A jó feleség: 10. fejezet - Feladom? - 2. rész

- Borzasztó feleség vagy, drágaságom! - Mivel ma már másodjára hallom és mert magam is úgy érzem, hogy van benne valami, könnyekben török ki. Katniss rájön, hogy a házasélet nem egyszerű. A 12. körzet hamvai sorozat második kötete. - Katniss szemszögéből

Még mindig éneklek, bár már csak rekedt suttogásra futja erőmből, amikor meghallom a hangokat. Valakik kiabálnak és motoszkálnak. Valakik arrébb tolják a fát, én pedig egy halom homokot kapok még a nyakamba a gödör mélyén. Telemegy a szám is homokkal, én pedig gyöngén, szánalmasan, erőtlen hangon köhögni kezdek.
De ez is elég.
- Hát itt vagy, drágaságom? - kérdezi Haymitch a gödör szélén hitetlenkedve.
Amikor elveszítem az eszméletemet, életemben talán utoljára, tudatosul bennem, hogy sosem hallottam még Haymitchet ilyen boldognak és megkönnyebbültnek.

***

Olyan jól esik a testemet átjáró melegség, hogy soha nem akarok felkelni, bár ezúttal nem a szokásos okokból. A hideg után nincs jobb érzés, mint a meleg, amely a kéz- és lábujjaim legvégéig sugárzik. De aztán felébredek, fészkelődöm az engem szorosan ölelő másik test melegében. Meztelen vagyok, testem a másik testnek nyomódik. Ez az én ágyam? Most már tényleg meghaltam? Nem tudom pontosan, mi is valódi és mi nem. Lassan kinyitom a szemem, elvakít a ragyogó fény, ami úgy tűnik, bevilágítja az egész szobát. Ahogy a világ lassan kitisztul körülöttem, meglátom, hogy Peeta fölém hajol, kócos fürtjei arany koronaként ragyognak a nap fényében.
Szemei könnyben áznak.
- Nem jöttél vissza vacsorára - fulladozik a zokogástól, aztán fejét a nyakamba temeti, úgy kapaszkodik belém, mint aki sosem akar már elengedni.
Megpróbálom felemelni a karomat, hogy átöleljem Peetát, de olyan nehéznek érzem őket, helyette csak azt suttogom rekedten, hogy: - Ne haragudj!
Sokáig megint csak fekszünk. Magamba szívom Peeta testének melegét. Olyan különleges boldogság jár át ezt érezvén, hogy többé soha-soha nem tekintem majd magától értetődőnek.


- Hogy találtatok meg? - kérdezem végül. Gyöngén felemelem a karomat, hogy kiseperjem Peeta haját a homlokából. Ő ugyanezt teszi, amikor rájövök, hogy fejemen vastag kötés van. Lassan eszembe jutnak az előző esti események.
- Hol van Rory? - pattanok fel, mielőtt még Peeta válaszolhatna. A fejem kóvályogni kezd a hirtelen vérveszteségtől, én pedig hihetetlenül szédülni kezdek.
Peeta határozottan megragadja a vállamat és visszafektet a párnára.
- Nagyon súlyosan megsérült, de életben van. Gale érte küldetett egy légpárnást. Úton vannak a 13. körzetbe, hogy sürgősségi műtétet hajtsanak végre rajta.
A hirtelen megkönnyebbülés felszakítja bennem a gátakat. Kibuggyannak a könnyeim, visszafojtom a zokogásom.
- Én nem... én csak... azt hittem, talán egy kicsit...
- Csssss, nyugi, Katniss. - simogatja meg Peeta a hajamat. - Minden rendben. Most már minden rendben van.
- Sajnálom, hogy rávettelek, hogy Portiáról beszélj. - Zihálom gyöngén, mintha olyan komoly jelentősége lenne ahhoz képest, hogy Rory és én majdnem meghaltunk. Egyáltalán nem érdekel a dolgok jelentőségének sorrendje. Számomra ez is fontos.
- Nem, Katniss, ne tedd. - húz magához szorosan Peeta. - Nem miattad voltam feldúlt. Egyszerűen csak nehéz beszélnem róla. Cssssss... Nem a te hibád, szerelmem, nem a te hibád.

Peeta vállába szipgok, majd újra megkérdezem.
- Hogy találtatok meg?
Szavaiból árad a keserű bűntudat, amikor végül válaszol.
- Én nem voltam ott, amikor megtaláltak. A tornáchoz bilincseltek.
Ismét szipogni kezdek és ömlenek a könnyeim, és közel bújva Peetához újra és újra bocsánatáért esedezem.
Peeta megrázza a fejét.
- Nem gond, de tényleg. - De biztosan úgy nézek rá, hogy abból érzi, hogy el kell mesélni az egész történetet, mert folytatja. - Tudod, milyen, amikor azt hiszem, bajod esett? Szerintem nincs más, ami jobban felzaklatna. Amikor rohamom lett, nem a megszokott módon zajlott. Azt hiszem, akkor kezdődhetett, amikor igazán besötétedett és ti ketten még mindig nem értetek haza. Elkezdtem őrjöngeni, törtem, zúztam magam körül, kétségbeesetten kerestelek. A legtöbb tányérunknak annyi, szóval... bocsi.
Nehéz nem elmosolyodni Peeta szégyenlős tekintete láttán.
- Készen álltam rá, hogy én magam rohanjak ki az erdőbe, Haymitch azonban átvert és megbilincselt a tornácon, aztán elküldte Thomot és mindenki mást, aki... - Peeta megáll egy pillanatra, hogy elnyomja a visszaemlékezés okozta rossz érzést - képes volt normálisan viselkedni, hogy megkeressenek titeket. Órákig kerestek titeket, de nem találtak meg.
Ezt nem értem.
- Akkor ki talált ránk végül?
- A fecsegőposzáták. - válaszolja Peeta egyszerűen. A helyzet számomra ettől sem lesz világosabb.
- Posy itt maradt velem. Mindenki más kinn keresett titeket az erdőben, ő viszont rám vigyázott vagy én vigyáztam rá. Akárhogy is, nem ez volt a legjobb megoldás, de nem volt más lehetőség, mert szó szerint  a körzet összes felnőtt lakója kiment az erdőbe. Míg itt üldögéltünk, én már majdnem a hajamat téptem idegességemben és azon vitatkoztam a fejemben lakozó szörnnyel, hogy vajon megszöktél-e vagy sem.
- Megszökni Roryval? - kérdezem hitetlenkedve, szemem könnyezik a nevetéstől.
Peeta megrázza a fejét.
- Igen, ezt én sem értettem, de ő ezt gondolta. Posy mindig rám kiáltott, amikor a másik énem erről beszélt. Szerintem egy kicsit mérges lett rám - szegény kislány nem nagyon érti a rohamaim természetét és hogy miért vitatkozom önmagammal, és nagyon aggódott a bátyjáért, és az ő nézőpontjából nem feltétlenül jó színben tüntettem fel őt. Mindezek közepette azonban a fiatal fecsegőposzáták - te tudod, hogy a magányos hímek egész éjszaka ébren maradnak?
Bólintok.
- Énekelni kezdték a völgy dalt.
Óóóó.
Peetából ömleni kezdenek a szavak.
- Kivételesen egyetértettünk a szörnnyel valamiben és felváltva győzködni kezdtük Posyt, hogy követni kell a madarakat. Nem tudom, mennyire voltam értelmes, de ekkor Posy kilőtt, mint a golyó és elmondta ezt Susie-nak, aki eljuttatta ezt a keresőegységekhez, míg végül a hír eljutott Haymitch-hez és ami még fontosabb, Thom-hoz. Majdnem egy órájukba telt, mire megtalálták a dal forrását és követni tudták azt. Mire megtaláltak, te már... - Peeta mély levegőt vesz és megmarkolja a takarót. - Majdnem túl késő volt. Mindkettőtök számára.

Hangjának enyhe megingása erőteljes remegéssé fokozódik. Egy részem azt akarja, hogy szakítsam félbe, mondjam neki, hogy majd később, amikor nem tölt egy egész estét a rohamok fogságában, majd bejezi a történetet. De tudnom kell, mi történt.
- Thom elmondta, hogy amikor kiszedtek téged a gödörből, Haymitch levette a nadrágját, rád adta és rád adták még az ingét és a kabátját is. Ő cipelt téged egész úton, többnyire futva, míg mindenki más azon igyekezett, hogy kiszedjék Roryt a fa alól. Nem tudom, hogy sikerült ez neki. - Szinte tapintatóak Peeta hálájának szavai. - Amikor ideért, még akkor sem állt meg, hogy láthassalak, csak rohant fel a lépcsőn Susie után az emeletre, aki gondoskodott rólad és beültetett egy kád langyos vízbe, aztán úgy hagyott ott, mintha semmiség lenne ez az egész, holott mérföldeken át szaladt veled a sötét erdőben.
Bármit is érzek a hír hallatán, nem lepődök meg. Bolond lettem volna, ha nem ismerem fel, mennyire gondoskodik rólam Haymitch, de semmi érdeke nem fűződik hozzá, hogy mindezt ki is mutassa.
- Amikor kifelé menetben levette rólam a bilincseket, azt mondta, kitart a libái mellett, mert mi messze több gondot okozunk. Aztán hazament és hülyére itta az agyát. Legalábbis Susie ezt mondta. Én azon ügyködtem, hogy felmelegítselek.
Lassan csillapodni kezd Peeta hangjában a remegés. Elengedi a takarót és ismét simogatni kezdi a hajamat. Életben vagyok. És ezt Peetának, Haymitchnek és gyakorlatilag mindenki másnak köszönhetem. Újabb esélyt kaptam. Egy esélyt, hogy rendes életem legyen a férjemmel. Nem kell, hogy magára hagyjam. Minden köszönet őket illeti.

- Megmentettél - suttogom néhány perccel később.
Peeta megrázza a fejét.
- Nem, Katniss. Te mentetted meg magadat. Ha nem kezdtél volna el énekelni, most nem lenne... - Peeta nem fejezi be a gondolatot, csak kapaszkodik belém, a nevemet mormolja a hajamba. Kis idő múlva rájövök, milyen nap is van ma.
- ... valami évfordulónk, mi? - kérdezem.
Peeta lenéz rám, majd kissé felnevetve megvonja a vállát. Aztán a másikat. Majd megint a másikat, míg végül az egész teste vibrál az örömtől és a megkönnyebbüléstől.

***

Nem könnyű ellazulni egy olyan napon, amikor az embert gyakorlatilag súrolja a halál szele. De velem már olyan gyakran történt meg, hogy szinte már hozzászoktam. Mégis az előző napi veszekedésünk, de még az erdőben történt események is sokkal... sokkal hétköznapibb volt, mint a Viadalok vagy mint a háború és az összes olyan borzalmas helyzet, amelyet az elmúlt években meg kellett szenvednem. Mint egy valós probléma, egy éppen csak megúszott tragédia. De ez akkor is egy olyan tragédia volt, amely bárkivel megtörténhetett volna.

Peeta és én szorosan összeölelkezve végigalusszuk a nap legnagyobb részét. Amikor lassan felébredek, azzal múlatom az időt, hogy emlékezetembe vésem sebhelyes bőrének minden négyzetcentiméterét. Miközben ő az álom és ébrenlét határán sodródik, szemérmetlenül megvizsgálok minden részletet, hogy ha még egyszer szembe kellene néznem közelgő halálommal, minden részletet tökéletesen feleleveníthessek. Annyira megváltozott minden az elmúlt év során. Mostanra annyira ismerős lett Peeta teste, mintha sajátom folytatása volna.
Csodálatos folytatása, tegyük hozzá.

Amikor végül csókjaimmal felébresztem Peetát, lassan, végtelen gyengédséggel szeretkezünk, célunk nem is annyira az örömszerzés, hanem az, hogy testileg és érzelmileg is olyan közel kerüljünk egymáshoz, amennyire az csak lehetséges. Ahogy mozog bennem, elmondom neki az összes értékes és fontos dolgot, amit nem mondtam el a születésnapján és az azt követő napokon sem. Sok mást hozzáteszek még, amire házasságunk első éve során jöttem rá. Elmondom, hogy amikor sötétben érzem magam, fényével ő mutatja számomra az utat, ő a fény, amely betör a lelkembe. Peeta nem mond semmit, csak hallgat, csak újra és újra megcsókol, mire mindent elmondok, amit el kell mondanom. Megállunk, majd újrakezdjük, húzzuk, amíg csak lehetséges, csupán elsuttogott Szeretlek!-jeink hangzanak izzó hálószobánk békés csöndjében.

Aztán ismét mindketten álomba szenderülünk, még mindig szorosan egymás karjában, sötét hajtincseim Peeta aranyló fürtjeivel keverednek a párna fehér huzatán.
Alkonyatkor a földszintről érkező csörömpölő zajokra ébredünk. Míg Peeta felcsatolja műlábát és felöltözik, én felkapok egy köntöst, és hangtalanul lemegyek a lépcsőn. Meg kell kapaszkodnom a korlátban, hogy ne szédüljek el ismét, izmaim még mindig bizonytalanok és gyöngék. A hangforrás váratlan, én mégis rettenthetetlen vagyok még legyöngült állapotban is. Megvan rá az okom. El is kapom őt, mikor lépcső aljára érek, épp megpróbál kiosonni az ajtón.
- Posy, mit csinálsz te itt?
A kislány meglebbenti sötét haját és elvigyorodik.
- Meglepetés! - kiáltja, majd kioson a tornácra a ragyogó szürkületben.

Peetára nézek, aki még mindig fenn áll a lépcső tetején, egy szál pizsamanadrágban. Haja kócos és helyenként feláll.
- Ez meg mi volt? - kérdezi, miközben lejön utánam a földszintre.
- Nem nagyon értem. - mondom, miközben a konyhába indulok egy pohár vízért. - Csak úgy kiszaladt... az ajtón? - Hangom elhal, ahogy döbbenten nézek magam elé.
- Katniss? - szólít meg Peeta idegesen, miközben beront utánam a nappaliba.
Csöndben állunk, miközben feldolgozzuk a látottakat.
Felirat lóg a szekrényen, amely azt hirdeti, "Boldog évfordulót, Mellarkék!" A fal telis-tele Posy által készített rajzokkal. A képeken a körzet lakói láthatóak. A rajzok alatt csinos kislány írásával feliratok, mint "Tányérok", "Takaró", "Virágok". Az egésznek semmi értelme, amíg meg nem látom az asztalt.
Tele ajándékokkal.
Ezek többnyire apró, olcsó, praktikus darabok. Olyasmik, amiket az ember a kenyérpirítása alkalmából szokott kapni. Olyan dolgok, amikre nekünk nem volt szükségünk, és mivel a házasságunkat nem jelentettük be előre, nem is kaptunk. Bár most, hogy Peeta minden tányérunkat eltörte és ámokfutott a konyhában, nem is jöhetnének jobbkor. Peeta bemegy mellettem a nappaliba, lassan odasétál az asztalhoz, szeme felvillan, mikor felemel egy kis kártyát, ami nyilvánvalóan szintén Posy alkotása. A kártya egyik oldalán láthatóan mi ketten vagyunk. Peeta haja majdnem olyan nagy rajta, mint a feje, az én hajfonatom leér a földig is, de különben egészen jól néz ki.
- "Az esküvőtök titokban zajlott, de mi tudjuk, milyen nap van ma, úgyhogy ezek a ti ajándékaitok. Szeretettel, Posy és a 12. körzet" - olvassa Peeta. Felnéz, a szeme csillog.

Kinyílik a hátsó ajtó, Haymitch botladozik be rajta. Megint részeg, vagy még mindig, nehéz megmondani. Akárhogy is, a szemébe nézek, némán biccentünk egymásnak, ami millió dolgot jelent.
- Bocs, hogy késtem. - morran fel. - Ezt elfelejtettem.
Egy bekeretezett fényképet tesz az asztalra. Nem tudom, ki készítette, de emlékszem a napra, amikor történt, Peeta aznap próbált megtanítani kenyeret sütni. Nem járt túl nagy sikerrel, a kép is ezt sugallja. Egy adag tészta fölé hajolok, dagasztani próbálom, de olyan intenzív szenvedés ül ki az arcomra, hogy az már vicces. Peeta mögöttem áll, karjai összefonva, az arcáról áradó enyhe derűt a szemében látható tökéletes szeretet és odaadás egészíti ki. Mindkettőnknek lisztes az arca és a haja is, az ablakon a nyár esti nap lágy fénye árad.
- Köszönöm... - kezdem, elemelve tekintetemet a képről. Tökéletes és nem csak, mert a kapcsolatunk látható rajta, hanem mert olyan jól ábrázolja azt is, hogy Haymitch maga milyennek lát minket.
De ő már el is ment.

Peeta és én még mindig kábultan rogyunk le egy-egy székre, az asztal fölött megfogjuk egymás kezét. Peeta végighúzza hüvelyujját a tenyeremen, ez a gesztus olyan ismerős, hogy szinte bensőségesebb, mint amikor első alkalommal szeretkeztünk.
- Erre nem számítottam. - rázza meg a fejét szinte sokkos állapotban, szemeiben azonban vidámság bujkál.
Egyetértően bólintok.
- Posy tényleg nagyon szereti a meglepetéseket.
- Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy itt ragadtunk egymásnak. Most már ajándékaink is vannak, meg minden. - szorítja meg Peeta a kezemet. De többre utal, mint amit kimond. Még mindig akarom ezt? Még mindig akarom őt?
Az asztal felett Peeta szemébe nézek. Azokba a szemekbe, ami soha semmilyen fénynél, semennyi idő múlva nem fogok megunni.
- Úgy tűnik. - mormolom.
Lágyan egymásra mosolygunk, és rájövök, hogy ez a mosoly most több, mint bármi más, ez már az otthonom. Egy otthon, amit soha nem akarok elhagyni, bármilyen nehéz is legyen fenntartani.

Mert talán nehéz dolog jó feleségnek lenni, de én nem az a típus vagyok, aki csak úgy feladja.

Forrás: Fanfiction.net

Folytatás: A 12. körzet hamvai második kötetének epilógusát  csak a harmadik kötet, a Nagymentor után olvashatjátok. Hangulatilag oda jobban illik majd - és bízom benne, hogy ezt megértitek most.

A Nagymentor első fejezete - illetve prológusa - pedig két hét múlva, március 19-én érkezik.