és magamat is gyűlölöm, amiért olyan részeg voltam, hogy ennek a kicsi lánynak legalább öt percig kellett döngetnie az ajtómat, miközben Peeta kiterülve feküdt a padlón.
- Beteg a kicsi. - mondom neki. - Kelj fel a kurva életbe és gondoskodj róla!
Felemelem Hope-ot az ágyra és a szemébe nézek.
- Apukád aggódott anyukád miatt, bogárkám, de most el kell érned, hogy kimásszon ebből az ágyból. Értesz? Most lemegyek és segítek a papádnak, de nem hagyhatod, hogy anyukád visszaaludjon, rendben? Jelen pillanatban te vagy az egyetlen ebben a házban, aki nem beteg.
Bólint, szemei kikerekednek, odabújik az anyukájához, úgy nézi, akár egy sólyom.
Még egyszer visszanézek Katnissre és látom, hogy kezd magához térni. Legalábbis, ha jelent bármit is, hogy hatalmas könnycseppek peregnek le az arcán, miközben a három éves kislánya igyekszik őt vigasztalni.
- Én is szarul vagyok, drágaságom. - szólok oda, mielőtt becsukom az ajtót magam mögött. Nem záródik be rendesen, hisz berúgtam, hogy kinyissam. Majd megszereli valaki.


A kölyök a földön nyögdécsel, amikor odaérek hozzá, láthatóan lassított felvételben próbál feltápászkodni.
- El kell hívnom az orvost. - motyogja. - Fletcher beteg. Haymitch, el kell hívnunk az orvost.
- Higgadj le, kölyök. - mondom. - Katniss épp most ad neki enni. Csak lázas. Majd jobban lesz.
Mielőtt felocsúdhatnék, máris tíz centire lebegek a föld felett, a falhoz szorítva. Az elmúlt negyven évben egyetlen ember sem tudott rajtam így felülkerekedni, mint most. De a kölyök most aligha ember. Szemei feketék, pupillái akkorára tágultak, hogy az írisze egyáltalán nem látszik, és nagyon apró kortyokban, zihálva veszi a levegőt az orrán át.
- Hívja. Ide. Az. Orvost. A. Fiamnak. - hörgi. Minden egyes szót kihangsúlyoz azáltal, hogy engem újra és újra nekilök a falnak. Az utolsó szónál már majdnem elhányom magam, és olyan, mintha a szívem kiakarna szakadni a mellkasomból. Felajánlanék egy évet az életemből, ha visszacsinálhatnám, hogy ne igyak semmit előző este.
- Nem tudom, míg le nem teszel, kölyök. - sziszegem. Úgy érzem, mintha eltört volna egy bordám. Peeta nem enged el egykönnyen, még egyszer a falhoz vág, és a fogait vicsorgatja. Emlékszem, akkor láttam ilyennek utoljára, amikor úgy tizenpár éve Katniss eltűnt az erdőben. Az egy kemény nap volt, és ha az én bensőmben élt volna szörnyeteg, valószínűleg én is kieresztem magamból. De ez most más. Azok alapján, amit én tudok a gyerekekről, a folyó orr és egy kis láz nem olyasmi, ami miatt azonnal aggódni kellene.
- Menjen - lök Peeta az ajtó felé, és eltart egy ideig, mire összeszedem az egyensúlyomat, hogy ne essek hasra.
- Nem.
Meg kell pördülnöm és el kell húzódnom, amint Peeta ökle felém száll. Egy lefelé irányuló mozdulattal állítom meg, és engem is meglep, hogy képes vagyok rá, de most Peetát is a meglepetés erejével sikerül leszerelnem.
- Peeta! - kiáltok rá, miközben küszködök, hogy lefogjam. A neve hallatán elérem az idegrendszerrét, Peeta végre rám figyel, mintha kicsit az íriszei is látszódnának.
- A gyereknek nem lesz semmi baja, kölyök. Le kell higgadnod. Ha ez így megy tovább, Hope-nak végig kell hallgatnia, amint szétzúzod a házat.
- Hope? Katniss? Hol vannak? - kérdezi, mintha száz mérföldnyi távolságból térne vissza.
- Katniss felkelt. Most a fiadat szoptatja. Aki lázas. Hope-nak is volt már láza. Nem lesz semmi baj.
- Nem veszthetem el őt, még egyszer nem. - motyogja, szemei ide-oda cikáznak, de biztos nem lát semmit.
Idegesen felsóhajtok.
- Tudom, kölyök. Tudom. Nem fogod elveszíteni. A kislány sem veszíti el az öccsét. Pár éven belül olyan felfordulást okoznak majd, hogy alig győzöd kezelni.

Erre újra elájul. Nem akarok kockáztatni, ezért inkább hagyom. Mert bár lehet, nem ölne meg senkit, de ezzel a hozzáállással, az sem jobb, ha magához tér. Ha megint őrülten ébred, akkor képes és betöri a koponyámat. Ha idehozom az orvost, aki elárulja neki az igazságot, miszerint a gyerek egy kis lázcsillapító hatására idővel jobban lesz, képes és eltöri a karját. Nem akarom, hogy bárki is idejöjjön és valahogy arra a következtetésre jusson, hogy ezt a két kicsi arra alkalmatlan szülők nevelik, mert valójában nem azok. Ezt a körzetben mindenki tudja.
De még mindig nem bízom meg a fél körzetben, ha olyan közel kerülnek, hogy eltalálom őket egy kővel. Ami, tekintve, hogy milyen öreg vagyok, egyáltalán nem nagy távolság.
A sokkal létezőbb erőmet, amiről nem is tudtam, hogy még mindig megvan és a fájdalommal szembeni toleranciámat, amiről egy ideje azért tudok - összeszedve a kölyköt egy székre emelem a mellkasomban érződő fájdalom ellenére. Van egy kötél a szekrényben épp hasonló célokra, amit arra használok, hogy Peeta kezeit és lábait a székhez kötözöm. Azért nem túl erősen. Ha ép ésszel tér magához, nyilván ki tud szabadulni, de azt hiszem, ha mégis őrülten ébredne, akkor megfelel arra, hogy lenyugodjon.
Feltúrom a konyhaszekrényt, hogy lázcsillapítót keressek, de nem találok. Felmegyek a lépcsőn, bekopogok a hálószobán, mielőtt bemennék. A kicsi Katniss kezében, Hope az oldalához bújva. Mindkét gyerek csöndben sírdogál, Katniss maga pedig úgy néz ki, mint aki szétesni készül. Ehelyett azonban csöndesen énekel nekik és simogatja a fejüket.
- Hol a lázcsillapítótok, drágaságom? - kérdezem.
Katniss megrázza a fejét.
- Az utolsó szemet Hope-nak adtuk egy hete, azóta viszont nem érkezett a patikába.
Katniss kimászni készül az ágyból, de feltartom a kezem.
- Peetával minden rendben? - kérdezi vékony, törékeny hangon. - Hallottuk, hogy kiabál.
Hope zokogni kezd az emlék hallatán, amire a kicsi is megijed. Nyűgösködése sírássá fajul.
- Csak aggódott a pici miatt, ennyi. - biztosítom őket bizonytalanul. - Majd jobban lesz. De azért egyelőre maradj itt fenn a gyerekekkel.
A kislány kiszabadítja magát az anyjától és odaszalad hozzám, belekapaszkodik a lábamba.
- Éjmiccs, játni akajom az apukámat!
Leguggolok mellé, felszisszenek, amikor megérzem a bordáimban égető fájdalmat.
- Már mondtam, bogárkám. Neked most az anyukádra kell vigyáznod. Szükségem van rá, hogy legyen itt valaki, aki bátor. Aki nem szalad el.
Az ágyban Katniss fájdalmában fojtott hangokat ad ki. Még mindig haragszom rá. De ha őszinte akarok lenni, ez csak azért van így, mert magamra is haragszom. A ha reggel nem lettem volna tök másnapos, talán ez az egész nem történt volna meg. Ha tegnap este elég sokáig maradtam volna, hogy felismerjem, Katniss már megint rossz hangulatba kerül, talán segíthettem volna valahogy. De csak ittam, mert túl gyáva vagyok, hogy olyasmivel foglalkozzam, ami felkavar.

A kölyök még mindig eszméletlen, amikor visszamegyek a földszintre és felemelem a telefonkagylót. Szerencsére egy helyes kis lista fekszik az asztalon a telefon mellett. Az egyetlen szám, amit én tudok, az Effié, ő viszont a Kapitóliumból nem sokat tehet.
Ma egy részem jobban gyűlöli őt, mint máskor.
- Vick Hawthorne - hallom az orrhangú bemutatkozást másfél csörgés után.
- Gyógyszerre van szükségem.
Vick idegességéven köhint egyet.
- Haymitch, én egy magasan képzett gyógyszerészei kutató vagyok, nem a helyi patikus. Józanodjon ki és szánjon rá öt percet, hogy besétál a városba. Most pedig, ha megbocsát, ennél fontosabb dolgaim...
- Fletcher lázas, Vick.
- Adjon nagyjából tizenöt percet.
Ezzel a vonal megszakad.

A kölyök továbbra is eszméletlenül lóg a székről, én pedig nem érzem elg erősnek magam, hogy Katniss problémájával foglalkozzam. Lerogyok a kanapéra, óvatosan megérintem a bordáim, próbálom kitalálni, hogy eltörtek-e vagy csak zúzódtak. Mondjuk őszintén szólva fogalmam sincs, mi a különbség, nem vagyok orvos, hogy rájöjjek. Gyűlölöm az orvosokat a "Mr. Abernathy, az alkoholfogyasztás és a szorongás olyan rossz hatással van a szívére, hogy ha záros határidőn belül nem változtat az életstílusán, annak katasztrofális következményei lehetnek" litániájukkal.
Senkit nem érdekel ez a faszság. Azt teszem, amit tennem kell, hogy a józan ész utolsó szikráit megőrizhessem magamban.
A mai nap azonban jól mutatja, hogy veszélyes terepen járok. Ott van ez a kicsi lány és most már a kisfiú is, akik valahogy mégiscsak mindenki közül tőlem függenek leginkább, nekem kell rajta tartanom a szememet a szüleiken. Én vagyok az egyetlen ember, aki bármilyen hosszú ideig a szomszédságukban tud maradni, szóval tényleg nincs igazán senki más. Persze a lány anyja elég rendszeresen jár, de a látogatásai mindig olyan furcsák, csak úgy árad belőle a fáradt szomorúság. Igyekszem távol maradni, amennyire csak lehetséges, amikor megtörténnek. Nem tudom, mi az ördögöt is mondhatnék annak a nőnek, aki elhagyta a lányá, hogy én figyeljek rá, bármilyen oka is volt erre.
Az ember azt hihetné, hogy Hazelle is rajta tartja a szemét a dolgokon, de ő most már elég ritkán van a Tizenkettedik körzetben most, hogy Posy is valami tanítóképző főiskolára jár a Kapitóliumban. Soha nem gondoltam volna egy ilyen komor Peremből származó lányról, de az a nő jobban szeret utazni, mint bárki más, akit valaha ismertem. Jelenleg a Hetedik körzetben van Johannával és a lányunokájával. Úgy tűnik, Jasper annyira fegyelmezetlenné vált, hogy Gale elhatározta, hogy kivesz egy hét szabadságot és kiviszi a gyereket az erdőbe, hogy valamiféle értelmet verjen bele. Nem tudom, az ötéves gyerek mit fog majd megtanulni a vidéki kirándulásból, de szerintem legalább megpróbálják. Alder az idei nyár nagy részét ismét itt töltötte, valamiféle gyakorlaton vesz részt a nagybátyjánál.
Pedig Gale-nek inkább őt kellene kivinnie az erdőbe.
Minél tovább ülök a kanapén, annál jobban fáj a fejem. Annyira rohadtul kívánok valami piát, hogy alig bírom türtőztetni magam. Az önutálattól csak még nehezebb lesz az egész. Ma már úgyis cserbenhagytam Hope-ot, hát nem lenne tök mindegy?

Beharapom az arcom belsejét és kényszerítem magam, hogy valami másra gondoljak, de az egyetlen dolog, ami eszembe jut  talán az utolsó, amin valaha is agyalni akarok. Tudom, Peeta miért vigyáz ennyire Fletcherre, miért aggódik, amiért beteg lett. Nem szereti őt ugyan jobban, mint Hope-ot, de Peeta Mellark életében soha nem a nők voltak azok, akik miatt aggódnia kellett.
Nehéz megküzdenie két halott báty gondolatával most, hogy a kislányának is van egy öccse.
Meg kellene értenem.
Miért pont Colm kellett nekik? Alig volt hét éves. Hét kibaszott éves. Olyan izgatott volt, amikor hazajöttem. Nem érdekelte a pénz vagy az ennivaló, semmi a rohadt életben. Csak azt akarta, hogy hazajöjjek. Mégis elvitték, a kusza fogsorával, barátságos, jóindulatú természetével, úgy, hogy ő volt a legártalmatlanabb kis lény, aki valaha élt a földön. És miután elkapta a kanyarót, egy évvel azelőtt, hogy engem kisorsoltak, még csak nem is látott.
Nem csinálták tisztán, sem pedig könnyen. Lemészárolták őket, mind a hármukat, aztán elvitték őket Tansyhez, hogy azt a látszatot keltsék, hogy tűzhalál érte őket. De addigra elég sok halált végignéztem már, hogy tudjam. A körzetben mindenki gyanította azok után, ahogy a Mészárlás befejeződött.
Anyukám. A vak kisöcsém. A barátnőm.
A meg nem született gyerekem. Egy kis kupac hús, amiről azt sem tudtam, hogy létezik, míg a kapitóliumi halottkém félre nem húzott a romok szélére és meg nem veregette a vállamat. Tansy nem mondta, én... én pedig azt hittem, azért hízott meg olyan hirtelen, mert végre volt mit ennünk, mint az interjúkban látott normális embereknek. Az a gazember kivárt. Megvárta, hogy hazajöjjek, csak aztán ölte meg őket. Hogy rájöjjek, hogy felcsináltam. Ki tudja?
Fiatal voltam, bár nem igazán akartam apa lenni, ugyanakkor gazdag is voltam, ami valamiképp alkalmasabbá tett arra, hogy gyerekem legyen, mint bárki másnak a körzetben. Sikerülhetett volna. Tansynek és nekem. Felnevelhettem volna és talán, de csak talán már évekkel azelőtt megküzdöttem volna a lázadásért, mint amikor az végül bekövetkezett. Vagy talán Tansy nem akart volna gyereket... amit megértettem volna. De megölték miattam és már soha nem fogom megtudni. Már nem is tudom, miért nem tudom.
Mi az ördögért nem mondta el nekem?
Innom kell, különben felvágom az ereimet.

Felráz, amikor kopogás hallatszik az ajtón, én pedig majd összetöröm magam, hogy beengedjem Vicket. Mielőtt azonban kinyitnám az ajtót, mély levegőt veszek és megpróbálok kiűzni a fejemből minden negatív gondolatot, ami az elmúlt órában eszembe jutott.
Vick az, de nem egyedül jött, unokaöccse áll a háta mögött. Egyikük sem vesződött azzal, hogy a nagy rohanásban levegye a laboratóriumi köpenyét. Az úton nem messze egy motorbicikli látható, amit még Vick épített, amikor úgy egy évtizeddel ezelőtt hazajött az iskolából és amihez ragaszkodott, hogy azzal jusson el mindenhová. Most biztosan ketten ültek rajta.
Micsoda látvány.
Alder magasabb, mint valaha, sötét hajának szellemképe az ajka felett arra utal, hogy a fiú soha nem próbálta még a borotvát. Izgatottnak tűnik, ami tőle kifejezetten szokatlan. Mielőtt Vick kinyithatná a száját, Alder már be is rohant a házba.
- Peetának rohama volt, igaz? Annyira szeretném egyszer látni. Videókat már láttam hasonló esetekről, de azok nem érnek fel a személyes tapasztalattal. - Alder a tenyerét dörzsöli, a szeme csillog, mintha élete legnagyobb öröme érné épp.
Kivételesen az én szavam akad el a döbbenettől. Kettőnk közül Vick tér először magához.
- MI AZ ÖRDÖG BAJOD VAN, ALDER? - nem tudom, hogy csinálja, hogy egyszerre hallatszódjon sziszegésnek és üvöltésnek, majd keresztülrohan a szobán, mintha meg akarná ütni a srácot, mielőtt meggondolja magát.
Nem gondoltam volna, hogy Vick Hawthorne ennyire dühös is tud lenni.
- Azt mondtad, azért jössz velem, hogy segíts. - folytatja, miközben leveszi a szemüvegét és dörzsölgetni kezdi az orrnyergét. - Az, hogy a legkedvesebb barátom fájdalmán ámuldozol, az nekem nem segítség. Ha sejtettem volna, hogy ilyesmire vágysz... Megértem, hogy leggyakrabban nem olyan érzelmeket élsz át, mint a legtöbb ember, de ha nem próbálsz meg legalább halványan úgy tenni, mintha, soha senki nem fogja megengedni, hogy megfigyeld a problémáit, nem hogy megoldd azokat, annak ellenére, hogy te olyan biztos vagy benne.
A kamasz zavartan néz.
- De nagybácsi, ha nem figyeljük meg a rohamot, amikor az épp megtörténik, hát hogyan találhatnánk rá gyógymódot?
Vick végighúzza ujjait a haján, amivel eléri, hogy az egész össze-vissza álljon, és nagyot sóhajt.
- Alder, attól tartok, ez messze túlmutat rajtunk.
- Miről beszélsz? Mi vagyunk Panem két legzseniálisabb elméje. Ne gondold, hogy nem néztem meg, mennyi az IQ-d. Minden fájlt a mi iskolánkban tárolnak. Az ember azt hihetné, az az intézmény komolyabban védekezik az adatlopás ellen,de láthatóan nem.
Vick álla leesik.
- Amint azt már mondtam, talán mások már megpróbálkoztak Peeta kezelésével és nem jártak sikerrel, de mi még nem próbáltuk meg.
A reggeli történések ellenére hangosan felnevetek. Nem tehetek róla. Ez a gyerek egyszerűen túl sok.
Nagybátyja teljesen figyelmen kívül hagy.
- Olvastad már Applethorpe doktor kutatásait, Alder? Ő az ország legkiemelkedőbb idegsebésze és sok évnyi tapasztalat és adat van már a háta mögött. Ez nem olyasmi, amit egy gyógyszerész és egy tizenhárom éves kölyök csak úgy megcáfolhat.
- De apám... - hallgat el a gyerek.
Nagybátyja szeme ellágyul és lassan kihátrál a helyzetből. Bárcsak itt hagyhatnám őket a fenébe, de szükségem van arra az átkozott gyógyszerre. Ez a gyerek sosem beszélt még semmiről, ami legalább távolról emlékeztet érzelmekre, így most nem szakíthatom félbe.
- Mi van az apáddal? - kérdezi Vick.
Alder idegesen felsóhajt.
- Azt mondta, valami fontosat kell tennem. Hogy túl okos vagyok, hogy kirúgjanak az iskolából és csak gondot okozzak. És tudom, hogy Mellarkék fontosak neki. Szóval ha helyrehozhatnám Peeta Mellarkot...

- Engem senki nem tud helyrehozni - hallatszik egy fáradt hang a hátam mögül. - még te sem, Alder. De biztos vagyok benne, hogy ha lenne rá halvány esély, ti ketten lennétek a legnagyobb reményem.
Megfordulok. Ott áll Peeta, úgy tűnik, végre régi önmaga. Felém nyújtja a köteleket.
- A csomózási technikái már nem a régiek, Haymitch. - vigyorodik el kissé.
Vick a vállán lévő bőrtáskából három ampullát vesz elő és átadja.
- Terjed egy felső légúti fertőzés a körzetben. Pár hete megvizsgáltam a mintákat. Csak megfázásról van szó, igazából semmi komoly, de ezek enyhíthetik a kicsi tüneteit. Megpróbálhatom megvizsgálni, ha szeretnéd, de ha egy kis lázon és orrfolyáson kívül nincs más baja...
Igazából nem a kicsi miatt kell aggódnunk és a szobában ezt mindenki tudja.
- Köszönöm, Vick. Igazán kedves tőled, hogy kijöttél. És te is, Alder. De ha most megbocsátotok, be kell ezt adnom Fletchernek. - rázza meg Peeta mindkettejük kezét hálásan.

Amikor a két Hawthorne elköszön, én magam is követni készülők őket az ajtón, amikor Peeta a vállamra teszi a kezét és visszahúz.
- Bántottam valakit? - kérdezi rémülten.
A bordáim felsikoltanak válaszul.
- Nem, kölyök. Mindenki remekül van. Menj fel és gondoskodj az átkozott családodról.
Aztán olyan véglegesség érzésével zárom be az ajtót, amit Peeta nem ért.

***

Az asztalon fehérszeszes üvegek sorakoznak, mellettük a késem. A telefon délután vagy tízszer csöngött, de egyszer sem vettem fel. Effie valószínűleg haragszik rám, már vagy két napja nem állok szóba vele.
Majd még jobban megharagszik, ha megtudja, hogy megöltem magamat.
Leverem a kést az asztalról, végigcsúszik a padlón. Kivel viccelek? Ha olyasfajta ember volnék, aki képes megölni magát, vagy akárcsak jó ötletnek tartaná, már negyven éve megtettem volna. De akkor megtenni, amikor már mindenki más is meghalt körülöttem, gyáva gyáva húzás. Én pedig szeretem azt hinni, hogy nem vagyok gyáva, bármi más is legyek.
De bármennyire is nem vagyok öngyilkos típus, az emlékek lángja, amely immáron az égig ér, nem múlik el. Anyám könnyes szemei, amikor hazajöttem. Colm kicsi kezei, amikor hitetlenkedve végigtapogatta az arcomat. És Tansy, amikor az Arénából hazajövet először átöleltem. Talán még azon az éjjel sikerült mindent még jobban elrontanom.
Cserben hagytam őket, amikor olyan átkozottul okos akartam lenni. Megöltem őket és most már csak azon pillanatokra hagynak magamra, amikor már túl részeg vagyok ahhoz, hogy gondolkodjam. Ezekből a pillanatokból pedig egyre kevesebb és kevesebb lesz, mert egyre inkább józan próbálok maradni, hogy jó... bármi az ördöge is vagyok ezeknek a gyerekeknek.
Ezt nem tudom megnyerni. Ebből nem tudok jól kijönni. Józanul nem tudok működni, de ha meg részeg vagyok, cserbenhagyom őket. Soha nem éreztem még ilyen kibaszottul legyőzöttnek magam ebben az életben. Ez itt nem a Kapitólium. Nem is a Tizenharmadik körzet. Egyedül én vagyok az, aki minden szánalmas próbálkozása ellenére képtelen normális emberére hasonlító életet élni.
Valahogy sikerült idáig úgy kihúzni, hogy ráadásul le is szartam ezt az egészet.
Bassza meg.
Az üvegek az asztalon.
- A fogakon túl, az ínyen át, figyelj csak pocakom, itt jön már. - dünnyögöm, miközben kihúzom a parafadugót és az üveget a számhoz emelem.

- Éjmiccs! - csapódik ki az ajtó.
Mielőtt belekortyolhatnék, Hope már a lábamat ölelgeti. Az üveg kiesik a kezemből, hangosan csattan a padlón. Gyorsan felkapom a kislányt, arrébb megyek vele a mocsokból, mire azonnal valami fehér villanás homályosítja el a látásom. Odanyúlok és elveszem tőle, bármi is legyen az, nehogy végül mindketten egy halom pia közepette találjuk magunkat.
- Jajzojtam egy képet a csaádunkjól. - mondja. És valóban.
Süt a nap. Ott a házuk és még sok olyan apró részlet, amit ki nem bogozok, ha addig élek se. Jobbról indulva egy széles vállú alakkal kezdünk, akinek olyan a feje mint egy pitypang, minden csupa sárga és ragyogó. Az alak kezében egy apró kolbász, aminek szintén pitypang feje van. Mellettük egy másik apró figura két sötét vonallal, aminek a másik végén egy nagyon kerek, kopasz fej látható. Ez a kezét (vagy talán a lábát?) fogja egy magasabb figurának, amely kettő helyett csak egy vonallal van ábrázolva. Aztán a legvégén egy nagyon kerek, sötét hajú figura látható, kezében egy barna bottal, körülötte fehér alakzatokkal, amelyeken narancsszínű foltok vannak. Ezek lehetnek a libák.
Ez én vagyok.
Egy kép a családjáról.

A lányát Katniss követi, aki mély érzelmekkel néz rám. Átvágtat a konyhán, csizmája alatt csikorognak a törött üvegek, aztán valami olyat tesz, amire akkor sem számítottam volna, ha millió évig élnék.
- Köszönöm - motyogja, miközben átölel - maga részeges idióta.
Felemelem a lábamat és amilyen erősen csak bírok, belerúgok az asztalba.
Az összes fehér szesz a földre robban és egyfajta folyékony tűzijátékként végzik.

Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: vasárnaponként