2017. június 25., vasárnap

A Nagymentor - 11. fejezet: Epilógus

A gyereknevelés viszontagságai mindannyiunk kedvenc alkoholistájának szemszögéből. A 12. körzet hamvai sorozat befejező kötete.

Nagy, nagy, nagy nap ez a mai.
Persze ez is olyan nap, amikor aprólékosan elkészített frizurámba a szokásosnál több csatot kell tenni. Így aztán, amikor mindenki elhagyta a házat én még ott maradtam, hogy feltúrjam a szekrényeket, fiókokat és minden egyéb zugot, hogy kétségbeesetten keresni próbáljak valamit, ami megfogja a hajamat. Katniss és a lánya gyakorlottak ebben a kérdésben. Fonatok, csavarok meg mindenféle dolgok, amelyek látszólag az akaraterejükből kifolyólag képesek egyben maradni. Az én hajam tehát loknikban lóg a hátamon, amikor így állt, Haymitch régen mindig meghúzta, amikor nem néztem oda.
Csöndben kinyitom a hátsó ajtót, megpróbálok elsettenkedni a múlt emlékei mellett, amelyek a fákba kapaszkodnak. De tudom, ezek az emlékek sosem tűnnek innen. Haymitch itt van a mélyben.
Ma megmutattam Katnissnek, hogyan csavarjon bonyolult kontyot Hope hajából, aztán virágokat tűztem bele, mint amikor kislány volt még. Mostanra azonban felnőtt nő. A leggyönyörűbb, akit valaha volt szerencsém megismerni. Nem hallja, hogy közeledek, ahogy puha ujjaimat a fa kérgébe vájom. Nem hiszem, hogy korábban a közelébe osontam volna bárkinek is, de ez a mai nap valahogy más.

- Ma férjhez kellene mennem, Haymitch. - mondja Hope halkan, kikukucskálva a fátyla alól, ami a Második körzetben már divat, de itt még újdonság. A szél belekap és hátrafújja, ki az arcából, közben felnevet, de a pislákoló nap fényében látom, amint szemei megtelnek könnyel. Tudom, hogy ennek nem kellene szemtanújának lennem, meg kellene köszörülnöm a torkomat hangosan, hogy aztán együtt menjünk le a térre, ahol már mindenki felsorakozott, hogy egy csodálatos ünnepség részese legyen. De Haymitch szerette Hope-ot. Én pedig szerettem őt, pedig tudom, ehhez sosem volt igazán jogom.
Így aztán hallgatnom kell.
- A helyzet az... - Hope elhallgat, hangja csak egy kicsit bicsaklik meg - hogy csak az jár a fejemben, amit még akkor mondtál, amikor kicsi voltam. Hogy nem a házasság az egyetlen módja, hogy szeressünk valakit. Hogy néha hagynod kell, hogy Effie azt tegye, amit csak szeretne, mégis tudod, hogy mindig vissza fog térni. Hogy élhetitek a saját életeteket két különböző helyen, de ezzel együtt szerethetitek egymást. És hogy néha minden olyan bonyolult. - Megremegek a felismeréstől, hogy annak ellenére, amit éveken át gondoltam, Haymitch igenis beszélt rólam. Hogy többet jelentettünk egymásnak, mint két elveszett lélek, amelyik egymásba kapaszkodik. Többet, mint utolsó öreg relikviák, amelyek végignézik, amint egykori világunk elenyészik.
Óóó, Haymitch.
Hope kihúzza magát, úgy folytatja.
- Azt mondtad, hogy ha valaki megpróbál rávenni valamire, amiről tudom, hogy nem helyes, még ha csak úgy is gondolom, hogy még nem teljesen helyes, akkor álljak ki magamért. Azt mondtad, meg tudom tenni, meg tudok tenni bármit, amit akarok. És tudod mit Haymitch? Én most egyszerűen nem hiszem, hogy ezt akarom.


Hope letépi magáról a fátylát, ledobja a földre, díszesen feltűzött haja loknikban omlik a vállára. Nem hiszem, hogy valaha láttam volna szebbet egész életemben.
- Szeretem Jaspert, azt a lökött idiótát, tényleg szeretem, de még csak húsz éves vagyok! - sóhajt fel. - Biztos akarok lenni benne, hogy azért szeretem őt, mert érdemes a szerelmemre, nem pedig azért, mert együtt nőttünk fel és ő egy biztos pont. Itt az egész világ, én pedig az elmúlt években rájöttem, hogy engem óvtak tőle egész életemben. Mindig biztonságban kellett lennem, mindig óvtak, védtek a kamerák kereszttüzétől, a tömegtől. Persze megértem. Értem, miért tettetek így mindannyian, és méltányolom is, de belefáradtam a biztonságba. Magam akarok megnézni dolgokat. Meg akarom próbálni és képesnek akarok lenni hibázni is. Ha mindenki olyan keményen küzdött, hogy élhető világot teremtsen számomra, akkor én igenis élni akarok benne.
- Úgyhogy megyek, Haymitch. - nyög fel Hope, mintha vitatkoznának. - Megyek és ha Jasper tényleg szeret, akkor meg kell, hogy várjon, mert még nem állok készen.
Egy hosszú pillanat elteltével Hope folytatja, hangja ezúttal újra lágyabb.
- Bárcsak itt lennél. Bárcsak itt lennél, hogy azt mondd, rendben van, hogy meg tudom csinálni. És bárcsak itt lennél, hogy elmondhassam, hogy mennyire megértem, mit és miért tettél a Viadalon és a Háborúban. Hogy nem a Te hibád, hogy Anya sikoltozik éjszaka a rémálmok miatt, Apa pedig néha a nevemre sem emlékszik. Remélem, tudod, hogy azt, hogy egyáltalán élek, Neked köszönhetem. Hogy Te voltál a legnagyobb hős, akit valaha ismertem.

A könnyek olyan erősen ömlenek a szememből, hogy úgy érzem, Hope hallja is, amint leperegnek a földre.
- De nem vagy itt. - mondja Hope vádlón. - És talán ez az egyetlen, amit nem tudok megbocsátani neked. Mert nem vagy itt velem, hogy elmondhassam, milyen sokat jelentesz számomra és mindenki számára. Úgyhogy csak úgy kell élnem, ahogy azt tanítottad. És tudom, hogy soha nem neveztelek így és ki is nyírtál volna, de ki akarom mondani. Csak most az egyszer.
Nem érdekli, hogy menyasszonyi ruha van rajta, letérdel a földre és óvatosan megcsókolja azt. Elsuttogott szavai szállnak a széllel.
- Szeretlek, Nagyapa. Annyira szeretlek.

Itt hagyott, mégis itt van. Nem tudom, hogy lehet így élni, az emlékek börtönébe zárva, de megígértem neki, hogy nem adom fel, megesküdtem rá.
A fának dőlök, alig kapok levegőt, ahogy küzdök, hogy szívem ne szakadjon a fájdalom és az öröm ezer darabjára, amikor Hope elszalad mellettem. Amikor meglát, hirtelen megáll, mintha valamin rajtakapták volna.
- Akkor tehát elszaladsz. - köszörülöm meg a torkomat, miközben körmömmel a tenyerembe vájok.
Visszavonhatatlanság érzésével bólint.
- Kérem, ne próbáljon megállítani.
- Nos, biztos vagyok benne, hogy az apád méltányolni fogja, ha hagyom, hogy menj. - Próbálok viccelődni, mert ez az egyetlen dolog, ami tartja bennem a lelket. - Soha nem volt Jasper legnagyobb imádója.
- Azt hiszem, szeretem őt, Effie. - magyarázza nevetve könnyes szemekkel. - Tényleg szeretem. De biztos akarok lenni. Mondja ezt meg Jaspernek. Hallotta, amit mondtam, ugye? Mondjon el nekik mindent, amit mondtam. Próbálja elmagyarázni. Én nem tudom... Ha most nem megyek el, akkor soha.
- Megmondom nekik, kedvesem.
Hope szorosan átölel, aztán indulni készül.
- Várj!
Hope a válla fölött néz vissza rám.
- Haymitch nagyon büszke lenne rád Hope, még ha soha nem is éreztette volna. Azt mondta volna,...
- "Na, húzz csak el innen, bogárkám!" - fejezzük be egyszerre.
Hope könnyei úgy csillognak a szemében, mint a gyémántok. Még mindig nem teljesen biztos benne. Még mindig vár a jóváhagyásomra.
- Akkor hát húzz csak el innen, bogárkám! - mondom fulladozva, nevetve, hangom mégis inkább sírásra emlékeztet.

Amint Hope elszalad, lerogyok a földre, reszketek, mint a nyárfalevél.
Életem nagy részében a reflektorfény volt az egyetlen, amire vágytam. Tündökölni akartam. Figyelemre vágytam. Most azonban, ahogy sétálok a pékség körül gyülekező tömeg felé, azt kívánom, bárcsak elsüllyednék a földbe, mindenki szeme elől. Katniss és Peeta aggodalommal néz rám. Gale elnéz a távolba.
Johanna tekintete dühös. Feláll, épp odarohanna hozzám, amikor felemelem a kezem.
- Beszélnem kell Jasperrel, kérlek. - mondom, és próbálok erőt meríteni hosszú évek illemszabályaiból, amelyeket számtalan gyerekbe próbáltam belenevelni, míg lassan rá nem jöttem, hogy ez csak annyira volt az én felelősségem, mint bárki másé. Jasper szülei, csakúgy, mint Katniss és Peeta követni készülnek a pékségbe, én azonban megállok és megfordulok.
- Egyedül. - mondom határozottan. A tömeg egyre hangosabban morajlik, de Jasper közeledik, kíváncsian néz, nem idegesen. Egyáltalán nem ideges. Jóképű, igazi nőcsábász típus. Ahogy lassan belépünk a pékségbe, nem szól egy szót sem. Nem tudom, ettől könnyebb vagy épp, hogy nehezebb lesz-e.
- Hope nem áll készen. - kezdem, amikor becsukódik mögöttem az ajtó. - Úgy érzi...
Megrázom a fejem. Ezek nem az én szavaim. Nekem a magam módján kell kifejeznem magam.
- Sajnálom. - veszek mély levegőt. - Hadd kezdjem újra.
- Jasper, mióta csak Hope majd aztán az öccse megszületett, sokkal jobban óvták, mint bármelyik gyereket ennek az országnak a teljes történelmében. Nem lebecsülendő, hogy Beetee, Apád és én mennyit dolgoztunk azon, hogy távol tartsuk a kamerákat és a turistákat a 12. körzettől. A Fecsegőposzáta és Peeta Mellark gyermekei teljes elszigeteltségben nőhettek fel. Amikor Katniss büntetését feloldották és ismét utazhattak, azt a legszigorúbb biztonsági intézkedések mellett tették. Teljes városokat figyeltek meg, amikor csak keresztülmentek rajta vonattal.
Jasper olyan megértően vigyorog, mintha nem arról akarnám tájékoztatni, hogy jegyese magára hagyja az oltár előtt.
- Nem örült volna neki, ha tudta volna.
Elmosolyodok, mert Jaspernek a leghatározottabban igaza van.
- Azt hiszem, végül rájött, milyen védett, boldog mennyország volt az ő gyerekkora, Jasper. Hogy egy egész világ van a 12. körzeten kívül, de ő csak néhány helyen járhatott. És most készen áll, hogy megnézze...
Mély levegőt veszek. Soha nem vittem még be halálos ütést, de ez olyan, mintha az lenne.
- ... de ezt most egyedül kell végigcsinálnia. - Mélyet lélegzek, várakozó csönd van.

Komor szomorúság, összetört szív könnyei vagy még inkább vad düh helyett nevetés fogad és a centrifugális erő, amely belekap nehéz loknijaimba, mikor a fiatalember felkap és körbefordul velem.
- M-m-mi? - próbálom visszafogni, nehogy elhányjam magam, amint a világ körbefordul velem.
Amilyen gyorsan Jasper felkapott, hirtelen ledob, majd kirohan a pékségből.
Utánarobogok, de már csak azt látom, hogy felrohan a Győztesek Faluja dombjára, amilyen gyorsan csak tud, kapkodja hosszú lábait, miközben nyakkendője lobog a válla felett. Anélkül, hogy tudnám, miért, követem, lerúgom a magassarkúmat, hogy korom ellenére is utánaszaladhassak.
Ennyit az illemről.
- Mi az ördög folyik itt, Trinket? - ordítja Johanna.
Visszanézek a vállam felett, hogy lássam, amint ő és Gale, illetve Katniss és Peeta is üldözni kezdenek. Mivel ők kicsit fiatalabbak, valószínűleg még Peeta rossz lába ellenére is másodperceken belül megelőznek. A tömeg többi része nem sokkal lemaradva követi őket.
Miközben fut, Fletcher Mellark énekelni kezd egy nevetséges dalt a szökött menyasszonyokról, amit lehet, hogy csak ő talált ki menet közben. Lindy Alberts, a koszorúslány ránevet, Fletcher pedig úgy kacsint rá vissza, mint egy gazember. Alder Hawthorne és Nick Odair mintha versenyeznének egymással, az előbbi sokkal inkább gyerekként viselkedik, mint valaha láttam, annak ellenére, hogy betöltötte a harmincat. A semmiből kerül elő és előz meg mindenkit Juniper Hawthorne. Kis erőfeszítéssel utoléri ikertestvérét. Egymásra néznek, miközben hosszú, őzike léptekkel szaladnak. Képesek szavak nélkül is megérteni egymást. Aztán Juniper lelassít, amikor Jasper gyorsítani kezd.
Amikor Jasper odaér a Mellark házhoz, felkapaszkodik a régi kerítésen és olyan könnyedén mászik fel a házba, mintha valami létrán mászna. Felmászik a tetőre, majd az oromzatra, aztán megragadja a réz szélkakast, és annyira kinyújtózik, amennyire csak tud, függetlenül attól, ez mennyire veszélyes. Végül úgy tűnik, megtalálja, amit keres és leereszti a kezét.

- Hope! - üvölti a vőlegény, vigyorog, mint egy mániákus. Az egész tömeg teljes csöndben marad, mindenki a másikra és a vőlegény illetve a menyasszony szüleire néz válaszra várva, amelyre nyilván nem kerül sor.
- Szeretlek, te lány! - a fiatalember hangja visszhangzik a hegyeken át. - Mi ez az egész világgá menős cucc? Ez nem változtat ám semmit a dolgon! Egyedül akarsz világot látni? Rendben, kapsz három hónap előnyt. - A tömeg zavartan morajlik. Határozottan ez a leggroteszkebb esküvő, amin valaha részt vettem. Plutarch az egész jobb karját adná, hogy felvehesse.
- De jobb lenne, ha okosabb volnál, holdsugár, ha távol akarsz tőlem maradni, mert nincs a világon semmi, ami megállíthatna, ha egyszer elkezdelek keresni. - Jasper haja lobog a szélben, ő pedig őrültnek, vadnak, szenvedélyesnek és szerelmesnek látszik. Mintha ahelyett, hogy megnősült volna, erre vágyott volna leginkább, hogy a menyasszonya világgá szaladjon. Világgá szaladjon, hogy Jasper ismét rátalálhasson.

Mindenki a dombtetőre gyűlik, lefelé néznek. Lent a sínek mentén egy fehér ruhás alak látszódik, amely kapkodja a lábait. Hope olyan gyorsan fut, ahogy csak bír, hogy felkapaszkodhasson az utolsó vasúti kocsiba, miközben az már elindult kifelé az állomásról. Egy pillanatra úgy hiszem, nem fog neki sikerülni, de aztán eléri a korlátot és felhúzza magát a kocsiba. A tömeg felsóhajt megkönnyebbülésében, ám reakciójuk semmi a háztetőn álló ifjúéhoz képest.
- Láttátok őt? Nézzétek meg azt a lányt! - kiáltja Jasper vidáman. - Egy nap majd elveszem feleségül. Hallasz engem, Hope Mellark? - kiáltja olyan hangosan, ahogy csak kifér a torkán, az erdő visszhangzik elragadtatott, nevetséges örömétől. - Egyszer elveszlek majd feleségül.

Hope kihajol a kocsiból, győzedelmesen lengeti a fátylát, és szinte biztos vagyok benne, hogy hallom, amint vissza válaszol.
- Ahhoz előbb el kell kapnod, Jasper Hawthorne!

Szívem mélyén Haymitch emléke felnevet, szinte a lábujjaimig érzem.
Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: vasárnaponként

https://www.fanfiction.net/s/8176046/11/The-Grandmentor

1 megjegyzés:

  1. Jajjj <3 <3 <3 <3 <3 <3 <3 <3 <3 <3 <3 <3 <3 <3 (': (': Hogy ez mennyire gyönyörű epilógus lett Effivel! <3 Nagyon szépen köszönjük ezt a csodás fejezetet Haymitch-el, nekem ez lett a kedvencem. (Pedig az hittem Peetás a kedvencem,de nem. (: )

    VálaszTörlés