A nagymentor - 3. fejezet: Egy

"Drágaságom, nem akarsz inkább anyukáddal beszélni vagy Annie-vel vagy valami? Esetleg Johannával? Vagy bármelyik nővel? Nem tudom, mit vársz, mit mondjak neked." - A gyereknevelés viszontagságai mindannyiunk kedvenc alkoholistájának szemszögéből. A 12. körzet hamvai sorozat befejező kötete.

- Miért nem alussza végig az éjszakát csak úgy simán? - Minden nap ezt a kérdést hallom először. Nos, ezt nem én motyogom a libáimnak, azt hiszem legalábbis, pedig volt már ilyenre alkalom bőven. Minden ellentétes szándékom ellenér a végén még zakkant öregember válik belőlem. Bár én szeretem a libákat. Olyanok, mint az emberek. Csak kevésbé bosszantóak.
Ezeket a szavakat viszont a fiú szájából hallom, aki házam oldalának támaszkodik és kísértetiesen úgy néz ki, mint amikor kimentették a kapitóliumi börtönéből. Lila táskák vannak a szemei alatt, a szemeiben pedig mániákus, őrült tekintet.
Általában tisztában van vele, milyen szerencsés fickó, henceg is vele folyamatosan. Elég komoly stressz hatása alatt állhat, ha úgy tesz, legalábbis távolról nagyon úgy hangzik, mintha panaszkodna. De tudom, csak a gyerekről beszél - hallottam én is, hogy órákon keresztül sírt és a zaklatott zajokat is, amiket a lány hallatott, amiért ez éppen hajnali négykor történt. Ez annyira hétköznapi helyzet, hogy akár ki is nevethetném, ha én magam is olyan idióta tökfej lennék, aki elég őrült volt ahhoz gyereket vállaljon, ehelyett azonban éles feszítő érzést érzek, amely a nyakamból indul és végigsugárzik a gerincemen. Nem akarom, hogy így nézzen. Még egyszer nem.
De mit gondol, mit tudok én erről a problémáról?
- Nos, tekintve az én gyermekneveléssel kapcsolatos kiterjedt tapasztalataimat, azt kell, hogy mondjam, halvány lila fogalmam sincs. - mondom, miközben leszórok pár darab megpenészedett kenyeret a libáknak, hogy legyen min veszekedniük. Nem igazán nekik való, de azért úgy tűnik, szeretik. Szinte képesek kivájni egymás szemét is, hogy megszerezzék egymástól a falatot, pedig szerintem egyébként túl vannak táplálva.
Igen. Kifejezetten olyanok, mint az emberek.

A kölyök nem érti a célzást, leguggol a ház tövében.
- Nem tudom, mi mást tehetnék még. Már nem tesszük le aludni nap közben, de az sem ér semmit. Tegnap este órákon keresztül játszottunk a padlón vacsora után, hogy kifárasszam. Mégis egyszerűen... - Peeta a haját rángatja, mintha ki akarná tépni az utolsó szálig, úgyhogy ebből sejtem, komoly a dolog, mert nem tett hasonlót az elmúlt tizenhat évben. - ... nem és nem hajlandó aludni. Ha letesszük sír. Ha odatesszük közénk az ágyba, sír. Játszani nincs ereje, ő maga is olyan fáradt, de csak nem alszik. És emiatt egyikünk sem tud aludni. Csak hisztizik. Tegnap este Katniss már azt javasolta, adjunk neki altatószirupot.
Megvonom a vállamat. Nem mintha nem vette volna hasznát már korábban is.
Lehet, hogy túlzás, de támad egy ötletem. Megragadom Peeta vállát és magammal rángatom a házba. Most, hogy Hazelle visszatért a Tizenkettedik körzetbe, a hely ismét tiszta. Bár nem tudom, miért jár még át mindig. Neki és Posynak több pénzük van, mint amivel kezdeni tudnak egyáltalán valamit, ráadásul tudom, hogy legalább két fia több, mint heti gyakorisággal küld neki pénzt. De még ha nem is tennék, az őrült harmadik elég ennivalót szerezne nekik, akárcsak a körzet lakóinak fele. De azzal, hogy kitakarít nálam, eléri, hogy mindenki úgy érezze, nem kell rólam gondoskodni, így én hagyom neki, más meg nem háborgat.
Peeta olyan fáradt, hogy még csak nem is ellenkezik vagy kérdezi meg, mit csinálok, csak áll az asztalnak dőlve és néz maga elé. Kinyitom a konyhaszekrényt, és előttem ragyog, mint az ékszer, tíz üveg alkohol, amelyeket Effie küldött nekem tegnap mély sajnálkozásai közepette, amiért neki magának nem állt módjában csatlakozni. Ezek a legjobb árpa, kukorica, burgonya, cukornád borókabogyó és egyéb termékek, amelyeknek sikerült erjedésnek indulniuk, hogy boldogan tölthessem egyedül az időmet. És ez jó. Valószínűleg a legjobb. Egyedül szinte mindig jobb.
Megragadom a whiskeys-üveg nyakát, kihúzom a dugót, aztán megállok. Ez egy igazán jó cucc. A legjobb. Ezt iszom, amikor józan akarok maradni, hogy élvezhessem az ízét vagy hihetetlenül le akarok részegedni, mert nincs más, ami ilyen jó lenne a felejtésre. Simán legurul és jó füstös íze van. A többi szar csak arra jó, amire kell. A kicsi nem fogja észrevenni a különbséget. Ő csak egy kisbaba.



Mégis csak a harmadát öntöm egy bögrébe.
- Ebből adj neki! - mondom, majd jó erősen lecsapom a bögrét Peeta előtt.
A hangra Peeta összerezzen, és máris az asztalon találja magát, mielőtt elájulna a fáradtságtól.
Kikerekedett szemekkel és rángatózva kérdezi:
- Maga azt akarja, hogy alkoholt adjak az egy éves lányomnak?
- Igen, csak öntsd bele a cumisüvegébe és simán elalszik tőle. - gúnyolódom. - Nem kell nagy ész hozzá. Csak kend be vele az ínyét. Épp fogzik. Talán az őrlőfogai nőnek.
Peeta furcsán néz rám, szerintem az alváshiány miatt. Vagy talán mert arra kíváncsi, honnan tudom mindezt. Majdnem két hete láttam utoljára a kislányt. Azóta valószínűleg fél kilóval nehezebb lett. Effie szinte minden nap érdeklődik felőle, én pedig feltételezek dolgokat. Hazudnék, ha nem mondanám, bárcsak tudnám. De egyszerűen. Nem. Nem megy.
Egyedül szinte mindig jobb.

Visszanyúlok az üvegért a pultra, arra gondolva, hogy a gyerekkel együtt én is élvezhetem ma este ennek a cuccnak az áldásos hatásait, ám az ujjaim megremegnek, az üveg pedig hatalmas csattanással leesik a földre. Egy pillanatig fortyogok a dühtől, úgy nézek a földre, de mikor visszanézek, a kölyök már lenn van a padlón. Átkozom magam, amiért ilyen ügyetlen voltam és így megdöbbentettem, különösen, hogy ilyen állapotban van.
Peeta Mellarkkal kapcsolatban két fontos szabály van, amit be kell tartani. Az egyik legfontosabb, hogy eleget kell aludnia, és soha de soha nem részegedhet le. Látszólag az agya mindkét dolgot hasonlóan kezeli és akár túl kimerült, akár túl sok alkoholt iszik, nagyobb valószínűséggel lesz rohama. De nem hiszem, hogy a kicsi erre tekintettel van.
Csak idő kérdése volt, hogy bekövetkezzen. De legalább itt történik.
Biztató, már ha nevezhetjük annak, hogy Peeta legutóbbi, teljes értékű rohama, nem is tudom, úgy három éve volt. Legtöbbször csak megragadja a szék karfáját és hagyja, hogy magától elmúljon a dolog. A durvább rohamok szerencsére már csak ritkábban kísértik és akkor is enyhébb formában játszódnak le. De ezt jobban gyűlölöm, mint a legrosszabb fajtáját. Olyankor teljesen más ember lesz belőle, egy erőszakos őrült, az embernek pedig végig kell néznie, amikor ilyenkor a két énje egymással vitába száll. Amikor azonban a szörny uralja a kölyköt, a legbeszédesebb ember lesz, akivel valaha találkoztam, badarságokat mond és teljesen becsavarodik. Már CT felvételt is készítettek az agyáról. Ilyenkor egyfajta háború dúl Peeta agyában, amit mindig megnyer, azt hiszem, valószínűleg azért, mert ha lefogjuk a padlón, nem tud kárt okozni másban. A jó Applethorpe doktor már számtalanszor megpróbált meggyőzni engem (és a többi idiótát, aki meghallgatja), hogy milyen "meghökkentően rugalmas és erős" agya van Peetának, különösen ezen helyzetekben.

Most ugyan nem látom Peetát, mert beesett az asztal alá, de hallom, amint a szék hatalmas robajjal darabokra hullik támadója testsúlya alatt. Borzalmas hangja van. Örülök, hogy a lány nincs a környéken, így nem kell látnom az arcára ilyenkor kiülő bűntudatot. Ő is épp annyira gyűlöli ezt, mint én, és sikerül valahogy még jobban felelősnek éreznie magát miatta, holott elsősorban épp miattam került oda, ahova. Azon kívül, hogy leüssem, amire most semmi szükség, hiszen nem jelent fenyegetést, nem tudok mit tenni, csak nézem.
Ehhez az érzéshez már hozzá vagyok szokva, bár örömmel vallom be, hogy határozottan egyre ritkábban és ritkábban kellett éreznem az elmúlt évtizedben.
Az a másfél perc, mire Peeta abba hagyja a rángatózást, több, mint fél napnak tűnik, de végre vége. Megkerülöm az asztalt, hogy megnézzem, mi a helyzet vele. Peeta kiterülve fekszik a hátán, eszméletlenül és széthullva, mint az én üvegnyi jó kis whiskey-m. Még kimondani is furcsa, de az utóbbiért kevésbé aggódom. Peetának vérzik ugyan az orra, de azon kívül kutya baja. Fizikailag legalábbis. Nem tudom, milyen állapotban lesz, ha felébred. De legalább most pihen.
A bögre az asztalon csodával határos módon sértetlen maradt, én pedig egy hosszú percig nézem meredten. A többi cucc nagy részének annyi, és azok után, amit láttam, ez épp csak elég lesz, hogy kihúzzam a késő délutánt és az estét. Megrázom a fejemet és benyúlok a szekrénybe a legolcsóbb piáért, amim csak van. Kinyitom az üveget, az ajkamhoz emelem, amikor a kölyök mozgolódni kezd. Hát ennek sem tartott túl sokáig, hogy magához térjen, ami azt hiszem, hatalmas előrelépés ahhoz képest, ahol kezdtük. De azért Peeta még nem jött helyre teljesen. Soha nem is fog.

- A kicsi! Katniss? - kiált fel elkeseredetten alig hallatszó hangon, majd miközben megpróbál felkelni, még tovább rombolja a már így is darabokban lévő széket. Bár mindenki jól van, Peeta kétségbeesése hallatán összeszorul a gyomrom. Azt, hogy olyan rettegéssel tér magához, amitől soha nem képes megszabadulni, senki másnak nem kívánom. Kivéve annak a sok faszfejnek, akinek Peeta mindezt köszönheti, de ők viszont már bizonyosan mind meghaltak.
- Katniss jól van, kölyök! - szólok vissza az asztal felett. - Nics itt más rajtam kívül. Elejtettem egy üveget és megijesztettelek. Ne haragudj. - Átmehetnék és felsegíthetném Peetát, mégsem tűnik jó ötletnek. Nem mintha attól tartanék, hogy bántana. Csak nem akarom még jobban megsérteni a büszkeségét annál, amennyire már így is károsult. Persze ez még nem jutott el a tudatáig. De nagyjából harminc másodpercen belül el fog.
Peeta bizonytalanul talpra áll és megtörli az orrát a kézfejével. Ingatagon áll, majd szokás szerint arcára olyan szenvedés ül, amit nem akarok látni. Hagyok neki pár percet, hogy rendbe jöjjön, ő pedig törekszik erre, mélyeket lélegez és olyasmit motyog magában, amit nem igazán hallok.
- Aludnod kellene - mondom végül annyi közönyösséggel, ami csak tőlem kitelik, szomorú puffanással az asztalra téve a kezemben lévő üveget. Most még nincs itt az ideje az ivásnak.
Látom magam előtt, hogy úgy érzi magát, mint akit kis híján kasztráltak, tudván, hogy igazam van, mert ott kell hagynia kimerült feleségét, hogy egyedül gondoskodjon gyermekükről, csak hogy ő alhasson egyet. De ha meg nem pihen, még több ehhez hasonló rohama lesz most, hogy az egész újrakezdődött. Bármennyire is rugalmas az agya, teljesen használhatatlan, ha ennyire ki van készülve a fáradtságtól. Legalábbis feltételezem. Még soha nem volt ennyire kész ilyen hosszú ideig, legalábbis, amire én emlékszem.
- Nem tudok aludni, ha sír a kicsi. - mondja nyersen, hangjából csak úgy árad a megalázottság érzése, ami érzésem szerint eléggé ragályos. - Nem tudok aludni, ha bármelyikük sír. - Peeta azt hiszi, hogy nem jó apa, mert bármit is tesz, mindig itt van ez a dolog, amivel meg kell birkóznia. Az egyetlen emberre közülünk, akinek nem voltak démonai, rá kellett erőltetni egyet, jó mélyen belülre.

Felemelem a bögrét benne a drága whiskey-vel.
- Akkor tedd, amit mondtam, kölyök. Akkor aludni fog. Vagy begyél be a nyugtatóidból, azok olyan erősek, hogy azt sem éreznéd, hogy ha közben egyesével tépkednék is ki a lábkörmeidet.
Peeta kinyitja a száját, mintha éppen kérdezni készülne valamit, én pedig tudom, valószínűleg kiesett az agyából, amit a rohama előtt mondtam neki, de nem akarom éreztetni, hogy tudom, hogy erről van szó. Mégha tudja is, hogy tudom. Így aztán újra elmagyarázom. - Ez lezsibbasztja az ínyét. Így nem érzi majd a fájdalmat, tehát tud majd aludni. Nem kell belőle sok.
Az utolsó mondatot akár el is hagyhattam volna, mert Peeta elmosolyodik, amikor elveszi a kezemből a bögrét. Többet nyújtottam neki, mint amire a kicsinek szüksége van. Túlkompenzáltam.
- A kicsi szeretné, ha átjönne - mondja Peeta rekedten.
- Hisz azt sem tudja, ki vagyok - ragadom meg újra az üvegemet. Ha már erről kell beszélnünk, akkor rendesen le kell innom magamat. Piára van szükségem.
Erre Peeta még jobban elmosolyodik.
- Ó, mindketten tudjuk, hogy igenis tudja. Mindig megpróbál kilógni a hátsó ajtón, akárhányszor kinyitom. Mi azt gondoljuk, hogy...
- A libák miatt van. - szakítom félbe. Pontosan tudom, mit gondolnak, én pedig nem akarok erre gondolni. - Nem miattam. A gyerekek nem szeretnek engem. De a libákat, na azt igen!
Peeta megrázza a fejét és erre összerezzen.
- A libák szörnyűek, Haymitch. Ezt mindenki tudja, csak maguk ketten nem. Olyanok, mint a borsó és a héja.
Beharapom az arcomat és lecsapom az üveget az asztalra.
- Igen, gondoltam is, hogy áthívom valamelyik este, hogy megnézzünk valami jó kis Mészárlást, miközben lerészegedünk. - Szavaimból olyan nyers véglegesség süt, hogy Peeta megdöbben. Ahelyett, hogy szembeszállna vele, az ajtó felé indul.
- Ha ez - rázza meg az üveget - nem működik, magam jövök át éjszakára. És beveszem azokat a tablettákat, ha rosszabbodna a helyzet.

Hát ezt nem várnám repesve, de azért morgok valamit beleegyezésem jeléül és bezárom Peeta mögött az ajtót. Hawthornékhoz mégsem küldhetem. Hazelle ugyan tartja magát, de még ha a bátyaihoz hasonlítjuk is, Posy az egyetlen, aki úgy élte túl a bombázást, hogy nem maradtak utóhatásai, és jobb, ha ez így is marad. Semmi szükség rá, hogy egy házban aludjon egy krónikus rohamokban szenvedővel.
Harmadjára emelném fel az üveget, amikor kopognak az ajtón, amit Peeta épp nemrég zárt be. Nem lehet, hogy ő jött vissza. Ő soha nem kopog. Egyikük sem. Végül én is csak azért kezdtem el kopogni náluk, mert egyszer, amikor bementem hozzájuk, olyat láttam tőlük a lépcsőn, aminek elfeledéséhez nem lehet eleget inni. Hazelle-nek nem kellene még jönnie vagy két napig, és van egy olyan kimondatlan megállapodásunk, hogy sosem fizet azért, ha innen hívja fel a családját. Elég nehéz lenne egy nő szemébe nézni úgy, hogy még ő fizet, amikor rendszeresen besegíti a részeg seggemet a kádba és letakarítja a falról a hányásomat. Szóval igazán meg lennék lepve, ha ő lenne az.
Ám az, hogy a lányát látom, csak fokozza a meglepetésemet.
Posy immáron húsz éves és hazudnék, ha azt mondanám, nem csinos. Emlékszem, milyenek voltak a szülei, mielőtt Jasper meghalt, és a felesége olyan kifacsart volt, mint egy darab mosott ruha. Gyakorlatilag nem ők voltak a legszebb pár a körzetben. Mondjuk, már az is elég figyelemre méltó, hogy ez feltűnt, mert ez legkeményebb éveim idején történt. Egy olyan testtel, amely még elég fiatal volt ahhoz, hogy kezelje a dolgot és olyan égető fájdalommal, amely úgy mart belém, mint a sav, képes voltam annyira leinni magam, hogy minden egyes ébren töltött percet örökre elfelejtsek. De még mindezek ellenére is feltűnt, akárhányszor csak elmentem a Zugba, hogy ezek ketten beragyogják a Peremet. Gale-lel és Roryval ellentétben Posy inkább az apukájára hasonlít, mint az anyukájára (azt meg nem mondom, Vick honnan a pokolból jött), de nincs is ezzel gond, mert nem szégyellem elismerni, hogy annak a fickónak elég helyes arca volt.
De én nem szervezek szépségversenyt, szóval végképp nem tudom, mit keres Posy az ajtómban.

- Segítenünk kell Katnissnek és Peetának. - jelenti ki nyugodtan, mintha arra kérné egy szomszédját, adjon már neki kölcsön egy kis cukrot. Nos, valamelyik másik szomszédját. Nyilván nem engem. Szerintem én legfeljebb egy kis rumot vagy brandyt tudnék kölcsönadni neki, ha valamilyen süteményhez szüksége lenne rá. Ám annak hatására, hogy látom, amint keresztbe fonja maga előtt a karjait, haja hosszú lófarokban, úgy döntök, nem engedek. Nemzetünk egyik legtehetségesebb péke szomszédságában lakunk. Bármit meg tud oldani, ami kellhet valakinek.
- Bébiszitterre van szükségük, kölyök. - vonom meg a vállam. - Akkor menj és vigyázz a gyerekre. Nem tudom, ehhez nekem mi közöm.
Elég meglepő módon Posy nem kezdi forgatni a szemeit.
- Már megpróbáltam és Anyám is. Katniss azt mondja, a kicsi túl zaklatott, így ebben az állapotban nem hagyja másra. De láttam Peetát és elég ramatyul néz ki. Katniss sincs sokkal jobban. Segítségre van szükségük. - Amint kimondja a "segítség" szót, fejével felém int, világos, mire céloz.
- Szerinted meg kellene néznem a kicsit? - kuncogok. - Semmit nem tudok a kisbabákról. Hogy az ördögben győzhetném meg őket, hogy engedjék, hogy itt töltsön egy éjszakát a gyerek?
Posy összevonja a szemöldökét, és amikor megszólal, nyilvánvalóvá válik, milyen sok időt is töltött Katnisszel, amikor befolyásolható éveiben volt.
- Ne csináljon bolondot belőlem, Haymitch. Egészen a közelmúltig láttam, hogy minden nap átment hozzájuk. Hope imádja magát. Fogadjunk, azért sír ennyit, mert hiányzik neki.
- Csak fogzik, ennyi.
Posy szemöldöke még kapzsibbá válik.
- Ó, és ezt pontosan honnan is tudja? Mégis tud valamit a kisbabákról?
- A kicsinek semmi szüksége rá, hogy egy részeges öreg fickó legyen körülötte. - mormolom. Nem örülök, hogy ez a lány csak így kioktat.
Anélkül, hogy bekéredzkedne, Posy elsöpör mellettem, mintegy betessékeli magát.
- Ó, hát akkor ez tartja vissza? Fél, hogy netán a kicsiből is alkoholista lesz maga miatt? - A lány lófarka libben, ahogy ő megfordul, meglegyinti az arcomat. - Tudja mit? Ne is válaszoljon. Nem akarom tudni. Nos, mi készen állunk, hogy főzzünk nekik egy kis finom vacsorát, aztán ágyba küldjük őket, ami azt jelenti, hogy maga áthozza a kicsit éjszakára. Maga az egyetlen, akiben eléggé megbíznak ehhez.
Lenézek a földön heverő üvegek tucatjára és a padlón lévő piára.
- Úgy néz ki, mintha ez egészséges környezet lenne egy csúszó-mászó kisgyerek számára?

- Azt hittem, nem hagyja figyelmen kívül azt a tényt, hogy a nagymamám már egy fél éve azon fáradozik, hogy gyerekbiztos legyen a lakása. - hallatszik váratlanul egy hang az ajtóból. - Maga nem az az ember, akinek feltűnik az ilyesmi? Azt hittem, sokkal okosabb.
Az ajtó felé fordulok, ahol Johanna Mason tizenegy éves, nyúlánk fiú verzióját látom, aki hátborzongató, macskaszerűen távol ülő szemeivel méreget.
- Ezek szerint tévedtél, vakarcs. Nem fáj?
- Fogja be, Haymitch. - vág közbe Posy. - Te pedig viselkedj rendesen, Alder. Ezt javasolják folyamatosan a tanácsadóid is.
- Azok idióták! - mondja dúlva-fúlva. - A módszerük sebezhető, a megközelítésük ostoba. Mintha attól, hogy eltiltanak az egyetlen dologtól, ami motivál, majd rendesebb leszek. - Alder megfeszíti magát, szinte füstöl mérgében.
- Már megint kirúgtak a suliból? - horkanok fel. Ahelyett, hogy válaszolna a kölyök csak dacosan néz rám barna fürtjei között.
Posy Alder álla alá teszi az ujját, felemeli az állát.
- Válaszolj neki, Alder. - parancsolja. - Normálisan kérdezett.
- Gúnyolódik velem. - motyogja a kölyök. Lehet, hogy olyan okos, mint a nagybátyja, sőt lehet, hogy okosabb, Vickkel ellentétben azonban, aki megfejthetetlenül ellenszenves, ám mindig segítőkész, ez a gyerek tízből kilenc esetben leginkább csak simán közönyös. A maradék egy alkalommal viszont olyan gonosz tud lenni, mint anyja, Johanna igazán rossz napjain. Úgy tűnik, a világon három ember van, akit ez a gyerek ténylegesen kedvel, az egyik Johanna maga, Beetee és Nick Odair, és még így sem mondhatjuk, hogy bármelyikükkel is "kedves" lenne. Ez utóbbi igazán különös, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy Annie fia a világ legbarátságosabb gyereke. Katniss, Peeta és Alder családjának fennmaradó része hűséget és elfogadást nyer a fiútól. Mi többiek viszont mintha csak járókelők volnánk. És a fiú még csak tizenegy éves.
Nem tudom, miért lett ilyen. Talán ilyennek született. A Hawthorne férfiak kicsit mind különcök, egyfajta furcsa keverékei az észnek és a szenvedélynek, amely úgy tűnik, mintha kész receptet tartalmazna arra, hogy legyen az ember egyszerre hősies és tragikus. Gale azonban azáltal, hogy reflektorfénybe került, éveken át akaratlanul is magával hurcolta oda a családját is. Én pedig már láttam, mit tesz a reflektorfény az emberekkel. Az pedig soha nem szép, még akkor sem, ha nem jár azonnali halállal. Kemény lehetett úgy felnőni, hogy az ember az egyik legutolsó életben maradt győztesek egyikének és a jóképű és népszerű Védelmi Miniszternek a gyermeke. Az ikreknek könnyebb lesz. Gale most, hogy már olyan régóta a kormányzat része, már nem olyan ismert, és Johanna hírneve is megfakult, mióta elindult a csupa ténylegesen önként jelentkező női versenyzőt felvonultató, nem életre-halálra zajló küzdőshow. A háború már elég rég véget ért ahhoz, hogy az emberek már ne kötődjenek annyira annak "hősei"hez, már ha ilyesmi létezik egyáltalán.
De nincsenek kétségek a fejemben. Még ha legelső Aratásán húznák is ki a nevét, Alder Hawthorne megnyerhetné a Viadalt. Minden idők legfiatalabb győztese lehetne. Elég okos és tudom, a szülei megtanították, hogyan maradjon életben. Több is, mint okos. Megvan benne mindaz, ami Johannában: képes olvasni az emberekben és bármire is legyen szüksége, megvannak a módszerei, hogy kiszedje azt az emberből. Így nyert Johanna is. Mind nagyon szerencsések vagyunk, amiért anyukájához hasonlóan őt is jobban érdekli, hogy a hétköznapi életben inkább okos legyen.
És immáron ezredik alkalommal emlékeztetem magamat, hogy többé nincs Viadal, és ennek a kölyöknek csak azt kell kitalálnia, hogy küzdjön meg saját kimagasló személyiségével a hétköznapi valóságban, ahogyan mindenki más is teszi.

Nagynénje ál-együttérzéséről biztosítja válaszában:
- Nos, az imént te is gúnyolódtál vele, szóval azt kell, hogy mondjam, ez így igazságos.
Nem számít, a kölyök továbbra is csak néz rám szó nélkül, ezért Posy vázolja a helyzetet helyette.
- Alder azt mondta az egyik tanárának, hogy ostoba.
- Kérlek, ne add a számba a szavakat, Posy néni. - szakítja félbe a srác. - Azt mondtam neki, hogy a pedagógiai pszichológia legalapvetőbb tételei alapján igencsak hatástalan munkát végez oktatási céljai közvetítése során. - Még így, hogy tudom is, milyen okos a kölyök, durván hangzik, hogy egy ilyen dögunalmas téma érdekelhesse őt.
- És...? - fonja össze a karját Posy.
A kölyök szája sarkában halvány mosoly jelenik meg.
- Aztán mondtam neki, hogy ostobább, mint a faék. Így aztán idő előtt egész nyárra a Tizenkettedik körzetbe száműztek, épp mikor Beetee valami igazán érdekesbe kezdett volna a laborban. Ehelyett azonban Rory bácsinak kell segítenem. Apa azt mondja, ettől majd férfi lesz belőlem, ettől én csak teljességgel szétunom magamat. Nick sem biztos benne, hogy idén nyáron egyáltalán idelátogat, szóval teljességgel vigasz nélkül maradtam.
- Nem gondoltál arra, hogy innod kellene? - emelem fel az üveget, amibe még mindig nem ittam bele.
Már csak Posy arckifejezéséért megérte.
- Na, ez már tényleg csak gúnyolódás. Alder már így is mindenféle bajt okozott.
Naná. Unatkozó okos kölyök? Mert mi másra számítottak? Amikor én voltam fiatal, egyszer majdnem porig égettem a Zugot.
- A szánalmasan sablonos standardizált tesztjeik megoldásának kitalálása és a megoldókulcs terjesztése nem "baj okozás". Olyan körülmények között nem lehet tanulni. Megcsináltam az adminisztrációt, csak hogy felhívjam erre a figyelmüket. Egyébként pedig csak egy próbálkozás volt, hogy megpróbáljak beilleszkedni a többiek közé. Mindenki azt mondja, több barátra lenne szükségem, és mivel a hagyományos módszer számomra nem szimpatikus, érdekes kísérletnek tűnt.
- És működött? - kérdezi Posy, hogy rávezesse Aldert a helyes válaszra.
Alder grimaszol, szerintem nem örül neki, hogy kétségbe vonják kutatási módszereit.

- Nem, nem igazán. Úgy tűnik, így nem lehet szert tenni valaki barátságára. De aligha van szükségem effajta szentimentális szeretetre egyébként. Nézzétek csak meg, hova vezetett ez a fajta viselkedés Apánál és Rory bácsinál.
A kölyök kevesebb ütéssel kivégzi az ellenfelét, mint az anyja.
Posy nyel egyet nagyot és világos, hogy ez az ütés már őt is telibe találja.
- Alder, Apukád az egyik leghatalmasabb férfi az országban. Nagybátyád pedig azt teszi, amit ő szeret... ez teljességgel az ő döntése. Egyikük sincs rossz helyen. - próbálkozik védeni őket sután.
- Apának anyán kívül nincs más barátja, és legtöbbször a kimerültségig dolgozik egyedül. Az egyetlen ember, akivel hajlandó szóba állni, az Beetee. Még mindig folyamatosan egy olyan dolog miatt vezekel, ami nem is az ő hibája volt, így nem tud jó apa vagy férj lenni. Ha ésszerűen nézné a helyzetét...
Szóáradatát az szakítja félbe, hogy Posy határozottan pofon vágja. Alder döbbent tekintete láttán alig bírom visszafogni nevetésemet.
- Édesapád az egyetlen apa, akit valaha ismertem, és ő átkozottul jó. Te pedig csak egy kiállhatatlan, arrogáns kis szaros vagy. - Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen mérgesnek láttam volna a lányt. Idegesnek igen, talán zaklatottnak is. De ez a lángoló düh... Ahelyett, hogy segíteni akart volna a fiúnak, mint korábban, majd szét tépi. Most nem a nagynéni szerepét alakítja. Hanem a kishúgét. Nyilván a korkülönbség az oka.

- Na, hagyjátok ezt abba. - intek az üveg felé, amely elválasztja kettejüket. - Vagy legalábbis ne az én házamban folytassátok. Az egyetlen, aki kupit csinálhat ebből a házból az én vagyok.
A fiút azonban nem lehet elhallgattatni. Valami furcsa sebezhetőség van a hangjában, egy zseni, de még mindig gyermek gondolatai, aki kétségbeesetten vágyik valamire az apjától, aki annak ellenére, hogy nagyon szereti, még mindig a kétségbeesés szélén táncol. Ez mondatja vele a következőt, ami rohadtul nem igaz, mégis nem logikátlan.
- Az apám egyedül azért hibáztatja magát, mert Primrose Everdeen meghalt.
Az ezt követő pillanatokat áthatja az elmúlt tizenöt év bűntudata, de nem csak Gale-é. Hogy is érthetné meg ez a kölyök, hogy nem Prim halála volt az egyetlen ok? Lehet, hogy az volt a mérgezett hab a keserű tortán, de nem az egyetlen. Nem értheti, milyen érzés a gyerekek halálát okozni, vagy felelősnek érezni magát az embernek nem hogy egy, de több gyermek haláláért. Remélem, soha nem is kell majd megértenie.
- Magyarázza el neki, Abernathy! Magyarázza el neki, miért nem áll az ember érdekében érzelmi kötődéseket kialakítani! - A gyerek az arcán lévő piros foltot dörzsölgeti és csak néz rám.
Megdöbbenek. - Már miért tennék ilyet?
- Talán mert nem elég egyértelmű, hogy maga is épp ezt teszi magával?
Összehúzom a szemem.
- Vigyázz, mit mondasz, vakarcs! - Ez elég gyorsan elviselhetetlenül fájdalmas pontot talált el.
- Előttem nem kell tettetnie. Bárki rájönne erre, ha rendesen megvizsgálja a dolgokat. Legutóbb, amikor itt jártam, nem tudott betelni a Mellark-babával. Most viszont itt ül, egyedül, összetört üvegcserepek a padlón, miközben pótgyerekei majd megvesznek az alváshiánytól. Nem véletlen, hogy ez épp akkortájt történik, amikor az emberi csecsemő olyan képességei fejlődnek, mint a beszéd és...
Mielőtt észrevenném, mi is történik, az üveg már elhagyta a kezemet és repül keresztül a szobán. Amikor eléri a túlsó falat, nem törik össze, csak leesik egy hangos puffanással, aztán körbe forul a földön és kifolyik belőle a pia.
- Takarodjatok innen. Mind a ketten.

Amikor elmennek, felveszem a telefont, kezem remeg a számok felett. Nem tudom, hogy a jó öreg delírium vagy csak amiatt, hogy erősen felzaklattam magam. Ahogy tárcsázom a számokat, húzok egy nagyot a borosüveggel. Akárhogy is, legalább megnyugtat.
- Hazudtam. - mondom, mielőtt még Effie egyáltalán üdvözölhetne.
Effie beszélni kezd, hangja olyan, mintha épp valami kellős közepében lenne, talán lefelé sétál a nappaliba, mert hallom, amint visszhangzik, amit mond.
- Haymitch, igazából nem vártam ám el, hogy tényleg a Kapitóliumba költözz, amiért elküldtem neked azt a wishkey-t.
- Nem arról van szó, hercegnőm, - szorítom össze a fogamat. - hanem a gyerekről. Nem láttam már egy ideje. Nem tudom, mi van vele. Az elmúlt két hétben csak kitaláltam a róla szóló történeteket.
Kivételesen úgy megdöbben, hogy semmi ostobaságot nem tud válaszolni.
- Mi-miért? - ez minden, amit ki tud ejteni a száján. Hallatszik, hogy teljesen összezavarodott. Nem tudom, mit válaszoljak, ezért percekig csak hallgatok.
Effie ismét próbálkozik, ezúttal kevésbé elkeseredetten.
- Haymitch, nem tudok segíteni, ha nem tudom, mi történt.
- Nem történt semmi. - morgom.
- Józan vagy - jelenti ki, mintha ez valamiféle meggyőző érv lenne.
- És akkor mi van?
- Ó, ne csináld már. Nem ittál sokat, meg tudom mondani. Mikor fogytál ki utoljára az alkoholból? Észrevetted egyáltalán, hogy mostanában kevesebbet küldök? - Azt hiszem, nem, de igaza van. Az elmúlt évben mindenféle szándék nélkül úgy felére csökkentettem fogyasztásomat. A legutolsó időszakig nem is ittam, míg le nem ment a nap, mert Katniss nem engedte, hogy a gyerekhez érjek, ha érezte a piaszagot a leheletemen.
- Máskor is voltam már józan.

Effie felsóhajt.
- Igen, amikor életről-halálról volt szó, vagy amikor nem volt mit inni, persze, akkor voltál. De nem így. Nem szokásszerűen hosszú időn át.
- És akkor?
- Haymitch, a kedvemért nem szoktál józan maradni.
Effietől váratlan módon azt tanultam meg, hogy sosem keltett bennem bűntudatot. Nem tud és soha nem is volt rá képes, egyszerűen elmondtuk egymásnak, amit el kellett és vállaltuk a következményeit. Szóval tudom, hogy ez most nem valamiféle játszma felvezetése, mégsem tehetek róla, amikor azon kapom magam, hogy keserűen válaszolok.
- Igen, nos, de én sem hallottam, hogy felajánlottad, hogy önként elhagyod miattam a Kapitóliumot, hercegnőm. - Amint a szavak elhagyják a számat, legszívesebben leharapnám a nyelvem, mert egyszerűen olyan sekélyes és ostoba, és mindketten túlságosan megvagyunk törve ehhez.
- Nem, valóban nem hallottad, - sóhajt fel ismét, de nem kapja be a horgot. - de nem ide akartam kilyukadni.
Rohadt jól tudom, mire akar kilyukadni. Ez végülis nem meglepő, hisz mi ketten elég jól megértjük egymást. De ez nem azért van, amit mindenki gondol. hanem mert mindketten elég kemény dolgokon mentünk keresztül.
- Mert nem lehetek részeg, ha látni akarom a kicsit.
- De minél többet látod, annál inkább szeretnél lerészegedni. - így a jó öreg Effie.
- Azt hiszem, ez a lényeg, igen.

Effie mély levegőt vesz.
- Akárhányszor eljövök a Tizenkettedikből, legalább három napig nyugtatón élek, mire elég erőt gyűjtök, hogy a maradékot lehúzzam a WC-n.
Nem kérdezem, miért. Túl sok oka lehet.
- És nincs semmi, amiért képes lennék felhagyni ezzel. - folytatja. - Vannak dolgok, amiket akarok, persze. Dolgok, amikre szükségem van, szintén. De egyik sem teszi ezt lehetővé. Ha találnék még valamit, amiről úgy érzem, megtarthatnám, azt hiszem, soha nem engedném el.
- Nem lesz örökké kisbaba. Egyszer majd ő is felnő. - Tudom, hogy már vége. Tudom. De ez nem változtat azon, hogy sokszor inkább azt kívánom, bárcsak soha ne született volna meg, mint hogy tudnám, hogy ez a kisbaba is betölti egyszer a tizenkettedik életévét.
- Hadd védjem meg én őt az itteni világtól - nyugtatgat. Tudom, hogy próbálkozik. Ő a Gyermekjóléti Osztály vezetője, meg minden. Mintha ez az "osztály" valaha is tényleg segített volna valamin.
- És ha nem fogod tudni?
Effie felsóhajt.
- Soha senki nincs teljes biztonságban, édesem. De azt hiszem, a kislány még mindig nagyobb biztonságban van, mint bárki más valaha is lesz.
- Szentimentális baromság. - mormolom.
Ekkor erős Aratás Napja hangjára vált és látom, amint mosolyog.
- Hát nem erre vágyunk mindannyian, hmmm?
- Most megyek, mert dolgom van. - motyogom. - És ne hívj édesemnek.
- Mondd meg nekik, hogy üdvözlöm őket - mondja Effie vidáman, amikor leteszi a kagylót.

Lerogyok a kanapéra és az üveg borra meredek. Ez épp elég lenne, hogy kiüssön éjszakára. Akkor sokkal könnyebb lenne.
De a könnyebb sosem volt jobb, ami azt illeti.

Amikor kopogok, Hazelle nyit ajtót és nem tűnik meglepettnek.
- Alder nem érti. - Csak ennyit mond. A hangja bocsánatkérő, de nem több.
- Nem az ő hibája. - vonok vállat. - Örülök, hogy nincs rá oka. De azért kár a srácért.
- Majd alakul. Johanna megoldja. - Ennyi. Hazelle nem túl bőbeszédű. Ez jó. Bárcsak több, hozzá hasonló ember lenne körülöttem.
Posy kikandikál a nappaliból. Rémültnek látszik, mintha azért jöttem volna, hogy folytassam az üvegdobálást.
- Neked nem főznöd kéne? - Kérdezem. És azzal máris kint van a szobából.
A lány húsz éves. Mostanra igazán megtanulhatta volna, hogy ne szökdécseljen.

***

Józan vagyok. Teljesen józan. Azt az egyet húztam ma egész nap abból a borból. Az minden, ami mára jutott. Így aztán bizonytalanul emelem fel a kezem, mielőtt bekopognék.
Peeta nyitja ki, kezében a nyűgös kicsi. A kislány sötét fürtjei vadul szállnak, szemei könnyesek, úgy néznek ki, mint valami apró kristályok. Amikor azonban meglát, azok a szemek felragyognak.
- ÉJMISSH !! - csipogja, majd kinyújtja felém kis karját.
- Hát szia, kis bogaram!
A konyhából, ahol Posy és Alder azon veszekszik, hogy ki mosogasson el, Katniss kikiabál.
- Jól hallottam?
Peeta arcán olyan széles a vigyor, hogy legszívesebben kiütném.
- Igen, kimondta. Semmi kétség.
Peeta közelebb hajol, a kislány pufók karjaival belém kapaszkodik. Karjaimba veszem. Boldogan ugrál karjaim közt, újra és újra a nevemet mondogatja, húzgálja a fülemet. Ez is épp olyan rémisztő, mint az a nap két hete, amikor először kimondta a nevemet. Katniss kijön a konyhából, megfogja Peeta kezét.
- Feküdjetek le. - motyogom. - Majd én vigyázok rá. Átviszem magamhoz. Tudom, mi hol van.
Mintha csak parancsra tenné, Hope nyűgösködni kezd, közben a gallérommal játszadozik. Katniss olyan arcot vág, mint aki vitatkozni készül, de aztán megáll, és átkarolja a férjét. Peeta megpuszilja Katniss feje búbját. Mindketten hálásan néznek rám, egyikük sem szól egy szót sem. Tudják, hogy semmi értelme.
- Igazad volt. - kuncog a fiú, amikor teljesen kimerülve összebújnak. - Tényleg a Haymitch lett az első szava.

***

Másnap reggel felvillanó fényre ébredek, a késem azonban nincs a közelemben, hogy megragadjam. Az ágyamban alszok, ami olyan ritkán történik meg, hogy akár Effie ágyának is nevezhetnénk, mert én is csak akkor fekszem benne, ha ő itt van. De tudom, hogy ő most nincs itt, mert nem Effie illat van. Aztán észreveszem, hogy egy párnákkal körülrakott kis fészek körül fekszem.
Amikor belenézek, meglátom Hope-ot, akinek sikerült végigaludnia az éjszakát. Pedig csak egy kevés whiskey-t tettem az ínyére, és egy tucatnyi képeskönyvet végignéztünk, amiket hónapok óta sikerült rejtegetnem mindenki elől. A kicsi álmosan kacag a szoba másik végén lévő valamire. Arra fordulok, ahova néz, és meglátom, hogy ott vannak mindketten, a lány épp leereszt egy fényképezőgépet, a fiú meg épp vicces arcot vág, hogy megnevettesse kislányát.
- Szerinted is küldjük el Plutarch-nak? - kérdezi. - Hónapok óta képért könyörög.
Ránézek a gyerekre.
- Mit szólnál hozzá, ha kibeleznénk őket, aztán elmenekülnénk az erdőbe?
A kislány még hangosabban kacag.

Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: vasárnaponként