A nagymentor - 4. fejezet: Kettő

A gyereknevelés viszontagságai mindannyiunk kedvenc alkoholistájának szemszögéből. A 12. körzet hamvai sorozat befejező kötete.

- Éjmissz, a jibák méjt? - Hope derékszögben tartja pufók karját a testéhez képest és egészen jól imitálja a totyogást. Azt hiszem, azt kérdezi, miért épp így mennek, de nem vagyok benne teljesen biztos. Talán egy sokkal mélyebb filozófiai jellegű kérdést vet fel: Az öreg alkesz miért épp libákat választott lehetséges állati partnereknek. Az egyetlen lehetséges választ adom, amelynek mindkét átkozott esetben van értelme.
- Mert ők libák, bogárkám. - Amúgy is ez minden, amit tudok. De amikor Hope elkezdett kérdezősködni, megígértem magamnak, hogy én soha nem fogok hazudni neki.
Már egy életre eleget hazudtam a családjának.
Egy kérdés után általában egy sereg újabb "Miért?" kezdetű kérdés következik, de megpróbálom elkerülni ezt azzal, hogy átvetem a takarmányos zsákot a vállam felett és a fészer felé indulok. Mögöttem lépked a kislány apró, hurkás lábain, barna nadrágja csupa sár. Őt úgy öt kisliba követi a régebben születettek közül. Nem hinném, hogy lenne bárki is a környéken, aki rajtakapna, hogy vigyorgok, de ezt megtartom magamnak. Ez a fészekalja liba még nyár elején kelt ki. Amikor az anyjuk elpusztult, én magam keltettem ki a tojásokat. A kislánnyal együtt néztük, ahogy kikelnek. Persze rájöhettem volna, hogy ezeknél az átkozott kis izéknél pont ő fog bevésődni, hiszen őt, Hope-ot látták meg először, de valahogy mégsem jutott eszembe, amíg meg nem történt. Így aztán most mennek a kislány után. Nem mintha ő bánná, viszont hihetetlenül elviselhetetlenek lesznek, amikor Hope hazamegy. Mivel a kislány ugye nem nálam lakik, ez elég gyakran előfordul.
- Éjmissz, apa méj csinál kik-kik-kik-kik? - Megfordulok, hogy lássam, mi az ördögről beszél, és rájövök, hogy minden alkalommal, amikor azt mondja, "kik", húzni kezdi az egyik lábát. Vagyis ilyen hangja van Peeta műlábának. Nem mintha olyan hangos lenne, hogy mindenkinek feltűnjön, de neki bezzeg feltűnik. Máris elég nyilvánvaló, hogy a kislány nem lesz zseni, mint mondjuk Alder, vagy gyermeki formájú vadállat, mint Gale és Johanna ikrei, de azért figyelmes, érzékeny kis lény, aki hajlamos olyan apró részletekre is felfigyelni, ami mondjuk másnak elkerülné a figyelmét.
De azért azt kívánom, ez a részlet bárcsak ne tűnt volna fel neki és és őszintén szólva ez olyasmi, amire még legalább néhány hónapig nem számítottam. Talán mégis több időt kellett volna szánnom arra, hogy elmagyarázzam, miért totyognak a libák. Mivel nem szándékozok hazudni, nem vagyok benne biztos, anélkül, hogy olyan részleteket fejtsek ki, amelyekre nem vagyok jogosult vagy netán túlságosan rosszul érintené.


- Ilyen a lába. Vicces hangot ad. - Beteszem a zsák gabonát az istállóba és bezárom az ajtót.
Megfordulok, a kislány rámnéz, elmélkedő arckifejezéssel. A libák körülötte, mind ugyanarra néz. Elég hátborzongató.
- Miéjt?
Hát akkor essünk neki...
- Mert fémből van - kezdem, remélve, hogy ez egyszer ez elég is lesz.
- Miéj?
Hosszan elgondolkodok a válaszon és próbálok véglegesnek tűnni. Alkalmanként a hangsúly meggyőzi őt, hogy hagyja abba.
- Mert újra volt szüksége.
- Miéj?
- Mert megsebesült - sóhajtok fel ingerülten.
A kislány nem észleli idegességemet, kék szemei hatalmasra kerekedtek a kíváncsiságtól.
- Miéj?
Na, Abernathy, most megkaptad. Nem kellett volna belekezdeni a válaszadásba. Most aztán behúztak a csőbe.
Leguggolok a földre, a libák szétrebbennek. Ezek az átkozottak félnek tőlem, pedig tőlem kapják a kaját. Ha azt hiszik, Hope az anyukájuk, akkor azt hiszem, én az vagyok, aki mindig felkapja őt és elviszi innen.
Haymitch Abernathy, aki huszonhárom éven át családokat tett tönkre, visszatért.
- Méjt sebesüjt? - kérdezi megint, és ahogy kezecskéit csípőre teszi és mogorván rám néz, kísértetiesen olyan, mint az anyukája. Nem tudom, mit feleljek erre. Nem is hiszem, hogy az én dolgom lenne. Nem vagyok hozzászokva, hogy befogjam a pofám, amikor nyilvánvalóan azt kellene tennem.

- Csak megtörtént, kicsikém. - Szólal meg egy lágy hang a hátam mögött kedvesen. - Idehoznád nekem a legszebb piros levelet, amit csak találsz, kérlek?
- Oté - csiripeli Hope lelkesen, aztán eltotyog, hogy teljesítse a feladatot a háta mögött egy egész libacsaláddal.
Lassan felállok és rájövök, ez a guggolás kicsit nehézkesebb számomra, mint pár évvel ezelőtt volt.
- Kösz, őrült csaj - mondom Annie-nek. Észre sem vettem, hogy ott van és nem a város főterén a többiekkel.
Elmosolyodik és megrázza a fejét. Kusza hajába keveredett ezüst csíkok szállnak az őszi szélben, és ezáltal úgy néz ki, mint valami ősi tengeri istennő. Nem mintha olyan idős lenne, de tényleg, hiszen az arca még fiatal, mégis bárki másnál, még nálam is sokkal gyorsabban őszül.
- Már hozzászoktam az efféle kérdésekhez. - mondja kimérten. - Amikor még ilyen kicsik, jobb, ha nem mond nekik semmit az ember, de tényleg. Nem azért kérdeznek, mert tényleg tudni akarják. Azért kérdeznek, mert jó móka kérdezni és az, hogy a másik mit reagál a sok miért-re. - Annie kuncogni kezd, mintha valami titkos viccet mesélt volna. - Legalább nem a "Nem"-et ismételgeti.
- Neked elég jól sikerült, hogy mindent egyedül kezeltél. Nick jó gyerek. - Mintegy végszóra, Annie fia, Alder és Posy jelenik meg a domb tetején, érkeznek vissza a Szüreti Fesztiválról. A Hawthorne fiú még csak tizenkettő, míg Nick tizennégy, mégis magasabb, mint Annie jóképű fia, igazi nyakigláb. Nick valami viccet mesél, Posy nevet. Még Aldernek is van egy félvigyor az ajkán. A két fiú láttán összeszorul a gyomrom, mert már mindketten elég idősek. Nick kifejezetten úgy néz ki, mint az apja, és bár nem tehetek róla, magam előtt látom őt is az Arénában. Pedig soha nem kell odamennie. És bármennyire is hasonlít az apjára, nem örökölte tőle báját és hanyag nemtörődömségét.
Annie megrázza a fejét és félbeszakítja gondolataimat.
- De Haymitch én soha nem voltam egyedül. Olyan sok segítséget kaptam. Olyan sokan szerettek.

- Hát őrültkém, lehet, hogy te ezt hiszed, de azért higgy magadban is. A fontos dolgokban mind egyedül vagyunk. Mindannyian. - Az Arénára gondolok. És a fiára az Arénában. Befogom a szám. Van valami ebben a fura lányban, ami arra sarkall, hogy kimondjam, ami a fejemben jár, ez pedig nem nagyon tetszik.

Ahol az aszfalt fűre vált, Nick megbotlik és hasraesik. Nevetni kezdek, mert mindennek ellenére rohadt vicces látni, hogy valaki, aki ennyire hasonlít Finnick Odair-re, ilyen szerencsétlen legyen. Amikor azonban megfordulok, és látom, hogy Annie összeszorítja a szemét, kezeit a fülére szorítja, és előre-hátra rázza a fejét, abbahagyom a nevetést. Visszanézek a srácokra és látom, hogy Alder már korábban észrevette, amit én, és máris felsegíti barátját. Nick botladozik még egy kicsit, majd odaszalad az anyjához.
- Csssss, anya, csssss. - Nyugtatgatja őt. Olyan rosszul érzem magam, amennyire az emberileg csak lehetséges, ami furcsa, ha azt nézzük, milyen sok érzelmi hullámvasúton vagyok túl az évek során. Valójában azonban csak Peeta rohamaival és Katniss megzuhanásaival kell megbirkóznom. Nem akarom, illetve inkább nem tudom, hogyan kezeljek más helyzetet, főleg, ha nem túl súlyos és nem jár anyagi veszteséggel. Kettejükért megteszem, mert világéletemben ezt csináltam, nem pedig azért, mert élvezem.
Gondolom ez azért van, mert ők ketten nekem olyanok, mintha a családom lennének.
Posy és Alder nagyjából félúton vannak ahhoz képest, ahol Nick elesett és ahol én állok. A fiú vádlón néz rám, mintha valahogy az én hibám lenne, ami történt. Posy finom hívogató gesztust tesz, én pedig veszem az adást és magukra hagyom Odair-éket.
- Annie nem szereti, ha Nick megsérül. - mondja Posy magyarázatképp, amikor odaérek hozzájuk. Ő többet volt Annie körül, mint én, és logikusan is hangzik, úgyhogy elfogadom.

Megpróbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna, hogy oldjam a helyzetet, de Alder még mindig úgy mered rám, majd a barátjára, mintha komoly aggódnivalóm lenne. A közelben a kicsi egy halom levél közt turkál. Átkozottul komolyan veszi a feladatot, hogy a lehető legszebb piros levelet találja meg. A kislibák körülötte tömörülnek, és bár élelem után kutatnak, olyan, mintha egy kis felderítő csapat volnának.
- Éjmissz, megtaátam! - kiabálja, majd szaladni kezd a kezében egy számomra teljesen hétköznapinak tűnő levéllel. Mindenesetre a levél piros. Szóval részben mindenképp igaza van. A libák követik őt és úgy néznek rám, a kajaosztóra, mintha ismét kajaidő lenne.
- Hadd lássam, bogárkám! - nyújtom ki a kezem, arra számítva, hogy Hope majd a kezembe adja a levelet.
Kis kék szemében egészséges mennyiségű dac villan, majd a leveleket a mellkasához szorítja.
- Nem! Odéj néni!
- Jól van akkor! - kuncogok. Mielőtt észbe kapnék máris elindul Annie és fia felé, teli tüdőből visítva, hogy "Nanniee!" Kinyúlok, hogy elkapjam, ám mint egy kis angolna, siklik ki a kezeim közül, én pedig végül a földön kötök ki, az arcom pedig csupa fű. Alder és Posy sem nekem nem segít feltápászkodni, sem pedig Hope-ot nem próbálják megállítani.
- Hálátlanok - morgom, miközben nézem, ahogy a libák követik a kislányt a füvön át.
Alder megvetően néz rám.
- Ha kicsit is ismerné Odair kisasszonyt, akkor tudná, hogy ez tökéletes figyelemelterelés számára. Komolyan, Abernathy, olyan, mintha a napjait egy libatáppal teli zsákban töltené.
Posy kacagni kezd unokaöccse megjegyzésén. Ez a hang egyre jobban irritál. Amikor végre feltápászkodok, nem kis megrökönyödésemre látom, hogy a kölyöknek már megint igaza volt. Hope mellében duzzadó büszkeséggel a zaklatott nő felé nyújtja a levelet, Nick pedig így szól:
- Nézd, anya. Nézd csak, mit hozott, Hope? Hát nem csodálatos?
Aztán Annie kinyújtja a kezét, törékenyen elmosolyodik, szemei a távolba fókuszálnak.
- Ó, kicsim! Ez a legszebb levél a világon!
- Neked adom! - mosolyog a kislány, és lábujjhegyen ide-oda dülöngél. A körülötte lévő libák vigyázzban állnak, ám rosszallóan tekintenek Annie-re és a fiúkra, akik számukra kívülállók.
Nick felvillantja apja ezerwattos mosolyát.
- Köszönjük, Hope! Ott felénk nem sárgulnak így meg a levelek. Úgyhogy mindenképpen magunkkal visszük ezt!
- Tengej? - kérdezi a kislány lelkesen. Pár nappal ezelőtt, amikor Katniss vadászni volt, Peeta pedig a pékségben, elmagyaráztam neki, hogy Nick nem volt mindig itt, mert a tengernél lakik. Nagyjából tíz "Miért?" sorozaton és három képeskönyvön rágtuk át magunkat, mire úgy tűnt, végre megértette.
Nick némileg döbbenten néz rá.
- Hol hallottál a tengerről?
- Éjmissz! - táncikál körbe Hope. - Töjténetek! - A libák szomorúan morognak, amikor reménytelenül próbálják meg követni a cikkcakkban közlekedő kislányt.
- Történetek? Igen, Haymitch? - kérdezi Nick. - Mesél majd nekem is? Nincs is jobb, mint egy tengerről szóló esti mese.
Épp kifejteném, milyen esti mesére számíthat tőlem, amikor a kislány felvisít és keresztülviharzik az udvaron.
- Papaaaa! Mamaaaa!

A páros épp a domb tetején sétál, karjaikban még több Hawthorne, itt vannak az ikrek is. Juniper, a kislány, Katniss válláról szemléli a világot, Katniss fejébe kapaszkodik és úgy áll, hogy az már szinte lehetetlen. Aranybarna haját fújja a szél, a kislány csöndben van. Úgy tűnik, mindketten elégedettek a helyzettel. Gondolom, valójában nem Juniper szokott gondot jelenteni, már ha leszámítjuk azon képességét, hogy egyetlen pillanat alatt képes meglógni az elől, aki rá vigyáz, és hogy rendkívül veszélyes helyzetekbe képes kerülni. De igazából nem próbálja felidegesíteni az embert. Katnisszel nagyon jól megértik egymást.
Peetának azonban minden erejére szüksége van, hogy karja között tartsa a vonagló kisfiút. Ez különösen vicces, ha azt nézzük, Jasper Hawthorne kísértetiesen hasonlít az édesapjára, leszámítva zöld szemeit és hogy úgy tűnik, minden idegszálával velejéig utálja Peetát. Ez a harc már húsz éve eldöntött meccs.
- Peeta bácsi, buta vagy! - kiabálja a kisfiú, miközben Peeta fejjel lefelé lógatja, hogy megpróbálja átvenni felette az uralmat. A kölyök szereti a gyerekeket. Mindet. Így aztán átkozottul mulatságos látni az arcán a zaklatott, szinte dühös arckifejezést. Világos, hogy soha nem kellett még hasonlóval megbirkóznia. Jasper máris igazi harcos. Nem lennék meglepve, ha nyolc év múlva képes lenne...
Nem. Az már nincs. Nincs többé Viadal.
Hope azonban nem találja viccesnek, hogy Jasper felidegesíti az apját. Izgatott sietése hamarosan dühös menetelésbe vált. A viselkedésében annyira érezhető a változás, hogy a konfliktust érezvén a kislibák szétszóródnak, miközben boldogtalanul gágognak. Amikor odaér az apjához és a karjában lévő ördögfiókához, pufók kis kezeivel a négy éves kisfiú hajába kapaszkodik és meghúzza azt.
Erősen.
- Brühühühüüü - sír a kisfiú. - Engedj el. - Egyre vadabbul és vadabbul küzd, míg egyik lábával olyat rúg, amivel eltalálja Peeta orrát. Erre mindannyian elesnek és kicsi a rakást alkotnak. Hope végre elengedi a kisfiút és a popsijára huppan. Az eséstől megijed és sírni kezd ő is.
Felkapom a földről és nyugtatni kezdem, mondván "Csssss, kis bogaram!" mielőtt észrevenném a rohadt életbe, hogy mindenki engem bámul. Katniss, amilyen gyorsan, de óvatosan csak tudja, leteszi Junipert, Peeta pedig egyrészt igyekszik kiszabadítani magát abból a tomboló pokolból, amit Jasper jelent, ugyanakkor megpróbálja megakadályozni, hogy a kisfiú elmeneküljön. Posynak leesik az álla, Nick pedig kuncogni kezd. Alder rosszallóan megrázza a fejét, de nem vagyok biztos benne, hogy ez most nekem szól-e vagy az öccsének. Annie csak mosolyog és forgatja a levelét.
Hope a vállamba zokog, olyan hüppögést lerendezve, hogy majd' megszakad a szívem. Olyan kibaszottul rosszul érzem magam és annyira szeretném megvédeni, hogy alig bírom ki. Legszívesebben hazavinném, adnék neki egy szendvicset és elolvasnék neki egy mesét.
Honnan a pokolból jön ez az érzés? Igazából egy jó kis piálásra vágyom a csöndes szobámban.

Katniss ment meg, aki aggódva bár, de azért vidáman jön oda kislányához.
- Minden rendben, kisliba? - kérdezi.
- Mamaaaa! - pityereg Hope sajnálatra méltóan, miközben kinyújtja a karját.
- Gyere ide - Katniss elveszi tőlem a kicsit és csak ringatja, miközben próbálja nem elnevetni magát. - Most pedig figyelj. Nem szabad meghúzni mások haját. Mert akkor ez történik. Valaki megsérül.
- A papa megsérült? - hüppög Hope. Láthatóan teljesen figyelmen kívül hagyja a Hawthorne kisfiút. Apukája azonban közben felállt, felállítja Jaspert is maga előtt és kezével erősen fogja a vállát. A négy éves kisfiú továbbra is fészkelődik, próbál kibújni Peeta szorításából.
- Nem akarok fiút. - Veti oda Peeta idegességtől dühös fejjel feleségének. - Egyszerűen ... nem akarok fiút.
Katniss a lányára mosolyog, aki továbbra is szipog.
- Nem kicsim, a papa jól van. Ő csak... felzaklatta a dolog.
- Nem akarok fiút. - Rázza meg Peeta ismét a fejét.

A pillanatba Alder rondít bele, már ha ez esetben lehet ilyesmiről beszélni.
- Úgy rémlik, egy gyerek megfoganásakor a férfin múlik a gyerek neme. - fonja keresztbe a karját a mellkasa előtt és vigyorog. - Úgyhogy ezt talán a spermáidnak mondd. Korábban még nem volt példa rá, de megértem, ha te mégis megpróbálod.
Peeta elsápad. Senki nem vágyik rá, hogy olyasvalaki mondjon neki ilyeneket, akinek a fenekén még ott a tojáshéj. Pedig a dolog nagyon vicces.
- Alder - szólítja meg Nick nyugodtan, de határozottan, miközben elindul felénk.
- Nem jó ötlet? - kérdezi a kiskamasz, mintha tényleg tudni szeretné. Azt hiszem, már ő sem gyerek többé.
- Nem igazán - rázza meg Nick a fejét.
- Most komolyan - teszi hozzá Posy - Már eddig is túl sokat gondolkodtam kettejükről, mint amennyit valaha is akartam. Ne rontsátok a helyzetet.
- Miről beszéltek? - kérdezi Katniss rémülten, eltakarva kislánya fülét.
Mindannyian meglepetten fordulunk felé.
- Úgy érted, nem tudod? - kérdezi Posy.
Barátjával ellentétben Nick láthatóan zavarba jön a felnőttek szexuális életének emlegetésétől, és olyan arcot vág, mint bármelyik tizennégy éves.
- Én nem igazán akarok erről beszélni vagy csak gondolni rá. Gyere anya, nézzük meg azt a fesztivált. - szól hátra Annie-nek, aki kicsit arrébb áll, levelét a napba tartja.

Amikor Odair-ék elmennek, Peetához fordulok, aki egyszerre kíváncsi és döbbent. Hope megpróbálja elhúzni anyja kezét a füléről.
- Egy hétig nem lehet megmaradni a szomszédságotokban anélkül, hogy át ne hallatszana, amit ti ketten... - Katniss és Peeta álla leesik. - ... egy hét alatt legalább kétszer.
Katniss azonnal Peeta felé pördül.
- A te hibád. Te ragaszkodsz mindig ahhoz, hogy nyitott ablaknál aludjunk.
Peeta annyira sarokba szorítva érzi magát, hogy azon kapom magam, hogy mellé állok.
- Igen, nos, drágaságom... de nem ám rá ébredünk fel.
Azt hiszem, ha szemmel ölni lehetne, én már halott lennék. Én csak nevetek. Úgy tűnik Peeta nagyon szégyelli magát, amiért vérezni kezdett, amikor Jasper szájbarúgta vagy talán felesége reakciójától tart. Még jobban megszorítja a kisfiú vállát, mire az felkiált.
- Jaj! Peeta bácsi, utállak! - folytatja a rugdosódást a földön fekve.
- Jasper! - nyújtja ki a kezét Alder parancsolóan. - Fejezd ezt be!
Ez csodálatos. A kisfiú egyetlen másodperc alatt tomboló vulkánból nyugodt, szelíd kisfiúvá változik. Peeta elengedi a vállát, az állát kezdi dörzsölgetni.

Alder Katnisshez és Peetához fordulva folytatja.
-  Én nem aggódnék ennyire ezen. Gondolok itt arra, szerintem a szüleim is csak azért paliztak be titeket, hogy figyeljetek a két kicsire, hogy kilóghassanak randizni az erdőbe. Nem hinném, hogy emiatt zavarba kellene jönnie bárkinek is.
Mindannyian rámeredünk.
- Ugyan már! - Alder meglepettnek tűnik, amiért nem értékeljük éleslátását. - Olyan egyértelmű. Kérlek áruljátok már el, milyen érzés ilyen tűrhetetlenül tudatlannak lenni!
Senki nem válaszol, míg végül Posy szólal meg.
- Alder, az unokaöcsém vagy és imádlak is, de néha te vagy a világ leghátborzongatóbb embere.
- A szex nem hátborzongató. Csak semmi izgi nincs benne. Inkább időpocsékolás, bár persze van normális biológiai funkciója is.
- A szüleidről van szó, te pedig még csak tizenkét éves vagy. Nem akarunk erre gondolni.
- Nem kérdés, hogy bármelyikőtöknél érettebb vagyok. - válaszolja a fú. - Pedig még soha nem szexeltem.
- Alder, kérlek. - könyörög Posy. - Hisz itt az öcséd is.
A fiú épp valami beszédbe kezdeni, amit csak érzek, ám nagynénje megment minket a meglehetősen kellemetlen élménytől.
- Jaj, nézzétek már - mondja fáradt sóhajjal. - Juniper már megint felmászott a tornác tetejére.
És tényleg. Katniss és Peeta házának oldalán lévő rács reggeli fényben ragyog. Nem túl kicsi, de ennek a kismajomnak sikerült felmásznia rá, míg a testvérei elterelték róla a figyelmet. Most ott van a tetején és csendben kémleli az erdőt, mintha ő is odavaló lenne.
- Én is!! - kezd Hope nyavalyogni izgatottságában.
- Eszedbe ne jusson, kis bogaram! - motyogom.

***

A nap hátralévő részét a házamban töltöm, míg Katniss és Peeta kiviszik Hope-ot a fesztiválra. A vendégeik is szétszóródnak. Semmi értelme elmenni arra a szarra, hacsak az ember nem akar társadalmi életet élni. Kaja úgyis kerül az asztalomra, mert úgy tűnik, az egész körzet felelősségének érzi, hogy megmentsen az éhezéstől. Ha talán egy fél másodpercet áldoznának arra, hogy vessenek rám egy pillantást, rájöhetnének, hogy jócskán eltelt az idő azóta, hogy ilyesmi történt.
Egy részemnek hiányzik, hogy a közösségen kívül éljek. Amíg csak annyi dolgom volt, hogy hülyére igyam magam és vágóhídra vezessem gyermekeiket minden évben, senki nem akart még csak rám sem nézni. Nem számít, ki lettem, én mindig csak egy fiú maradok a Peremből. És nem szeretem a jótékonykodást, hacsak ki nem érdemeltem.
Így aztán elkerülöm az embereket, amennyire csak tudom. Az embereket, akiket ismerek, az embereket, akik veszekedtek, bár Thom és a többiek nem igen zavarnak. Ők megértik szerintem. Azok azonban, akik az egész lázadást a Tizenharmadik körzetben vészelték át, csak akkor láttak engem, amikor Boggs-zal, Plutarch-kal és az ő értékes Fecsegőposzátájukkal rohangáltam. Úgy tűnik, ők azt hiszik, én mentettem meg őket. Ettől viszont dühös leszek. Hisz én az időm nagy részét azzal töltöttem a Tizenharmadikban, hogy ordibáljak a lánnyal, ráadásul turmixokon kívül semmit nem ihattam.
Kiveszek a hűtőládából egy sört, amit még Thom főzött tavaly, és leülök a tornácon a hintaágyra, ahol szemmel tarthatom a libáimat. Észre sem veszem, hogy elaludtam, amíg meg nem érzem a puha ajkakat az enyéimen, amelyek felébresztenek.

Abba ne hagyd, ez rohadt jó!
Ahogyan Effie a világnak mutatja magát, az ember azt hihetné, Effie-nek vattacukor vagy cukorka íze van és valóban. De én jobban ismerem. Mindig van egy kis keserű utóíze a csókjának. Olyan az íze, mint a kávé, az étcsoki vagy a tea, és csak árad róla a szappan illata. Ő az egyetlen ember, aki képes úgy felébreszteni, hogy ne akarjam belé állítani a késemet. Még mielőtt felébrednék, megérzem az illatát. Nem így kezdődött, nem ilyen intim módon. Ám évek óta ő az egyetlen ember, aki úgy ébreszt fel, hogy mellette biztonságban érzem magam.
- Hiányoztál! - súgja a számba.
Beharapom az ajkaimat, amelyek nehezek az alvástól.
- Elmentél?
Effie megvereget finoman ápolt kezével, letelepszik mellém, fejét a mellkasomra hajtja.
- Nem voltál ott a fesztiválon.
- Kétlem, hogy lett volna bármi fontos, amit érdemes lett volna látni. - ásítok, mintha Effie itt sem volna.
- Óóóó, Haymitch, te olyan földhözragadt vagy! Csodálatos volt! Volt almabor, piték, gyönyörű virágok, és nagyon helyes tökök is voltak...
- Igen, ez valóban úgy hangzik, hogy mindjárt elsírom magam. Szégyellem, amiért lemaradtam minderről. Különösen a tököket sajnálom.

- Arról is lemaradtál, hogy Peeta és Gale ismét megpróbált túltenni egymáson - teszi hozzá Effie elégedetten.
Kuncogni kezdek.
- Azt hiszem, azt kibírtam volna. Idén miben versengtek?
- Ó, csak ilyen butácska kis játékosstandok voltak felállítva. Sajnos a legöbbjük valami lövöldözős volt.
- Akkor Peeta nem járt sikerrel, ugye?
Effie felnevet.
- Nem. Megpróbálta, de... nos, idén Johanna vihette haza a legtöbb virágot. - Virágot adtak nyereményként, ami a leghülyébb dolog, amit valaha is hallottam. Ám a kölyök és a jó öreg Szépfiú képesek még életben tartani a parazsat évek óta halott rivalizálásaik során annak ellenére, hogy nagyon jól érzik magukat együtt feleségeik társaságában. De legalább jól szórakoznak.
- A lányt viszont nem érdeklik a virágok. De tény, hogy mindannyiukat megverné lövében, ha akarná. Ráadásul tavaly Peeta nyert. Gale a maga vállával egyetlen ötven kilós zsákot sem bírt felemelni, nemhogy hármat.
Effie hátradobja a haját.
- Nos, idén Johannát sem a virág érdekelte. odaadta őket néhány gyereknek, akik azonnal leejtették őket a sárba. Vannak, akik nem értékelik az életben a szépet. - utalgat erősen.
- Vannak. De te nem ilyen vagy. - motyogom. - De azért ne számíts rá, hogy nyerek neked virágot, hercegnőm.
- Nem számítok, édesem. - fanyalog. - De ez nem jelenti azt, hogy ne álmodozhatnék róla.
- Ne hívj édesemnek. - morgom.
Effie tudomást sem vesz arról, amit mondtam.
- Vacsoráznál?
- Te főzöl? - ülök fel döbbenten. Ez újdonság volna.
- Naná, hogy nem. - dühöng.
Mint kiderül, nincs is rá szükség, ami jó, mert nem hiszem, hogy valaha is tanulta volna, hogyan kell. Ahogyan azt feltételeztem, mindig jut egy kis maradék a jó öreg Haymitchnek. A tornácon van egy lábas pörkölt, egy kosár kenyér, péksütemények, mellé egy kis maradék pite. Gondolom, ezek Hazelle-nek köszönhetően kerültek ide, de semmi nincs kizárva. Effie-vel felmelegítjük a pörköltöt, pirítunk egy kis kenyeret, beburkolózunk néhány takaróba és leülünk enni a hintaágyra. Hazelle munkájának ellenére az asztalom nem igazán szalonképes, ráadásul épp egy sakkjátszma közepén vagyunk Peetával, így most az foglalja el az asztal nagy részét. De nincs ezzel gond. A hintaágyban is remekül lehet enni.

- Hope ma reggel rákérdezett, mi van Peeta lábával. - mondom, amikor vacsora után lágyan ringatózunk. Effie feje az ölemben, és még mindig furcsa őt az őrült parókái nélkül látnom. Lassan egy újabb üveg sört iszogatok, és úgy teszek, mintha nem simogatnám Effie lágy barna fürtjeit. Ő van olyan udvarias, hogy nem említi ezt meg.
- Hmmm? - válaszolja ehelyett álmosan. - És mit mondtál neki?
- Hogy megsebesült.
- És kielégítette a válasz?
- Még csak két és fél éves, ráadásul megjelent Annie, aki megmentette a seggem. Mi lesz hat hónap múlva? Vagy hat év múlva? Hogy mondjam el ennek a kicsi lánynak, hogy az apukája valami olyasmi miatt veszítette el a fél lábát, ami neki csak a rémálmaiban létezik?
- Talán hagyhatnád, hogy az apja mondja el neki.
- Eff, mi lesz, ha kiderül, hogy az én hibám volt?
Effie felül és szomorúan rám néz.
- Ha azt hiszi, hogy a te hibád volt, mit gondol majd rólam? Téged kényszerítettek, hogy mentor legyél. De engem senki nem kényszerített, hogy ezt a munkát vállaljam. Sőt mi több, én még szerettem is.
Felhorkanok. - Az akkor volt...
- Azt próbálom elmagyarázni, hogy nem vagy tisztában azzal, milyen meggyőző tudsz lenni. Ha te nem lettél volna... én valószínűleg rég halott lennék, mint a többi kísérő. Hope nem fog hibáztatni. Nagyon szeret téged, Haymitch - próbál meggyőzni Effie.
- Igen, tudom. - sóhajtok fel. - De egy nap majd rájön, hogy ez az öregember nem érdemes a szeretetére.
- Ezt nem tudhatod. - Azt szeretem Effie-ben, hogy nem próbál velem vitatkozni arról szeretetre méltó vagyok-e vagy sem. Csak rám hagyja.
- De rohadt bizonyítékod sincs az ellenkezőjére sem.
Effie felsóhajt. - Igen. Igazad van. Nem tudhatjuk. De akkor sem érzem, hogy bármi realitása lenne az aggodalmaidnak.
Nem kérdőjelezem meg a logikáját, így aztán mindketten újra visszafekszünk, és csak ide-oda hintázunk. Ha egy kicsit lelkesebb lennék, tüzet gyújtanék, hogy elűzzem az ősz hidegét, de nem olyan vészes a helyzet, ha összebújunk. Megpróbálok nem foglalkozni azzal, hogy már megint tizenöt évesnek érzem magam. Igazából ez könnyen megy, ha figyelembe veszem, hogy ez a helyzet csak úgy jöhet létre, hogy mindketten elég idősek vagyunk ahhoz, jól érezzük magunkat benne. Mivel nem akarjuk túlbeszélni a dolgokat, inkább nem is mondunk semmit.

Majdnem éjfél van, amikor amikor hallom, hogy Katniss és Peeta hazaért a fesztiválról, de ezt is csak abból tudom, hogy hallom, amint Peeta óvatosan bezárja a bejárati ajtót. Ám egy kicsivel később, gondolom, miután letették aludni a kicsit, hallom, hogy a hálószobájukban mozgolódnak. Azt kell, hogy feltételezzem, mit sem ért korábbi tanácsom, hogy zárják be a hálószoba ablakot éjszakára.
Hallom, hogy nyikorog az ágyuk, amikor egyikük, abból ítélve, milyen hangos, nyilván a fiú, elhelyezkedik a matracon és hangja kihallatszik az éjszakába. Sokkal hangosabban beszél, mint szokott.
- Jól érezted ma magad?
Effie felemeli a fejét és kérdőn rám néz, mintha azt akarná mondani, hogy nem kellene hallgatóznunk. De az a helyzet, hogy ez a két idióta nem tudja, hogyan őrizze meg a magánéletét. Én viszont nem fogok megmozdulni csupán azért, mert ezek hülyék.
- Ígérhetem, hercegnőm, hogy bármiről is beszélnek, azt egy-két nappal később velem is megosztják. Szóval akár hallgathatom is. - suttogom.
- És mi van, ha nem... beszélgetni akarnak?
- Olyat sem először fogok hallani.
Vág egy grimaszt, én pedig nem tudom biztosan, hogy engem tart undorítónak, vagy a helyzetet magát.
- Ha az történik, akkor bemegyünk és bezárjuk az ajtót, hercegnőm. Csak mondom, hogy nem ez lenne az első alkalom. És valószínűleg az utolsó sem.

Katniss hangja hallatszik ki az udvarra,  félbeszakítva minket.
- Igen, jól. Bár ami azt illeti, abbahagyhatnátok már ezt a Gale-lel való rivalizálást. - Katniss hangja másabb, jobban visszhangzik, gondolom, a fürdőszobában van vagy valami. Ha nem lennék hozzászokva, hogy másokat nézzek, valószínűleg kukkolónak vagy valami hasonlónak érezném magamat, de huszonhárom év mentorkodás tényleg ledöntötte előttem a falakat. E kettő esetében mindenképp.
A kölyök kuncogni kezd.
- Hát, most tényleg elérte, hogy hülyét csináljak magamból, szóval megtanultam a leckét.
- Így van.
- Semmi rossz nincs egy kis baráti versengésben.
Szinte hallom az udvaron át is, amint Katniss összehúzza a szemöldökét.
- Ráadásul neki is szüksége van néha egy kis lazításra. - mondja Peeta halkan, hogy elfedje a valóságot, miszerint neki a mai napig nehéz együtt vigyorognia Gale Hawthorne-nal. - Bárkinek szüksége lenne, aki együtt él azzal a kis... fiúval. - fejezi be elég sután a mondatot, hisz túl jó ő ahhoz, hogy megbántson egy gyereket.

Egy darabig csönd van, én is az üvegemre összpontosítok inkább. Effie visszaaludt, apró, félig horkolásnak, félig nyöszörgésnek hallatszó hangokat ad ki. Az üveg egy pillanat alatt kiürül, én pedig egy újabb üvegre vágyom, talán valami erősebbel, de nem bírom rávenni magam, hogy felkeltsem emiatt Effie-t. Olyan jó melegség árad a testéből, hitegetem magam. Kellemes meleg, miközben itt kinn egyre hűvösebb van.
- Peeta... - hallatszik Katniss hangja idegesen, olyan hangsúllyal, hogy attól áramlani kezd az ereimben az adrenalin. Most már nem olyan hangos, mint korábban, de még mindig hallom, amit mond.
A Katniss hangjában hallható él a kölyökhöz is éppúgy eljut, mint hozzám, hallom, hogy valamivel szöszmötöl, valószínűleg a műlábát csatolja vissza, amikor kikiabál neki. Amikor Katniss nem válaszol, Peeta még idegesebben szól utána.
- Katniss, mi az?
Hallom, amint Katniss mély levegőt vesz, majd gyorsan beszélni kezd.
- Emlékszel, amikor pár napja azon veszekedtünk, hogy vissza kellene térnem a vadászathoz?
Peeta részben megkönnyebbülten, részben idegesen felsóhajt.
- Mondtam Katniss, hogy menj és vadássz, amikor csak akarsz. Az a legnagyobb előnye annak, hogy az enyém a pékség, hogy én osztom be a munkaidőmet. Ha szükségem van rá, felvehetek magam mellé kisegítőket, és én magam is itthon maradhatok. Én azt hittem, ezen már túl vagyunk. Azért vagy ideges, mert itt hagyod Hope-ot? Úgy értem, tudom, hogy az vagy, én pedig gyűlölöm, hogy neked meg kell hoznod egy ilyen döntést, de jól gondolom, hogy úgy érzed, kicsit többet kellene házon kívül töltened?
- Peeta... - próbálja Katniss félbeszakítani.
- Nézd, én tudom, hogy ezeket a döntéseket együtt kell meghoznunk, mert Hope-ra is hatással vannak, de nem akarom, hogy úgy érezd, az én engedélyem szükséges, hogy élhesd az életed. Ezt soha nem akartam. Azt szeretném, ha azt csinálnád, ami boldoggá tesz. Nem beszélve arról, milyen jót tesz a körzetnek is, ha vadászol, még most is.
- Peeta. - próbálkozik Katniss ismét, ezúttal egy kicsit ingerültebben.
- Nem, Katniss, te figyelj rám. Lehet, hogy a feleségem vagy és a gyermekem édesanyja, de az első és legfontosabb a te saját személyed, én pedig nem tudnék úgy élni, hogy úgy érezzem, miattam el kell hanyagolnod valamit, amire szükséged van, mert...
- Peeta! - sziszegi Katniss, a kiabálás határán.
- Igen? - kérdezi Peeta szelíden. Hosszú csönd következik, látom magam előtt, milyen őrült pillantásokat vetnek egymásra. Szinte kibuggyanni vágyik belőlem a kuncogás.

- Terhes vagyok.
Igen.
Kíváncsi vagyok, ez alkalommal, mikor mondják majd el nekem. Érzem... nos, nehéz biztosnak lennem benne, de amikor itt ülök a hintán, ölemben Effie fejével, aki olyan, mintha ide tartozna, ez igazán jó hírnek hangzik.
- ... mi? - kérdezi a kölyök vékony hangon. Egy puffanás hallatszik, mintha valami leesett volna a földre. Talán Peeta műlába? Nehéz megmondani.
- Nem mehetek vadászni, mert terhes vagyok, Peeta. - magyarázza Katniss határozottan.
- Te... de ... mi... úgy értem... - kapkod Peeta össze-vissza.
Hallom, amint Katniss idegesen felnevet.
- Kicsit másképp állsz a dolgokhoz, mint vártam.
Peeta mély levegőt vesz és lassan kifújja.
- Nem! Ez... csodálatos Katniss! Én csak nem is álmodtam róla...
- Pedig beszéltünk róla. Úgy volt, hogy megpróbáljuk.
- Igen, de olyan... gyorsan megtörtént. - mondja Peeta kábán, én pedig teljesen megértem. Mivel én magam soha nem voltam apa, nem teljesen vagyok biztos benne, milyen érzés is lehet.
- Szóljak Aldernek, hogy elmagyarázza? - kérdezi Katniss szárazon.

Ezen a ponton kiszakad belőlem a röhögés, míg a végére szinte hisztérikusan fetrengek tőle. A lány végre rátalált a humorérzékére. Nevetésem hallatán, Effie mocorogni kezd, én pedig felemelem a fejét, hogy fel tudjon ülni. El kell innen tűnnünk mert úgy érzem, a dolgok elszabadulnak, ha Peetának leesik, mire utalt Katniss.
- Mi az? - kérdezi Effie álmosan.
- Menjünk be - húzom fel magammal.
- Miért? - dörzsöli meg Effie csipás szemeit, szétkenve tökéletes sminkjét. Még így is csodálatos, de azért ezt nem árulom el neki.
- Elég biztos vagyok benne, hogy olyat fogunk hallani, amit nem akarunk, ha mi magunk is nem csináljuk. És nem akarom, hogy felébreszd az egész átkozott szomszédságot, amikor elmondom, miről maradtál le, amíg aludtál.
Óvintézkedéseim nem sokat érnek. Amikor megmondom neki, Effie akkorát visít, hogy szerintem az egész körzet hallja.

Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: vasárnaponként