A nagymentor - 9. fejezet: Tíz, 2. rész

A gyereknevelés viszontagságai mindannyiunk kedvenc alkoholistájának szemszögéből. A 12. körzet hamvai sorozat befejező kötete. 

- Hallom, új kísérőt kaptál. - mondja Chaff, aki az elnöki rezidencia erkélyén talál rám. Idén az ő lány Kiválasztottja győzött. Évek óta először sikerült letennie valamit a Tizenegyedik körzetnek az asztalra.
És egyem a lelkét, szegény ronda, mint a bűn. Az egyik szeme teljesen megsérült és még a Kapitóliumban sem tudják helyrehozni anélkül, hogy meg ne vakítanák. Látszik, hogy ezúttal van mit ünnepelni.
Valahogy Chaff-nak sikerült meggyőznie a szervezőket, hadd csatlakozzam a Körútra.
Találkoznom kell az új kísérővel. A következő gerinctelen idiótával, amely majd pokollá teszi az életem.
- Jaja - húzom le azt a nevetségesen finom pohárnyi kapitóliumi likőrt, amelyet Chaff a kezembe nyomott. - Nem mondok köszönetet, amiért az elragadó Silas eggyel feljebb lépett a ranglétrán.
Chaff megrázza a fejét, megvonja a vállát és felnevet.
- Nem fog neked hiányozni.
Én is nevetek, mert tudom, hogy igaza van. 
- Most majd meg kell tanulnom, hogyan bánjak egy csillogó szemű rajongólánnyal vagy ami még rosszabb, valami tekintélyre vágyó ribanccal.
- Honnan tudod, hogy nő lesz?
- Mondták a nevét, ami még az itt megszokotthoz képest is oltári baromság. Essie Plinket vagy valami hasonló nevetséges szarság.
Részegen röhögünk, míg valaki félbe nem szakít minket.
- Valójában Effie Trinket az, Mr. Abernathy. 
Hátranézek a vállam mögött és meglátom őt. Nagyjából tizenöt évesnek látszik, rózsaszín fürtjei és szintén rózsaszín hatalmas szempillái nagyjából ötszörös nagyságúra emelik ki a szemét, mint amekkorák valójában.
- Neked egyáltalán szabad itt lenned? - emelem fel vékony falú kristálypoharamat és azon át nézek rá.
Chaff hahotázik, a nő összevonja a szemöldökét.
- Látom, a Tizenkettedik körzetben nem éppen a legkifogástalanabb az emberek modora. - puffog. - Vagy a szaga.
- Haymitch, ez egy igazi kis méregzsák, jobb, ha vigyázol magadra! - mondja Chaff két röhögőgörcs között.
- Nos, úgy nézel ki, mint egy rajongó lány, de valójában igazi karrierista kis picsa vagy, ugye, hercegnőm? - gúnyolódok.
- Én, Mr. Abernathy, szánalmas körzetének a kísérője vagyok, amit már több, mint egy évtizede nem segít megfelelően. Ha egykor csodáltam is önt, az már rég elmúlt, erről biztosíthatom.
Ezzel megfordul és lesétál az erkélyről, szoknyája lebeg körülötte, ahogy lépked.
- Azt kell, hogy mondjam, ez jól sikerült - vigyorog Chaff.

- Haymitch! - verdesi Vick az arcomat, de alig érzek valamit. - Haymitch! Meg kell mondania, hol vagyunk!
Megmondom neki, hogy hagyjon kurvára békén, de nem igazán érthetőek a szavaim, ahogy kimondom azokat. Kibaszottul fáj a fejem, mindjárt megöl, úgyhogy inkább becsukom a szememet.



Meghaltak.
Persze mindig meghalnak, de sosem jutott még egyikük sem olyan sokáig, mint ezúttal, így még rosszabb a dolog. Kilencedikként és tizedikként, de mindketten összeesnek az Aréna két végén. A lány szomjan hal. A fiút, bármilyen átkozottul kicsi is az esélye, egy fertőzött szúnyog csípi meg. A lányt megmenthettem volna, ha legalább egy kevés pénzem lett volna, hogy küldjek neki vizet. Legalább nem lett volna gyötrelmes a halála.
De nem volt egyetlen kibaszott támogatójuk sem. Egyiküknek sem.
Nem, amíg a Negyedik körzetből érkezett kölyök ott volt, aki csak felvillantotta a mosolyát és mindet legyilkolta azzal az átkozott szigonnyal.
Szegény kislány csak vizet szeretett volna.
Visszabotorkálok a lakosztályomba, valami alkoholt keresek, bármit, amitől elmúlik ez az egész, amikor meghallom.
Apró szipogás, majd óriási trombitálás hallatszik a tetőlakosztályból.
Effi egy kis fészket készített magának párnákból a kanapé és az asztal közé. Rózsaszín parókája rendetlenül hever az asztalon, hosszú, barna haja kusza csomókban hullik az arcába. 
És bömböl, mint egy csecsemő.
- De hát megnyerte, hercegnő! - mondom leereszkedő izgalommal. - Ezek biztosan az öröm könnyei, hisz itt a Kapitóliumban mindenki imádja Finnick Odairt!
Effie kifújja az orrát, és azt mondja, menjek a pokolba.
Nem teszek így, látom, hogy összecsukott öklei mögül leskelődik, miközben sír.
Majd túljut rajta.

Hawthorne valamit a számba erőltet, amit le kell nyelnem. Nem tudom, mi a fenét művel, de rémültek a szemei.

- Haymitch, meg kell próbálnod! - Mondja, mielőtt feltesz a hazafelé tartó vonatra. - Csak egy év, próbáld meg!
Miután először rajtakaptam, hűvös lett, kemény, minden ostobasága ellenére. Teljesen megőrjíti a gyerekeket az etikettel, jómodorral meg minden. Ami engem illet, tanulok belőle és részeg maradok. A kölykök csak bámulnak egymásra és rám is, apró kiskutya szemeikkel és Effie is csak meredten néz. De nem tudom megmenteni őket, és Effie sem, ezt pedig mindketten pontosan tudjuk.
A gyerekek szemében ő csak egy komolytalan munkafelügyelő, aki megtanítja őket késsel, villával enni, eléri, hogy azt mondják, "kérem" és "köszönöm", és hogy mosolyogjanak, elárasztja őket várakozással, amikor mindketten tudják, hogy meg fognak halni. Effie meg minden apróságon fennakad. Hogy nézzenek ki jól. Látszódjanak boldognak. Aztán lemészárolják majd őket.
Amikor azonban elalszok az étkezőkocsiban, mindig úgy ébredek, hogy be vagyok takarva. És biztos nem egy átkozott Avox takar be. Betörtem az orrát annak, amelyik legutóbb a közelembe merészkedett, amikor aludtam. Effie az egyetlen, aki a közelembe mer jönni, amikor ki vagyok ütve. 
Soha nem látom, miután ilyesmi történik. Persze túl részeg vagyok, hogy beszéljek. Idén gyorsan, könnyen meghal a lány, akit még a Bőségszarunál fejbe vágnak és a fiú is, akinek pedig másfél nappal később elvágják a torkát. De még a 12. körzetnek is a legaljáról származtak. Az Aréna minden bizonnyal egy kibaszott paradicsom volt számukra.
Effie azonban ki van akadva, mintha haláluk kínos volna számára.
Megkérdezem, mit számít, ha megpróbálom, de nem ad választ.
Aztán soha többé nem említi.
Szerencsére taszítjuk egymást.

- Mi az, Vick? - kérdezi Peeta fáradtan. - Bármi is az, várhat.
- Nem, Peeta, nem várhat. - mondja.
Basszus, úgy érzem, széthasad a fejem.

Effie-t bárkocsiban találom összegömbölyödve, részegen, mint a gödény, parókája félig lecsúszott, sminkje elkenődött. Az elmúlt tíz évben most először látom, hogy a Kiválasztottak miatt sír. Most először az első éve óta.
- Ez nem helyes. - vinnyogja. - Nem mehetnek vissza. Haymitch, nem mehetnek, miért teszik mégis?
- A pokolba, hercegnőm, úgysem fognak nyerni soha.
A kocsi túlvégébe dob egy poharat, amely eltörik. 
- Ennek nem így kellene lennie! - zokog. - Valakinek, aki keményen dolgozik és őszintén hisz a győzelemben, annak győznie kell. Valakinek, aki elbűvölő, bátor és nemes. Aki a remény jelképe lehetne Panemben. 
- Te most kibaszottul viccelsz velem. - horkanok fel.
- Valakinek, aki olyan, mint te! - gügyögi. - Kislánykoromban láttam, amikor győztél. Megérdemelted. Minden megtakarításomat a támogatásodra küldtem a malacperselyemből.
Egy székre roskadok és ezt mormolom:
- Meg kellett volna őrizned azt a pénzt, hercegnőm. Venni belőle valami szépet.
- Mindenki azt hiszi, hogy a dicsőségért csinálom. - mondja összemosódó szavakkal, egyik kezével vadul gesztikulálva, a másikkal a szemét dörzsölgetve. Eddigre annyira elmosódik a sminkje, hogy már a haja vonalánál tart. - De elköltözhettem volna a Negyedik körzetbe. Felajánlottak ott egy munkát. De nem akartam odamenni. Nem akartam magukra hagyni ezeket a gyerekeket.

- Mi az? - kérdezi Katniss dühösen, de már nem emlékszem, miért dühös. - Peeta? - kérdezi, hangjába rémület költözik.
- Aggódom, hogy Haymitch agyvérzést kapott. - mondja a nagyokos. - Sürgősen orvosi ellátásra van szüksége.
Szart se tud.

- Fogd be a szád, hercegnőm! - vicsorgok rá, miközben nekinyomom a hátát a falnak.
Aztán úgy csókolom, mintha vége lenne ennek a kibaszott világnak, ami gyakorlatilag így is van. Csókja íze keserűbb, mint a kávé, mint a keserű csokoládé, ahelyett, hogy vattacukor íze lenne, ahogy az ember várja. És keményen visszacsókol, addig harapja az alsó ajkamat, míg mindketten meg nem érezzük a vér ízét.
A dohányzóasztalra dobom, és tudom, hogy valószínűleg vannak a helyiségben kamerák, így valószínűleg látnak minket. Ám Effie ragaszkodik hozzá, hogy tud a lázadásról, és egyszerűen nem hagy békén, pedig már csak két nap van a Mészárlásig. Nem akarom azzal vesztegetni az időmet, hogy arról győzködjem, semmi szükség a részvételére, ahhoz már túl késő.
Így aztán megdugom.
Már évek óta kívánjuk egymást, és berozsdásodtam és lassú vagyok az alkohol miatt, mégis Effie hosszú, égető csíkokat mar a hátamba, miután letépte rólam az inget. Olyan ártatlanul dorombol és sikít, hogy annak ellenére, hogy számára fontos az illem és a viselkedés, minden ügyetlenségemért kárpótol. Nem próbál a kedvemre tenni. Mohó, de nem érdekel, mert én is az vagyok. Csak elveszünk és elveszünk a másiktól, míg az asztal rángatózni nem kezd alattunk és csikorgó hangokat ad ki, miközben a padlón csúszkál.
Utána ismét összeveszünk, és úgy kiabál velem, mint egy vadmacska, azt mondja, túlságosan megkedvelem ezeket a gyerekeket, és hogy ő ebbe belefáradt, és beszélnem kellene vele.
Ismét nemet mondok.
Aztán a zuhany alatt ismét a falnak döntöm.

A fejem nekiütődik valami keménynek, és hallom, amint Peeta káromkodni kezd.
- Fogd már erősen, Vick! Nem bírom egész úton tartani, de nem akarom, hogy beverje magát a talicskába.
Minden egyes döccenőt érzek, de azért nem nagyon, mintha a fejem egy takaróba lenne csavarva.
Hawthorne borzalmasan végzi a dolgát.

- Nem akartam, hogy ez legyen. - mondja Effie, mély kábulatban az altatósziruptól, amelyet a kávéjába csempésztem. - Azt hittem, a segítségetekre vagyok, Haymitch. Nem vettem észre, mit is teszünk valójában... egyszerűen csak mentek a dolgok a maguk útján és ez nem volt helyes... - feje lekókad, a mondatot már nem fejezi be.
- Aludj jól, hercegnőm.
Plutarch légpárnása a tetőn vesz fel.
Ki kell robbantanunk a lázadást. Nincs idő mindenféle idióta kísérőre és az ő frissen felfedezett nevetséges lelkiismeretére. Ő választotta ezt a munkát. Én nem. Most pedig ki akar szállni, mert a rendszer, amihez hozzászokott, Snow szeszélyeinek megfelelően változott. Mintha bármi is ebben a kibaszott országban nem lenne kitéve Snow szeszélyeinek.
De legalább így biztonságban lesz. Így, hogy nem tud semmiről.

Sírás. Valaki sír.
Fogalmam sincs, miért. De legalább már a fejem nem fáj.

Effie-t egy börtöncellában találom, vérben, mocsokban fürödve. Nem hagyja, hogy bárki hozzáérjen, csak összegömbölyödve fekszik a sarokban. Körmei vájta barázdákkal teli a fal. Katniss előkészítőcsapatának zöld bőrű tagja mesélte, hogy Snow börtönbe záratott embereket a Mészárlás után, akikről azt gondolta, szimpatizálnak a lázadással. Effie is így tett, mondta.
Most azonban úgy tűnik, Coin nem bízik egyetlen ilyen "lázadóban" sem, mert hagyja, hogy ott rohadjanak a börtönök mélyén.
Amikor Effie meglát, félig rémülten, félig hitetlenkedve néz rám, mintha nem is lennék valódi. Leguggolok, lassan elindulok felé. Ő hátrahúzódik, remeg.
- A fene egye meg hercegnő, mit tettek veled?

Emberek vannak körülöttem. Azt hiszem. Talán. De kibaszottul nem tudom. Hangokat hallok és formákat látok, de az agyam nem tudja, mi az ördög is az, ami körülöttem van. De itt vannak körülöttem és a ha formák lehetnek őrültek, akkor ezek azok.

A szobában vagyok és épp lerészegedni készülök, amikor Effie bejön. Még csak nem is kopog. Már úgy néz ki, mint régi önmaga, csak a szemei üresek.
Egy nap telt el azóta, hogy Katniss lelőtte Coint. Katnisst bezárták, én pedig rettegek, hogy mindazok után, ami történt, ettől fog majd végleg kikészülni. Amikor elvitték, Peetának rohama lett és kis híján megölte a Békeőrt, aki megérintette.
- Helló, Haymitch! - köszönt Effie sima, érzelemmentes hangon.
Felveszem a poharam, lehúzom a tartalmát egyszerre.
- Szia, Hercegnő. Élvezted a mai műsort?
Effie kivesz a táskájából egy üveget, precízen kiráz belőle a tenyerébe négy szem gyógyszert, majd víz nélkül lenyeli azokat. 
- Egyáltalán nem. - mondja változatlan hangon.
Teljesen lerészegedem, míg ő megnyugszik a gyógyszerektől, majd lefekszik mellém az ágyra és nem ér hozzám.
Együtt felejtünk.

A hátamon fekszem. Egy ágyban talán. Vagy legalábbis egy fél ágyban. Ez minden, amit érzek, tényleg.

Snow elnök rezidenciájának csarnokaiban sétálgatok, piát keresek és próbálok kitérni mindenki útjából. Általában Peeta társaságában üldögélek, de azt néha már nem bírom, úgyhogy inkább járkálok. A szépfiú is megjelenik néha ezekben a napokban. Elég kétségbeesettnek tűnik, én meg szart se tudok mondani neki, úgyhogy inkább elmegyek egy másik terembe és itt futok össze Effie-vel.
Nagyjából egy hete vonták meg tőle a gyógyszereit, ő pedig remeg és rázkódik a megvonási tünetek hatására. Tudom, mit érez.
- El fogsz menni. - motyogja. - Mindegy, mi történik holnap, haza fogsz menni.
- Úgy néz ki, hercegnőm.
Effie a falnak támaszkodva leguggol, sminkje négy naposnak tűnik.
- Érezd jól magad. - mondja udvariasan.

Valamit csinálnak azon az oldalamon, amit érzek, lenn a combomnál. Azt hiszem, szeretném őket megakadályozni, de nem jönnek ki szavak a számon. Nem sokban különbözik attól, mint amikor az előkészítő csapatom babrált velem, azt hiszem, de nem vagyok biztos benne, mert minden olyan, mintha le lenne némítva, ilyen erővel a golyóimat is kivághatnák.

Remegve ébredek. Elfogyott az összes piám, nincs semmim a következő ellátmányt szállító vonat érkezéséig. Azt pedig akár hónapokig is tarthat. Katniss szinte semmit nem eszik, csak amit Sae ad neki enni. Nem csinál semmit, én pedig nem tudom, hogy segíthetnék neki. Azt sem tudom, egyáltalán kell-e segítenem.
Itt van Thom és persze Sae, és még pár ember a Peremből. Néhányan közülük megpróbálnak szóba állni velem. Annak ellenére, hogy szinte mindenki meghalt a körzetben, megpróbálkoznak az újjáépítéssel.
Magányos vagyok. Hirtelen most, életemben először. A rettegés és a gyűlölet már olyan régóta voltak társaim, hogy nem is tudom, mihez kezdjek nélkülük. Jobban hiányoznak, mint a pia. De minden fáj.
Minden egyes dolog.
Napok óta nem alszom jól, most pedig éjszaka közepe van, de nem érdekel.
A végtelenségig csörög a telefon, mire Effie felveszi.
- Helló, hercegnőm. - krákogok.

- Minden rendben lesz kicsikém. - mondja Peeta lágyan. - Beszélhetsz hozzá. Az orvos azt mondta, lehet, hogy hall.
- Papa, meg fog gyógyulni? - suttogja Hope.
A szám, mintha vattával lenne tele, de úgy érzem, már így is eléggé kikészítettem ezt a kislányt.
- Igen, bogárkám. - nyögöm ki. - Meg fogok.
Peeta olyan erősen szorítja meg a kezemet, hogy majd összetörnek a csontjaim.

Nem igazán voltam kórházban saját viadalom óta, amikor össze kellett fércelni a beleimet. Azóta nem sokat javult a helyzet. Nincs pia. Nincs só. Semmi, ami örömet okozhatna egy agyvérzésen átesett embernek.
Valószínűleg már kisebb hasonlókat korábban is átéltem. Például amikor Thom farmján elájultam, az egy komolyabb eset volt. Magas vérnyomás. Éveken keresztül tartó önpusztító életmód. Alkohol. Az orvos azt mondja, már olyan régen magas a vérnyomásom, hogy az a csoda, hogy eddig nem haltam bele.
Tudtam én, hogy megvan az oka, amiért kerülöm az orvosokat.
Katniss és a kislánya legszívesebben egész nap velem maradnának, de nem engedem nekik. Senkinek nincs szüksége rá, hogy így lásson.
És hazudnék, ha azt állítanám, nem lengi be a légkört a bűntudat.
Szerencsére Vick Hawthorne szintén folyamatosan jelen van, és ő sokkal bűnösebbnek érzi magát, mint én.
Ha bármi is előidézte a rohamot, az a sokkhatás volt, amikor rájöttem, hogy mit tettem. A tudat, hogy olyan részeg voltam, hogy megríkattam Hope-ot, hogy elhajtottam a házamból...
Nos, ez képes lenne megölni engem.
Hawthorne persze azt hiszi, az okozta az agyvérzésemet, hogy leütött. De persze nem. Ha teljesen őszinte akarok lenni, nem az ő ütése volt a legkeményebb, amit életem során kaptam, és tizenhét éves koromban arra is volt példa, hogy egyszerre négyen támadtak rám. Így aztán Vick itt ül a kórházi ágyam mellett, még azután is, hogy Katnisst és Peetát elküldtem, beszél hozzám.
Én viszont elég jól tudom tettetni, hogy alszom.
Megígértettem velük, hogy nem mondják el Effie-nek. Egyáltalán nem tenne jót neki, ha tudná. Úgyse tud tenni semmi. Persze diétázhatok, meg minden. De ez nem jelent annyit, hogy teljesen "visszafordítsa hosszú évek helytelen életmódját", ahogy az orvosok mondják.
Így aztán fekszem az ágyban és hallgatom, és megpróbálom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy teljesen tönkretettem életemben azt az egyetlen dolgot, amiről elég biztosan tudtam, hogy szeretem.
Mert Effie, bármilyen legyen is, és ami köztünk van... Nos, az már inkább történelem. Nem akarom, hogy folyamatosan itt legyen és állandóan arra emlékeztessen, milyen bűnös is vagyok. És hogy ő milyen bűnös.
Nem érdemeljük meg, hogy boldogok legyünk.
De Hope más. Ő nem kell, hogy az enyém legyen, csak szeretem.

Amikor kiengednek a kórházból, Peeta támogat be a házba. Nem beszélünk sokat. Most az egyszer életében nem tudja, mit is mondjon. Talán meg van rémülve. Egyikük sem kezeli jól a változást, bár talán Katnissnek nehezebb. Ő a konyhában van, egy fazék pörköltet keverget. Olyan mogorva az arca, mintha a szája egy nagy fordított mosoly lenne. Az egész hely nagyon tiszta, ami Hazelle keze nyomát dicséri.
Hope-ot a hátsókertben találom. A libákat eteti. A libák kövérek és boldogok, látszik, hogy Hope azóta eteti őket, mióta bekerültem a kórházba. Amikor kinyitom az ajtót, idegesen rám mosolyog.
- Helló, bogárkám. - mondom. Minden csöndes és kínos.
Hope elindul felém az udvaron keresztül, a libája, amely még Hope kiskorában született, követi.
- Szia - mondja kicsit szélesebb mosollyal.
- Köszönöm, hogy gondoskodtál a libákról. - rántom meg a vállam. - Jó látni, hogy nem ették meg egymást a távollétemben.
Bólint, de félénk, mintha le akarná harapni valamiért a saját fejét.
- Nézd, kislány, én nagyon sajnálom. Még csak azt sem tudom, mi az ördögöt mondtam, de bármi is volt, elég biztos vagyok benne, hogy nem gondoltam komolyan.
Hope mély levegőt vesz, aztán megkérdezi.
- Miért iszol, Haymitch? Hallottam, amikor Anya és Apa erről beszélt az orvossal. Azt mondták, attól vagy beteg. Hogy ez meg fog... meg fog ölni téged. És amikor iszol, nem vagy boldog, hanem gonosz vagy. Én egyszerűen... - Hope rémülnek látszik, mint aki mindjárt elhányja magát vagy valami. - ... egyszerűen nem értem, miért csinálod.

Soha nem értették. Tíz évesen nem is csoda. Értik, mire kényszerítettek, hogy miért létezek, de azt nem, hogy mi mindent kell nekem elfelejteni. Minden olyan logikusnak tűnik, feketének és fehérnek, még a fájdalom jegyében is, egy tízéves számára.
- Ugyanazért, amiért nem házasodtam meg. - mondom. - A Viadal miatt.
Hope szemei kikerekednek. Tudom, hogy nem beszélnek róla sokat, és erre jó okuk is van, de ez az átkozott igazság.
- Nagyon rossz volt, Hope. Borzalmas. És bizonyos dolgok néha eszembe juttatják, milyen rossz is volt. És ez fáj. Az ivás segít felejteni. De a rohadt életbe, soha nem akartalak megríkatni! - Kinyújtom a kezem, megfogom Hope vállát. - Soha. Hallod? Soha többé nem akarom, hogy miattam sírjál. Sokkal jobb embereket érdemelsz magad köré.
Hope megrázza a fejét, átöleli a derekamat, belém kapaszkodik. Haja két copfban, de csak a közepéig van befonva, a többi sűrűn és göndören hullik ki a copfból. Ránézek. Nem tudom, mit kellene tennem azon kívül, hogy őszinte vagyok.
- Amikor Effie-ről kérdeztél, az egész eszembe jutott. És nem álltam készen, hogy emlékezzek rá.
- Sajnálom, én nem tudtam... - kezdi sokkal érettebben, mint bármely, vele egykorú gyermek tenné, de én hátrahúzódok és leguggolok mellé.
- Soha ne sajnáld, ha meg akarsz kérdezni tőlem valamit, bogárkám. Soha.
Hope bólint, kicsit zavartan néz.
- Jó.

Ezután egy darabog csöndben etetjük tovább a libákat.
- Akkor... visszahozod azokat az állatokat? - kérdezem, hangom mogorvább, mint szeretném.
- Anya és Apa nem igazán szeretik, hogy ott vannak a házban. - nevet, miközben fintorogva összehúzza az orrát. - Apa szerint nem elég tiszták, Anya szerint pedig jók lennének vacsorára.
- Nos, az én házam amúgy is egy disznóól, úgyhogy továbbra is örömmel látom őket.
Két liba verekedni kezd, mire Hope szétválasztja őket, nevet és szidja őket, mintha gyerekek lennének.
- Még mindig szeretnéd tudni, mi a helyzet Effie-vel és velem?
Hope beharapja az ajkát.
- Én csak azért kérdeztem, mert... nos, amikor az emberek összeházasodnak, akkor boldogok lesznek. És hogy mindenki összeházasodik, ha szerelmes. Ez olyan, mint valamiféle szabály vagy valami.
- Bogárkám, ha csak egy dolgot tanulsz meg tőlem, akkor ez legyen az.
Hope kérdőn néz rám, de bizakodóan, mintha mi sem történt volna. Mintha nem lettem volna részeg és nem ripakodtam volna rá, mintha még mindig valamiféle tiszteletre méltó ember lennék.
- Soha nem kell megtenned semmit, csak azért, mert a lelkiismereted azt diktálja. Ha bárki megpróbál rávenni valamire, amit nem érzel helyesnek, akkor...
Hope bólint, hogy lássam, figyel.
- Nos, kislány, akkor állj ki magadért vagy menekülj el.

Nem hiszem, hogy halvány fogalma is lenne arról, miről is beszélek...

Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: vasárnaponként