A nagymentor - 9. fejezet: Tíz, 1. rész

A gyereknevelés viszontagságai mindannyiunk kedvenc alkoholistájának szemszögéből. A 12. körzet hamvai sorozat befejező kötete. 

- Miért nem veszed feleségül Effie-t? - kérdezi, fején büdös, égett hús és bőr. Szájából koromsötét feketeség árad. Kiforgatja alólam a lábaimat és magával húz a kibaszott fekete mélységbe.
Tudom, hogy ott vannak. Érzem őket, még ha látni nem is látom. Suttognak, nevetgélnek és zokognak. A levegő nehéz a vér szagától. Kezeim és lábaim nyirkosak miatta. Mindenen keresztül hallom Maysilee hörgő zokogását, amelyet halálakor hallatott. Tiszta szívemből ismerem ezt a hangot, hisz mindig hallom, akárhányszor a világ elcsendesedik.
Aztán a föld kicsúszik a lábam alól, ahol vagyok, elesek és egy hideg szobába zuhanok a Kapitóliumba. A börtöncella jellegtelen, de tényleg, mégis az egyetlen, amit kurvára nem fogok sohasem elfelejteni. A sarokban egy ázott halom, amely egykor egy nő lehetett, halott szemei rám merednek. A padló véres és mocskos. A falakon átlós irányú barázdák látszódnak, ahol a legtöbb vér folyt le.
A nő remegő kezein a körmök darabokra törtek.
- Effie? - nyögöm ki, mert ő az.
A nő felnéz, de Effie helyett őt látom.
Tansy-t.
Szája nyitva, mintha sikítani készülne, ám a levegő tele van csapkodó szárnyakkal, ahogy azok az átkozott madarak kiáramlanak a nő szájából és betöltik a teret. Leszállnak a bőrömre, csipkedni kezdenek, a torkomra támadnak. Elhessegetem őket, de nem mennek el. Nincs menekvés előlük. Mindenütt ott vannak. Nem kapok levegőt.
Maysilee ismét haldoklik, és valahol Effie sikít, de csak azokat a rémült, lángokkal teli szürke szemeket látom.
Arra ébredek, hogy testem összerándul, beverem a fejemet a padlóba, amitől másnaposságom csak milliószor rosszabb lesz. Napok óta itt alszok a nappaliban egy üveg fehérszesz társaságában. Mióta csak Hope Effie-ről kérdezett.


Szerintem óvatosan próbálta pedig. De egy tíz éves gyerek nem rendelkezik elég tudással ahhoz, hogy a lehető legügyesebben megtudakolja, hogy valaki miért csak az ágyát osztja meg egy nővel évtizedek óta, ahelyett, hogy gyűrűt húzna az ujjára.
Nem mintha a lány tudna a gyakorlati részletekről.
Mindezt Nicknek és Posynak köszönhetem, akik valamiféle hibrid tengerész kenyérpirítást rendeztek múlt hónap végén. Hope soha nem volt az a fajta gyerek, akit lázba hoz egy esküvő, ám amikor hét elején átmentem hozzájuk vacsorára, épp arról beszélgettek az anyjával, milyen párokat ismernek, azok hogyan ismerkedtek meg és mikor házasodtak össze. Talán kíváncsiságból, nem tudom. Valamilyen okból kifolyólag azonban ezen pörgött az agya, ezért aztán nyilvánvaló volt, hogy ahogy engem meglátott, magasabb fokozatra kapcsoltak azok a fogaskerekek.
Épp a vacsora közepén tartottunk, amikor összeszedte a bátorságát hogy megkérdezze, miközben egyik hajfonatát idegesen húzogatta, másik kezével pedig mindenféle mintázatokat rajzolt a krumplipüréjébe.
- H-haymitch? - kezdte.
- Igen? - kérdeztem vissza számban egy falat őzzel.
Hope rám nézett, majd le a vacsorájára, majd ismét rám, mielőtt robbantotta a bombát.
Annak ellenére, hogy tudtam, mi következik, már akkor fuldokolni kezdtem, amikor még csak a mondat közepén járt.
Miközben az anyja elég erősen megveregette a hátamat, hogy még élvezze is a helyzetet, Fletcher így válaszolt:
- Mert Haymitch-nek van esze. Tudja, hogy a lányok buták.
Bár úgy néz ki, mint apja egy sötétebb, szürke szemű klónja, ez a kölyök nem is hasonlíthatna kevésbé apjára, ha a gyengébbik nemről van szó. Fletcher Mellark szemében ugyanis a lányok átkozott dögvésszel azonosak, és csak azért nem kell eltűnniük a föld színéről, mert történetesen az ő anyja is közéjük tartozik. Már öt évesen halálosan biztos volt benne, hogy ő aztán az életben nem lesz szerelmes. Mindig is az a fajta gyerek volt, aki még csak tudomást sem vett a lányok létezéséről.
Miközben egy pohár víz segítségével lenyeltem a falatot, néztem, amint a két gyerek veszekedni kezd.
- A lányok nem buták, Fletcher. Mi ugyanolyanok vagyunk, mint a fiúk. Nézd csak meg anyát! Kimegy az erdőbe és hoz ennivalót. Apa erre még csak nem is képes.
Peeta tiltakozásul egy szánalmas próbálkozást tett, miközben felesége vigyorogva nézett rá.
- Én csak túl békés természetű vagyok, hogy ártatlan teremtményeket öljek. - mondta magasztos felsőbbrendűség tudatában, amellyel mindkettőnket az őrületbe kerget. - Én alkotok, nem pusztítok.
- A mama azt mondja, túl hangos vagy - mondta Fletcher rukkola salátával teli szájjal.
Peeta megrázza a fejét.
- Akkor téged félreinformáltak. Szándékosan vagyok hangos. Nem akarom, hogy az állatok úgy érezzék, mintha hagynám, hogy ők győzzenek.
Katniss a szemét forgatta.
- Te sem vagy elég csendben, amikor vadászunk, Fletcher. - mérgelődött Hope. - Én vagyok a leghalkabb, még anya is megmondta, pedig én aztán nem akarok megölni semmit.
- Ja - horkant fel Fletcher - mert a virágok nem halnak meg?!
- Csak arra használom őket, hogy meggyógyítsam az állatokat! - sziszegte Hope. - A nagyi megmutatta, hogy kell.
- Ti, ketten, elég volt. - mondta Katniss, majd hozzátette. - Hope, edd meg a húst.
Ekkor súlyos csönd telepedett az asztal köré, Peeta pedig könyörögve nézett Katnissre, mintha valami rossz dolog volna készülőben.
- Nem. - válaszolta Hope. A kislány próbált határozottnak tűnni, ám hangjának enyhe remegése mindannyiunknak elárulta, milyen rohadtul ideges is volt.
Katniss lassan letette a villáját.
- Ne, haragudj, mit mondtál? - kérdezte, majd félig oldalra döntötte a fejét.

Ez már régóta érett. A nappalim már egy jó ideje tele van zsúfolva mókusok, rókák, sőt néhány egér ketrecével is, amelyeket Hope próbált és szerintem sikerült is neki meggyógyítania. A macskája pár hónapja fialt, ő azonban nem engedte, hogy szülei akár csak egyet is elajándékozzanak anélkül, hogy ő megbizonyosodna róla, hogy jó helyre kerülnek. Aztán ragaszkodott hozzá, hogy nagymamája ideutazzon és valamiféle műtétet végrehajtson a cicáin, nehogy még több nemkívánatos kiscica szülessen a körzetben.
- Mostantól vegetáriánus vagyok. - mondta, miközben egyszerre látszott rémültnek és magára büszkének. - Nem eszek meg semmit, aminek arca van.
Amíg beszélt, Fletcher átnyúlt a tányérjába és rajzolt egy mosolyt a villájával Hope krumplipüréjébe.
- Gondolom, akkor már ezt sem eszed meg. - kuncogott.
Hope nem reagált, túlságosan tartott anyja válaszától, semmint hogy leálljon vitázni az öccsével.
- Te most azt mondod, hogy nem fogod megenni az ennivalót, az egészséges ételt, amiért az egész napot az erdőben töltöttem, hogy hazahozhassam nektek, csak mert állatból van? - kérdezte Katniss sötéten. Peeta átnyúlt az asztalon, megszorította Katniss kezét, én azonban tudtam, hogy csak egy esélyem van helyrehozni a dolgokat.
- Nem kérdeztél valamit, bogárkám? - váltottam témát, ami miatt Katniss bosszúsan, Peeta meglepetten, a lányuk pedig hálásan nézett rám.
- Óóó. Öööö, én... - kezdte félszegen. Korábbi reakcióm átkozottul nyilvánvalóvá tette számára, hogy nem voltam túl lelkes, hogy válaszoljak, és immáron határozottan abban a korban volt, amikor ezt tudomásul is vette. - Csak azt kérdeztem, tudod, hogy Ti Effie-vel nem akartok-e összeházasodni.
- Na, látod, az rohadtul kizárt. - mondtam, miközben újabb adag szarvast vettem a számba, és elkeseredetten vágytam valami piára. Peeta felnyögött a stílusom hallatán, de már megtanulta, hogy ha megkér, hogy hagyjam abba, akkor inkább hazamegyek.
- Miért nem? - kíváncsiskodott Fletcher. - Még azt is láttam, hogy csókolóztatok. - tette hozzá fintorogva - és...
Peeta félbeszakította.
- Fletcher, ilyesmit nem illik megkérdezni mástól. Neked sem illett volna, Hope. A másik ember magánélete soha nem tartozik rátok.
- Soha. - tette hozzá Katniss olyan hangnemben, amivel a gyerekek nem mertek vitatkozni.

Este később, miután végighallgattam Katniss és Hope vitáját a húsevésről, majd miután letették a gyerekeket, Peeta vicceit az ártatlan állatok legyilkolásáról, végül kiültem a tornácomra és dobáltam egy kevés kaját a libáimnak. Egyike volt azon éjszakáknak, a rossz éjszakáknak és csak néztem, ahogy a libák marakodnak az ételen. Néha jó nézni, hogy oldják meg a helyzetet. Nem mindig az erős győz, és érdekes dolog látni, mikor melyik kerül ki győztesen a csatából. Épp elraktározni készültem az információt, hogy felhasználjam a következő Viadalon, mielőtt leállítottam magam. Hisz többé már nincs Viadal.
Egy italra vágytam. És nem sörre. Valami erőset akartam, amitől könnyebben felejthetnék.
Hope egyre idősebb lett. Láttam a járásán, a tartásán, hogy kezdte észrevenni, hogy az emberek hogyan viszonyulnak egymáshoz. Kezdett rájönni a velem kapcsolatos dolgokra is. Elért abba az életkorba, amit a legjobban gyűlölök, abba a korba, amikor a gyerekek lassan kezdtek rájönni, valójában mit is jelent az Aratás. Számukra, a családjaik és a barátaik számára. És hogy ennek a részeges öregembernek mi köze is volt az egészhez.
Ebben a korban kezdtek megbámulni a gyerekek. Már születésüktől kerültem a gyerekeket, de ekkortól kezdve okot is adtak rá. Hátamban éreztem a tekintetüket, ahogy keresztülmentem az iskolaudvaron a Zughoz vezető utam során. Kővel tömött hógolyóval dobáltak hátba télen. Tavasszal és ősszel sárral. Rohadt almával nyáron.
Néha még ahhoz is túl részeg voltam, hogy feltűnjön. De van egy seb a fejem hátulján, ahol soha nem fog már kinőni a hajam, amelyet akkor szereztem, amikor a hentes fia eszméletlenre vert.
Aztán, amikor Hope betöltötte a tizedik életévét, egyre több vádló kérdést tett fel. Először nem is tűntek vádlónak, inkább csak kíváncsinak. De minél többet gondolkodtam rajta, rájöttem, hogy minden darab a helyére került a kirakósban.
Tíz év. Az az életkor, amikor rájönnek, hogy nem egy egyszerű, hitvány alkoholista vagy, hanem olyan hitvány alkoholista, aki megbántja a hozzá közel állókat.

Akkor mi az ördögért nem vettem feleségül Effie-t?
Évek óta lefekszünk egymással. Nekem jó így, őt pedig sosem kérdeztem. Nem mintha nem érdekelne, túlságosan is érdekel. De ott vagyunk egymásnak. Effie megnevettet. Nos, ha felhúzom, engem az is megnevettet, de akkor is. Ő volt az egyetlen, Beetee-n és a Babaarcún kívül, akinek legalább halvány fogalma volt arról, milyen érzés vágóhídra vezetni gyerekeket. Gyerekeket, amiért keményen meg kellett dolgoznod, hogy utáljad őket (még ha erről ők soha nem is tudtak), különben az életed minden egyes perce olyan volna, mint a halál.
Millió oka van, hogy a házasság miért nem volt soha a pakliban. Én tök kényelmesen eléldegéltem magamban, a saját szabályaim szerint, úgy jöttem, mentem, ahogy nekem jól esett. Soha nem kellett aggódom, hogy bárki piszkálna azért, mert nem vagyok otthon, vagy hogy túl részeg vagyok. Akkor aludtam, amikor akartam, ott, ahol akartam. Soha nem bántam, ha az egész éjszakát ébren töltöttem. Nem kellett egészségesen ennem vagy egyáltalán ennem, ha nem akartam.
Nem kellett tettetnem, hogy jól vagyok.
Pedig Effie hagyta, hogy ilyen szarul éljek. És még akkor is így tett, amikor hosszabb időt töltött el itt. Minden okoskodása ellenére békén hagyott.
De volt valami, ami megkülönböztette őt tőlem. Megkülönböztette Beetee-től és Johannától. Katnisstől és Peetától. Megkülönböztette gyakorlatilag mindenkitől.
Ő fizetést kapott azért, amiért a vágóhídra terelte a gyerekeket. Ő önként jelentkezett, hogy megismerhesse őket, aztán végignézze, amint meghalnak.
- Hát, kis bogaram - mondtam, miközben a kavicsokat rugdostam a libákhoz - ezért nem fogom őt elvenni sohasem.
Aztán bementem a városba, bekopogtam az általam ismert leghírhedtebb seggfej hátsó ajtaján, aztán egy nagy adag fehérszesszel a kezemben tértem haza.
Az elmúlt két napból nem is nagyon emlékszem semmire a rémálmokon kívül.
Ez a kurvára legszarabb része. A rémálmok az ember legrosszabb emlékeit elevenítik fel.

Nagyjából egy órával később sikerül felkászálódnom a földről és bevánszorgok a konyhába. Évek óta nem rúgtam ki ennyire a hámból. Azt hiszem, ötvenkilenc éves koromban sokkal könnyebben viseltem, mint most, hatvanhat évesen. Azt hiszem, most két napig ihattam folyamatosan, de nem vagyok benne biztos. Amikor azonban beérek a konyhába, látom, hogy ott van három tányér, mindegyiken reggeli a bomlás különböző állapotában és egy cetli, Peeta kézírásával.
El sem olvasom, csak felkapom az egyik szelet pirítóst, amikor kicsapódik a hátsó ajtó.
- Ezzel azonnal fel kell hagynia - köpi a szó szoros értelmében Hawthorne, az arcomba. - Mint a barátja és a gyógyszerésze, azt mondom, ezt abba kell hagynia.
- Ki a fene mondta, hogy a barátom vagy? - kapaszkodom meg a szék támlájában, amikor a pirítós szeretne újra napvilágot látni. - Vagy akár a gyógyszerészem. Az egész rohadt életben, jó, ha egyszer adtál gyógyszert.
Válasz helyett keresztülviharzik a konyhán és behúz egyet az arcom közepébe.
Túl részeg és öreg vagyok már, hogy megállítsam, úgyhogy hátraesek a padlóra és az államat markolászom.
- Haymitch Abernathy, az sem érdekel, ha a halálos ellenségem, de túl sok ember van, akikről gondoskodok, akik fontosak számomra, hogy egyszerűen csak hagyjam, hogy halálra igya magát. - ordítja, miközben összeszedi a konyhában szétszórt félig üres fehérszeszes üvegeket és olyan erővel vágja be azokat a mosogatóba, hogy széttörnek.
Szenvedve próbálok feltápászkodni a padlóról, csillagokat látok. Nem volt egy kemény ütés, Vick mégis a hideg víz alá tartja az öklét, amikor rávetem magamat. Ő azonban túl gyors, elhúzódik a kezem elől, kibújik a hónom alatt, ám elcsúszik a földre kifolyt vízben, seggre esik, majd a művelet közben alólam is kirúgja a lábaimat. Hatalmasat esek az oldalamra, kipréselődik a levegő a tüdőmből.
- Csak így tovább Hawthorne - üvöltöm a képébe. - üss csak ki egy félkómás öregembert. Igazán nemes cselekedet a részedről.
Vick azonban nem áll fel csak mered rám.
- Mondja a vén mániákus, aki megríkatja a kislányt, akit állítása szerint szeret. - néz rám Vick mélységes megvetéssel.
- Mi a fenéről beszélsz? - kapkodok levegőért, próbálok elhúzódni tőle, miközben Vick is távolodik.
- Lövésem sincs, Peeta miért hoz még mindig enni magának.
- Vick - A hangomból kiszűrődő remegés hallatán úgy érzem, hülyét csinálok magamból, de lehet, hogy lemaradtam valami fontosról, mert tényleg kurvára szarul érzem magam. - Mi az ördögöt csináltam? - A rettegés feltörni készül a torkomon, azzal fenyeget, hogy megfojt. Érzem, hogy a vérem a fejembe száll. Belefulladok. Belefulladok a rettegésbe.
- Talán elkerülte a figyelmét, de a háza tele van Hope állataival. Tivornyájának első napján a kislány átjött és megpróbálta megetetni őket, de maga ráordított, hogy tűnjön el innen, mielőtt elcsúszott volna egy tócsában, amely, mint utólag rájöttem a saját hányása volt.
Megrázom a fejem. A kezem remegni kezd, aminek tudom, semmi köze a piához.
Egy utolsó lökéssel Vick kiszabadítja magát és feláll, undorra a szemében néz le rám.
- Az egész család a fájdalom, a döbbenet és a csalódás különböző fázisait éli át, Haymitch. Bármilyen démonnal is küzd, le kell győznie. Nem veszem jó néven, ha bárki fájdalmat okoz a barátaimnak.
Érzem, hogy az egész ház megremeg, amikor Vick becsapja az ajtót.
Visszatántorgok a nappaliba, de csak porcsíkokat látok ott, ahol korábban a ketrecek álltak.
- A kurva életbe.

Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: vasárnaponként