2017. június 18., vasárnap

A nagymentor - 10. fejezet: Tizenkettő

A gyereknevelés viszontagságai mindannyiunk kedvenc alkoholistájának szemszögéből. A 12. körzet hamvai sorozat befejező kötete.

- Fáj? - kérdezi halkan.
Mindig is fütyültem a veséimre. Már amikor a Viadal utáni években mindenki arról papolt, "mit teszek magammal", akkor is a májamat féltették a kapitóliumi orvosok. A májamat, és hogy a sok ivás tönkreteszi a bőröm színét. Azt féltették a legjobban. Még akkor is, amikor a májam tönkrement, a szívem került a középpontba.
Soha senki nem utalt arra, hogy az ivás milyen hatással lehet az ember veséjére. Néhány hónappal az agyvérzésem után egyszerűen leállt a működésük. Miután egy életen át gyötörtem őket, egyszerűen feladták. Nem hibáztatom őket.
Most egy gép végzi a munkájukat. Hawthorne egy légpárnással kiment Beetee-hez, együtt elkészítettek egy gépi pótvesét és attól jobb lett. Pedig még vesét is lehet növeszteni valami tartályokban, de valami okból kifolyólag az esetemben ez nem működik. Állítólag a féktelen alkoholizmusom tönkretette az örökítő anyagomat.
- Lényegében mutánst csinált magából - poénkodott Hawthorne, amikor magyarázta a helyzetet, majd amikor rájött, mit is mondott, inkább befogta a száját.
Erre semmi szükség nem volt. Ez volt a legviccesebb dolog, amit életében mondott.
Így aztán most ez a gép gondoskodik a vérem tisztításáról napi egy alkalommal, a gondoskodás többi részét pedig Ruth Everdeen végzi, aki visszaköltözött a 4. körzetből a 12.-be. Ruth Hazellel lakik. Senki nem mond semmit, de tudjuk, ez nem egy végleges megoldás. Ruth azt mondta, tartozik nekem, amikor felültem és megkérdeztem tőle, mi az ördögöt csinál a házamban. Úgy látszik, a kórház, ahol eddig dolgozott, már nélküle is teszi a dolgát, ő pedig nem az a típus, aki nem adja meg a tartozását.
Végülis elég sokáig élt a Peremben.
És azt hiszem, ott van nekem még Effie is, pedig elég rendszeresen megkérdezem tőle, mi az ördög haszna is van. A válasz, hogy "nagyon is sok" soha nem fog kicsúszni a számon, pedig naponta vagy harmincszor gondolom ezt. Lehet, hogy Ruth az, aki ráköt a gépre, aki vért vesz tőlem, meg ilyenek. Ezekkel a dolgokkal nagyon erősen próbálkozott Effie az első héten, de gyakorlatilag darabjaira hullott minden egyes alkalommal, ahányszor megtette.
Azt hiszem, a börtönre emlékeztette.
De Effie az, aki hoz nekem piát. Azt a kicsit legalábbis, amit a napi folyadékmennyiségem részeként fogyaszthatok. És persze minden mást is hoz, ami azt illeti.


Ma áthozta Hope-ot. Az elmúlt hónapokban egyre inkább nehezemre esik felkelni és kikelni az ágyból. Nagyjából egy hete volt Peeta születésnapja. A negyvenötödik. Bulit rendeztek, hatalmasat, egész nap talpon voltam. Az egy jó nap volt.
Valószínűleg az utolsó, ha őszinte akarok lenni. Mert azóta nem igazán vagyok képes felülni sem.
- Egészen jól érzem most magam, hogy itt vagy, bogaram. - Mondom Hope-nak, amikor felültet és párnákat tesz a derekam mögé, hogy kényelmesen üljek. Elég erős, főleg egy gyerekhez képest. Az apjára hasonlít, azt hiszem. A haja le van engedve, olyan, mintha egy hosszú, göndör vízesés lenne a hátán. Szemei nagyok, bár az arca még mindig kerek, mint gyerekkorában, de most már illik is hozzá. Bár év múlva pedig még szebb lesz.
Nagyon szép.
És nagyon mogorván néz rám.
- Az igazat mondd! - teszi csípőre a kezét. - A nagymamával nem tudunk segíteni, hogy jobban érezd magad, ha nem mondod meg, hogy mi a baj.
- Őszintén, kislány, semmi.
Hope kezébe veszi a kezemet. Finom keze van, de látszik a kosz a körmei alatt. Szorítása erős, magabiztos.
- Lassacskán felnősz, bogaram.
Nevetés hallatszik az ajtóból, Peeta dugja be a fejét.
- Ne mondja ezt neki. Én már mondtam, hogy még tíz évig nincs pasizás. Nem kell ötletet adni neki.
A kislány forgatni kezdi a szemeit.
- Apa, tizenkét éves vagyok. És nem akarok még fiút.
- De a barátnőidnek már lassan van. - közelít Peeta az ágyhoz. Cukormáz nyomait látom a karján és az ingén. Egy kicsi még az arcán is van. Biztosan együtt sütöttek vagy valami. Hope szeret virágokat tenni díszítésként a sütikre. - Azt mondtad anyának, hogy Lindynek már három barátja is volt. És ne hidd, hogy nem vettem észre, hogy az a kölyök hogy incselkedik veled, ha Hawthornék ideutaznak.
Annyira aggódik a kölyök miatt, hogy nevetni kezdek, ám félúton köhögés lesz belőle. Az átkozott tüdőmnek pedig semmi baja, csak azt hiszem, mindösszesen ennyi energiám van.

- Ki akar amúgy valakinek a fiúja lenni? - kérdezi Fletcher az ajtóból. - Nekem az nagyon uncsinak tűnik.
A kölyök berohan a szobába és felugrik az ágyra. A hátán egy tegez van, csizmája sáros. Kézfején apró alvadt vérfoltok láthatóak.
- Menj és mosakodj meg, öcskös. - mondom neki. - Tudod, hogy apádat felzaklatja az ilyen dolgok látványa.
- Ó, igaz, el is felejtettem! - ugrik le az ágyról és rohan ki a szobából.
Peeta követi Fletchert.
- Fletcher, lehet, hogy nem ártana zuhanyoznod sem. Izzadság és belsőség szagod van.
- De azt hittem, sütit sütünk! - kiabál neki vissza a fiú.
- Ha azt hiszed, hogy hagyom, hogy ilyen büdösen begyere a konyhámba, súlyos tévedésben vagy.

Hope erősen szorítja a kezemet. Feldúltnak tűnik.
- Aggódsz a fiúid miatt, bogárkám? - vigyorgok. A fejem egyre nehezebb, pedig még a kezemet is Hope tartja.
Hope felnevet kissé, megrázza a fejét, műmosolyt virít. Valami okból kifolyólag megpróbál bátor lenni, de nyilvánvaló, hogy valami miatt ideges.
- Valami böki a csőröd. - Próbálom elviccelni, de megint köhögésbe fullad a mondat. - Mondd csak el, miről van szó.
Olyan arcot vág, mintha citromba harapott volna.
- Én csak...
- Mi az?
Egy pillanatra csönd lesz. Öt szívdobbanásnyi időre. Hope a padlóra és a kezeinkre néz.
- Tudod, milyen nap van ma.
Gyereknap. Felvonulások. Beszédek. Emlékműveket avatnak fel. Mindenki keményen dolgozik, hogy enyhítse a lelkiismeret furdalását.
- Milyen volt? - suttogja.
- Melyik része? - kérdezem szaggatott nevetéssel. - Ülj le, ha tudni akarod. Nem tudok úgy beszélni, ha így fölém hajolsz.
Hope leül az ágy szélére. A földszintről Peeta, Fletcher és Ruth nevetése visszhangzik. Emlékeztetőül, hogy minden rendben van. Az a két ember, akiről azt gondoltam, elveszítette a nevetés képességét és az, akiről pedig azt hittem, sosem létezett ilyenje, dacoltak minden várakozásommal.
- Én... én nem tudom. - válaszolja halkan. - Csak... nem tudom, megkérdezhetem-e Anyát és Apát. Anyának még mindig rémálmai vannak, néha hallom. Apa pedig... tudom, többé már nem lesz olyan súlyos beteg, de azért még mindig vannak rohamai és... azt mondtad, sose sajnáljam, ha meg akarok kérdezni valamit, és azt gondoltam...
- Rossz volt, függetlenül attól, hol volt az ember. - sóhajtok fel. - Ha vesztettél, nyilvánvaló volt. Meghalsz. De ha nyertél... nos, az sem volt sokkal jobb.
- Nem a Viadalra gondoltam. - mondja. - Arról olvastam pár könyvet... és rájöttem, hogy nem akarok sokat agyalni rajta. Én még állatokat sem szeretek ölni. Ha pedig belegondolok, hogy gyerekek haltak meg, olyan szomorú leszek, hogy mozdulni sem bírok.
- Pontosan erről van szó. - zihálok. - Azt hihetnéd elmúlt, de sosem múlik el. Soha. Egyetlen percre sem. Vannak gyerekek, akik meghaltak, több tucat, és úgy érzed, a te hibád. Az az átkozott bűntudat csak halmozódik az emberben, amíg bele nem fulladsz. Mindenki ismer, mindenki, akivel találkozol, ettől pedig csak még rosszabb lesz. Arra emlékeztetnek, milyen szörnyű alak vagy, vagy hogy milyen borzalmas mindenki más. Mindenki a bűneidre emlékeztet. Életed végéig beleragadsz abba az átkozott Arénába.

Hatalmas, kövér könnycseppek gördülnek le Hope arcán és én okoztam őket.
De ő kérdezett, én pedig rég megesküdtem, hogy soha nem hazudok majd neki.
- Akkor Anya és Apa is így érez? - szipog.
Megvonom a vállam, de még ez is akkora energiámba kerül, hogy visszarogyok az ágyra.
- Őszintén szólva, nem t'om. Azt hiszem, anyukád és apukád sokat segítenek egymásnak.
- Tényleg mindenki láttán rosszul érzed magad? - kérdezi Hope szomorúan.
Beletelik egy percbe, mire végiggondolom a választ. Effie-t látván, persze, vele kapcsolatban is csak úgy árad a bűntudat. Hogyan segített a Viadalon, hogy nem tudtam megvédeni attól, hogy megkínozták a börtönben. Minden. Gale Hawthorne teljesen tönkrement amiatt a felkelés miatt, amelyet én segítettem kirobbantani és aminek eredményeképpen az egész családja tönkrement. A Körzetben mindenki elveszítette valakijét a bombázásokban. Figyelmeztethettem volna őket valahogyan vagy valami. Katniss és Peeta... nos, ez magától értetődik. Nem igazán tudok gondolni senkire, hogy az valamiképp fel ne zaklatna.
Kivéve egyvalakit...
- Mindenki láttán, kivéve téged, bogárkám. Te kivétel vagy.
Hope beharapja az ajkát.
- De Haymitch, nem a te hibád volt. Te mindent megtettél. Ezt mindenki tudja.
- De ez nem jelenti azt, hogy én nem így érzem. Egyébként pedig rengetegszer hibáztam. Ha nem lennék, anyukádnak és apukádnak semmi baja nem lenne.
- Nem - néz rám Hope, miközben patakzanak a könnyek a szeméből. - Azt hiszem, lehet, hogy meg is haltak volna.
- Ne kezdd már te is... - rázom meg a fejem.
- A... a suliban tanultuk.
Felemelem a kezem.
- Azért ne higgy el mindent, amit a suliban tanulsz.
- Ha tényleg te lennél az oka Apa rohamainak - mondja Hope nyugodtan - Anya nem állna szóba veled.
Ez pedig igaz. Hisz nem beszélt Gale-lel sem hosszú éveken át. De még most is olyan, mintha egy fal állna köztük. Katniss haragtartó. Képes örökre haragudni valakire. Mégis, amikor a Tizenharmadik Körzetben rájöttünk, hogy Peeta életben van, én voltam, akihez menekült. Bárcsak lenne energiám, hogy megmozduljak, elrejthetném az arcom vagy valami. Senkinek nem szabadna így látnia.
- Ne sírj, Haymitch. - szorítja meg Hope a kezemet. Szempillái még mindig nedvesek könnyeitől, de mosolyog.
A fene egye meg.

Kinyílik az ajtó és Effie viharzik be rajta.
- Haymitch, nem vagy szomjas vagy ... ? - kezdi, majd hirtelen elhallgat, amikor látja, hogy beszélgetünk Hope-pal. - Azt hiszem, valamit a földszinten felejtettem.
- Köszönöm, hercegnőm.
Hope odabújik mellém, fejét a vállamra hajtja.
Pár percen belül már alszik is. Én magam is kis híján elalszom, amikor hallom, hogy ismét nyílik az ajtó. Eltart egy darabig, mire rájövök, ki is az. Pislognom kell párat, hogy a szemeim megint hozzászokjanak a világossághoz. Késő délután van, a napfény beszűrődik az ablakon. Ruth az idő nagy részében nyitva tartja, azt mondja, szükségem van a levegőre.
- Szép lány lesz, tudod.
- Már most is szép. Az a fájdalomcsillapító cseszte el így a szemedet?
Effie nem válaszol, úgy tesz, mintha a takaróval matatna.
- Haldokolsz - mondja könyörtelenül.
Felhorkanok, de csöndben, nem akarom felébreszteni Hope-ot.
- Ja, te meg nézed. Számomra elég unalmasnak tűnik.
- Legalább hadd helyezzelek kényelembe. - mondja. - Jól érzed magad?
- Mikor hagyod már abba a kérdezősködést? Nem fáj semmim. Csak kibaszottul fáradt vagyok.
Effie felsóhajt, kisimítja a hajamat az arcomból. Ennyi. Hetek óta csak ennyit tesz. Húzza az elkerülhetetlent.
- Herc... - kezdem, de meggondolom magam. - Effie.
Effie rám néz, szemei kikerekednek. Hüvelykujjammal finoman megsimogatom csuklója bőrét, végigfutok a hegeken, amelyek börtönévei emlékét idézik. Legalább öt tucat különböző dolgot mondhatnék neki. De egyik sem tűnik elég nagynak vagy jónak. Így aztán kiválasztom azt, ami a leginkább a szívemen van.
- Köszönöm, hercegnőm.
Effie szemei megtelnek könnyel és kiviharzik a szobából.
Mellettem Hope felsóhajt. Amikor alszik, úgy néz ki, mint csecsemőkorában. Azt hiszem, legutóbb három éves korában aludt el az ölemben. Összenyálazta az egyetlen tiszta ingemet, amim volt. Felemelem a kezemet és ujjaim között forgatom egyik hajtincsét.

Kopognak az ajtón.
- Gyere be - kiáltok ki rekedten, remélve, hogy az illető hallja.
Ruth feje hajol be a nyíláson.
- Van néhány látogatója. - mondja halkan. - Igazából elég sok. Kisebb csoportokban küldöm be őket, hogy ne ébresszék fel Hope-ot.
Érezhető, hogy ez a nő évtizedeket töltött el kórházban. Tudja, mit tesz.

Vick Hawthorne és bögyös felesége lépnek be az ajtón. A nő ügyetlenül átölel, igyekszik nem felébreszteni Hope-ot, így azonban melleit az arcomba tolja. Hawthorne-ra vigyorgok, mire az megrázza a fejét, kezet rázunk, nagyon büszke magára és asszonykájára.
Egyszer az átkozott életben nem találja a szavakat. Csak megsimogatja a kislány haját és kisétál.

Posy és Hazelle érkeznek következőként, én pedig rájövök, hogy azért ez a nagy tülekedés, mert mindenki megpróbál elbúcsúzni tőlem.
Kivételesen semmi szarkasztikus nem jut az én eszembe sem.
Hazelle nem szól sokat, persze ő soha nem volt az a fecsegős típus. De azért a vállamra teszi a kezét és megszorítja azt. Posy szemében könnyek csillognak.
- Hol a férjed, csajszi? - kérdezem.
Könnyein át is elvigyorodik.
- Kinn lóg a haverjával.
- Jobb, ha rajta tartjátok a szemeteket azon a kettőn.
Posy copfja libben, ahogyan már fiatal korában is, majd a lány odahajol hozzám és ad egy puszit az arcomra.
- Ó, többször megoldottam már az unokaöcsémmel kapcsolatos problémákat, csak ne aggódjon.

Amin Hazelle távozik, Nick és Alder érkeznek. Nick odahajol Posyhoz és homlokon csókolja. Ez egy igazán romantikus gesztus, de Posy elhessegeti Nicket, és baleknek nevezi őt. Aztán egymásnak esnek, halkan suttognak, Alder pedig a szemeit forgatja.
- Sajnálatos, hogy haldoklik - nyújtja ki Alder a kezét, hogy megrázza az enyémet.
Nick idegesen felsóhajt, de én csak nevetek. Posy arcon csókolja, majd elhagyja a szobát.
- Én... nos... azt szeretném mondani ... - kezdi halkan Nick.
Most Alder sóhajt fel.
- Azt akarja mondani, hogy sajnálatos, hogy haldoklik, Haymitch.
- Hát ennyit a tapintatról - vonja meg a vállát Nick. - De igen, azt hiszem, tényleg ezt próbáltam megfogalmazni.
Megrázom a fejemet. - Aligha ez a legrosszabb dolog, ami valaha velem történt, srácok.
Nick még kényelmetlenebbül néz, Alder azonban hisztérikusan nevetni kezd.
- Furcsa dolgokat hoz ki a gyász az emberből. - mondja Nick, amint kiterelgeti barátját az ajtón.

Hope az oldalamhoz bújik. Azt hiszem, ennyi látogatóm volt délután. Úgy érzem, mint akinek kiszívták az erejét. Kimerültem. Szinte kihűltem. Ám az ajtó még egyszer kinyílik.
- Mi van vele? - kérdezi Peeta, amikor látja, hogy a lánya alszik.
- Csak alszik. Elég fura. Sosem szokott délután aludni.
Peeta leül az ágyra és felsóhajt.
- Nem aludt jól az utóbbi időben. Rémálmai vannak. Találtam egy könyvet a Viadalról a párnája alatt a minap.
Nem árulom el, mit kérdezett Hope az imént. Majd elmondja a szüleinek, ha jobban lesz és készen áll már rá.
- Mégsem hiszem, hogy a könyv miatt. - folytatja Peeta halkan. - Tudja, mi a helyzet magával. Úgy értem elég okos hozzá. Megérti. De... - Peeta hangja megremeg kissé. - Ez nem jelenti azt, hogy akarja is.
Erre nem lehet, mit mondani, úgyhogy nem is mondok semmit.

- Haymitch... én... ide hallgasson... - Peeta hangja nyers.
- Kölyök, most nehogy szentimentáliskodni kezdj!
Peeta megrázza a fejét.
- Lehetne, hogy most az egyszer végighallgasson?
Olyan éle van a hangjának, aminek hallatán befogom a szám.
- Azt akarom, hogy tudja, hogy maga nélkül... - rövid szünetet tart - ez az egész nem történhetett volna meg. Nem csak a Viadalra gondolok vagy akár a Lázadásra. Hanem, ami azután volt.
A szememet forgatom és megrázom a fejemet.
- Fogalmam sincs, mi az ördögről beszélsz. Csak neveltem a libáimat és állandóan részeg voltam.
- Maga nélkül nem tudom, képes lettem-e volna helyre jönni.
- Kölyök, én az égadta világon semmit nem csináltam.
- Meghallgatott. Amikor senki más nem tette.
- Azt hiszem, összekeversz valami leszbikus szőkével.
Az öklével a falba üt egyet, az ütés hangja visszhangzik az egész szobában.
- Megtenné, hogy BEFOGJA ÉS HALLGAT?
Hope megrezzen álmában.
- Elnézést. - hangja megtörik, ennek hallatán pedig a megszakad a szívem. - Maga a családom tagja. Nem akarok elveszíteni még valakit a családomból.
- Ehhez már késő, kölyök.
Peeta bólint, én pedig hirtelen férfi énje helyett fiatalkori énjét látom a kórházban, lekötözve és sírva, mert a pékségüket porig rombolta a robbanás.
- Tudom. - Peeta a földre néz, hangja inkább mormogás csupán. - Mindig túl késő. Csak azt akartam, hogy tudja...
- Apa? - hallatszik Fletcher hangja a földszintről.
Peeta megragadja a kezemet és megszorítja.
- Megyek, kölyök! - kiabál le. Hope ismét mocorogni kezd, de nem ébred fel, miközben Peeta keresztülmegy a szobán.
- Még mindig nem hevertem ki, amikor beállítottam a zuhany alá! - vigyorodik el Peeta az ajtóban, szemei könnyesek, én pedig azt kívánom, bárcsak elmenne már, mielőtt a gondolat, hogy itt hagyom, bűntudatot ébresztene bennem.

Ezután valamiféle transzba esem. A testem hideg, kivéve azt az részt, ahová odadől a kislány. Hope folyamatos légzése megnyugtató.
Azt hiszem, félnem kellene. Mégsem félek. A félelem hiánya azonban elkedvtelenít. Fogalmam sincs, mi történik majd ezután. Vannak történetek, igazi régiek mennyországról és pokolról. Nem tudom, mit gondoljak ezekről. Ám az elmúlt ötven évben a saját magam okozta szenvedés különböző szintjein éltem. Kétlem, hogy bármi rosszabb lehet ennél.
- Akkor tehát itt hagyni készül minket - mondja Katniss kertelés nélkül az ajtóból, felverve félálmomból. - Nem örülök neki.
- Én sem örülök neki, azt kell, hogy mondjam. - nyögök fel. Nem érzem magam túl jól. Valami, ami az év jobb részeiben megtelepedett a mellkasomban, most lassan és határozottan felfelé kúszik. Minden lelassul.
Azt hiszem, jelen pillanatban már tényleg kibaszottul haldoklom, de azt gondolom, ezt most megtartom magamnak. Mondjuk ezután a délutáni búcsú-felvonulás után már egyébként is mindenki tudja.
- Most kellene köszönetet mondanom? Mert én nem... Ha maga... - Katniss az ajkát rágcsálja, rágódik a szavakon, mintha attól tartana, ha nem mondaná ki azokat, talán még maradnék.
- Na, azt már tudom, hogy nekem köszönheted, hogy megmentettem a seggedet. Azt azonban el kell mondanom, drágaságom ...
- Bármi is az, nem akarom hallani - mondja Katniss összeszorított fogakkal. Nagyon dühös emiatt. Utálják a változást, mindketten. Azok után, amin keresztülmentek, nem is csodálom.
- Elég biztos vagyok benne, hogy te hoztál vissza az életbe. Az idióta makacsságod. Mielőtt megismertelek, félúton jártam a halál felé. Nem is tudom, igazából miért tettem a dolgom. Talán az, hogy azok a gyerekek egyedül halnak meg, de ez nem sok minden, tudod? Amíg a nevedet ki nem húzták.
- Nem akarom tudni - mondja Katniss őszintén.
- De ez még nem minden. Talán nem nyírtam volna ki magamat, de nem sok maradt már emberi mivoltomból sem. Te hoztál vissza az életbe, mégsem ezért szeretnék neked köszönetet mondani.

- Haymitch, miről beszél?
- A Reményről.
- De én soha nem kínáltam magának reményt. Össze voltam zavarodva, buta hibákat követtem el, és alapvetően folyamatosan felmérgeltem magát.
- Nem az érzésről beszélek. Hanem a lányodról. Ha volt lelkem, amit meg lehetett menteni, elég biztos vagyok benne, hogy ő megmentette, drágaságom.

Katniss könnyeivel küzd, ami rosszabb, mint Peeta esetében, aki legalább hagyta, hadd ömöljenek.
- Fogja be, maga idióta! Rendbe fog jönni. Vick azt mondta, hogy csak használnia kell a gépet minden nap és rendbe fog jönni! - Katniss hangja kétségbeesett, holott ő is tudja, hogy az a gép már nem használ. Mostanra minden elhasználódott a szervezetemben.
Mégis bólintok, amikor erősen megszorítja a kezemet.
- Rendben van, drágaságom. Minden rendben lesz. A lányod. Biztonságban van.
Katniss bólint, én pedig látom, hogy vér csurog le az állán, onnan, ahol az ajkába harapott.

Érzem, hogy az én szorításom egyre erőtlenebb. Valami, ami eddig összetartott, egy apró részem, ami eddig sosem állt le, most szétesni készül. És ettől hangosan felnevetek.
Mert Katnissnek nincs igaza. Én már nem leszek jobban.
És nekem van igazam.
Mint általában.

Katniss ott ül mellettem, míg elalszok, Hope még mindig az oldalamnak dőlve. Sokkal nyugodtabbnak érzem magam, mint életem során bármikor is. A béke, amely évtizedeken át rejtőzött előlem, most valahogy vastag hullámokban lep el. Pihennem kell. És most végre megtehetem.
Hiszen ma van az Aratás napja. És Hope Mellark idén tizenkét éves.
És egyáltalán nem történt semmi.
Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: vasárnaponként

3 megjegyzés:

  1. Megható... még ha egy fikció is az egész, de a történelemben sokan átéltek már olyat, amit ezek a fiatalok, felnőttek, emberek. Gondoljunk rájuk is, mikor olvassuk, milyen lelki sebeik vannak Panem lakóinak...

    VálaszTörlés
  2. :'))))) :'((((((( Azt hiszem sikeresen elérted, hogy végig zokogjak majdnem egy egész fejezetet. Gyönyörű szép! A legszebb!(Tudom mondtam már,de ez..) A fejezet elejétől sejtettem, hogy valami ilyesmi felé haladunk, és csak rimánkodtam, hogy csak ne csak ne csak ne ez történjen... De azt hiszem Haymitch sosem volt még ekkora szeretetben, és békében... Ez volt akkor az utolsó?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Még van ennek egy epilógusa és adós vagyok - nem véletlenül - a Jó Feleség epilógusával is, azok még jönnek a következő két vasárnap.

      Törlés